A maradista felkelés

Azt mondják, évszázadokig kell ápolni a demokráciát, akár az angol gyepet, hogy farce-ként ismétlődjenek meg a történelmi tragédiák.

Nálunk viszont már magukkal az eszközökkel is baj van, hiszen az, ami egyszerű mechanikus népnyíróként csattogott el az első körben, feltétlenül atom-buldózerként jön vissza a másodikra, és bele a dolgába. Így például Rettegett Iván csak legyek szárnyát tépdeső kisfiú volt Sztálinhoz képest.

Mindez annak kapcsán jut eszembe, hogy 1985 szeptemberében az oly sok dicsőséget elszenvedett jaroszlavi körzet Sebalino falvában fellázadt a lakosság. A dekabrista felkeléshez hasonlóan itt is volt összeesküvés, lövöldözés, vér, tárgyalás, büntetés, de bizony még a vezetőjét is Pesztyelnek hívták, akárcsak azét.

A bili amiatt borult ki, hogy a járásnál elhatározták Sebalino felszámolását. Szó, ami szó, valóban kissé távolabb terült el a jövő epicentrumától a falu, a megközelítésére szolgáló utat is még a jobbágyrendszerben építették ki, boltja nem volt, iskolája dettó, pedig a kiskorú Szorokin rohamléptekkel közeledett az iskolakerülő kor felé. Össz-vissz harminc szovjet jobbágylelket számlált a falu, amely azonban annyira nem volt elmaradott, hogy higgyenek a moszkvai tévének. És az emberek a középkori állapotok ellenére is úgy határoztak, hogy nem vonják be magukat a falu ormáról, és maradnak. A sors Jeremija – Jeremiás – Pesztyelt jelölte ki az események szellemi atyjául; volgai német volt, és az emberek maguk közt Jeremejnek vagy „az öreg"-nek szólították. Nem tudni, a Jeremiás miatt nem bírt magával, az emberi jogokkal teli német vér szólalt meg benne vagy csak a bicska csipája nyílt ki – az új szeleket maga mögött tudván – a zsebében amiatt, hogy kijött valaki a járástól és mint felnőtt állampolgároknak, nyíltan a szemükbe mondta: tépjék el sátorfájuk gyökereit és tűnés, összevonódni, a szovhoz központjába, Petropavlovszk majorba, mivel a járásnál megköszönik az eddigi ténykedésüket. Erre Pesztyel önbíráskodást eszközölt, majd összehívta a falugyűlést. Ott volt a három Szokolov – Sólyom – testvér, Ivan, Szergej és Pjotr is, akik, talán az atavizmus miatt, komor fenséggel berzenkedtek. Pesztyel gyújtó beszédet intézett hozzájuk, amiből nagyjából azt lehetett kihámozni, hogy semmi szín alatt sem vonják be magukat a falu ormáról és maradnak. A beszéd záróakkordjai ilyesfajta füstölgéseknek adtak hangot:

– Hogy a fene essen beléjük, micsoda új divatot akarnak szentesíttetni! Az még rendjén, hogy kitelepítették a tatárokat és a kalmüköket, de most már a moszkvai időzóna se szent nekik! Micsoda kőkorszaki vérbürokrácia.

Itt kell elmondani, hogy a sebalinóiaknak már régen a bögyében volt a járás a metafizikai természetű munkaegységek, az alma statáriális felvásárlási ára és a húsbeadási norma miatt, így aztán termékeny fülekbe hullottak Pesztyel gyújtó magvai, mindössze az öreg Umivakinnak, a megrögzött defetistának és sírógépnek voltak észrevételei:

– Nem lesz ebből semmi: ami megíratott, az megíratott. Ha majd rátok küldik a kék parolisokat, hogy a falu ormairól büntetőeljárásba vonjanak be, akkor mennétek Petropavlovszkba, mint a kisangyal, de már késő lesz. A GPU nem viccel, és a saját bőröm beszél belőlem.

– Bolondgombát ettél, öreg, hogy nem tudod a vitorládba fogni az új szeleket!? – mondta neki Ivan Szokolov. – Nem negyvenhatot írunk, hanem nyolcvanötöt. Vagy talán a piros vonal fölé ment benned a nyomás?!

Az öreg egy legyintéssel adott hangot abbéli meggyőződésének, hogy nem engedtek itt a negyvenhatból.

A végén a közgyűlés tiltakozó határozatot fogadott el, Umivakin és a kiskorú Szorokin kivételével aláírták, és Pesztyel bevitte a járásba.

