Hajsza

Tomek arca húsz méter magasan lebeg, szederjesen és torza az igyekezettől, alatta huzat, fölötte fülledt légoszlop, homlokán kidagad egy S-alakú ér (amitől kissé szoborszerű a látvány), fülében, begyűrődött fülében, nos, ujjai távoli kopogása, kaparászása visszhangzik. Könnyed futamok, pléhcsikorgás, nehéz puffanások váltakoznak, valahol messze, a tarkója mögött: kétségbeesett testrészek riadója. Ha valaki megkönyörülne rajta, és könnyítene a helyzetén, nem fészkelődne tovább, levegő után kapkodva, s nem tűrné bénultan, hogy orra hegyéről, szakálláról verítékcsöppek potyogjanak a mélybe, az alagsorból áradó pörköltszag pedig halálra gyötörje szaglóidegeit, így viszont hasztalan feszegeti vállizmát, kintrekedt kezét mindhiába próbálja bepréselni torka mellett a nyílásba: feje menthetetlenül beszorult az ötödik emeleti automata liftajtóba. Innen jól látni a földszinten veszteglő lift tetejét, a drótfüzéreket, amelyek lomhán lengenek az aknában, egészen jól hallani a lift szolgálatkész zümmögését meg a tető alatti ventillátor búgását, de Tomek most sokkal inkább arra összpontosít, hogy nem tapasztal-e motozást odalentről. Lépéseket a kapu felől. Kulcscsörgést. Indítógombot piszkáló ujjakat.

Zemilicka néni.

Az ötödik emelet úgyszólván teljesen kihalt, lássuk csak: Kotin úr, a zongorista, Karlovácban turnézik, napokig színét se látni, aztán itt van Stepanka, ő csak késő délután érkezik haza, gyerekei az öreganyjuknál; egyedül a rossz lélek Zemilicka néni, a csúf vrsaci vénség, vagy a piacon csámborog folyton, vagy ott settenkedik valamelyik félemeleten, hívogatva maga után a liftet, mert imád liftezni, ez a szenvedélye – ő bármikor betoppanhat. Nagy bajt hozna a fejemre, feszeng Tomek vitriolos hangulatban. Kitapogatja kabátzsebét, hogy ott lapul-e még az (ott hát, az átkozott), majd ismét dörömböl, sőt rugdossa az automata alumíniumajtót, mintha saját fejét rugdosná, és az egész ócska ház rezgésbe jön, amint az aknából szétterjed a hallózás meg a türelmetlen kopogás: reszketnek az ablakok, finoman szitál a fürdőkben a vakolat, csilingelnek a rézkilincsek – a konnektorokból is Tomek pincemély hangja áramlik. Semmi. A ráboruló homályban tétován arra gondol, hogy úgy tűnik, nem marad más, csak lebegni és bámulni a liftaknába, ebbe a fordított gijotinba, úszni a tehetetlenségben és a szégyenben, főleg a szégyenben, igen, az újabb ostoba próbálkozás miatt, és várni, hogy akár az oxigénhiány, akár a süket Zemilicka néni véget vessen a szenvedéseknek – amikor váratlanul hatalmas ütés éri a hátát. Paff, szól a hát, és Tomek feje kicsit lejjebb csusszan a satuban. Ijedtében kevés tartalék levegője is kiszökik belőle. Egy hatalmas tenyér matat nyaka körül, végigsiklik gerincén, egyenként tapogatja bordáit, majd megkapaszkodik gallérjában. Percekig, hosszú percekig nem történik semmi, csak érthetetlen motyogás szűrődik be hozzá. Kissé éneklő hang, pillanatonként bosszús köhögésbe fullad, de erőre kap, folytatja a zsolozsmázást, rosszalló, gunyoros cuppogások és cicegések kíséretében, amíg újból el nem akad az egész. Tomekot pánik kerülgeti, nyakán türelmetlenül dobolnak az ujjak: dehogy, dehogy, nem nyuvad ki magától, vitatkozik a mutatóujjal a hüvelyk, perceit mohón ropogtatva. Valaki kipreparálta az ajtót, villan át még Tomekon, mielőtt köd ereszkedne rá, nincs tovább, hiába minden mutatvány és erőfeszítés... Nyomára bukkantak. Kész. Istenem. Hát itt fog meggebedni. Ebben az egérfogóban. Belökik az aknába, beseprik a csüggeteg hullát, ami marad belőle, csak a szag riasztja majd a házat... És a tenyér újra megindul, határozottabban, megrángatja ruháját, csigolyájára kulcsolódik, gégéjéhez vasrúd szorul, ütött az óra... de nem, jaj, szerencsére mégsem, mert Karel bácsi az, a negyedikről: végre, kikászálódott könyvei közül, hogy nagylelkűen kihúzza a csávából.

