A Realista és a Lényeglátó

„Esterházy János szellemiségének azonban mi, magyarok is adósai vagyunk. Az ő tiszta, erkölcsi alapokra épülő politikai hitvallásának vállalása a legújabb kori magyar politikai életből is bántóan hiányzik. Esterházy politikai pályafutását összegezve, utalni kell a 20. századi magyar történelemben mind ez idáig méltánytalanul kezelt magyar kisebbségek által felhalmozott értékekre, és azok megismerésének égetően szükséges voltára is. E nélkül hatalmas erkölcsi tőke mehet veszendőbe. Olyan értékállomány, amelynek mellőzését egyetlen - saját jövőjéért felelősséget érző - nemzet sem engedheti meg magának. Különösen érvényes ez napjaink értékvalóságtól sújtott időszakára. Esterházy János emberi példája, politikusi magatartása épp ebben a Közép-Európa egészére kiható értékválságban jelenthet számunkra biztos tájékozódási pontot."

(Molnár Imre)

Bibó István életműve kapcsán jegyezte meg egyik ismerője, hogy a magyar értelmiség sok kiváló elmét termett a huszadik században, de közöttük csak egyetlen római jellem volt, Bibó. Ha e jelesen kivételes epitheton ornanst a XX. század magyar alakjai közül másra is ki szeretnénk terjeszteni, két halhatatlan tisztességű férfiút teljes joggal nevezhetnénk római jellemnek: Esterházy Jánost, a felvidéki magyarság választott vezetőjét és Márton Áron gyulafehérvári püspököt.

Molnár Imre életrajz- és történetíró sine ira et studio tárja elénk századunk első felének kivételes talentumokkal és jellembéli szilárdsággal megáldott, megvert felvidéki magyar politikai vezetőjének élet- és jellemrajzát. A szerző sikerrel kerüli el a lapos közhelyeket és a fennkölt frázisokat. Könyvének szemlélete felüdítő unikumnak számít a honi történeti irodalomban. Keserű és gyógyító olvasmány. Olyan közérthető nyelven íródott mű született, ami szerencsésen egyesíti a szükséges és elérhető források szakszerű kezelését, és a választott műfaj elegáns ismeretét. A cselekvő homo politicust jeleníti meg szavai és cselekedetei tükrében. Mindeközben feltárulnak előttünk a tárgyalt korszak legfőbb valóságos mozgatórugói.

Esterházy János törekvéseit és ténykedését, mondhatnánk talán, jellembéli alakulását úgy rajzolja elénk, oly plasztikusan, hogy az eredmény a magyar életrajzi irodalom legjobbjai közé emeli Molnár Imre munkáját. Szabó Zoltán Ősök és társak és Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyve mellé.

E cikk bevallott célja, hogy a nyilvánosság segítségével olvasókat szerezzen egy jeles műnek, amit az a veszély fenyeget, hogy nem kerül be honi viszonyaink miatt az elolvasandó és megvitatható könyvek sorába. Pedig kerülve minden hamisnak tűnő aktualizálást, kevés felkavaróbb és véresen aktuálisabb könyv került mostanában a kezembe. Hiszen gondoljuk csak meg, hogy „a hamis realisták és túlfeszült lényeglátók" határokon innen és túl (Bibó István terminusát ide kölcsönözve), hogyan vívják elkeseredett árnyékbokszolásukat a nagy szlovák csatorna, illetve a Duna védelmében, vagy a kisebbségi jogok érvényesítése érdekében.

Ebben az elhúzódó, hisztériára és cinizmusra egyaránt hajló vásári tragikomédiában sokan meríthetnek példát Esterházy János munkásságából. Esterházy János kivételes történeti egyéniségként személyében példa arra, hogy lehet a Kárpát-medencében egyszerre realista és lényeglátó módon élni és politizálni. Hogyan lehet olyan szilárd elveken nyugvó kisebbségi jogvédelmet folytatni, ami példamutató módon védelmezi minden polgár emberi jogait, ami nem az önbecsülés felélését, a választott értékek relativizálását, az elvtelen alkudozást, a bármi áron való megalkuvást jelenti, hanem a méltóság és méltányosság megőrzésével próbál meg szót érteni politikai ellenfeleivel.

Igaz ugyan, hogy honi könyvkereskedéseink túlnyomó többségében hiába keresnénk Molnár Imre könyvét, annak elolvasása után e sorok írója mégis bizonyos benne, hogy nincs messze az idő, amikor Esterházy János elfoglalja méltó helyét a magyar történeti tudatban, Kölcsey, Széchenyi, Batthány, Eötvös és Bibó mellett. Ezt erősítik meg Szabad György a kötet előszavában A jogvédő vértanúsága címmel közzétett méltató szavai is:

„Nemzetközi elismerést váltott ki, hogy 1942 tavaszán – egyetlenként a pozsonyi szlovák parlament tagjai közül – nem szavazta meg a zsidóság deportálását elrendelő határozatot.

Esterházy helyén maradt 1945-ben is, noha jóakarói menekülést tanácsoltak neki. A jogvédő tiszta lelkiismerete tartotta vissza azon a földön, és annak a népnek a körében, amely ellen hite szerint soha nem vétkezett. De az elfogultságot érvényesítő önkényuralmi erők másként ítéltek. A szlovák kommunisták egyik vezetője személyesen rendelte el letartóztatását, majd kiszolgáltatását a szovjet hatalomnak. Összesen tizenkét évet töltött el észak-szibériai büntetőtáborokban, illetve csehszlovákiai börtönökben, megpróbáltatásai közben szerzett tüdőbajával viaskodva. Még értesülve 1956 magyar szabadságküzdelméről és annak eltiprásáról, vigaszt hitében találva lépett át a szó szerint életfogytiglani fogságból a magyarság és a közép-európai népek halhatatlanjainak sorába. Hogy közéjük tartozik immár örökre, azt Molnár Imre kiváló munkája teszi minden korábbinál egyértelműbben bizonyítottá."

Bölcs és hasznos volna a kötet szlovák, esetleg román, angol, német, francia nyelvű fordításának megjelentetése, és könyvtárak, kutatóintézetek, iskolák, egyetemi tanszékek számára történő megküldése szerte Európában és a nagyvilágban. Ez volna ugyanis a magyar kultúrdiplomácia föladata, és az européer magyarság szolgálata. (Molnár Imre: Esterházy János, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997)