A járási párttitkár-helyettes, Döbrögöv végighallgatta Pesztyelt, kinézett az ablakon, és miközben egy zöld dosszién dobolt az ujjával, így szólt:

– Tudod mit?! Kössünk túszcserét: ti nem írtátok meg ezt a papírt, én pedig nem olvastam! Különben, fiúk, még a napot is elátkozzátok, amikor megszülettetek. Ezt hivatalosan mondom neked, négyszemközt.

– Ugyan Döbrögöv elvtárs – tanúsított rendületlenséget Pesztyel –, mi megírtuk, maga pedig elolvasta.

– Csak aztán nehogy a bűnbánó könnyeitekkel kelljen tisztára mosni magatokat, fiúk!

– Te csak ne fenyegess!

– Ez nem fenyegetés!

– Mondom, hogy ne fenyegess!

– Mondom, hogy nem fenyegetés! Én most úgy beszélek veled, mint atya a jogalannyal. A fölszámolás elleni elhajlás miatt lecsukatlak benneteket.

– Ne hülyéskedj, nincs is ilyen paragrafus!

– Akkor paragrafus nélkül szerzünk érvényt a törvénynek!

– A későbbiekben, némi finomítással, valóban ez történt, ám előtte egy sor viharos, ezen az isten háta mögötti helyen olyannyira szokatlan eseményre került sor, hogy még a járási lap is kénytelen volt suttogó ellenpropagandába kezdeni miattuk.

Másnap a sebalinói pártirodába egy sor parolett és epolett szállt ki a járástól, az élükön Hajnauv rendőrőrnaggyal, akit tavaly személyesen a fővárosból irányítottak ide valami banánhéjon. A megbeszélés után anélkül váltak el a felek, hogy kiásták volna a békejobbot.

A végén Hajnauv, aki belehalt volna, ha nem az övé az utolsó szó joga, még egyszer megpróbálta felvenni a tárgyalások megszakadt fonalát:

– Ha a szép szóból nem értetek, tudunk mi más nyelven is beszélni!

– Mi az, hogy más nyelven, te gané?! – kiáltotta Umivakin, akiben háttérbe szorította a defetistát és a sírógépet Hajnauv testi valója.

– Az, hogy majd társadalmilag idegen jelenségként bulldózerrel számoljuk fel a melegágyatokat, hogy példát statuáljunk!

És mivel az egész járás tudta, hogy Hajnauv nem a levegőbe lődözi a szavait, este minden hadra fogható férfi, akit még talpra lehetett állítani –összesen hét fő –, ismét tanácskozásra gyűlt Pesztyel fürdőházába. Csúzlival a zsebében a kiskorú Szorokin is megjelent, de gyorsan megtették kisdobosnak és az Ezred Fiának, és kipenderítették őrködni, mielőtt kiszabadították volna a lázadás szellemét a palackból.

– Szóval úgy állunk – nyitotta meg a megbeszélést Pesztyel –, hogy vagy Döbrögöv és Hajnauv uszályába kerülünk és beszélő négerek leszünk, vagy az utolsó leheletünkig maradunk.

– Én amondó lennék, hogy ne vonjuk be magunkat – mondta Ivan Szokolov. – Én ugyan nem látom már meg ezt az életet, de legalább jól kiszórakozzuk magunkat! Ha lecsuknak, leüljük, hiszen azzal se tudnak már újat mondani!

Szergej Szokolov még hozzátette:

– Meg különben is, fiúk, ehhez képest mintha Ábrahám kebelén lennénk a munkatáborban. Etetnek, ruháznak, ráadásul csak nyolcórás, és nem olyan munkanap van, ami ellen csak a látás és vakulás rejt magában jogi garanciát.

– Akkor szavazzunk! – mondta Pesztyel, és történelmi képet vágott. – Ki van amellett, hogy ne vonjuk be magunkat az utolsó leheletünkig?!

Hat, jobb tenyérrel megtámasztott bal mellső végtag emelkedett a levegőbe. Egyedül Umivakin nem szavazott.

– Nem vagyok bolond – mondta –, hogy kiprovokáljam a tuti halált. Én még a háborúban se mentem csupasz kézzel a Tigrisek ellen...

– Miért kellett volna csupasz kézzel? – kérdezte Valentyin Kravcsenko –„stipp-stopp": – harcos. – Ott volt a puska.

– A Tigrisek ellen az olyan, mintha nem is lett volna...

– Gyújtókevertet készítek, Molotov-koktélt – állt elő az ötlettel Pjotr Szokolov. – Már az iskolában is ezt műveltem... nitroglicerin... a természet vegykonyhája... Nem véletlenül voltam ötös kémiából.