No. Mi az már megint, fiam, hunyorog Karel bácsi, pajszerral a kezében, mit tanulmányozott ilyen elmélyülten? Miféle felderítés az ilyen? Vagy tán lekéste a felvonót, fiam? De Tomek még egyre a vörös ködben lubickol, nagyokat csap karjaival, tátog, nem is hallja, mit beszél a jó szándékú idős alsó szomszéd. Letámolyog a lépcsőn, egy polszkinak támaszkodva tér magához. Karel bácsi fürkésző pillantása kíséri.

Karel bácsival illik választékosan társalogni, másra nem is hallgat, mert sokat, igen sokat olvas, detektívregényeket, kémtörténeteket, háborús novellákat, nagy átéléssel, egész világégések játszódnak le az arcán; olvas és sétálgat, néha kicsapja a zsalukat, és ezüstös borostáját s madárorrát vakargatva, akár egy invalidus haditudósító, előadásokat rögtönöz az utca számára a hadtudomány hanyatlásáról, majd köhint egyet, hirtelen elvörösödik, és kiabálva követeli a pontos időt, és olvas és sétálgat, tyúklábmintás mamuszában, lassan kiszabadítva leukémiás pókjait a könyvekből – ezért nem meglepő, hogy a falakon is átküldi pillantását. Tomek a rakpartra menekül, ott talán elbújhat előle.

Kerülő utakon halad, átlépkedve a szeme előtt ugráló karikákon, arcára közönyt, rángatózó csuklójára merev nyugalmat erőltetve közelít a kiszemelt mólóhoz. Néhányszor elsétál mellette, kavicsokat rugdos a vízbe, ácsorog, beköti a cipőfűzőjét, közben alaposan megszemléli a túlpartot, a várakozó sirálycsapatot meg a csónakmaradványokat, aztán, amikor végre tiszta a levegő, kabátját gyorsan egy cölöpre húzza, és lesiklik egy bombatölcsérbe. Összekeni magát valami ragacsos folyadékkal, de mindegy, így legalább biztonságban lesheti a külső utcákat meg a dokkot: nem villan-e meg egy óvatlan kalap- vagy kabátszegély, és fülel: nem torpannak-e meg magányos vagy inkább páros lépések valahol a közelben, nem csikordul-e meg a kavics egy autó kerekei alatt – jelezve, hogy ott vannak, a nyomában vannak még. Hogy megint lecsaphatnak rá. Igen. Lapul a homokban, és várja a puskagolyó pendülését a púpos bőrdzsekin. Mert ne higgyék, hogy majd tálcán kínálja magát. És hogy kapitulációra kényszeríthetik. Várni fog, hidegvérrel, fürkészi a kétértelmű jeleket – majd csak eztán guggolhat a víz szélére. Karel bácsi pillantása fennakad valahol a villanydrótokon, és ott fénylik, verdes magában, mint egy kolibri.

Tomek ül a mólón, néha összerezzen, és Stepankára gondol. Ha most elnyílna a szája, jobban lehetne látni a nagy szüneteket a felső fogai között, szakálla is elég ritkás, a történtek után pláne, teste nem épp atlétikus, rossz a vérkeringése, ezért a legnagyobb melegben is nevetséges, vastag ruhákban jár – szó mi szó, előnytelen külseje az oka, hogy igen körülményesen kénytelen Stepankához közelíteni. Tessék, ez a körülményesség az oka mindennek. Vasárnaponként, két szem mogyorót dugva nyelve alá, telefonfülkékből küld titkos üzeneteket Stepanka rögzítőjére, boldogító forró mondatokat, minden óvintézkedést megtéve inkognitója megőrzéséért. Akció előtt például hirdetési újságot terít maga elé, és beszéd közben úgy tesz, mintha buzgón jegyzetelne a szélére. Este hangosan sopánkodik a lépcsőházban, hogy milyen elviselhetetlen és drámai a délutáni hőség, hát még az állandó telefoncsörgés a szomszédban, mely felborzolja az idegeit. Ha nem ragaszkodna ehhez a régimódi, bár kétség kívül ravasz megoldáshoz, most nem lenne ilyen reménytelen helyzetben, gondolja Tomek, megduzzadt nyakát tapogatva.

