Lakatlan sziget

(Szentenciák) Nem szeretem az ilyen vagy olyan formában megfogalmazott „modelleket". Sem a világ fejlődéséről papírra vetetteket, sem a művészetek, az egyes művészeti ágak feladatait kijelölőket. Csak a tudottból, a már megérzettből-megéltből indulhat ki valamennyi, minden újnak, létrehozandónak, még nemlétezőnek – tehát annak, ami elé modellt kívánnánk állítani – pedig csak az lehet a feladata, hogy különbözzön az eddigiektől, mindattól, ami már létezett, s a meglévőhöz valami mást, az addigiaktól eltérőt is hozzátegyen. Ezért aztán azt sem szeretem, ha valaki arra tesz kísérletet, hogy megmondja, milyen is lesz a világ 2100-ban (kétezret már nem mondhat, mert az itt van már, s bizony nem nagyon lesz más, mint amilyen most), s azt sem, ha a művészetek „fejlődési" irányait próbálja valaki kijelölni, vagy éppen a világ megragadásának egyedül üdvözítő voltáról értekezik. Mindennek ellenére megragadott az, amit Italo Calvino mond Amerikai előadásaiban arról, hogy milyennek is képzeli az új évezred irodalmát. A felmerülő kérdésre így válaszol: „Én legfőképpen olyan irodalom értékeit szeretném a következő évezrednek átörökíteni, amely sajátjává tette a szellemi rendet és a pontosságot, a költészet s egyszersmind a tudomány és a filozófia intelligenciáját, úgy, ahogyan Valéry tanulmányai és szépprózája." Később még hozzáteszi ehhez: „Ha meg kell neveznem, ki az, aki az elbeszélő irodalomban tökéletesen megvalósította a képi és nyelvi pontosság Valéry-féle esztétikai ideálját, s olyan műveket alkotott, amelyek a kristály szigorú mértani rendjét és a logikus gondolkodás elvontságát követik, habozás nélkül Jorge Luis Borgest említeném". Ne a nevekre, vagy ne csak a nevekre figyeljünk a hosszabb részekből kiragadott töredékek kapcsán. Már csak azért se, mert ha csak a nevekre egyszerűsítjük le Calvino mondandóját, akkor könnyen hihetjük azt, amit mi gondolunk a nevek kapcsán, vagy éppen egy-egy mű esetleges vonásai emelkednek a példa rangjára, s éppen ezt, mármint a „modell-alkotást" kellene elkerülni – s  elfelejtjük a szerző mondandóját. A hangsúly pedig a kulcs-kifejezéseken van: szellemi rend, nyelvi pontosság, logikus gondolkodás, főképpen pedig az irodalomnak (művészetnek) a tudomány (a tudományon belül is a filozófia) melletti szerepeltetése. Calvino tehát azt mondja (igaz, ezt mondták már mások is, de hát annyi minden elfelejtődött már), hogy az irodalomnak – egyáltalán: a művészetnek – más által nem helyettesíthető feladata van, ezt a feladatot pedig az egységes világkép kialakításában jelöli meg, mondván, hogy „amióta a tudomány eltanácsolja a művelőit az egyetemes magyarázatoktól, a szakosodottnál, a speciálisnál általánosabb megoldásoktól, az irodalomra nem kisebb feladat hárul, mint hogy a világ különféle tudásformáit és kódrendszereit egy sokoldalú, csiszolt világképpé fogja össze." Nagy feladat, de talán teljesíthető, a legkiemelkedőbb művek mindezt nyilván meg tudják tenni, ha nem is teoretikus indíttatásból, hanem inkább azért, mert egy-egy mű mindig magán érzi azt a feladatot, amit önmagában be kell töltenie. De ha a világkép-alkotás az irodalom „feladata", akkor hol vannak azok, akik ebbe a világképbe be akarnak pillantani, akik az irodalom, a zene, a festészet, no meg a tudomány új jelenségeit követve legalább a maguk számára el akarják rendezni a világot, még akkor is, ha tudják, hogy a valamikori világkép teljessége és rendezettsége már soha nem tér vissza? Calvino töprengései – vagy inkább előadásai, ahogyan ő nevezi –, azért szimpatikusak számomra, mert erre az emberi viszonyrendszerre is utalnak: az előadó, aki 1984-ben a Harvard Egyetem felkérésére kezdte írni előadásait, s gondolatsora az utolsó, be nem fejezett töprengés-sorozata volt az irodalomról, soha nem merevedik a Művész pózába, inkább – nagyon is emberi módon –arról beszél, hogy miképpen lehet, vagy miképpen kell kapcsolatba kerülni egy-egy művel. Lehet, hogy most – itt Magyarországon –, amikor mindenről szó van, csak a művekről, a kultúra feladatáról – nem a helyzetéről, a feladatáról –, a világkép-teremtés szükségességéről nem esik szó, ezért is tűnnek fontosnak ezek a gondolatok.

