Mihályi Ödön levelezése

I. Márai Sándor két levele Mihályi Ödönnek

Eperjes, 1917. április 17.

Kedves Ödön,

Gratulálok, ugye ma este minden jó, siker, megbékülés, szép, lármás este és sok élmény. Harmonikus finisű lezárt élet mögötted. Nagyon érezlek ma este, és szeretnék veled lenni. A végletekig ideges, kusza, nyugtalan vagyok: ez a bolond április felkorbácsolt egészen. Ahogy így mellőlem, körülöttem élők, egyszerűen sorra kiszabadultak az életbe, a szép, diadalmas, szabad életbe (a katonás voltodhoz most semmi közöm), megint kétségbeesetten érzem a lekésettségem: csak egy perccel, egy fokkal, de végeredményben mindig lekésem a dologról.

Erre szeles és nagyon szomorú, szomorú minden. Az iskolában őrült sokat kell tanulni, s ha lelkiismeretes akarok lenni, minden percem elfoglalt lenne. De nem vagyok lelkiismeretes, és így nincs más, csak hihetetlenül üres nappalok, megőrjítő napok, ez a hónap úgy lenyűgöz, dühít, mint még egy se, és hihetetlenül üres esték, éjfélig ablakban könyökölések, cigarettázás,: ideges, ideges vagyok... Csöndben tépelődök, és nem tudok megnyugodni, érzem a félszegségét és tunyaságát és erőtlenségét egész elmúlt életemnek; amiről utolsó este olyan megelégedetten beszélgettünk, s mit ma sem tudok másként látni, mint torzónak. Nincs semmim, ritmusom, elhelyezkedni, összeolvadni tudásom, egy keserű és magányos állat vagyok, már ma nem is bízok és hiszek semmiben, még a nyárban sem.

Nincs, nincs, egy nagy mínusszal indulok neki az életnek, járni kell tanulnom újból, beszélni, olvasni, tanulni újból, ha jobbat akarok; meg kell tanulnom alázattal beszélni a nővel. Köszönni kell tanulnom, új emberekhez lélekkel közeledni kell tanulnom; ah, eszterlánc, cérna volna, selyem volna, és elszakadt mégis.

Értsd meg; énnekem senkim sincs rajtad kívül. Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös. Mert énkörülöttem nem éltek és élnek emberek, csak kétfélék, akik utáltak, és akiknek közönyös voltam. Engem – így állok ma – nem szeret senki. És – így állok ma – nem szeretek senkit. Ez az őszinteségek írója: téged se. Nem szeretlek. Nem jutottam még veled ennyire. Csak te vagy az egyedüli, aki hozzám tartozik.

A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. Te nem tudod. Tudd meg, és te vagy az első, akinek ezt elmondom, fehéren feketén ideírom: zseni vagyok. Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, ez kikerülhetetlen. Talán csak egy dolgot, valamikor nagyon későn, amiben végre én leszek benne, ha egyszer eljutok odáig, hogy ki tudom fejezni magam – és el fogok jutni odáig – befejeződik a zseniségem is. És nem tudom, hogy írni fogok-e vagy közgazdász leszek, vagy szociológus vagy bankhivatalnok, riporterecske, tudom is én, de hogy minden exisztencia formában megmaradok egyedülvalónak, ahogy eddig voltam, ezt biztosan tudom. Az életemet eddig is én csináltam, és ezután is én fogom csinálni.

Rád jóérzéssel és őszinteséggel gondolok. Ebben az órában szerencsét kívánok neked, kívánom, hogy tudj szeremi, és találd meg magadat valaki másneműben. Ne árulj el, és talán valamikor szeretni foglak.

Ölellek

Sanyi.

Kassa, 918. I. 10.

Kedves Ödön

Holnap soroznak. Nagyon köszönöm Neked, hogy ezekben a nehéz órákban vigasztaló és jólelkű szavakkal mellém álltál – most megint csak ott van minden, ahol évekkel ezelőtt volt, ahol talán mindig is volt, amin segíteni már alig lehet: hogy nincsen senkim, és egyedül vagyok. Soha annyira nem éreztem az otthontalanságomat, mint ezekben a hetekben. Nem akarok igazságtalan lenni – főképp az apám iránt, akiről fájdalommal és megdöbbenéssel kell konstatálnom, hogy elkészült és passz. Egy ember, aki végleg leszámolt az élettel. Aki nem vár az emberektől, az otthonától már semmit – talán tőlem, egyedül tőlem még egy kis örömet, tartalmi kiteljesedését a sorsomnak, valami kiemelkedést, és ha kell, erőszakos sikert – amihez nekem a reményem nagyon kevés. Én szívből sajnálom az apámat. Egy jobb sorsra érdemes ember, aki sokat tud, sokat dolgozik, sok minden iránt érdeklődő, ami az életben szép és magasabb rendű törekvés – rajong a képekért és olvasó-művész, a passzív művész ritka fajtájából, egy szépen fejlett példány. Egy ember, akit sokan becsülnek, de kevesen szeretnek, aki kifelé soha sem kereste az érvényesülést, s akinek otthona soha se volt. Talán ez köt bennünket össze a széthullott családban, ez az otthontalanság. Ha már erről van sző, nem hiszem, hogy nélküle nem végződött volna tragikusan az én mostani itt tartózkodásom. Azon a ponton voltam, és bizonyos mértékig vagyok is, hogy szakítok mindennel és mindenkivel. Fájna otthagyni a nevemet, sokan viselték, és nem mindennapi emberek.

Megint odatérek, mint annyiszor már, hogy összeszedem az arcom és elhallgatok, és várok egy időre. Sokáig úgyse mehet így tovább. Ó igen, bennem lenne energia: felszabadítani mindent. De végre is – húsz éves szálakat szétszabdalni és miért? Néhány év, ami még nekik hátra van, s ki tudja, ki meri mondani, hogy jobb lenne az, aminek húsz év előtt kellett volna történnie.

És négyen vagyunk – kettő testvéreim közül, a két fiú nagyon közel áll hozzám, a húgom teljesen közömbös. És különösen az egyik, a kisebbik, akiben a saját gyengeségemet látom újra, és szeretnék egy boldogabb gyerekkort és szerencsésebb fiatalságot adni neki, mint az enyém volt.

Milyen jó neked, Ödön, van egy halottad, akit tisztelhetsz és szerethetsz.

Nagyon várom a tavaszt, gondolok arra is, hogy megmenekülök a katonaságtól – most minden úgy összejött, katonaság, betegség, család, a magam óráról órára hullámzó dilemmái, percekre feszülő önbizalom, aztán reactio, nagy csüggedés, érdektelenség, spleen – várom a tavaszt, ahogy már vártam egyszer egy tavaszt és egy nyarat, és magamat várom, téged, vágyak beteljesedését, nyugodt órák produktív munkáját, fejlődést, lecsillapodást, elhelyezkedést, formát – egy kevéssel több napfényt és életderűt, mint amennyi idáig jutott.