– Na ne, álljon meg a hegymenet! – mondta Pesztyel. – Még jó, hogy légi támogatást nem kérsz! Nem, fiúk, elég lesz a puska, az is csak úgy... ijesztés gyanánt... Még véletlenül se lőjetek emberre! Csak a tetőt és az eget veretjük végig fergeteges tűzzel...

A határozat elfogadása után a férfiak alegységenként felvezették magukat haza, és harci előkészületeket tettek: fegyvert pucoltak, telidugdosták a töltényhevedereket és terepszínű ruhát szedtek elő. A gyerekek előre élvezték a fölhajtást és a lábuk alatt ténferegtek. Az asszonyok fancsali képet vágva megkezdték az aknamunkát, de a sírás-rívással még nem léptek a defetizmus mezejére.

Másnap reggel az asszonyok kimentek a hátországba takarmánykrumplit szedni, a férfiak a falu határába vonultak, leguggoltak a helységnévtábla tövébe és cigarettázva várták az ellenség feltűnését. Pjotr Szokolov zsebéből fenyegetően meredt a gyújtókevertes palack. Tíz óra nulla nullakor felzúgott a békás tó mögötti erdősávon túl egy erőgép motorjának hangja, a Sebalinói Hetek egy pillanat alatt elfoglalták az előre kijelölt pozícióikat, azaz keresztbe hasaltak a hajdani községi marhakarám – amelyből már csak az ég felé meredező cölöpök maradtak – szektorában az országúton.

És bár a bulldózer továbbra is pöfögött, beállt a vihar előtti csönd. Szép idő volt: érezni lehetett, hogy vége a kánikulának, a nap cirógató sugarakkal lőtte be a világot, az ég fátyolos, agyonmosott rendőring-kék volt.

– Tisztára olyanok vagyunk, mint azok, a Dekabristák, a Szenátus Téren – kuncogta el magát mórikálva Ivan Szokolov.

– Na ne! – mordult közbe komoran Valentyin Kravcsenko – „stipp-stopp": –alegység. – Aztán majd úgy is szívatnak meg bennünket azzal a mártírsággal!

Szergej Szokolov így szólt:

– Azt olvastam, hogy csak öten fáztak rá közülük igazán. A többi egy-két év sittkót kapott, vagy egy kis kényszermunkát, azt is milyen normák mellett... ez a mártírságunk túró lesz ahhoz képest, amilyen ítéleteket mostanában osztogatnak, például csak azért, mert felnyom valaki egy boltot.

Az erdősávból fenyegető lassúsággal előgördült a bulldózer, és első sebességben ott vánszorgott utána a rendőrségi dzsip.

– Hát ide ette a fene okkupálni! – mondta Pesztyel.

– Ide biz' – válaszolt valaki, és amikor Pesztyel oldalra fordult, az öreg Umivakint pillantotta meg, aki tőle két lépésre, puskával a kezében az úton hasalt.

– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte Pesztyel.

– Hajnauvot fogadom.

– És minek a puska?

– Aki intézkedést foganatosít, ellenintézkedés által vész.

Két alacsonyabb rangú rendőr társaságában Hajnauv kászálódott ki a dzsipből és mondott valamit a bulldózerkezelőnek. Az acélmonstrum lassan megindult az utolsó földesúr alatt épült cséplőpajta felé.

– Na, megkínáljuk őket? – szűrte a fogai közt valamelyik Szokolov.

– Eresszük őket közelebb – válaszolta Pesztyel –, mérjék ők az első csapást, és akkor olyan, mintha ijedtünkben, önvédelemből foganatosítottunk volna ellenintézkedést.

Az elsőcsapásmérő-eszköz nagy csörömpöléssel elérte a cséplőpajtát, hirtelen megállt, majd újra meglódult és elnyeste a pajta sarkát. Ezután visszagördült és pöfögve mozdulatlanná dermedt. Úgy látszott, Hajnauv védelmi doktrínája csak annyit foglal magában, hogy ráijeszt a sebalinóiakra.

Ekkor Pesztyel dörgő hangon kiadta a parancsot:

– Tűz! – és pötyörészni kezdett a fergeteges sortűz.

A rendőrségi támadóoszlopot földhöz szegezte a gyalogsági tűz, a bulldózerista úgy ugrott ki a vezetőfülkéből, mint akit leforráztak, és elrohant. A pajta mögül hirtelen Pjotr Szokolov alakja tűnt elő, egy pillanatra megvillant a napfényben, majd a bulldózerhez vágódott a robbanókevertes palack; lángnyelvek ölelték körül az acélmonstrumot... A többit elvégezte a kémia, a nitroglicerin, a természet vegykonyhája... Nem véletlenül volt ötös kémiából Pjotr.