Ezért is, de nemcsak ezért. Merthogy Calvino 1984-es töprengései magukhoz rántják a mai magyar irodalom lényegi vitáit, útkereső törekvéseit is. Ez az irodalom ugyanis már régóta nemcsak azzal foglalkozik, hogy milyen formákban létezzen, miből éljen meg, hanem a szellemi útkeresés izgalmával veti fel az ezredvég nagy kérdéseit, követi az osztódott én – Sándor Iván kifejezése – lehetőségeit, s az ember mögött – előtt? – mindig ott álló semmiből hozza létre azt az ént, aki aztán világ-teremtésre is kísérletet tesz. Ha nemcsak a könyvkiadók és a folyóiratok gondjaira figyelünk, hanem a körülöttünk zajló hatalmas szellemi kavalkádra is, akkor megérezhetjük a mostani útkeresések izgalmát. Mert igaz, hogy egy-egy beszédmód könnyen utánozható, s így aztán könnyen el is avul, de az a küzdelem, amelyik az én jogainak visszaszerzésére irányul, avagy egyszerűen ismét az én, az egyéniség lehetőségeit keresi, megmarad, annál is inkább, mert érződik rajta a világkép-teremtő törekvések feszültsége. A tét nagy: akkor, amikor ismét elakadt valami, akkor, amikor a pénz vált egyeduralkodóvá, közben pedig ismét nyilvánvalóvá vált, hogy csak a pénz nem oldhatja meg az élet valamennyi gondját, az irodalom mintha megint az ember mellé állna, s jelzi, hogy ismét az énben, az egyéniségben kell megtalálni a megújhodáshoz szükséges erőket. Sándor Iván gondolatmenetéből veszem a kifejezéseket: az Osztódott Személy időszakában nemcsak arra kell figyelni, hogy mit nem tehet már az egyén, hanem arra is, hogy mit tehet még, tehát arra is, hogy milyen igazságokra és erőkre talál rá. Ha van küzdelem a mai magyar irodalomban – a nyelvért és a kifejezésért folytatott küzdelmen túl –, akkor az az énért és a még mindig megalkotható világképért, vagy annak töredékeiért folyik. Calvino a maga töredékben maradt gondolataival erre a küzdelemre hívja fel a figyelmet – utólag is a maga gondolatmenetéhez emelve mai irodalmunk útkereső törekvéseit.

(Kapuscinski állásfoglalása) Az egyéniség belső kérdéseinek középpontba kerüléséről ír a valóságban megfigyelt jelenségeket „megemelő" jegyzeteiben, sajátos Lapidáriumában Ryszard Kapuscinski is, az ismert lengyel író. „Több oka is van annak, hogy az érdeklődés a társadalmi szférából a privát szférába tevődött át – mondja. – Az egyik ok azoknak a totalitárius ideológiáknak a krízise és kompromittálódása, amelyek mindenre tudták a választ, mindenre megoldást ígértek egy olyan világban, amelyben a fájdalmas gyakorlat ennek épp az ellenkezőjét bizonyította. Az ember önmaga (a másik ember) iránt tanúsított érdeklődése egyúttal önvédelmi reakció is az információkkal túlterhelt, pszichénket veszélyeztető világgal szemben: képtelenek vagyunk mindent befogadni és megemészteni... A mértéktelenségnek ez a világa, amely percenként ezer és ezer dolgot akar velünk közölni, akar ránk erőltetni, kezd túlságosan tolakodóvá, nehezen elviselhetővé válni, ezért tehát visszahúzódunk saját privát, egyéni kuckóinkba." Amit Kapuscinskitól idéztem, a jelenség leírása. Kapuscinski egyik titka valószínűleg éppen ez: a hétköznapiság szintjén ragadja meg a jelenségeket, majd pedig általánosítja őket, végül pedig szinte bölcseleti szintre emeli mondandóját. Újságíró, ha íróvá akar lenni, nem is tehet mást: tudósítóként végzi a maga munkáját, járja a világot, megfigyeli, aztán pedig íróként is hasznosítja mindazt, amit megfigyelt. Ennek a módszernek az egyetlen könyvön belüli tökéletes megvalósítása A császár című könyvben történt meg. Kapuscinski itt úgy írt a négusról, s az általa megteremtett hatalmi rendszerről, hogy a hatalomgyakorlás minden módjával szembefordult. Miért nem ír Lengyelországról? – kérdeztem tőle még a nyolcvanas években egy beszélgetés során. Nekem minden sorom Lengyelországról szól – válaszolta a könyve középpontjába az etióp császárt állító szerző. Igaza volt. Bárki volt is akkor hatalmon Lengyelországban, ahhoz hasonló emberi alaphelyzeteket teremtett, mint Hailé Szeasszié Etiópiában. Előfordul azonban, hogy egyetlen könyvön belül – főképpen, ha riportkönyvről van szó – nem kapcsolható össze a konkrét és az általános. Korai riportjait Kapuscinski jegyzetsorokkal fűzte össze: alighanem ezekben a jegyzetekben kell keresnünk az immár három kötetet kitevő Lapidárium előzményeit, s alighanem éppen ez a konkrét tényeket megemelni, általánosítani akaró törekvés tette őt a mai világ egyik olvasott írójává. A közvetlenségnek is megvannak a maga fokozatai, az olvasó pedig nagyon is közvetlen kapcsolatba tud kerülni a riportokat és jegyzeteket író Kapuscinskival. Az általa megragadott tények mintha a magunk tapasztalatait sűrítenék össze, s nincs ez másként a gondolkodóval sem. A Lapidárium köteteinek olvasásakor mintha párbeszédbe bocsájtkoztam volna a szerzővel, s akivel el tudunk beszélgetni, azt szívesen fogadjuk el világi kalauzunknak is.