Zajt hall. Hátrafordul: csupán a hajódaruk nyikorognak a feltámadó szélben. Lába előtt küszraj gyülekezik a lépcsőnél. Szemével kíséri a halakat – oldalukat a kövekhez fenve siklanak az iszapba – s a gyűrűző vízen, képtelenség, egyszer csak megpillantja és az arcán érzi újra azt az öt emeletnyi pörköltszagú, huzatos mélységet, és az orra előtt megint ott táncolnak a gumírozott drótkígyók. És felrémlik a pillanat, ahogy nagy lélegzetet vesz, majd elszántan a kabátzsebébe nyúl. És kész. Ellenkezni próbál. Felkapni fejét, hogy megkapaszkodhasson a vízszintesek jótékony hálójában – de rögtön szánalmasan összegyűrődik. Nyikorgó vasszerkezetek. Fénylapok csúsznak az iszapba. Ahogy ott egyensúlyoz, a kitámasztott automata liftajtóban, szédelegve, megkönnyebbülés és katasztrófa peremén – hiába, szétfolyik a liftakna, és vele szétkenődik ő is, az emelettel, az egész házzal együtt, ahogy ott egyensúlyoz esetlenül, és fogalma sincs, egyszerűen nem emlékszik arra, hogy valójában mi történt. Mi történt akkor. Hogy mibe is keveredett tegnap. Ujabb és újabb nyomorúságos próbálkozások – Stepanka zárkózotton köszön, ha a kapu előtt összefutnak. Két öltöny. És a megtorlás. Nyirkos izoming. Tomek, a pillanatnyi csöndet és a folyóvíz nyugalmát kihasználva, kétségbeesetten összpontosít, akár a liftben, szeretné összeilleszteni a mozaikokat, hogy végre kikecmereghessen ebből a lidércnyomásból. Mert nincs mese, az élete a tét, erről van szó. Hiszen az ügy nem merült ki a lift-afférban, melyet megúszott (bár ezt pusztán valaki baklövésének köszönheti), nem a megalázó és fenyegető helyzetben. Belegondolni is borzalmas. Ott van még az, ami most is dzsekije bal zsebében lapul, súlyosan, alattomosan és pillanatnyilag némán – minthogy már két napja lapul ott, két napja mérgezi az életét, igen.

De a tegnap áthatolhatatlan tükröző felületté áll össze, amelyben csak saját meggyötört vonásait nézheti. Csupán a tegnapelőtti vasárnap tiszta tökéletesen, emlékszik most Tomek, akkor még derűsen vadászott egy eldugott fülkére. Elsétált egy ócskavastelep mellett – jócskán kint járt a város szélén –, torkát, egész testét lázasan készítve a szereplésre. Bizalmas szavait duruzsolva őrzi majd a szalag, amíg Stepanka kombinéban, elérzékenyülten cigarettázva, a kisasztalra könyökölve magába nem szippantja őket, gondolta. Ám amikor letette a kagylót, a szokásos bizsergés helyett különös émelygés fogta el, sőt a lába is reszketni kezdett. Nem értette. Körülnézett. Nem látott senkit, aki lefülelhette volna, mert a fülkét jócskán benőtte valami futónövény. A telep felől tompa kopácsolást hallott, nem messze tőle pedig az utcát söpörték, ám ő beolvadt a telefon alkatrészei közé, láthatatlan volt és elérhetetlen. Először a keskeny plazmaképernyő vibrálását érezte meg. Aztán meglátta a fény forrását, a tárgyat a fülke sarkában: kékesfeketén tapadt az üveghez, akár ez a pakurafolt a vízen, és akkora volt, mint egy családi gyufaskatulya, csak valamivel laposabb. Besüppedt gombjai, elegáns számlapja vonzották tekintetét. De nem merte megérinteni. A szerkezetet pontosan a sarokba ékelték, és ráhajítottak egy nagy papírgombócot, hogy ne lehessen felfedezni. Arasznyira tőle egy golyóstoll feküdt, figyelemelterelés céljából. Tomek állt, és bámulta a tárgyat, a tárgy biztatóan pislogott vissza Tomekra. Ám nem volt könnyű csak úgy zavaros ügyekbe rángatni őt: eltépte tekintetét, megfordult, és szépen elpárolgott volna, ha, kilépve a fülkéből, nem akasztja meg valami föltoluló rettenetes nyomás, maró és elsöprő hányinger, mely megszédítette és visszapördítette a telefonkönyvek mellé. Döbbenetében és kínjában elzsibbadt a lába, csuklói kifordultak, kuporgott csukott szemekkel, percekig eszméletlenül. Aztán hiába is próbált kimászni onnan, minden mozdulatára bénító fájdalom hasított beleibe, forgott a gyomra; a tárgy pedig egyre erősebben világított, halkan de határozottan berregve, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy honnan fúj a szél.

