Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., január - február / Tinta és szenteltvíz; Nem vagyok; Nosztalgikus sorok egy feledésre ítélt nőről

Tinta és szenteltvíz; Nem vagyok; Nosztalgikus sorok egy feledésre ítélt nőről

I.Tinta

Tizenegynéhány évesen a templom hátsó oszlopsorának
                                                                            fedezékében
lecsavartam egy tintásüveg kupakját.
Csupán a harangzúgás volt a cinkosom.
Elmosta a szenteltvíztartóhoz koccanó üveg zaját.
Így készítettem csapdát az isteni jelenlétnek,
hogy akaratán kívül is látható legyen
és ott ragyogjon teljességében.
Mintha sötétben gyúltak volna kék fények,
mintha lábnyomai árulnák el
a nagy rejtőzködőt.
Több száz kék folt fénylett a homlokok közepén,
a fehér ingek mellkasa alatt
és a vállakat takaró szövetekbe ivódva.
Mély csend volt,
nagyon mély kék csend.

 

II. – Szenteltvíz

Az én időmben az írástanítás modern eszközeinek egyike
a töltőtollal való bajlódás volt.
Keserves munka ez,
hát még így hatévesnek lenni.
Keserveinket csínnyel feloldandó,
titokban vízzel hígítottuk néhány társunk tintáját.
Csupán bent dübörgő,
visszafojtott nevetés rázott,
miközben figyeltem a tinta vegyülését, gomolygását,
a kék molekulák közé hatoló folyadékot,
ahogy megosztja a közeg sűrű sötétségét.
Később a feladat,
kis és nagy á-k végtelen sorának megalkotása,
mely alatt néhányunk sorait
a papír mohón felitta és alig látható vonalak jelezték
szorgos társunk buzgó igyekezetét.
Társunk dühösen rázta meg a tollát
és kék ragyákkal szentelte meg
a mellette ülőket.

Nem vagyok

Nem vagyok,
legalábbis fáradt,
Budatest,
valamint Párkány és vidéke,
pontosabban Muzsla,
hol bárki,
fürge ereszeket láthat,
ahogy vezetik a tavaszi felhőt,
bele e földi sárba,
nem vagyok,
legalábbis fáradt,
ahogy a mindig futó ebek,
a szobák falvédőjén,
örökké egy irányba,
költő vagyok mondom,
mondom nem vagyok,
legalábbis fáradt,
ebben a kezdet,
és vég nélküli hajszában.

Nosztalgikus sorok egy feledésre ítélt nőről

I.
Számozatlanul hagylak
szánalmamból kirekesztve,
de azért némi lelkiismeret-furdalással
gondolok majd mindig vissza-vissza rád.

II.
Ahogy kóstolgattuk a havat,
a világnyi habtorta
habcsókdíszeit rugdostuk szét
és a fák
(e vénséges, varjúszeplős táncosnők)
tüllszoknyája földig csúszott.

III.
Aztán a reggeli is elmaradt.
Melyen egy lágytojás fémkanál ízével;
szép lehettél volna,
mint a legelső egyenes,
mint az emésztés könnyű sóhaja.

IV.
Majd egyszer talán
felidézem tested is.
Ezt az ösztöneidre szabott ruhát,
melyben egy tetszelgő bolond vigyorog,
miután elsüt egy-egy petárdát.

V.
De most még számozatlanul hagylak
és nem nevezlek meg,
nem kezdem neveddel
a rólad szóló verset,
mert átfutnál rajta, mint fűcsomók között, és felrúgnád
hangulatom lágy melankóliáját.