De visszatérek a kiindulóponthoz. Az idézett részben Kapuscinski az egyénnek az érdeklődés középpontjába kerülését mint a mai világ egyik jellegzetes tünetét írja le. A jelenség leírása nagyon fontos – más dolgunk mintha nem is lenne, minthogy a világ jelenségeit megértsük, s mások által is értelmezhető formulákba öntsük –, ám talán még ennél is fontosabb, hogy megkérdezzük: mit tehet, mire képes és mire van lehetősége a maga világába visszaszoruló embernek... A kérdést Kapuscinski egy másik gondolatsora erősítette fel bennem. Egyik korai írásában elmondja, hogy Lumumba meggyilkolását követően miképpen menekült el Kongóból, majd pedig pár sort is fűz a menekülés izgalmas leírásához. „Másnap reggel Fort Lámán át Máltába repültünk a Sabair légitársaság gépén – onnan pedig Rómába – mondja. – A nagy üvegcsodában, ami a Fiumicino repülőtér, egy csodálatos világ parádézott előttünk, az elégedett, jóllakott Európa, a divatos lányok, a nemzetközi konferenciákra siető elegáns urak, izgatott turisták hihetetlen világa, akik azért jöttek, hogy megnézzék a Forum Romanumot, a jól ápolt hölgyeké, a Mallorca és Las Palmas strandjaira repülő fiatal pároké, úgyhogy amikor ez a valószínűtlen világ ott hömpölygött előttünk (mi hárman borzasztó látványt nyújtottunk. Piszkosak voltunk, büdösek és borostásak, valami szörnyű ingben és nadrágban ebben a hűvös tavaszban, amikor mindenki kabátot viselt, és szvettert meg meleg ruhát), én hirtelen úgy éreztem – s ettől a gondolattól megijedtem –, hogy valami szomorú és iszonyatos paradoxon folytán sokkal inkább otthon éreztem magam Stanleyville-ben, mint a mellettem haladó tömeg között." Térben és időben távoli világokat senki sem tud úgy szembesíteni, mint ő, talán azért, mert mások a különböző világokat nem ismerik annyira, mint ő. Mert hát a fenti leírásban sem egyszerűen az ő idegenségük az érdekes, hanem a szinte pár óra alatt megélt kongói és európai világ egymástól való idegensége, s annak a másiknak, a szegénynek és pusztulónak az esendősége. Olyan erővel hat ez a „szembesítés", hogy még önkéntelenül is megkérdezzük: mit tehetünk ennek az egymástól távoli két világnak a közelítéséért. Azt hiszem, hogy valamikor Tolsztoj kérdezte így, hogy megváltoztatható-e az ember, s Móricz beszélt így a szegénység emberi világáról. S valóban: mit tehet az ember, közelebb hozhatja-e egymáshoz a Kapuscinski által szembeállított világokat? – kérdezem én is. Aligha – az ehhez hasonló szembeállításokat, kiáltásokat azonban mégsem érzem fölöslegesnek, ahogy Tolsztoj és Móricz állásfoglalását sem éreztem sohasem annak, noha valódi hatalmuk, nem olyan, amelyik a másik ember megalázására irányult, hanem olyan, amelyik cselekvési lehetőséget is teremtett volna számukra, sohasem volt. Nem, mert akkor, amikor az egyén lehetőségeként már csak a személyes állásfoglalás lehetősége őrződött meg, akkor ezzel a lehetőséggel kell élni, ahogyan azt Ryszard Kapuscinski is teszi.

(Lét-beszámolók) Esterházy Péter és Bohumil Hrabal mondataival ajánlja Bruno Schulz Fahajas boltok címmel összegyűjtött elbeszéléseit az olvasónak a Jelenkor Kiadó. Érthető a kereskedelmi „fogás", ám mivel a két írót valódi, talán azt is mondhatni, hogy egzisztenciális mélységű ismeret kapcsolja a harmadikhoz, többről is szó van itt, mint tisztes irodalmi reklámról, így inkább a szellemi kapcsolódások ténye érdemel figyelmet ebben a kiadói figyelem-felhívásban. Ám ha tovább gondolkodom ezen a kiadó által választott „ajánláson", egyre inkább azt érzem, hogy már magának ennek a pár mondatnyi idézetnek a ténye is Bruno Schulz magyarországi utóéletének a lényegére utal. Bruno Schulz neve ugyanis nálunk jóformán mindig valakivel kapcsolatban, valaki mással való összefüggésében merül fel, önmagában soha nem használjuk. Példának okáért említem, hogy a Zsebcselek című, Szigeti László által készített Hrabal-interjúkötetből magam is megőriztem emlékezetemben a mostani könyv fülén idézett Hrabal-mondatot minden évben elolvasom a lengyel Bruno Schulz Fahajas boltok című könyvét"), s ezt a mondatot már régen Ryszard Kapuscinski Kovács István által lejegyzett mondatai mellé helyeztem (Kapuscinski Bruno Schulz haláláról beszélt, ennek kapcsán mondta: „Aki Bruno Schulzot megölte, mindenekelőtt bugris gazember volt. Tudta, hogy meg kell ölnie Bruno Schulzot, az alkotó, teremtő embert, aki oly értékeket tudott létrehozni, amire ő, a gyilkos, képtelen volt. Konkrétan, név szerint tudta, kit öl meg. És tudatosan végzett vele..."), ám Bruno Schulz magyarul megjelent köteteit még jobb könyvtárakból sem tudtam megszerezni. Egy író, akit olvasni kell-kellene, mert azok, akikre érdemes figyelni, ezt sugallják, de olvasni mégsem olvashattam – így élt Bruno Schulz neve a gondolkodásomban, s talán nem is csak az enyémben... A mostani Fahajas boltok című, a szerző összes elbeszélését tartalmazó kötet elolvasása után pedig azt mondom, hogy nem csupán olvasni kell és lehet, sokszor és akár újra is, szinte állandóan, mert annyi és olyan titkokat őriznek ezek az elbeszélések, hogy azokat többszöri olvasás után sem lehet felfejteni, hanem azt is, hogy sokat, nagyon sokat kell gondolkodnunk Bruno Schulz írásain, mert eközben talán magunkhoz, a művészetek lényegéhez, s a művészetek huszadik századi mozgásához is közelebb kerülhetünk...