A tárgy rákapcsolódott.

Rá az idegpályáira.

Riadtan érezte, ahogy körbefonják és hatalmukba kerítik a feketés micsodából áramló hullámok. Rövid, de jól behatárolható várakozás következett. Ütemes csörömpölés a háttérben. Ám e várakozás szélén ott mozgott a figyelmeztetés, hogy, a nagyobb fájdalmakat elkerülendő, jobb lesz, ha fogja magát és haladéktalanul felemeli a tárgyat. Ezt mondták neki a hullámok. És semmi kíváncsiskodás, tapogatás. Eltette hát. Stepankáért, fohászkodott. Bár ne tette volna el.

Ernyedten bámulja az uszályt, mely lassan eltöfög előtte fölfelé, Horány irányába. Bízik benne, hogy most végre nyugalma lesz. Se utasítások, se radarhangok, se hívójelek. Csak csönd. Bízik benne, sikerült leráznia a két vállas, foncsorozott szemüveges, öltönyös fickót, nem hiába, Tomeknak nagy gyakorlata van a rejtőzködésben: úgy tud köddé válni, kérem, ha akarja, úgy megzavarja és megfélemlíti a ráállított figyelőket, mintha kiképezték volna a városi gerillaharc fortélyaira, legalábbis ezt terjeszti róla Karel bácsi a szomszédban.

Nos, Tomek újból a sétálóutcák emberáradatában sodródik, mert fölfigyelt arra is, hogy az uszály sóderdombjai nem ártalmatlan sóderdombok ám: mögülük két kiöltözött matróz méregeti őt távcsövön, felváltva. Gyorsulnak az események, gondolja. Egyik tenyerét a gyomrára szorítja, a másikat pedig bal kabátzsebébe süllyeszti, egy leheletnyit kidudorítva középső és mutatóujját, és gyorsítva vagy lábujjhegyen osonva, mikor mire van szükség, cikkcakkban követi a tömeget. Vagy váratlanul sarkon fordul, gyanakvóan belenéz a mögötte jövők arcába, esetleg hátrafont kezekkel sétálgat, pásztázza a háztetőket, a lámpaoszlopok hegyét, a kutyasétáltatókat: ide-oda villantja tekintetét, hogy minél szélesebb látómezőben mozoghasson. Mindenesetre bölcsen kerüli a zsákutcákat, a sorsjegyárusokat, a vak embereket különösen, haza nem mehet, Stepankát nem hívhatja... És hát pokolian ideges, nem csoda, ha megint elkezdődik az őrült műsor, a zsibbasztó csörömpölés, ha megint lelepleződik, akár egy kukába is bemászik, és magára lapátolja a szemetet, nehogy egy hang is kiszűrődjék...

A szökőkútnál összefut Vladóval, a biciklistával. Szevasz, öregem, mondja Vladó barátságosan, biciklijét egy fának támasztva. Mi történt a nyakaddal, olyan furcsa csíkok vannak rajta. Rádcsukták a földalatti ajtaját? Semmi, semmi, rántja meg a vállát Tomek (felszisszen), csak elvakartam egy nagy kelést (mindegy, Karel bácsi úgysem rejti véka alá a történteket). Vladó ámuldozva vizsgálja a sebet, szeretné megérinteni, de Tomek kitér előle. Bocsáss meg, kedves Vladó, de sajnos nem érek rá, hatkor odafönt, a tritonos szökőkútnál van találkám, rohannom kell, tényleg. El kell tűnnie. Akármikor rákezdheti a tárgy.

