■ Kibédi Varga Áron (Vers)

363; 364; 365; 366

4
363 Nem jó érteni a halottak nyelvét, nem jó a természetre hallgatni. A virágok kikezdik nevüket (ezerjó-szamorodni-kéknyelű) – a flórát leváltja az állatvilág. Errefelé változatos világok nyújtózkodnak (sirály-padlizsán-tubarózsa) – felkészületlenül ér ez a torlódás. Állatok a bárkában és bolond szüzek a világ tetején a nevek hallgatnak, a nevek némák (bölcső-példatár-kacsaláb). Nyelvünket nem értik: nem keresnek.	364 A királyok után a bánat hordozói, más erre nem jár. Mindent elföldeltek. A szavak szétszóródnak, mint szürke madarak. Madarak: gyümölcsök, véletlenek. A percek váratlan rajzai. Variánsok oldódnak, hajnalok. Fortuna forog, a kocka el van vetve. Szürke utasok minden hullámhosszon. Erre mást nem hallani. Véletlen harangzúgás, véletlen bánatok. Csak az ismeretlen szerelem nő, a jövő utasa, a háló.
365 A hazatérő hoppon marad; hangulatát hibáztatják, haragosa hivalkodik. Kerítést képzel, kamatot. Kesereg, levon, károsodik. Kifejti a kattogó ábécét. Nyelvhasználata nyalánk, takarékoskodik a szótagokkal: hazáját most már helyhez köti. Helyzethez. Határozóhoz. Ragaszkodása szótlan, azaz helytelen.	366 Megtölteni az esti szeleket, kivonni minden hangot a forgalomból: ez a századok zenéje, ez a szerelem. Az üres percekre vadászunk; minket keres az öröm fészke, minket a kitölthetetlen gond. Tanúk nélkül is megtelünk, az idő járása nem segít, világgá megyünk. Derűsen. Nem annyira a fény kell, mint a test. A tapadás. A sűrűség. Meddig leszünk telhetetlenek?