Bruno Schulz életének alapélménye a magány. Egyik műveit értelmező írásában mondja, hogy „vannak bizonyos, nekünk rendeltetett és előkészített tartalmak, amelyek már az élet kapujában várnak ránk", s ha ez így van, azaz, ha létezik egyfajta predesztináció és eleve elrendeltség, akkor a magány, az idővel való szembenézés, és a számvetésre való hajlam már születésekor várta Bruno Schulzot, hogy aztán ezek a jellemzők gondolkodása és művészete egészét meghatározzák. Ugyancsak ő mondja, hogy egyfajta önéletrajziság jellemzi művészetét. Nem is ír másról, mint a családjáról, apjáról-anyjáról, a boltról, Adéláról, a cselédlányról, a városukról, a galíciai Drohobyczról, de hát ez így nem is lényeges, azaz nem így lényeges, hanem úgy, hogy Schulz még a Monarchia-beli megrekedt és mozdulatlanná váló világot ismerte meg, azt a világot, amelyik határhelyzetbe került, de önmagán nem tudott túllépni, ezért a határhelyzetek mindig újabb és újabb, természetesen elvetélt kitörési lehetőségek keresését kényszerítették ki. Schulznak megvolt a maga esztétikája, ebben kulcsszerephez jutott a régivel, az ősivel, az archetipikussal, vagy inkább a „mitologikus sejtelmekkel" való azonosulás, ezzel szemben és mégis inkább a meneküléseket, pótcselekvéseket, őrületeket, álmokat – azaz a jövő felé való útkereséseket tartom fontosnak. Az önéletrajziság nála csak annyiban fontos, amennyire családján keresztül a világáról tud beszélni. A városról, s a családról nem tudunk meg többet, s nem is akarunk többet megtudni, mint amennyit a Monarchia kisvárosairól egyébként is tudunk. De a fahajas boltokig vezető út leírását másutt nem olvashatjuk, csak Bruno Schulznál. Realitás, képzelet, fantasztikum kapcsolódik egymáshoz a leírásban: „Szárnyat adott a vágy, hogy a fahajas boltokat fölkeressem; befordultam az ismert utcába, s inkább repültem, mint mentem, ügyelve, hogy el ne tévesszem az utat. Már a harmadik vagy negyedik keresztutcát is elhagytam, s az áhított utca még mindig nem volt sehol. Ráadásul még az utcák elrendezése sem felelt meg a várt képnek. Boltoknak semmi nyoma. Olyan utcán mentem, melyen a házaknak nem volt bejáratuk, csupán gondosan bezárt, a hold visszfényétől bezárt ablakaik voltak." Az az érzésem, hogy a század első harmadának egész irodalma ezeket az utcákat járta – nemcsak Kafka, de az Ős Kajánt megsejtő Ady is, az Aranysárkányt megíró Kosztolányi, a képzeletének teret nem találó Juhász Gyula is, s még annyian mások... Egy másik elbeszélésének szövege szerint apja meteorológiai elemzésekkel vezette le a város múzeumában őrzött műtárgyak karakterét. „E jelenség nem más, mondotta, mint a klíma egyféle mérgezettsége, amit a múzeumainkban összezsúfolt, túlérett és elfajult barokk művészet miazmái okoznak. Kiúttalan bezártságában a feledésben és unalomban oszladozó muzeális művészet megcukrosodik, akár a régi befőtt, túlédesíti éghajlatunkat, s ez váltja ki a szépséges, maláriás lázakat, a színpompás delíriumokat, melyekben elhúzódó őszünk agonizál." Ismét csak kérdem: Adyt említsem, vagy Krúdyt, vagy kit a kínálkozó nevek közül? Most inkább azt mondom, valahonnét innét indult, csak a jelenség másik oldaláról, a történelemmel mit kezdeni nem tudó kisvárosról  író Grendel Lajos, s ha igen, akkor az Apám tűzoltó lesz című elbeszélés indíthatta volna el Hrabalt, ha tapasztalatként ő és az említettek nem élték volna meg maguk is Közép-Kelet-Európa történelmét, és akkor még csak említeni sem tudtam a hatalmas erejű Próbabábu-ciklus elbeszéléseit, a képzelt világ teremtésének ezt a máig kísértő paródiáját. Bruno Schulz művészete valóban sűrűsödési pontot jelent a század szellemi térképén, hiszen jelenségeket kapcsol egymáshoz. Mi, akik megkésve olvassuk elbeszéléseit, másképpen nem is tudjuk olvasni, csak úgy, hogy közben arra is gondolunk, ami az általa megragadott jelenségekhez az időben hozzákapcsolódott. De ha a felfedezés mámora után ismét kézbe vesszük ezt a könyvet, akkor döbbenünk rá Bruno Schulz legnagyobb titkára. Ő volt az, aki az idő mozdulatlanságában megérezte annak szétesését, s ennek következményeit írásaiban meg is mutatta.

(Körkérdések) A jelenkor Szerkesztősége – vagy mondjuk úgy, Csuhai István – pár kérdéssel keresett meg. A kérdések: „Volt-e olyan mű az 1998-as év magyar irodalmi termésében – a könyvkiadást és a folyóirat-kultúrát egyaránt ideértve –, amely számodra valamilyen szempontból fontos, jelentőségteljes volt? Hozott-e ez az év valamilyen újdonságot, eddig fel nem ismert összefüggést irodalmi értelemben? Ért-e kellemes irodalmi meglepetés vagy csalódás? Volt-e olyan tény, amit nyereségnek/ veszteségnek érzel? Az 1998-as év irodalmi életében történt-e olyasmi, amely az irodalom folyamatos működésére, mindennapjaira megítélésed szerint előrelendítő befolyással volt, vagy éppen ellenkezőleg, fékező hatással bírt? A saját képzeletbeli évrangsorodban, ha van ilyen, hol helyeznéd el az 1998-as évet, megint csak szigorúan irodalmi értelemben?" Egyszerűbben – azért merem leegyszerűsíteni a kérdést, mert Istvánnal nem túl gyakori találkozásaink során éppen eleget beszélgettünk erről –, azt kérdezik, hogy a sok vita, gyűrődés, pályázgatás, küzdelem, viaskodás mellett születtek-e érdemleges művek. Másképpen: volt-e, van-e értelme annak a mindennapos gyűrődésnek, amit felvállaltunk, s amitől nem is tudunk elszakadni. Hiba lenne, ha időnként nem tennénk fel magunknak, másoknak hasonló kérdéseket. De hát megválaszolni sem tudjuk őket. Én