Milyen szórakozott vagy, öregem, hiszen épp itt vagyunk a szökőkútnál, bök a háta mögé Vladó. Tényleg, csakugyan, majdnem továbbmentem, nyög Tomek. Mit lehet tenni. Te, Vladó, szólal meg halkan, szinte suttogva, és közelebb hajol. Van itt valami... valami különös, na... a zsebemben. Vladó kíváncsian fölhúzza a szemöldökét. Még te sem láttál ilyet, az biztos. Kitől szerezted, kérdi a biciklista, gyorsan körbekémlelve, a flottillásoktól, ugye? Nahát, Tomek. Mutasd már, mormogja izgatottan. De Tomek megint kitér, Vladó pillantásaitól rossz előérzete támad. Nem. Kár volt fecsegnie. Hirtelen fájdalom hasít a veséjébe, ott, igen, ott a kabátzsebénél: szúró és égető nyilallás, akár egy közepes elektromos sokk. Te jó isten. Leleplezte magát. Kétségbeesetten körbenéz, keze a tárgyra tapad, nem lesz ez így jó, elakad a lélegzete, mindjárt elmúlik, biztos csak egy kis felfázás, más nem lehet. Nem kezdődhet megint, nem, el kell tűnnie, nehogy Vladó kiszimatolja... Sápadtan, meggörnyedve áll, felkészülve, hogy szó nélkül faképnél hagyja barátját, elrohan messzire, belesimul a hazafelé hullámzó tömegbe... megfeszíti lábujjait... már lángol a veséje... és az átkozott, persze, mintha csak erre várna, szaggatottan, élesen és gátlástalanul, felszabadultan és könyörtelenül sípolni kezd újra. Vladó szeme kikerekedik, bicikliskesztyűje kiesik kezéből, ijedten hátralép, nincs mit tenni, Tomek lendületet vesz, és felrúgja a drága spanyol kerékpárt, és amíg barátja szitkozódva utánakap, hogy mentse, ami menthető, ő szempillantás alatt felszívódik. Lihegve tántorog egy kapualjba, a falnak támasztja homlokát, és várja hogy a leleplező szemtelen vijjogás végre elnémuljon.

Kinyitja a szemét. Csend. Az emeleten becsapódik egy ajtó. Galambok rebbennek a tetőre. 3969686 – villog a képernyőn.

3969686.

A nyomában vannak.

Tomek kicsit sípolva szűri a levegőt hézagos fogsorán át, de ez semmi ahhoz képest, amit a szerkezet művel két-három óránként. Eltelik egy óra. Reménykedni kezd. Fellélegzik, szeme közé néz a postásnak. Nincs semmi baj, dúdolja. Hogy tegnap mi volt, voltaképp már az sem érdekes. Pedig tegnapelőtt, vasárnap is eltelt majdnem négy óra. Beesteledett. Elmúlt a hányingere, a rejtélyes tárgy ott dudorodott a zsebében. Igyekezett megfeledkezni róla, de lélekben összetapadt vele, minden kis rezzenését magába fogadva, hogy többé ne alkalmatlankodjanak egymásnak, jó, egyelőre beszünteti a telefonos akciókat. Együtt kell működnie, gondolta. Holnap megmutatja Vladónak, ő talán már látott effélét. Aztán sürgősen leadják, lesz ami lesz. Nem keveredik bele semmibe, bőven elég neki Stepanka meg az üzenetrögzítő. Mégis, ahogy számba vette a lehetőségeket, egyre nyugtalanabb lett. Gyanú ébredt benne. Mi van, ha, mondjuk, egy titkos berendezésre bukkant. Maga elé képzelte a tárgy simulékony alakját. Nem elképzelhetetlen. A kis lámpasort. Egy prototípusra. Esetleg időzítőre vagy lehallgatókészülékre, mért ne, ő is látott már olyat –nem véletlenül rejtették egy telefonfülkébe. Milyen meggondolatlan volt. Miért is nem tudott ellenállni.

Szeméhez emelte, forgatta, szagolgatta. Be kellene vinni a rendőrségre, ötlött eszébe, akkor viszont kifaggatják, és minden kiderül. Hátha beugratás. Hátha lopták. És ha radioaktív? És ha mindenkit likvidálnak, aki kapcsolatba került vele? Vagy éppen akkor likvidálják, ha megpróbálja elrejteni? Ezekbe az objektív kérdésekbe hasított bele akkor, vasárnap este, az első szaggatott vijjogás. Tomek a földre vetette magát, és a tárgyat görcsösen markolva várta, hogy darabokra tépje egy diszkrét robbanás. Aztán csend lett, csak ez a számsor villódzott a képernyőn: 3969686.