Holnap reggel soroznak – és ezzel az aktussal, ugye hivatalosan is véget ér az első fiatalság. Most jöjjenek a felelősségek és a céllal bélelt ambíciók, és száll fejünk felett az idő, egy általánosabb élet felé. Most már tudom, hogy mi nem kerülhetjük el egymást, és jó ezt tudni. Drága öreg fiam, de mit akarsz te magadtól; mi az, hogy nincs még körvonalazott felelőssége az életednek – és mit akarsz a formáktól, minek keresed őket, hiszen nem lehet a forma öncél, és nem is te alkotod, ne fuss utána, úgyis utolér. Fogunk élni, hidd el, mi kiegészítjük egymást, és kettőnkben van életremény, emlékezz az első fiatalságunkra, amiben volt stílus is, és szépség és akarás – s ami, látod, már a miénk egy életre, megmaradt harmonikus emléknek. Furcsa, már emlék is életem egy része.

Bízzunk magunkban és csak magunkban, talán leszünk valamikor fölényesek is és talán az lesz az, amit úgy hívnak, hogy boldogság. A mindenható végzet legyen velünk.

Ölellek

Sanyi

 II. Részlet Balázs Béla leveléből

Mihályi Ödön                                                                                                                                                                                             1917–1919 között

Central Pensio

Rákóczi út 18

Kedves Mihályi Ödön

... a német szellem ... bár kultúrámra bizonyára nagy hatással volt, én azt vallom és érzem, hogy európai vagyok!! Sem magyar, sem német, sem más. Európai. Egy új race képviselője, mely a régi nemzetiségek szintéziséből most kezd kialakulni. Problémám az európai ember problémája, minden nemzeti elkötelezettség nélkül. Azok úgy is előbb utóbb az etnográfiai múzeumba kerülnek, a zsinóros nadrág és a Michel-sipka mellé ...

(Aláírás???)

 III. Kassák levelei Mihályi Ödönnek

Kedves Mihályi,

Nem tudom, miért az a nagy megrökönyödés? Ez sem tetszik, az sem tetszik! Én természetesen nem merem ilyen biztos gesztussal elintézni a dolgokat. Nem gondolja, hogy a levelében fölemlített nevek produkáltak már olyan dolgokat, hogy az ember még az úgy látszó bolondságaik mellett sem mehet el egészen magasra tartott fejjel. Ezeket a magasra tartott fejjel való kijelentéseket pedig én nem is annyira a megjelent dolgok lehúzása miatt tartom bűnnek (mert az említett dolgokra vonatkozólag más szemszögből, de sokban egy nézeten vagyok magával), hanem én érzem a szavak mögött az elvi bezárkózottságot. Ezt pedig mi nem engedhetjük meg magunknak. Mi még annyira a kezdet kezdetén vagyunk, hogy még nagyon sok próbálkozás esetlenségét kell végigrágnunk, addig amíg ebből a nagy káoszból valami is kibukkan, ami különb, magasabbrendű, életesebb a mindennapi frázisnál, még a legújabb frázisoknál is.

A Barta Zöld emberére vonatkozólag mondom más szemszögből igazat adok magának. De ezen nincs mit kétségbeesni, Barta eddigi munkássága garancia arra, hogy ő saját maga forduljon el saját belátásából ettől a dolgától. Persze ez nem jelenti azt, hogy mi mások ne mondhatnánk véleményt erről az írásról. De bizonyos felületességre vall az, ha Barta egy régebbi olvasója nem látja meg ebben az írásban, hogy csak pillanatnyi elszédülést jelent. Ő ugyan ezt ma még nem akarja elhinni nekem – és én épp ezért hoztam a dolgát, hogy módot adjak neki ennek a hangos fölületnek a kiélésére. Ha az asztal fiókjába köllött volna zárnia, akkor ha tudat alatt is sokkal tovább hitt volna ezekben a kétségbeesés handa-bandázásaiban. Így pedig előbb pukkant szét a luftballon és holnap újra valami masszívabb lehetőséghez kell hozzányúlnia. Arról különben megnyugtathatom, hogy a dadaistáknak a MÁ-hoz semmi közük, bárha én a dadaistákat is egész máskép látom, mint maga. De lévén ők egy már is konzervatív iskola, semmi kedvem sincs hozzájuk tartozni, és a MÁ-t sem engedem alájuk kerülni. De az okos és komoly elvieskedésbe se engedem belefulladni. Azt írja, hogy ott már volt pár emberük, akik szerettek bennünket, azok most elfordultak tőlünk. Ha ez igaz, ez azt jelenti, hogy többé nem fogunk tudni megjelenni, mert nem lesz nyomdaköltségünk. De ha maga azt gondolja, azoknak az embereknek az ízléséhez kell a lapunkat szabnunk, ha meg akarunk továbbra is jelenni, akkor én inkább a megjelenésről mondok le. Ezekbe az emberekbe mi bele gyömöszöltük magunkat, és ők most maguk mellett akarnak tartani bennünket a tegnapjainkkal. Ez saját magunk teljes elvesztését jelentené. Mi tegnapelőtt még mérföldes távolságban szaladtunk ezek előtt a jó emberek előtt, és ők ma rájöttek, hogy minket akkor nem csak a bolondulásunk, hanem a náluknál többet akarásunk kergetett előre, előlegezzék nekünk azt a bizalmat, ha holnap megint eléjük rugaszkodunk, ez megint őszinteség és az alkotó törvényszerű sorsa lesz nálunk. Ha pedig erre az előlegezésre nem képesek, akkor ők ma is csak úgy divatból mondják azt, hogy mellettünk állnak. Es ők ezt joggal le is hazudhatják, de viszont magának, mint közülünk egynek ezt a hazugságot át kell látnia. Egyszóval nem kell megijedni a nyitott kapuktól. – Versét megkaptam, jönni fog. – A regényére természetesen kíváncsi vagyok.

                                                                                                                          .............. Köszönti Kassák

Kedves Mihályi,

Kicsit megkésve válaszolok, de higgye el, annyi fene dolgom van – illetve kegyetlenül fáradt vagyok. Maguknál ez egészen másképp van, mert egy-egy ember ír nekem, de nekem már tíz-tizenöt levelet kell egyszerre írnom. És tudja, hogy a legtöbben milyen jó levelezők vagyunk. A MÁ-ról küldött kimutatását megkaptuk, de a jelzett pénzt még nem. Lukács Gy-nél van? ... Itt minden meg van dögölve, és az egész megszervezése és a pénzszerzés magukra szlovenszkóiakra vár....