legalábbis nem, ezért a pontos kijelentések, írások – művek – megnevezése helyett inkább kitérő válaszokat adok, miközben tudom, hogy a kérdések megválaszolhatatlansága nem jelenti azt, hogy nem kellene gondolkodnunk rajtuk, annál is inkább, mert a mai irodalmi élet vitái majdhogynem teljes egészében ezekre a kérdésekre vezethetők vissza. Végső soron arról tűnődünk folyamatosan, hogy az irodalmi élet szokásos működése közepette – vagy éppen: mellette, vagy annak ellenére – megszületik-e egy-egy nagy mű, az a mű, amelyik a maga eszközeivel válaszol-válaszolhat a mi kérdéseinkre is, s már puszta létével is igazolja az irodalom intézményrendszerének működését. Arról tűnődünk folyamatosan, hogy az, ami az irodalom intézményrendszerében ma még működik, az jól működik-e, s hogy a működése miképpen nyerhet értelmet a társadalom egészének működésében. Úgy érzem, túl nagy a várakozás mindkét tekintetben. A nagy művek nem úgy születnek meg, hogy várják őket. Azok egyszer csak lesznek – s ha már vannak, akkor derül ki gazdagságuk, bomlik ki értelmük. Egy valamire való intézményrendszer működése nem igazolható a közvetlen praktikum szintjén, ennek egyszerűen lennie kell, mert így alakult ki, a hagyományok, s még a mai világ működése is így kívánja ezt meg. Képzeljük el – nem oly nehéz –, milyen lenne ez a mai magyar élet szépirodalmi könyvkiadás nélkül, s milyen lenne folyóiratok nélkül... S hogy ebben a mezőben mi történt 1998-ban? Egyszer már leírtam: számomra az évek múlását az évszakok természetes fordulói, a lapszámok, éves tartalommutatók, költségvetési tervezetek, pályázatok és a pályázati beszámolók leadásai, beadásai mutatják. Azt, hogy mit olvastam, kéziratban és kinyomtatva: napi- és hetilapban, folyóiratban, könyvben, nem tudom elsorolni, noha emlékszem mindarra, amit elolvasásakor fontosnak tartottam. De: az, amit fontosnak tartottam és tartok, nem az évek szerint rendeződik el gondolkodásomban, hanem szinte kiszámíthatatlan módon kapcsolódik a már korábban olvasottakhoz, s vár arra, hogy valami újabb tapasztalathoz is kapcsolódhasson. Mindezzel együtt azt hiszem, hogy 1998-ban is többet olvastam, mint amennyi a mai világban ildomosnak mondható, s az olvasottakból kevesebb épült be a gondolkodásomba, mint szerettem volna. Úgy érzem, a mai magyar irodalmi kultúrára a tömegtermelés a jellemző: az, amit – úgymond: irodalmi igénnyel – leírnak, egészében áttekinthetetlen és értelmezhetetlen, pusztán a mennyisége okán is. Ez a kézirat-tömeg, könyv-tömeg, elfedi-elfedheti azt is, aminek ki kellene emelkednie a tömegből. (S rengeteg olyan írás akad, amelyik nem is tud kiemelkedni: azért, hogy mégis ragaszkodjam a kilencvennyolcas évhez, átnéztem ismét a könyvheti listát: alig több mint fél év elmúltával tucatnyi megőrzendő munkát sem találtam a lista százhatvanvalahány könyve között – miközben a korszak irodalmi kultúrájához természetesen valamennyi hozzátartozik.) Úgy érzem, ebben az irodalminak nevezett világban bármi megtörténhet: az egyik helyen Kossuth-díjra javasolhatnak valakit, miközben egy másik szobában ülésező kuratórium arra sem méltatja, hogy könyve kiadására valamennyi pénzt megszavazzon, s itt nem a Kossuth-díjra jelölést tartom elhibázottnak. Úgy érzem, a pénz és a politika is elvégezte már mindazt, amit a megélhetési körülmények végzetes romlása idején egyáltalán elvégezhetett: a megosztottságok, a politikai jellegű megkülönböztetések, s a különböző, hangsúlyozottan nem-irodalmi jellegű küzdelmek ezt a teret is megfosztották már minden magasztosságától, eszmei-idealisztikus jellegétől. Ebben a közegben az átlagos színvonal csökkenése mellett legfontosabbnak a különböző hivatkozási alapok eltűnését tartom: eltűnt már annak lehetősége, hogy az olvasó népre, a pártra (vagy pártokra) hivatkozzunk – ha ezt valaki egyáltalán meg akarta tenni –, el azé is, hogy a jelenre (nem találtam még egyetlen, úgymond, szakmai áttekintést sem, amelyik a maga kiválasztott szempontjai szerint teljesnek bizonyult volna, itt megismétlem Bojtár Endre kijelentését, mely szerint a legjobb mai magyar irodalomtörténet a korszak több jelentős írójának még a nevét sem említi meg, feltehetően azért, mert egy-egy szempont érvényesítésével a teljes mai magyar irodalom leírása már nem végezhető el), s el azé is, hogy az utókorra hivatkozzunk, hiszen miképpen várhatjuk, hogy évek-évtizedek múlva bárkinek is lesz ereje szembenéznie azzal, amivel a ma emberének sem sikerült. Úgy gondolom, mindez a valóban alkotó ember számára hatalmas szabadságot jelent, a rengeteg ál-szempont után magához az irodalomhoz, az alkotáshoz juthat vissza – kerülhet közel az, akit képességei, hajlamai is segítenek. S talán az sem véletlen, hogy a nagy önépítkezők állnak közel hozzám ezerkilencszázkilencvennyolc után is, azok, akik önmaguk világát építik-gazdagítják, példaként említem Bertók László, Tandori Dezső, Vekerdi László, Sándor Iván, Esterházy Péter – az Egy könyv-vel is –, Buda Ferenc, Lászlóffy Aladár, Tolnai Ottó, Gion Nándor, Király László, Grendel Lajos, Kovács András Ferenc, Zelei Miklós, Darvasi László, Podmaniczky Szilárd, Balázs Attila, Karafiáth Orsolya, Háy János, Márton László nevét, s mondatokat, verseket, műcímeket is szívesen írnék ide, s a fenti nevek által kijelölve újabb neveket is, de hát már eddig is jócskán túlléptem a rendelkezésemre álló teret. A túllépést is vállalva viszont szükségesnek tartom leírni: az önmegőrzés, a belső építkezés ideje ez a mostani, s