Vége. A gyanú bizonyossággá vált.

3969686.

Bemérték.

Tomek most vargabetűket tesz, hogy kikerüljön az öltönyösök (vagy az öltönyösök radarjának) látóköréből. Fogytán az ereje. Az utcák nemsokára elnéptelenednek. Eljön a pillanat, amikor a mozik és a presszók bezárnak, és eljön a félórás kijárási tilalom ideje is, éjfél után, amikor csak az utcalányok meg a diverzánsok róják a rejtekutakat, finoman kerülgetve a mesterlövészek fedezékeit. A félelem nem lerohanja: belőle születik meg, terjed szét és tölti ki sejtjeit. Lélegzetvisszafojtva küzd magával: nehogy esztelenül rohanni kezdjen, vagy épp ellenkezőleg, földbe gyökerezzen a lába, és álljon meredten, amíg fel nem ismerik. Elszigetelik, s ha magára marad, elkapják, és ezek nem hagynak tanút, gondolja. Nem szabadulhat meg a tárgytól, nem dobhatja a Dunába, nem kaparhatja el a parkban, nem ugrálhat rajta percekig, nedvező szemekkel, apró horkantásokat hallatva, milyen szép is lenne, hiszen akkor, ki tudja, illetéktelen kezekbe kerülhet, vagy elpusztulhat, és ő töri ki a nyakát mindezért. Motorosrendőrök húznak el mellette, betér egy mellékutcába. Rángani kezd egy izom a halántékán. Hát persze, jól sejtette, a rendőrség segédkezik a szolgálatoknak, karöltve lihegnek a nyomában. Az őrsön szépen csendben befejeznék kálváriáját. Nem, nem is vinnék odáig. Lefékezne előtte egy rendőrkocsi, mondja csak, maga ez és ez a Tomek, 37 éves nyugalmazott telefonspecialista, kérdezné az egyik, és cinkosán rákacsintana, a társa meg elröhintené magát, mert akkor szíveskedjék velünk fáradni, formális ügyről van szó csupán. Aztán csak arra eszmélne, hogy hirtelen kikanyarodnak a városból, majd beállnak a körzeti szemétégető kohójához, sőt igazából nem eszmélne erre sem, régen kómában volna a röhögős közeg gyors ökölcsapásától, és a halántékából még szivárogna a vér, amikor az első lángnyelvekben egyet lobbanna a haja, egyet meg a szakálla, hogy a sercegés átadja helyét az egyetemes tisztítótűznek.

Tomek elborzadva gyorsítja lépteit. Mindent tudnak róla. Talán már Stepanka vonalát is lehallgatják. Vagy azokkal az apró, mozgatható kamerákkal figyelik éjszakánként, amint az üzenetektől feltüzelve ágyában forgolódik. Azt is tudják, hogy egyszer már öt emelet magasban egyensúlyozott. Hogy egyszer már kijátszotta az automatikát (ó, milyen tapintatosan is játszotta ki). Vagyis áruló. Ha tehát visszaviszi a tárgyat, eltüntetik őt is (talán Stepankát is) mint nemkívánatos tanút. Ha viszont megtartja, magára uszítja az állam hivatásos gyilkosait. Nem tudja tovább fékezni lábait: reszketve rohan a sötétben, és érzi, ahogy ebben a szánalmas, rogyadozó formájában, lassan, de megállíthatatlanul a figyelem középpontjába csúszik megint.

Igen, a kutyasétáltatók most már élesen bámulják őt, miközben hosszasan babrálnak a kutya nyakánál a pórázzal, a sorsjegyárusok pedig, istenem, a párhuzamos utcákon futva követik őt, mint kísértetek, mindig csak a kereszteződésekben tűnve fel. Érzi, hogy mögötte felvillannak a kirakatüvegek meg a földszinti ablaktáblák, csak hogy magukra marják az ő körvonalait és mozdulatait, akár a dagerrotípiák, sőt az ütemes villogásban a cigarettareklámokról is lehajolnak a neonmacák: derengő mellüket masszírozva, követelődzőn néznek a szemébe. Ám ennél is szörnyűbb ebben az őrjítő, zakatoló vibrálásban, hogy mögötte, mellette és alatta egyszerre átlátszóvá válnak a fal és az út kövei: kinyílnak és halványan vibrálnak a téglák is, egy hatalmas objektív lencsébe forrva össze: mert bármerre meneküljön is Tomek, minden az ő vergődését fogja közvetíteni. Téglák mindenütt!