Kahána segítségével, aki Brassóból küldött hozzá pénzt, kihoztuk végre az új számot, de tovább megint nem tudunk mozdulni, mert maguk nem számolnak el. Hiába, no, így nem lehet csinálni az ügyet. Mácza is ígért 70–200 előfizetőt, de egyet se láttunk belőle eddig. A többi városok se számoltak el. Ezt maguknak kellene hajszolni, mint egy ottani központnak. Nem lehetne valami belépődíjas matinét vagy mi az ördögöt rendezni ott, amiből szintén lehetne egyet lökni az ügyön? Hiszen csak pénzben össze-vissza 2500 korona kell egy számhoz. Én úgy gondolom, ha mi itt a koldusok között eddig több mint 15000 koronát össze tudtunk szedni a lap eddigi kiadásához, maguk ott a gazdagabb vidéken szintén tudnának valamit csinálni... ...

Köszönti

Kassák Lajos

Kedves Mihályi, ne essen kétségbe, hogy én sokat dolgozom, mert ez nem is igaz. Állandóan elégedetlen vagyok magammal. Inkább csak rossz hírem van ezen a téren. Valóban neki gyürkőztem egy új regénynek – de félek tőle, mert szeretném szépen megcsinálni. De tudja, ez nem is olyan könnyű.

Mit szólnak a Munkához? Szeretném, ha írna egy szép komoly cikket a föld–paraszt kérdéssel kapcsolatban. A hetedik számunkban jön ilyen tanulmány, de általában tárgyalni szeretnénk ezt a nehéz és strukturális kérdést. Ha teheti, segítsen nekünk.

Magát, feleségét és a kis embert üdvözöljük.

Kassák Lajos

IV. Pór Bertalan levele Mihályi Ödönhöz

Szliács fürdő, 1921. augusztus 5.

Kedves Mihályi,

nagyon megörvendeztetett kedves levelével, és legelsősorban gratulálunk eljegyzéséhez, melyről már régebben hallottunk beszélni, de biztosan csak az Ön levelével tudtuk meg. A művésztelep megteremtése nagy dolog, és ha az valóban véglegesen is sikerül, gyönyörű perspektívát nyújt közülünk sokaknak.

Jómagam hamarjában nem tudok határozott állást foglalni ebben a kérdésben, de úgy érzem, ha egynéhány erősebb és egymást kiegészítő emberünk műtermet kapna és lakást, egy szép és komoly művészeti kultúrának az alapját lehetne megvetoi.

Gondolok hamarjában arra, hogy a telepet a N.bányai, kecskeméti telepek mintájára lehetne megszervezni, úgyhogy egynéhány műterem lakás mellett (a mestereknek) egy-két műterem volna alkalmas (tanítványoknak) közös munka céljára. Gondolok arra is, hogy ilyen telepnek (ha már megfelelő pénz áll rendelkezésre) a városon kívül kell épülnie, de nem messze a várostól. Esetleg épülhetne bent a városban, például a vasút mellett elterülő szép parkban.

Pollák igazgatót, mert ilyen szép tervei vannak, melegen üdvözlöm és kíváncsian várom az ügy érésére vonatkozó híreit Magának. Feleségem sokat dolgozik, míg a fürdőidény tart. Az a tervünk, hogyha lehetséges az időjárástól, október végéig itt maradunk, és azután valószínűleg Wienbe, de esetleg Berlinbe mennénk az erős téli hónapokra.

Nem szokott erre járni, hogy találkozhatnánk? Itt van Munelo (?), már sok vásznat kezdett, de nincs kitartása akár egyet is befejezni. Én meg nem is kezdem meg, inkább olvasok és később ha a nagy melegek elmúlnak, fogok kijárni dolgozni. Tihanyinak tartozom egy válasszal, már nemigen fog Sliacra jöhetni.

Szívélyesen üdvözöljük önt és kedves menyasszonyát.

Pór és felesége

V. Mihályi Ödön levele Peéry Rezsőnek

1923. június 24.

Kedves Peéry,

Lássa, maga az első, akinek eszébe jutott megérdeklődni az én talán már másféléves hallgatásom. Köszönöm.

Az okaim: 1. mert nem akar senki sem, tehát én se tolakszom. 2. utálom a proletár kultúra jogcím alatt elkövetett tehetségtelenséget. 3. utálom az iskolákat. 4. nem hiszem, hogy teóriával új művészetet lehet csinálni. Tehát keresem azokat az alkotókat, akikkel együtt dolgozom. Majd valamikor. 5. mert szűk és a lehetőségeimet lekötőnek tudom az aktivizmus együgyű dogmatikáját. 6. mert ugyan elhiszem, hogy a konstruktivizmus mai állapotában már nagyon jó architektúrát csinálhat, de mint ilyen, egyáltalában nem újság – viszont a tiszta konstruktivizmus minden más képzőművészeti családban csak valami nagyon fontos alkotórész lehet, de fogalmat kitöltő soha (és ó horribile dictu konstruktív vers!) 7. mert a művészetet az élet igenlésének vagy tagadásának kifejezésére szolgáló, emberre mutató természet szülte produkciónak hiszem (ó új naturalizmus jöjjön el a te országod!) 8. mert tudom, hogy vannak örökké élő művészi produktumok, amiknek cserbenhagyását nem vállalom. 9. mert utálom azokat a törekvéseket, amelyek tisztán a forma kifejezésére szorítkoznak. 10. mert a technika létezésén túl a metafizikai, etikai, pszichológiai, történésbeli problémák rengetegjei is érdekelnek, míg végül csak olyan művész tudok lenni, amilyen vagyok, és nem lehet értékmérőm sem Kassák, akit minden magyar művész között a legtöbbre tartok, de annál kevésbé Barta vagy Komját Aladár.

Ha lenne közösség, amihez tartozni tudnék, csak úgy vállalnám, ha a legteljesebb szabadságot engedné nekem és másoknak. Mert már rég rájöttem, hogy senki mást megváltani nem tud, csak magát. És olyanokkal, akik a maguk megváltásának processzusát végigcsinálni nem tudták, és a mások megváltását onanizálják – szóba állni nem tudok.

Kíváncsi vagyok, mit szólnak az én álláspontomhoz.

Melegen üdvözli

Mihályi

VI. Ferenczy Béni levele Mihályi Ödönnek

Október 24. 1923. Wien. I. Petersplatz 4.

Kedves Mihályi elvtárs

Nem csodálkozik, hogy zamatos magyarsággal fejezem ki magam „még én is élek"? Maga úgy gondolom, egyike a keveseknek Slovenskón, akik a mi vizeinkben eveznek – mindenesetre biztos, hogy Kenczler Hugó előfizetési felhívását nekem elküldte Pogány Kálmán barátunk. Most magának is barátja kéne legyen, ha maga nem is ismeri. Tudnivalónak megjegyzem, hogy Gerevich Tibor, Hoffmann Edit, Divald Kornél, Feleky Géza, Csányi Károly, Lyka Károly (habár ez tisztességes ember), Rózsaffy Dezső – strohmannok a lapnál – azonban, hogy ezek lassan ki lesznek küszöbölve, erre Pogány Kálmán személye és múltja garancia – az Ars Una a „kidobottak lapja" akar lenni, és lassan azzá fogja magát átdolgozni – nemcsak azáltal, hogy a kidobottakat fogja otthon megszólaltatni, hanem mert a „kidobottakról" fog írni. Nem kell mondanom, milyen fontos volna a legértékesebbnek, ami minálunk lehetségesnek látszott és talán megint életre kelthető egy ilyen támasz. Idővel tisztán teoretikus általános kulturphilosophiai és történelemelméleti cikkeket is fog hozni és a lehetőség szerint radikalizálódni fog.