ehhez nem írom hozzá, hogy azért, mert jön majd egy más kor, melyben... Nem, nem jön – azt hiszem, ez már ilyen marad mindig, így aztán nem csoportok, nem csoport-ideológiák, s más effélék lesznek fontosak az irodalomban, s nem is az álságos viták, s a legitimálás különböző eszközei, hanem csak maguk a művek... Vekerdi László Galileiről jelentetett meg monográfiát kilencvennyolcban, érdemleges híradást sem olvastam róla, nemhogy méltó elemzést, Sándor Iván kitűnő regényt írt, s egy könyvet is a regényről, majdnem sikerült megjelentetnie, de folyóiratban azért napvilágot látott alapos Proust-értelmezése – meditáció-sorozata szellemi életünket még csak meg sem érintette, ahogy említetlenül maradt Tandori fantasztikus írása március tizenötödikéről, Márton László gondolat-füzére a magyar szellemi élet történeti szakadásairól, s még annyi minden más is. Tolnai, hallom a rádióban, Palics és Vidéke címmel készül lapot indítani – Úristen! már csak egy ilyen mondat mögött is mi minden van –, s a lapból, ha elindul, egyetlen számot sem tudok majd elolvasni. A magyar szellemi élet kilencvennyolcban is folytatta korábban elkezdett mélyrepülését – viszont a művek – és ez a legfontosabb jellemzőjük – mégiscsak vannak, s aki élni akar velük, megteheti. S vannak, még mindig vannak, talán erősödnek is, azok a könyves műhelyek, amelyek Bruno Schulzot jelentetnek meg, s Ransmayrt, s Vaculíkot, s Škvoreckýt, s Brodszkijt, s Calvinót, s másokat. Ma már ismét lehet olvasni a kortárs magyar irodalom mellett a világirodalmat is magyarul, az Európa, a Magvető, a Kalligram, a Jelenkor teszi a dolgát, a művek mellett ezt is a kilencvennyolcas esztendő eredményének tudom, s mindez fontosabb, mint az életünket minden irányból ostromló kisszerűség...

(Korszerűség) A Jelenkor kérdéseiről eszembe jutnak másfajta kérdések is, azokat a Holmi szerkesztői, Domokos Mátyás és Réz Pál tették fel, s mindaz, amit kérdeztek, a korszerűséggel volt kapcsolatban. Pontosabban azzal, hogy miért is felejtünk el manapság szinte mindenkit, aki írt valamikor, legyen akár nagymester avagy kicsi, az elfelejtettek közül ki lenne-lehetne ma különösen „korszerű" – azaz aktuális, s ki az, akit a „maiak" közül különösen korszerűnek érzek. Akkor sem válaszoltam pontos és mindenkit felsoroló névsorokkal – az egyik legelgondolkodtatóbb tapasztalatom ugyanis éppen az, hogy a mai névsor-összeállítgatós világban éppen a névsorok összeállításának az értelme tűnt el, az a képlékeny anyag ugyanis, amelyikben élnünk adatik, megcáfol minden előre elgondoltat-eltervezettet, ilyen-olyan szempontok alapján elrendezettet. S nem is lehet semmiféle névsorral megjelölni-meghatározni azt, amit mai magyar irodalomnak, vagy éppen mai magyar művészetnek nevezünk. Az áttekintés, a teljességre törekvő elemzések lehetősége tűnt el, így minden, amit látunk vagy olvasunk, csupán adalék egy olyan teljességhez, amit nem ismerhetünk meg. Töredék tehát minden... Persze, mindennek ellenére léteznek kiemelések, „sztárolások", „művész-teremtések", hangsúlyos közlések, s így tovább, értelmük a valóban tájékozódni s az önmaga helyzetét valóban értelmezni akaró ember számára nem lehet több a figyelemfelhívásnál. S egyébként is, teljességgel ingoványos terepen mozgunk, egyetlen fogalmunkat sem lehet pontosan meghatározni. Csak példaként: ki és mi dönti el, hogy egy mű mitől korszerű? Ha nekem tetszik, s másoknak nem, akkor korszerű-e? S ha fordítva van, akkor már korszerűtlen? Vagy éppen akkor korszerű? Könyvtáros barátaim egyértelműen állítják, hogy a könyvtárakból ma főképpen a gyakorlati, a kézzel fogható „hasznot" hozó könyveket kölcsönzik, s ugyanígy állítják azt is, hogy a „világirodalomnak" jóval nagyobb az olvasótábora, mint a „magyar irodalomnak" – de a korszerűség vonatkozásában mindez jelent-e akár csak valamit is... Mindez persze inkább csak játék, játék azért, hogy jelezzem, jelezhessem szakmánk korlátait. Itt az emberrel kapcsolatos minden: a mű is, s annak értelmezése is – ezért nehéz egységesítő feleletet adni az ittenihez hasonló kérdésekre. (Ha csak azt nem mondjuk, amit jóval később Tar Sándor mondott: lehet, hogy azért felejtik el az írásainkat, mert nem írunk elég jókat.)

Ám a föltett kérdés-sorozatban Babitsra hivatkozva, vagy inkább az ő szavait idézve, találtam egy véresen komolyat is, ez így hangzik: miért alakult ki a napjainkban érzékelhető „példátlan közöny" a közelmúlt irodalmával szemben, korunk miért ejti el „múltjának értékeit", ahelyett, hogy azt „mindjobban asszimilálni, köztudatba vinni törekedne". Minél többet nézegettem a kérdést, annál inkább kézenfekvőnek tűnt a válasz: azért, mert az a kor, amelyben az „elfelejtett" írók éltek, legyen bármennyire is közel hozzánk, vagy éljünk részben még mindig benne, nem hasonlítható össze a mi életünket körbefogó „korral". Emlékezzünk csak arra a mozzanatra, amelyikben Kundera – az Elárult testamentumok című munkájáról van szó – Rabelais és Rushdie helyzetét összehasonlítva elmondja, hogy amikor Rabelais menekülésre és elrejtőzésre kényszerült, akkor korának több nagyhatalmú embere oltalmába vette. „Egyetlen Du Bellay bíborost, egyetlen I. Ferencet sem látok – mondja erre utalva Kundera – a mai Európában" – majd pedig megkérdezi: – „De vajon Európa-e még Európa? Azaz 'a regény társadalma'? Más szavakkal: vajon a modern idők korában él-e még? Vajon nem egy másik kor küszöbén áll-e már, amelynek még nincs neve, s amelynek számára a művészei nem fontosak?

