Strindberg – a szenvedély művésze

Strindberg – svéd irodalom. Egyszerű eszmetársítás. Mi magyarok hajlandók vagyunk a svéd irodalmat Strindberggel azonosítani. Neve valahogy szimbólummá lett, bár sokan elfeledték, valójában mit is szimbolizál. Egyénisége, szuggesztív stílusa ma is lenyűgözi, magával ragadja az olvasót. Írásművészetének titka elhitető erejében rejlik. Ebből mit sem von le az a tény, hogy tárgyilagos érvelés helyett rendszerint a szavak varázslata kápráztat el bennünket. Mintegy hipnotizáltan rendeljük alá magunkat az írói meggyőződés őserejének. Pedig Strindberg úgy váltogatta elveit, alig tudjuk nyomon követni. Eszmeileg sorra reprezentálta a korszak irányzatait. Az önmaga megérzéseit objektív mértékkel felülbíráló kritika nem volt sajátja. Individualizmusa óhatatlanul szembekerült az ébredő női emancipációval. Míg Ibsen a nőt egyenrangú társsá emelte, ő az életközösség minden viszályát a nőtől kérte számon, s mindezt egy megszállott hevével, szinte mániákusan. Növekvő bizonytalanságát képtelen volt feloldani magában.

August Strindberg 1849-ben született Stockholmban. Egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Volt házitanító, színinövendék, újságíró, segédkönyvtáros. 1872ben az Olof mester című történelmi drámával kezdte meg tulajdonképpen színműírói pályáját. Az eredetileg prózában írt darab évekig hányódott, míg több átdolgozás után végül is bemutatták. 1879-ben jelent meg első naturalista regénye, a Vörös szoba, mellyel az új irodalmi irányzat bevonult svéd földre is. Itt azonban a naturalizmus és a vele rokon irányzatok csakhamar erős ellenhatást váltottak ki, melynek viharát ő sem kerülhette el.

Mondhatni, minden téma érdekelte, ugyanakkor viszont mindig saját előfeltevéseinek, eszméinek megerősítését kereste mindenütt. Nézetei többnyire nem a dolgok abszolút mivoltára vonatkozó teoretikus igazságokat tartalmaztak, csupán szubjektív elgondolásokat. Még stílusát is nehéz meghatároznunk. Mi volt: realista? Naturalista? Szimbolista? Mindez együttvéve?

Strindberg talán az egész világirodalom leginkább önéletrajzi szerzője. Kilenc részben megjelent önéletrajzi írásai felölelik egész életútját, kíméletlen őszinteséggel tárják elénk útkereső vívódásait.

A feminin alkattól való idegenkedése már korán kitűnt novelláiból és főképp drámáiból, jó példa erre többek között a Júlia kisasszony, a Pajtások és Az apa. Első válása után, az Egy balga vallomásaiban feladta minden maradék illúzióját. Sértett önérzetének minden keserűségét szavakba öntötte, csalódott vádaskodásában túltett önmagán is.

Viharos tengeren című regényében szakított fiatalkorának ideáljaival és felcsapott a nietzschei tanok hirdetőjének.

Még kétszer megnősült, de mindjobban kiábrándult a házasságból; kiégett, magába fordult. Egyre jobban gyötörte az üldözési mánia. Párizsba menekült, és itt esett át életének talán legnagyobb válságán, amelyről az Infernó – Legendák című önéletrajzi írásban adott számot. A könyv egy tébollyal küzdő, beteg lélek megrázó vallomása. Strindberg érdeklődése a spiritizmus, miszticizmus, okkultizmus és az alkímia felé fordult.

Utoljára még fellángolt drámai ereje az 1901-ben írt Haláltáncban és a hat évvel később befejezett Kamarajátékokban.

Élete utolsó éveiben mindinkább emberkerülővé vált, végül teljes magányba jutott. 1912-ben halt meg, gyomorrákban.

Szerb Antal írja róla: „Az Ibsen utáni korszaknak Hauptmann mellett kétségkívül ő a legtekintélyesebb és legeredetibb drámaírója. Senkinek sem sikerült annyira, mint neki, hogy a párbeszéd cselekmény legyen."

Strindberg a szenvedély művésze volt. Arisztokratikus és népies, mikor milyen. Dörgedelmes szónok és lebilincselő mesemondó. Válogatott műveinek ötvenöt kötetes kiadásában mindenki talál magának valami érdekeset: novellát, regényt, drámát, verset, cikket, recenziót. Leveleiből eddig húsz kötet jelent meg. Sok színpadi művét mindmáig telt ház előtt játsszák szerte a világon. Expresszionista festményei ma is megbabonázzák a nézőt.

A nagy művészt nem kell a mezítelen igazságtól féltenünk. Szuggesztív hangjával, tehetségével mindig időszerű lesz. Akkor is a világirodalom klasszikusa marad, ha hatóerejének alapjait és korlátait felismerjük...