Kérem tehát gyűjtsön előfizetőket. Nekem itt Bécsben csak szegény ismerőseim vannak – illetőleg magyar ismerősöm alig van – vagy aki van, templom egere. Ha maga nem tud előfizetőket gyűjteni, akkor adja át a dolgot valakinek, aki tud. Kassán biztosan sokan megrendelnék, nem? Pozsonyban sajnos burzsuj ismerőseimmel összevesztem, nem tud valakit, aki vállalná Pozsonyban az előfizetők gyűjtését? Ha maga nem tud segíteni, kérem küldje vissza nekem a gyűjtőívet, hátha mégis találok itt valakit. Maga megrendeli? Lesznay Anna?

Magamról kevés újat és semmi jót – se pénzem, se munkám, se idegem, se bizalmam és kevés egészségem – mondhatok. Mi van a sírkővel, ugye egyelőre nem fog menni. Gyereke azóta már 6-8 hónapos, nem? Az enyém egy éves.

Ugye nem haragszik, hogy ezzel fárasztom? Kérem, írjon egy lapot az eredményről, ha lesz.

A remélem nem túl távoli megismerkedésig sokszor üdvözli

Ferenczy Béni.

P. S. Berlinből 3 hónapja mentem el otthagyva „papot csapot", csak a famíliámmal vagyok itt és Pestre gravitálok. Lesz ott talán valami munkám.

VII. Kmetty János levele Mihályi Ödönhöz

Budapest, 1924. május 12.

Kedves Ödön Barátom!

Kissé elkésve válaszolok a soraidra, amelynek baráti hangja pedig megörvendeztetett.

Valóban azt hiszem, nem első és utolsó találkozásunk volt, és fogunk még együtt vitázni művészetről, életről és művekről.

Az utóbbi időben sok dolgom volt a kiállításunkkal, amit az Ernst múzeumban rendeztünk, s amely meglehetős feltűnést keltett, márcsak azért is, hogy a modernek együtt vannak. Persze sok embert nem lehet arról meggyőzni, hogy ez is művészet, de mindig betörik egy, kettő.

Az elmaradottság sokuknál már csak makacskodás, vagy üzleti érdek, ami persze nevetségessé teszi az elvet, anélkül, hogy az illető észrevenné.

Egyszóval visszás a helyzet, s mulatságos. Sajnos ebből nekünk egyelőre anyagi hátrányaink vannak, csalódnak a külföldi kollegák, ha azt hiszik, hogy mi itthon csak a tejfelt szedjük.

A kiállítás megáll, s ha a kedves feleséged feljön, szeretném neki megmutatni.

Nagyon örülök, hogy a kép s a karcok is tetszenek, s nem kell bosszankodással gondolni rám, ha látod őket. Ha be van keretezve a kép, úgy belakkozhatod egyszer, hogy fényesebb legyen.

Én nem mondhatok mást, csak azt, hogy Kassán nagyon jól éreztem magamat, s nagyon jó volt magamfajta barátokra találni. Mindig kellemesen emlékszem vissza kedves s közvetlen barátságodra, s feleségeddel együtt olyanok vagytok nekem, mint régi jó barátok, és ezért szeretlek benneteket...

Ölel

János

VIII. Hock János levele Mihályi Ödönhöz

Wien VI. Köstler G. 10.                                                                             13. júli 1924.

Édes öcsém uram, tisztelt barátom

Május 1. óta hírt se hallok maga felől. Ez nekem rosszul esik, mert ha az ember valakit a szívébe fogadott, azt nem akarja ott végképp eltememi, hanem várja a feltámadás hajnalát. Miért nem ad valamilyen életjelt magáról. Tudom, hogy a gazdaember ma se nem lát, se nem hall mást, csak az aratást és a cséplést. De volt júniusban egy pár kellemetlen esős idő, ami önt is beszorította a szobába. Azt hiszem, akkor már csupa unalomból is írhatott volna egy pár sort. De ha magától nem indult meg, majd én kiugratom a nyulat a bokorból.

Ott kezdem, ahol abbahagytuk. Beregszászon kitettek magukért a magyarok. Nagyon szép sikerem volt. Lelkes és megértő közönségem. Sajnálom, hogy Ungvár, Munkács és Eperjes elmaradt. De ez a rekkenő hőség nem alkalmas filozofálásra. Az ember agyveleje úgy meglágyul, mint itt az aszfalt. Remélem azonban, majd az ősszel lehet ott fenn valamit csinálni. Már csak azért is szeretnék oda elmenni, hogy egy pár napot magánál ismét megpihenjek és tapasztalt szeretetének a verőfényében újra felüdüljek.

Nagyon rám jár a rúd. Igazán elhagyottnak érzem magamat. Kidőltek mellőlem egymás után a bajtársak, és úgy érzem magamat, mint a magányos nyírfa a homoksivatagban. De hát az a sorsa a zászlótartónak. A kombattánsok elfuthatnak, de azt a zászlót, amelynek az eszményéért és becsületéért véreztünk, a zászlótartó nem hagyhatja cserben. Ronggyá lőhetik a kezemben, de ki nem csavarhatják, jó lesz vele takarózni. Most úgy érzem, én is érett kalásza vagyok az Istennek, és csak a sarlót várom.

Egyedüli vigasztalásom a munka. Dolgozom állandóan és egy egész könyvtárt írtam már össze. Legújabban egy nagyon értékes munkát végeztem be, és úgy örülnék, ha ismét együtt olvasgathatnánk. Ön nagyon figyelmes és hálás tanítványnak mutatkozott, és az nagyon erős kapocs egy reform-emberre nézve, mert természetünknél fogva hittérítő-állatok vagyunk.

Én is készülök Wienből a Tyroli hegyek közé. Egy kis légcsőhurutom van és szükségem van valami magasabb alpesi légváltozásra. Még jobban beletanultam az elhagyatottságba – egy kissé gyötör a nosztalgia is. Valahányszor haza gondolok, régi sebek feltörnek, régi könnyek fölújulnak. Mivé akartuk mi tenni azt a szerencsétlen országot? És mivé tették ezek a lelkiismeretlen duhajok? Az a nép, amely éretlen volt a szabadságra, most nyöszörögve hordozza a nagy urak igáit. Nehéz a rabságból kiemelni egy nemzetet, mert a tömeg a bilincseit nemcsak a csuklóin hordozza, hanem a szívében is tartja.