Ha így van, miért hökkenünk meg azon, hogy nem háborodik fel túlontúl, amikor története során első ízben a regény művészetét, kizárólagosan az ő művészetét halálra ítélik? Vajon az új korban, a modern időket követő korban nem él-e úgy a regény egy ideje már, mint az elítéltek?"

De, úgy él, már évtizedek óta úgy él – s hát persze másként is, néha mégiscsak a figyelem középpontjába állítva, néha botrányokat keltve, néha a gesztusai miatt mégiscsak méltányolva, ám ha az ösztönökre figyelünk, s főképpen a fiatalok ösztönére, merthogy mégiscsak ez hordozza a jövőt, akkor látnunk kell, hogy a kulturális ösztön erősen háttérbe szorult, tájékozódásukat már nem ez határozza meg. Azok, akik az elmúlt évtizedekben a maguk roppant jelentős életművét létrehozták, kultúrát is teremtettek – s most ez a kultúra esik szét alkotóelemeire, ez tűnik el a szemünk elől, vagy éppen majd velünk együtt. És ennek a kultúrának egyetlen anekdotáját, az anekdotában felvillanó szellemiséget és szellemességet többre becsülöm a mostani kultúranélküliségnél, mégis szinte csak kötelességszerűen jegyzem meg, hogy egy kultúra addig él és addig hat, az utókora addig mondhatja a leszármazottjának magát, ameddig az azt létrehozó közeggel a folytonosságot meg tudja őrizni. Mostanra ez a folytonosság megszakadt, a korábbiaktól gyökeresen különböző társadalmi alaphelyzetek alakultak ki, ezek kapcsán pedig megsemmisült a kultúrát az értékrend középpontjába helyező felfogás is. Most éppen az utóvédharcok zajlanak: a kultúra számos összetevője műveltség-elemként él tovább, a gyerekek még tanulják az iskolában, de már érzik, hogy semmi közük hozzá, s nincs messze az idő, amikor ezt észre is veszik, s akkor a most megtanultaktól is gyorsan megszabadulnak. Minek is küzdenének, amikor enélkül is kényelmesen élhetik a rájuk kiszabott életet. Egy időszakban természetesen rengeteg modell élhet egymás mellett: ameddig a fentebb emlegetett kultúrát létrehozó modell megőrződik a társadalomban, addig a művek és a művekhez kapcsolódó nevek is megmaradnak, ám a végkifejletet nem nehéz megjósolni...

Most csak ennyit vettem elő a már majdnem egy éve megfogalmazott gondolatmenetből, s amit itt leírtam belőle, ma sem látom másként, mint akkor. Ez ugyanis nem látásmód kérdése, hanem egyszerűen a tényekre való odafigyelésé. S ezért nem érzem magam pesszimistának sem: azt ugyanis, aki a tények értelmezése kapcsán ír egynéhány jelenségről, a tények miatt nem lehet pesszimistának nevezni... De most nem is ez a kérdés, az ezen való tűnődés helyett visszatérek a kiindulóponthoz: akkor hát kit is nevezhetünk korszerűnek? Azt, gondolom, akinek művében ez a tapasztalat benne van, s ezért az írást nem érzi tettnek, cselekedetnek, a fölfokozott lét következményének – de fölöslegesnek, értelmetlennek sem... A többi pedig már a tehetség dolga.

(Törésvonalak, szakadások, összenövések) Lassan egy éve őrzöm az olvasólámpa tövében a Jelenkor tavaly februári számát, benne Márton László tanulmánya a magyar kultúra törésvonalairól. A lámpa melletti könyv- és folyóirathalom szinte állandóan növekszik, ide kerülnek azok a könyvek és folyóiratszámok, amelyeket szeretnék elolvasni, aztán pedig megőrizni – legalábbis addig, amíg nem néztem velük szembe, ameddig nem értelmeztem őket a magam számára. Aztán előfordul, hogy egy-két hét vagy hónap után átrendezem a halmot, a könyvek felkerülnek a polcokra, vagy egy másik halomba teszem át őket – ezeket a halmokat már ritkábban nézem át. Am Márton László írása szilárdan őrizte helyét a lámpa melletti halomban, jelenlétével is figyelmeztetett, hogy az írás nagyon fontos jelenségekről beszél. Miről is? Nem az új történelmi regényről, nem vagy nemcsak Háy János és Láng Zsolt történelminek nevezhető regényeiről, persze azokról is, hanem inkább a magyar kultúra fejlődésvonalairól, pontosabban nem is a fejlődésvonalakról, hanem inkább a törésvonalakról – arról, amiről el szoktunk feledkezni, pedig nyilvánvaló: egy áttekinthetetlenül gazdag alapzattal bíró kultúra megújulása minden ponton nem történhet meg organikusan, az új jelenségek a korábbiak közül jó néhányat háttérbe szorítanak, hogy másokat előtérbe állíthassanak, nem beszélve arról, hogy a megújulás talán sohasem a mindenkori teljesnek tekinthető hagyományvilág tudatosításával történt meg. Még akkor is így lenne, ha a magyar történelem fejlődésvonala törések nélküli lenne, s egészében organikusnak tekinthetnénk, pedig hát tudjuk, hogy erről szó sincs, voltak itt törések jócskán. Márton László éppen a törésekről beszél, lenyűgözően gazdag ismeretanyaggal, belülről értve és megélve a magyar kultúra alapkérdéseit. Frivol a kifejezés, de mégis leírom: fickándozik a magyar kultúrában – miért is ne tenné? –, az egyik jelenség kapcsán azonnal a másikra ugrik, de közben az alaptételeit sem téveszti szem elől. Az ő