Lehajtott fejjel ütközik a nagydarab tweedzakós mellének. Zsákutca, közli a férfi gúnyosan mosolyogva. Kezében régimódi fekete esernyőt lóbál. Bocsánat, hebegi Tomek, nem vettem észre, elgondolkodtam, de a fickó szeme megvillan, ahogy tenyerét Tomek orra elé feszíti. Kérem, mondja nyersen, kérem. Az esernyő megáll a kezében. Tekintetét Tomek homlokára szegezi. Kérem. A homlokon kis piros lámpa fénye. A sarkon egy autó várakozik nyitott ajtóval. Meg egy alacsonyabb férfi, szintén fekete esernyővel. Tomek felüvölt, és mint a gellert kapott golyó, pattan le a tweedzakóról, és rohan, csukott szemmel száguld valahová, ahol nincsenek kartelek, nincsenek csodafegyverek, nincsenek liftek, se Karel bácsik, csak hosszú, örökkévalóságba töfögő uszályok vannak, meg hosszú hajú Stepankák, végtelen kazettával üzenetrögzítőjükben.

A Pályaudvarra, dobol az agyában. Csak a Pályaudvaron vészelheti át az éjszakát, leül, mondjuk, a vásárosok közé, ölébe vesz egy csomag pulóvert, és nyitott szemmel bóbiskol, míg meg nem virrad. De meg is kell ám azt érni, fiam, mondaná Karel bácsi. Módosítva mozgásstílusát, Tomek most pontosan úgy szalad hát, mint aki még nem vett jegyet az esti gyorsra. Haldoklik az erőfeszítéstől, a láztól, de azért előkelő izgalmat árasztva fut el a hajógyár (itt dolgozik Vladó), két folyami híd, az utászlaktanya és Kotin úr, a zongorista mellett.

Álljunk csak meg.

Hogy kerül ide, a bababolt elé Kotin úr, akinek most Karlovácban kellene koncerteznie, és mi az ördögnek bámulja őt olyan szigorúan, miközben egyre dörmög valamit a mandzsettájába. Nem fogják sarokba szorítani.

És mit keres az az ablakmosó a nyolcadik emeleten, amikor mindjárt besötétedik.

Meg fogja úszni.

Tomek úgy fut, mint egy fiatal nyúl, hosszan megnyújtja izmait, valósággal szétfoszlik a levegőben, s már ügyet sem vet a zsebéből fölhangzó sípolásra, mely egyre rövidebb ideig szünetel, aztán el sem hallgat többé, sőt berreg és villog is a szerkezet, de mit számít, amikor itt van a Pályaudvar, végre.

3969686 – ugyan kit érdekel már!

3969686, ez a kód, kinyomoztam, mondja Tomek szolgálatkészen. Összerágott szakállával, lifegő kabátjával, reszkető kezével nem csoda, hogy nem ébreszt bizalmat a Portásokban. És akkor mi van, kérdezik a Portások. Kérem, én ezt itt hagynám maguknál, mondja Tomek szabadkozva, már negyedik napja nálam van. Nem hagyja itt, közlik a Portások. De kérem, uraim, önök tudják, mi a teendő ezzel, én csak úgy találtam. Megőriztem. Szigorúan tilos, jelzik a Portások. De hát ide tartozik, miért is tagadnák, könyörög Tomek, eltolva magától a tárgyat. Nem láttam semmit, nem fogok fecsegni, esküszöm, csak vegyék át. Tilos itten tárolni bármiféle idegen illetőségű tárgyat, mondják a Portások. Eljuttathatnák a megfelelő személynek, kérem, legalább szóljanak neki. (Nem bírom.) A Portásokon az előírásnak megfelelő kék gumiköpeny van, foncsorozott szemüveg, svájcisapka. Aha, elevenednek meg. Esetleg, vetik oda, és kicsit előredőlnek, a Tomek homlokán táncoló piros lámpafényt vizsgálva, azt talán lehet, na, várjon szépen odakint.