Adjon hírt magáról, hogy van a kisfia és a felesége, akit sajnos nem tudtam megismerni. Remélem, egészen jól. Adja át ismeretlenül is az üdvözletemet, a kisfiát pedig csókolja meg helyettem. Melegen és szeretettel, ahogy az én szívem diktálja. Írja meg azt is, milyen a termés, jó kedvvel aratnak-e otthon a tótok?

Meleg kézszorítással és őszinte barátsággal üdvözli önt szeretettel

Hock János

IX. Sinkó Ervin levele Mihályi Ödönhöz

Wien, 1924. XII. 19.

Kedves Mihályi Ödön,

Mindjárt hogy a maga Három versét megkaptam, írtam magának egy lapot; remélhetőleg csak azért nem válaszolt rá, mert nem kapta meg.

Most ezzel a levéllel együtt feladom magának a Testvér első számát. írja meg őszintén, kérem, hogy tetszik-e, s mi nem tetszik rajta. Azon kívül kérem, hogy gyorsan küldjön kéziratot, nehogy a második szám, mely jan. 25-re kész lesz, maga nélkül lásson napvilágot. Vers, próza, ha van, mind a kettőt, olyan szépeket, mint a Három vers.

Mielőbbi válaszát várva szívélyesen üdvözlöm

Sinkó Ervin

Ha tudna egy pár előfizetővel is segíteni, nagyon jó volna. A Testvér egyelőre négy hónapra van biztosítva.

X. Mihályi Ödön levele Ignotus Hugónak

Bogdány 1925. október 22.

Kedves jó Ignotus,

Persze hogy késés az oka ennek a levélnek, maga már úgyis kitalálta, amikor a kezébe vette és a feladó jelzést elolvasta. Ezért is mindjárt a kérelem tárgyára térek: maga, aki nem egyszer felismerte a verseimben azt a minimálisan is megkövetelhető értéket, hogy érdemesek arra, hogy elolvassák – maga nagyon jól tudja, mily kevéssé lehetséges ez most, itt, akárhol. De ha jobban meggondolom, és a verseimnek a mostani Nyugathoz való viszonyát boncolgatom magamban, kell hogy higgyem, érdemes arra is, hogy ott kapják meg a legszükségesebb kelléküket, a nyomdafestéket.

Úgy hiszem, hogy a maga ajánlása, ha ez talán bármely privát okból nem lehetetlen – lesz annyira nyomatékos, hogy nem mint fiatal, de tehetségtelen kezdőt kezeljenek. (Osvátot ismerem, de oly régen volt, hogy utoljára beszéltem vele 1919-ben, hogy biztosan a kutya sem ismer Pesten.) Maga tudja a legjobban, a pesti fémjelzés ma is egyedül fontos, és a mi helyiérdekű szlovenszkoizmusunk mégiscsak a jó vidék kedélyes kis dilettantizmusa. Ebből a szlovenszkói pocsolyából szeretnék a maga segítségével kikerülni. Mellékelve küldök tehát néhány verset, és ha közlésre érdemesnek hiszi őket és nem kellemetlen magának, küldje el őket Pestre a Nyugatnak.

Most, hogy túljutottam a levél indokolásán, gondolom, elhiszi, hogy őszintén érdekelne, ha egyszer megírná nekünk, hogy van most, hogyan él. Jól tudja, milyen szeretettel és a „jó időkre" való emlékezéssel gondolunk arra az időre, amikor itt élt közöttünk.

Szombat esti összejöveteleinken megakad a diskurzus: „Ha itt lenne Ignotus!" Persze azóta is minden változatlan, a barátságunk is, elhelyezkedésünk is. Ottó pár nap múlva Bécsben lesz, ő majd elreferálja a részleteket. Nekem jó megírni annyit is, hogy öröm nekünk az a 8-10 ember, akiken kívül mi már Kassából alig élvezünk egyebet. Mi, Mihályiék Bogdányban szomorúan nézünk a tél elébe, beszorultunk már az odúnkba, mint a medvék. Kedves Ignotus, ha egyszer nagyon fáradt lesz, pakoljon össze, és jöjjön le akármikor a maga kedve szerint hozzánk. Azzal a szeretettel várjuk, amivel azelőtt sem tudtunk fukarkodni.

Mihályi Ödön

XI. Tihanyi Lajos levele Mihályi Ödönnek

(írása eléggé olvasható, valóban ilyen rosszul fejezi ki magát. M. G.)

Paris le 27 III 27 74

rue de la Glacière

Kedves Mihályi,

ki tudná már megmondani, miért nem írtam Magának akkoriban – én tudom, sokszor akartam azóta beszámolni arról, ami velem azóta történt. Párizsi látogatásokat követő hónapokban behurcolkodtam fenti cím alá egy kellemes szép, de nekem nem elég jó műterembe. Itt főleg a nap kínoz, és mióta dolgozom, ez akadályoz ebben. Szeretnék újat kapni, de nem könnyű megfelelőhöz jutni. Sokáig még azután sem dolgoztam. Tavaly ősz óta, mióta újra elkezdtem 2X több hónapos pausa állott be újra. Ez már kényszerűség volt. Egészen a múlt év végéig örültem, ha nem koplaltam, s mikor már kezdettem érezni, mikor még egy-két legszebb új dolgomban kifejezésre tudtam juttatni a festésen keresztül, amit gondolok, akkor hiába próbáltam a legszükségesebbeket a legjobb barátaimtól is akármi formában megszerezni. Egy nagyon nagy lelki válság volt ezidőben nálam és – ez otthonos egy kínzó formában máig is. Szívügy, de az én fejem és szívem egy. Egy ideig egy oly jótékony hatású volt ez szellemi megerőltetésre – a munkára –, hogy ezt nem lehet letagadnom, bár abban bizonyos vagyok hogy érzelmi életemnek csak a fizikai együtthatás miatt van köze a munkámra. Amim van, ami az enyém, azt megtartom. Szellemi elszegényedésről szó sincs, de ugyancsak nyomasztó tudatával kell élnem most már végig, hogy ami lényegem fővonása az absolut fölény, azt elnyomni nem tudom meg akkor sem mikor az érzelem teljesen uralkodik rajtam.

Mindent elkövetek, szándékosan és szándék nélkül – mikor nem akarom – hogy megmaradhassak magamnak, de a hiúság távol van tőlem, hogy ennek a hősiségnek örvendezni tudnék. Így nagyon szomorúan élek és egyedül maradok.

Ebből ennyi elég. Ha tudja érti. Én nem szeretnék még visszatérni erre levélben.