– Kravcsenko! – dörögte túl a bulldózer sistergését Pesztyel hangja. – Zárótüzet a tiszt urak és a dzsip közé, hogy ne tudjanak rádión erősítést kérni.

És mintha csak az ellenség hadászati kártyái közé látott volna, mert kígyóként tekeregve a kocsi felé kúszott Hajnauv. Komor méltósággal böffentette el magát Kravcsenko duplacsövű mordálya, és a kitűnő tűzvezetésnek köszönhetően – két méterrel Hajnauv előtt verte fel a vöröses port a két becsapódó lövedék – az őrnagy taktikai katalepsziába merült. Ám ekkor a két zsaru pánikszerű pergőtüzet nyitott a pisztolyából a vakvilágba, Hajnauv pedig, a sebalinóiak pillanatnyi megingását kihasználva, hátrafelé kúszva kivonta magát a harcérintkezésből.

Amikor az utolsó lövések döreje elült, Szergej Szokolov megbántott hangja zendült fel:

– Na ne, fiúk, ilyent nem játszok! – és azzal közszemlére emelte a véres kezét. – Micsoda kupleráj ez itt?!

A rendőri erők nem adtak életjelet magukról. Vagy tíz perccel később aztán előre szegett fegyverrel fergeteges rohamra indultak a Sebalinói Hetek. Csak hűlt helyét találták a rendőröknek és a bulldózeristának.

– Gratulálok az első győzelmünkhöz, fiúk! – mondta komor méltósággal Pesztyel, és kiszedte a töltényt a puskájából.

– Én azért nem vagyok oda az örömtől – mondta Valentyin Kravcsenko –„stipp-stopp": – gyorsreagálású légihadtest. – Mégse az igazi a mieinkre lőni!

– Úgy a mieink ezek, mint a nem is tudom micsoda... – húzta fel magát Ivan Szokolov. – Szórakoznak a néppel, te meg azt mondod, hogy a mieink!...

– Elég legyen ebből a zsibvásárból! – kiáltott rájuk Pjotr Szokolov, miközben Szergej testvére sebét kötözte. – Inkább azon törjük a fejünket, hogy hogyan vágjuk ki magunkat!

– Ugyan minek itt a fejünket törni?! – mondta Pesztyel. – Az asszonyokat éjszakára Ivanyko-vóba, Petropavlovszkba evakuáljuk, mi pedig bevesszük magunkat a pajtába, és kapjanak el, ha tudnak!

– Kész Napóleon! – ingerkedett Umivakin. – Egyből leradíroznak bennünket a térképről, ha visszavonulunk a pajtába! Körkörös védelmet kell kiépíteni, te dinka! De csak korlátozott területen, nehogy összeomoljon a kommunikációs rendszer, mert nem halljuk egymást!

Nagy egyetértésben egész estig ásták a lövészárkokat, azután evakuációs terveket dolgoztak ki az asszonyokra, majd gyorsan bekaptak valamit és éjszakára elfoglalták a védelmi pozíciókat. Az asszonyok egy csoportba verődtek, hangosan bőgtek; Kravcsenko Valentyin – „stipp-stopp": rakétavető század – könnyebb, szinten tartó verést eszközölt a saját asszonyán, de annak meg se kottyant, és nem bontotta meg disszonáns csöndben maradással a zokogok defetista kórusát.

– Most lesz, ami még nem volt! – mondta vidáman, ám nem minden drámai felhang nélkül Ivan Szokolov. – Szinte nem is férünk fel a történelem lapjaira!

– Nyugi, maradista harcosok, nyugi! – kiáltotta Kravcsenko – „stipp-stopp": gárdalövész hadosztály - az arcvonaláról.

Umivakin Pesztyelhez kúszott, cigarettára gyújtott és így szólt:

– Negyvenkettőben ugyanígy voltunk körkörös védelemben Seremetyevszkoje mellett. Szerintem most egyből áttörik ezt az emberarcú védelmi vonalat, akkor viszont öt napig kellett magunkat tartani a németekkel szemben. De úgy, hogy például én, a parancsnok, csupasz kézzel mentem a Tigrisek ellen. Illetve, persze, nem csupasz kézzel, hanem valami puska-Matuzsálemmel. Megsebesülni is megsebesültem... Csak azt bánom, hogy túléltem. Fogságba kerültem, három év koncentrációs tábor... Aztán öt év munkatábor, de az már a miénk volt...

– És oda miért vittek el?

– Azért, mert a kolhozban meghamisítottak valamilyen számlákat... Ebben a pillanatban, mint egy távoli pénztárgép zurrogása, felhangzott az erdősávon túl a motorok halk moraja...