alaptétele pedig nem a kultúra jelenségeinek az időben lezajló átnövésével kapcsolatos, hanem ezzel ellentétesen, az időben megmutatkozó szakadásokkal. A hagyomány minden mozzanatában törések vannak, mondja, ezzel a megállapításával pedig aligha lehet vitatkozni, s ha a legújabbnak tekinthető időszak embere a maga helyét szinte természetszerűen a legújabb törésvonalon látja, akkor az is természetes, hogy a számára fontos hagyományvilágot szabadon választja meg. A magyar irodalom egyik legújabb megújulási mozzanata, a hetvenes évekbeli új irodalmiság sem a hagyományt tagadta, hanem annak egy addig talán kevesebbet emlegetett mozzanatát helyezte előtérbe. „Az elmúlt húsz év során az élő magyar irodalom a Nyugatot avatta előzményévé – mondja. – Azáltal, hogy a Nyugat az élő magyar irodalom előzményévé vált, nemcsak az Újhold és környéke bizonyult megszólaltathatónak, hanem a Nyugat előtti vagy a Nyugaton kívüli irodalomból is felértékelődött sok minden, amire nem volt szokás odafigyelni azelőtt. (Arról nem is beszélve, hogy a Nyugaton belül Osvát fontosabb lett, mint Hatvany, Csáth Géza meg minden középfok nélkül lett fontos –, mások viszont szép csöndben elfelejtődtek.) Mert ha Kosztolányi a bátyánk, akkor Csáth Géza is, ha pedig Csáth Géza, akkor Cholnoky Viktor is" – és így tovább... A kérdés mindezek után természetesen az, hogy a legújabb törésponton élő irodalmiság miképpen tud visszanyúlni a hagyományhoz, hogyan is viszonyul hozzá akkor, amikor olyan választóvonalra érkezett, amelyikről szinte már visszatekinteni sem lehet az akár tegnap történtekre sem, mert annyira réginek és avíttnak tűnik minden, ami elmúlt – vagy mert annyi új történik, ami most szükségszerűen tagadja a régit. Mit tehet ebben az esetben az író, lényegében ezt kérdezi Márton László, s válaszol is a kérdésre: nem tesz mást, mint amit tesz például Darvasi, aki alkotóelemeire szedi szét a hagyományt, s egy új rend szerint összerakja – hadd tegyem hozzá: lényegében ugyanezt teszi Kovács András Ferenc is szinte a teljes magyar költészeti hagyomány újraértelmezésével és újraírásával, nem tesz mást, mint amit tesz például Mészöly Miklós {„nincs még egy magyar író, aki ennyire pontosan, ennyire megjelenítetten tudna fölépíteni letűnt vagy lerombolt világokat az időhatár innenső oldalán"); nem tesz mást, mint amit tesz Sándor Iván, aki folyamatosan a törésvonalon állás sajátosságaira kérdez rá, s hát nem tesz mást, mint amit tesz Háy János, aki úgy nyúl vissza a történelemhez, hogy annak történelem voltát is tagadja, ezért uralja könyvét az elbeszélői ötletszerűség és önkény. Láng Zsolt – Háyhoz hasonlóan – ironikus gesztussal él: történelmi jellegű beidegződéseket kérdőjelez meg.

Nem idézni akartam Márton László gondolatmenetét, még csak reprodukálni sem szerettem volna. (Villódzása egyébként is lehetetlenné teszi a pontos felidézését, vagy leegyszerűsítő másolását.) Csupán kiindulópontként szerettem volna használni (azt hiszem, ezt nevezik elsajátításnak) a magam kérdésének feltételéhez. De előbb hadd térjek vissza a korábban emlegetett körkérdésekhez és válaszokhoz. Egyik válaszban sem válaszoltam meg név szerint, hogy kit tartok ma – éppen ma – korszerűnek, s hogy ki volt, mondjuk, ezerkilencszázkilencvennyolc legjobb irodalmi szövegének a szerzője. Nem, mert egy sokpólusú struktúrában valószínűleg már nem is nevezhetők meg a legjobbak. Minden kiemelés mások eltüntetésével azonos, főképpen pedig elterelheti a figyelmet a számomra fontos kérdésről: arról, hogy ebben a mostani határhelyzetben vajon érvényesül-e, érvényesülhet-e egyáltalán a magyar irodalomnak az az alapvető sajátossága, hogy eddig minden belső törésvonal ellenére képes volt nem zárt, de a korábbi jelenségekre mindig visszautaló rendszerként megmutatni magát, avagy a kultúra társadalmi léthelyzetében megmutatkozó szakadék a rendszerként létezés sajátosságát is megszünteti, s a különböző világokban kialakult és formálódó művek között csak a nyelv teremt-e majd kapcsolatot? Vagy mégiscsak lesznek új összenövések, s ezek eltüntetik majd azt, amit a mostani törésvonalon álló szakadásnak hisz? Tudom, minden korszak embere elfogult magával szemben, ha mást nem, akkor a saját kora válságát képes nagyobbnak látni a korábbi korok válságainál – ezért azt gondolom, hogy azt a bizonyos ironikus gesztust önmagunkkal szemben sem nélkülözhetjük, ha másért nem, akkor azért, hogy rémlátomásaink méreteit csökkentsük, ám minden felnagyítás és rémlátomás ellenére a mai magyar irodalom formálódása kapcsán mégiscsak fontos kérdésnek tartom ezt. Persze, a szövegek fontosabbak, azok nélkül aztán végképp nem létezne irodalom, de talán kell olyasvalakinek is lennie, aki az irodalom és a kultúra sajátosságait figyeli – annál is inkább, mert az általa feltett kérdésre a maga életében biztosan nem születik meg a válasz...