Tavaly nyár végén egy véletlen, mely sohase véletlenül jön, hanem jól előkészített két éves dolog folytatása – jött valami és valaki. Kezdtek észrevenni. Főleg amerikaiak. Jó sokáig csak ez a biztatás azután a fenti ok az oka, hogy a festésben és az igazi festéshez való utat találtam meg, és néhány új dolgaimban tényleg festői értékek uralkodnak melyek azért nem szárazak, mint bármely más teoretikus vagy u. n. „tehetséges" festő munkáinál. Ezekről képeket és akkor még néhány refleksziót hozzá fogok adni.

Csak az elmúlt év végén jutottam végre pénzhez. Egy filmregényt kellene felvázolnom, hogy és miképp? Portrait rendelésem is volt, amiért keveset kaptam. A nagy önarcképem eladtam, Amerikába került és ha a vevő be tudta váltani ígéretét, azóta a Pittsburgi Carnegie Institutban van letétben. Most még egy ideig lehetővé teszi ez a vásár, hogy nyugodtan szerényen éljek és dolgozom folyton. 1 év alatt 10 vászont festettem be, de 7 képnél többet nem számolhatok el. Ez azonban jelentős eredmény.

II.

Tavaly Drezdában élő német aestetikus keresett meg, dr. Will Grohmann. Ez azóta állandóan foglalkozik velem. Egy szerencsétlenül elveszett levél miatt ezen a héten sürgősen kell 12-15 képemet Drezdába küldenem, ahol collectiv kiállításom lesz még áprilisban. Költségek fizetve, a műkereskedőtől. Hasonló meghívásom van N-Yorkba is, de ez is valószínűleg máshol mint az első terv volt, csak jövőre valósul meg.

Már... éve valóságos búcsújárás színhelye az e célra mindig kisebb műtermem. Amerikaiak főleg a híveim és fiatalok – nem vevők még! Az ő, általában az amerikaiak becsülése őszinte, ők nem mindig sznobok. Az amerikai sajtóban is folyton szerepelek – okkal és ok nélkül.

Most egy szép Parisban megjelenő amerikai angol nyelvű revüben jelent meg 2 képem néhány jól méltató sorral. A Revü „Transition" nagyon niveaus. Ez az első szám, biztos minden irodalom-művészet körül élő angolul olvasó kezébe kerül. Tavaly már a Little-Review ís hozott egy szép reproductiót tőlem. (Sajnos a L. R. körül bajok lehetnek. Ezért maradt el idén a N-Yorki kiállításom is náluk) A Chicago Tribüné tényleg szép és jó cikket közölt rólam – erről írtak vadkacsákat a pesti lapok.

íme „sikereim" – maga is gratulálni fog? Azt írja: otthon várnak – Messiásnak menjek? Oda hóhér kell!

31. III.

Azóta a képszállítás ügye annyira elfoglalt, hogy a levelet, melyet egy látogató miatt abbahagytam, csak ma tudom folytatni. Hihetetlen nehézségeket kellett leküzdenem, megfelelő rámák beszerzése miatt. A francia kisiparosok hanyagságát mindenki ismeri. Türelmi próba volt ez – azóta útban vannak, amúgy is rossz kedvem fokozza az a tudat, hogy idegen emberek kezében lesz hosszú ideig java munkám és a nekem oly drága képek másnak – amig nem az övé – mit érhet? Az is rossz kedvet szül, hogy a kiállítás egy nekem mint ember is antipatikus olasz fascista festő képeivel együtt kell most szerepelnem. Az ő neoklassikus, levegőbe könyökölő 100 kilós Danaéi ugyan nem árthatnak nekem, de az elkedvetlenít, hogy ugyanaz a kritikus ezt a „szart" egyformán érdemesnek tartja foglalkoztatónak. No majd elválik mi sül ki belőle. Még azt sem írtam meg, január végén 2 hétre a Riviérán Nice-ba voltam. Gyönyörű volt, dacára az én szerencsétlen külön ügyemnek, aminek ott furcsa fordulata következett be, érthetetlen még ma is. Ne higyje, hogy az ügynek a legkisebb köze van a szentimentalitáshoz, bár úgy volna. De hogyan próbáljam ki is leírni. Ne törődjön vele. Én nem félek élni. Csak az kínoz, hogy nekem teljes koncentrálásra van szükségem és az most nem lehet – azért dolgozom most is. Csak én tudom, hogy most én még 10X több lennék, és többet adhatnék – és ez gyötrő gondolat –. De hagyjuk el ezt is, a munkáról is legközelebb, ha majd írt nekem. Sokszor és melegen üdvözli magukat

Tihanyijuk

XII. Mihályi – Illyés levélváltás

Mihályi Ödön levele Illyés Gyulához (levéltervezet)

Kedves Illyés

Köszönöm a kötetét. Maga biztosan tudja, hogy eddig is milyen sokra becsültem a dolgait. Hogy most együtt még jelentősebbnek tetszik; nem akarva túlzásba esni a mi egész fiatalos magyar líránkban úttörő jelentőségűnek. Ez a falusi líra teljesen hiányzott az egész magyar literatúrából. Mert se a népdal, se a Nyugatos elődök mit se adtak a faluból, mit se adtak a falunak. Ez utóbbi talán lényegesebb, és érdekes lenne megtudni, vajon kiérezné-e egy falusi pajtása a verset, az érzést dolgaiból. Nekem meggyőződésem, hogy igen. Kicsit irigylem magát, falusi lírát szerettem volna én is csinálni, persze nem tudom, hiszen csak falura szakadt városi vagyok, végeredményben egy idegennyelvű közegben élek, nem vagyok együtt a faluval, csak a tájjal, ami a legnagyobb hiba.

És különben is nagyon szeretem a verseit, szeretem azt a melegen, véresen kicsapó élményszerűséget, súlyos realitást. Szeretem bennük, hogy nem érzem versnek a dolgait, inkább kiszakított naplóoldalaknak (annyi közvetlenséget tényleg csak naplótól kap az ember). Jól esne talán valamivel több káromkodás, mint idill, még közelebb kerülne hozzám több keserűség, mint kedvének kis tüzei. Ezek persze személyes dolgok. Magának egész mást juttatott az élet, nekem is egész mást. A faluból is. Magának fiatalságot, nekem munkát. Magának széles utakat, nekem sáros, gödrös ösvényeket....

Illyés Gyula válasza Mihályi Ödönnek

1929. február 8.

Kedves Mihályi,

Igen nagy figyelemmel olvastam levelét, örülök, hogy a könyv megnyerte tetszését. Kritikája annál is jobban érdekelt, mivel maga olyan miliőben élvén, amely valóban a versek „talaja", úgy hiszem legközelebbről láthatja őket.