Mindent összeadva, Tomek egyetlen kisebb sikert könyvelhet el magának: hogy a napok óta ólálkodó fejvadászok, a felbérelt zsebes kölykök, bakterek, irodisták, krampácsolók minden trükkje ellenére (a lutricédulásokról ne is beszéljünk), az államvédelmi hajtóvadászatot átvészelve mégis sikerült talpon és észnél maradnia: bizony, megérte ezt a reggelt, s ha így folytatódik, már a délelőttöt is. Persze, nem szívesen emlékszik vissza az állomáson történtekre, de meg kell hagyni, igazi fegyvertények ezek. Háborús helytállás. Kotin úr is elmehet a fenébe a sugdolózásával, meg Vladó, aki olyan átlátszó csellel próbálta feltartóztatni...

Azért kicsit megöregedve üldögél Tomek a Nemzetbiztonsági Hivatal bejárata előtt. Az acélszürke homlokzat sötét szögleteivel és tükörablakaival, kameráival ránehezedik a hátára. Feszülten bámulja a járókelőket. A kisablakon kidugják fejüket a Portások: autóba ült, mindjárt itt lesz, jelzik neki. Összerándul a gyomra. Vajon ki jön. Hányan lesznek. Ragaszkodni fog a jogaihoz. Csak legyenek tanúk. Öltönyösök szálingóznak ki-be a kapun, ügyet sem vetve rá.

Zsófi vagyok, önnel kell hát találkoznom? – dallamos kérdő mondat kígyózik a levegőben. Tomek fölkapja fejét: ásítóan üres az utca. Nyelve alatt összeroppannak a mogyorók. Az őrszemélyzet behúzódott a bódéba. A Portások – sehol. Zsófi kipirult arccal fordul be a sarkon. Megpillantja a lépcsőn gubbasztó Tomekot. Földerül. Ne jöjjön közelebb, dadogja Tomek, maradjon, ahol van. De Zsófi csillogó szemekkel közeledik, kis bajuszkáját egészen fölborzolja az izgalom. Ön az? Hát ez nagyszerű, képzelje, már napok óta csak a várost járjuk, kifordítottunk minden remízt, bizományit, micsoda vadászat... Micsoda vadászat, ismétli pihegve. Nekem azt mondták, autóval jön, szakítja félbe Tomek idegesen, egyre hátrálva. Nem én, kedves Tomek. Rohantam, nehogy maga elillanjon. Meg kell magának hálálnom, igen, énekli Zsófi érzékien, mit, mit is tehetünk.

Megvan, mi történt tegnapelőtt, világosodik meg Tomek hirtelen. Nézi a nő piros kockás kisszoknyáját, nézi a rácsokat és kereszteződéseket, a függőlegeseket, amelyek a combon futnak tovább, néz lefelé tántorogva, kezében a tárggyal. Magánál van, ugye. jótét lélek maga. Nagy kellemetlenségtől kímél most meg, hallja Zsófit. Már adom is, mondja hangosan Tomek, és néz lefelé a huzalok mentén az aknába, ahová egyszer s mindenkorra le fogja hajítani a vinnyogó masinát, ahol szétzúzódik és elhallgat végleg – de egyszer csak torkára csukódnak a kitámasztott automata liftajtók. Ez történt tegnapelőtt. Hajszál híján odaveszett, amikor az öltönyösök lecsaptak rá. Ahogy hajszál híján megfojtották ma is, a mólóhoz menet. Vagy a pályaudvaron. Egyre megy. Már adom is, mondja Tomek.

Igazság szerint nem halnék bele, kedves Tomek, csak az ára, tudja, csillagászati, skálázik Zsófi, szoknyáját türelmetlenül gyűrögetve, biztos kipottyant a táskámból. Elképesztő szerencsém van magával. Nem hiába küldözgettem rá a számomat. Nem adta el, nem tört vele mogyorót. Ez vicc volt.

Igazán nagy szerencse, mormogja Tomek, de nem fogadja el Zsófi ajándékezresét. Nem fogadja el Zsófi hálás kézfogásra nyújtott kezét, meglapul, elsiklik, szélsebesen hátrál, irtózattal szemében, valósággal szalad hátrafelé, szüntelenül motyogva. Zsófi arca nem tükröz meglepetést, sem méltatlankodást, önfeledten markolja személyi hívóját, maga elé mered, ezért nem is láthatja pontosan, amikor Tomekot hátulról ügyesen elkapják és átkarolják a Portások, szájára folyadékot permeteznek, és viszik, viszik befelé az épületbe.

Tehát mégiscsak Zemilicka néni, gondolja Tomek ernyedten, nem történt semmi. Nyaka megfeszül: alulról elindult a lift.