Véleményére a régi és újabb versek közti átmenet hiányára vonatkozólag mit is tudok válaszolni? Én 18 éves koromban kerültem külföldre, egyenesen Párizsba. Ott ismertem meg a modern költészetet, amelyet akkor minden fölé helyeztem, aktuális volta elkápráztatott, s feledtette velem a költészet örök értékeinek keresését. Magam is olyan költő szerettem volna lenni tudatosan. Hazajövetelem után vettem észre magamon némi erőszaktételt. Az a modernség nem az én egyéniségemből fakadt, ambíció volt és nem tűz. Hogy mondjam, olyasfélét éreztem állandóan, mint az, aki nem érzi magát egész becsületesnek. Itt volt a krízis, vagy megtalálom a magam hangját, vagy belefulladok a költészetbe. Ebből az időből való a Dokumentum-ban megjelent Újra föl c. hosszú vers, amely egyhetede egy lírai hőskölteménynek. Ez már leszámolásnak számítódhatik. Akkor anyagi körülményeim úgy alakultak, hogy fél évet otthon kellett töltenem. Kezembe kerültek a még hajdanában írott verseim (ezek közül való a kötetben megjelent „ Violás út" és „Szomorú béres" címmel). Rájöttem, hogy innen kell tovább mennem, magamból kell modernnek, aktuálisnak s mégis lehetőleg költőnek lennem. Sokat keresgéltem. Először kifürkészhetetlen dolgokat akartam, öntudatlanul, mint most látom megszólaltatni. „Cece és Sáregres", „Hárman könyököltünk", amelyekhez hasonlót írtam még vagy tizet. Azután visszatért biztonságom, s ne vegye szerénytelenségnek, azt éreztem, hogy most már akármerre is keresgélek (az egész költészet ilyen keresgélés), állok olyan talajban, amely az enyém, ahol az én hangom fog szólalni, akármilyen akcentusban is. Csak mellékesen, hogy volt valaki mellettem, aki „nem értette" a verseimet. És én akartam, hogy ő is megértse. Gondoltam, írok egy néhányat csupán neki. Ezek lettek a legszebbek más szemében is (Énekelj költő 2., Szegénylegény, Szerelem). Verseimet két unokatestvéremnek szoktam elszavalni. Higgye meg, az ő véleményük igen fontos volt, nem egyszer az ő tanácsuk szerint javítottam. Tulajdonképpen, ha büszke vagyok, az ő becsülésükre vagyok az.

A maga észrevételei is gondolkodóba ejtettek. Nagy szerencsém, gondolom, hogy még igen tanulékony vagyok s jóindulatú. Okos bírálatot a legnagyobb örömmel és jóindulattal veszem. Ismétlem, állandóan a továbbjutáson jár az eszem s minden egyes vers kísérlet, igaz ugyan, hogy, úgy hiszem, minden költőnek az. Aki már tudja, mit tud mondani, az egy versben elmondhatja ezt és utána már csak ismételhet. Meg fogjuk látni, mi lesz. Magam vagyok a legkíváncsibb! Tanulni kellene sokat, ahhoz meg idő kellene, persze.

A maga verseit még a kritikai figyelmen túl is nagy figyelemmel olvastam. Igen sok helyen melegem lett, nálam ez a legnagyobb kritérium, a hatás legbiztosabb jele, szinte fizikai; már csináltam is jegyzeteket, tehát a kritika megírása valóban csak „idő kérdése" volt, mikor Osvát, akinek beszéltem magáról, közölte velem, hogy könyvéről Barta Lajos küldött be kritikát. Így tehát nem nekem adják ki, sajnálom nagyon. A kritikát mindenképpen meg fogom írni; szoktam ilyet csupán és magam számára készíteni, s legfeljebb elküldöm magának. Ha ugyan van még más lap, szívesen odaadnám. Tud maga ilyet? Igen kíváncsi vagyok visszatérte óta írt verseire. Küldje el őket, ha ír. Megbocsássa ezt a confidenciát: úgy érzem, van valami rokonság kettőnk közt, s így ismétlem, a szokásos kritikai szemléleten kívül én még másképp is tudom látni őket. Sok szerencsét kívánok magának s feleségével együtt szeretettel

Üdvözlöm

Illyés Gyula

XIII. Mihályi Ödön és Déry Tibor

Bogdány, 1929. jún. 22.

Kedves Tibor,

Persze írhattam volna korábban is, de oly nehezen tudom magam minden szó leírására elhatározni, hogy szinte analízist érdemel. Magad is oly felületesen írtad meg prágai kirándulásod, pesti megérkezésed, nem sokat tudtunk meg belőlük.

Itthon poshad minden tovább a maga rendjén. Hock János prédikált itt (nagyon kedvesen) három hétig nekünk, azóta ismét csend, kevés gazdasági munka, belül nagy nyugtalanság. Hát ennél maradunk?

Írtam 3-4 végre sokkal-sokkal jobb verset. Nagymamát befejeztem. Sokat gondolok a regényedre, mikor olvassuk a többit? Mit csinálsz nyáron? Bajorország?

Írj Pestről! Mit csinálnak a fiúk? Miért nem küldi József Attila a könyvét? Nagyon propagálom, és nincs bizonyíték.

Nem lehetne a Tollnak valamit írni. Politikát innen? Nem tudnád megérdeklődni, jön-e mégis kritika a Nyugat-ban a Galambokról. Kérlek rá! Mi van Illyéssel, szeretnék neki egy nagyon lényeges levelet írni, bizonyos dolgok nagyon bosszantanak! (Németh) Bandi mit csinál, nagyon megszerettük!

Nálam a megbeszéltekben nincs változás, egy kicsit utálom magam, egy kicsit megoldatlan vagyok – ezekre ne reflektálj persze, ha felelsz. Pedig jó lenne beszélni róla. No majd máskor.

Ölellek

Ödön

Persze Dusi is üdv.

Déry Tibor levele Bogdányból édesanyjának

Garbóc–Bogdány, 1929. áp:

Drága Mamus!

Most vagyok itt egy hete, az élet egyhangúan telik, némi vidám természetű változatossággal. Körülbelül 9-kor kelek, azután l-ig dolgozom, délután 3-tól 7-ig vagy 8-ig, néha még vacsora után is. Sétálni sajnos szinte egyáltalán nem lehet, dacára annak vagy éppen amiatt, hogy megérkezésem első napjától fogva gyönyörű, napos idő van, úgyhogy olvad a magas hóréteg, és mindenfelé térdig áll a sár és a víz. Párszor elmentünk szánkózni, ami viszont nem volt nagy élvezet, a lovak állandóan megbotlottak, a szán ide-oda repkedett, mint egy körhinta. Még így marad néhány napig, azután remélhetőleg jobb lesz. Egyszer én, a tulajdonosnő és még két másik nő, vendégek Kassáról, akik két-három napra jöttek – akárcsak Nobile', benne is rekedtünk az óriási hóban, sem előre, se hátra nem tudtunk mozdulni, úgyhogy a szomszédos faluból még egy pár lovat kellett a segítségünkre küldeni. Közben, mint afféle északi-sarki utazók, valamennyien egy takaró alá bújtunk.

Este leginkább römizni szoktunk, nem pénzben, hanem büntetésben. Ezek közül a legkedveltebb az, amikor a vesztesnek hajnali 5-kor föl kell kelnie, felébreszteni a többieket, valamit szavalni, énekelni vagy táncolni nekik, azután visszafekhet az illető. A tulajdonosok ez alkalomból már többször jelentek meg nálam kísértetnek maszkírozva, táncot lejtettek, és egy trombitából rettenetes hangokat csaltak elő.

Jól vagyok, megy a munka. Holnap érkezik Németh.

Írd meg, hogy vagy Mamus, mi a helyzet a szobáiddal, elutazott-e már Georgi, és hogy mulatott? Volt színházban?

Be kell fejeznem, indul a kocsi a postához, Ezer, ezer csók

BOGDÁNY ÉS VIDÉKE (szemelvények)

A KÖZIGAZGATÁS REJTELMEIBŐL. Az útpolitika labirintusai

Félhivatalosan közlik: a bogdányi közjegyzőség nevében Goldstein jegyző úr felhívta hivatalos helységében a B. T. I. (Bogdányi Távirati Iroda) tudósítóját, és a következők közlésére jogosította fel:

Nem igaz az, hogy az utak szanálásra szorulnak. Az utak teljesen meg felelnek annak a nemes konzervativizmusnak, melyet hivatala vezetésében mindig szem előtt tartott. Az utak állapotán nem szabad változtatni, mert amúgy is kellemetlen, a sémi fajtához tartozó idegenek lepték el a szánt szándékkal járhatatlanná tett utakat. Hiába hivatkoznak ezen Szíriából érkezett, a köz szellemét megrontani szándékozó, mindennel elégedetlen destruktív elemek a Via Appiára vagy a Thermopilei szoros nyugaton dívó modernségeire, mert ezen vívmányok a mi viszonyainknak nem felelnek meg, és a mi kultúránknak mereven ellent mondanak.

Különben is visszautasítom a támadást azzal, hogy az utak igenis használhatók, mindössze 20 halálos kimenetelű kocsi felborulás történt. Az utak megfelelnek annak az emelkedett szellemnek, mely a pesti zsidó destruktív írókat távol tartja azoktól a szentélyektől, mely a bogdányi otthonokat oly kitűnően jellemzi.

A bogdányi közjegyzőség visszautasítja azt a vádat is, hogy az utakra szekerekkel havat és hordókban hólevet hordatott volna, mindössze annyi történt, hogy a fent említett destruktív zsidó firkászok megfürösztésére a helyi ifjúság egy kis hólé fürdőt rendezett.

ÖNGYILKOS SZERKESZTŐ

Nagy megdöbbenést keltett városunkban a Nyugat érdemdús szerkesztőjének rettenetes vége. Szerencsére csak a szerkesztő pusztult el, a szög és a fal, amelyre felakasztották, nem szenvedett kárt. Osvát szerkesztő rendes napi munkáját végezve épp a falra mászott egy főmunkatársa versét olvasva, amikor a fiatal írók egy bátor csoportja meglepte, és kényszerítette, hogy ezen állapotban megmaradjon. Kályha mellett levő képünk épp e helyzetben ábrázolja. Többen még szomorú halála után is megpróbálták levágni, de egy fiatal író, kit szerénységünk nem enged megnevezni, agyba főbe dicsérte.

* * *

HIRDETÉSEK

TÖLTSÉTEK a tavaszt Bogdányban! Mondain fürdőhely, a magyar íróvilág találkozóhelye. Ápolt, por és jégmentes sétányok éjjelnappal kutyaugatás, modern álgáz és állóvíz minden szobában, teljesen renovált higenikus water-clozett, cipőkről a fürdőigazgatóság gondoskodik, bárban flexaton zene.

Természet van                                                                                                                                                                                   Természet nincs

MŰVÉSZET – SZÍNHÁZ

Német Anna, a kitűnően ismert koloratúr hortyogónő ma éjjeli három órai kezdettel a Vendég színház nagytermében önálló hangversenyt ad. A művésznő Déry: Ébredjetek fel! című oratóriumát fogja előadni. Jegyek már csak korlátolt számban kaphatók.

CÁFOLAT

Déry Tibor regényével legtávolabbról se vállalok közösséget, legfeljebb külső hasonlóságról lehet szó.

                                                                                                                                               Balázs Béla

Az enyémről pedig csak belsőről.

                                              Edgar Wallace

NYÍLT TÉR

Egy héttel ezelőtt megjelentem a bogdányi jegyzőhivatalban, és a szükséges iratok felmutatása után 1 házalási engedélyt kértem Bogdány és vidékére: Goldstein jegyző úr határozott ígérete ellenére az engedély kiadását húzta halasztotta, sőt a mai napig sem jutatta el hozzám, úgy, hogy e pillanatban kereset nélkül állok itt, és a kellő elfoglaltság hiányában regényírással tengetem napjaimat. Minthogy ezen ténykedésemmel senkinek sem használok, ezúton szólítom fel a jegyző urat az engedély mielőbbi kiadására, hogy hasznosabb tevékenységet fejthessek ki.

Teljes tisztelettel

Déry Náthán

Mi készül?

A vendégszobában?

Déry Tibor regénye, amely még ebben a században nyomdába kerül.

És a konyhában?

Borjúsült burgonyapürével.

A fürdőszobában?

Még mindig nem.

XIV. Marái Sándor búcsúzik barátjától

MIHÁLYI ÖDÖN

Most üljek le, mint a bohóc előadás előtt és sminkeljem ki magam egy parádés cikkre... Nem bírom, napok óta úgy járok, mint akinek rejtvényt adtak föl, melyet nem bír megfejteni. Rejtvényt, melynek megfejtésétől függ, hogy a világképet, melyet önmagában felépített, érvényesnek tudja-e hinni a jövőre, vagy a sarokba dobhatja, mint érvénytelen vackot? Erre mindenki egészen egyedül jön reá, „tapasztalás" itt nem segít.

Utolsó leveledben arról írtál, Ödön, hogy kritikát vársz tőlem verseskönyvedről, melynek címe „Galambot várok". Halogattam ezt az írást, szerettem volna megvárni egy nyugodt órát, mikor, e szörnyű zsibvásárnak egy csendesebb percében, őszintén leírhatom, amit Veled, magammal, e generáció költészetével kapcsolatban mondani szeretnék. Tanulmányt akartam írni a „Galambot várok" alkalmából a mi generációnkról. Rettenetesen érzem a törvényszerűséget abban, hogy csak nekrológot írhatok...

Ödönkém, nem értem a rejtvényt. Nem értem. Nézem, forgatom, nem értem. Úgy látszik, minden hibás volt, kezdhetem elölről. Nincs bennem harag, nincs bennem magambahullás, csak siket, végtelen és – most már tudom – soha el nem múló csodálkozás.

A fájdalom első óráiban valami vak düh fogott el, ami erősebb volt, mint az értelem: arcába köpni a tettesnek, a vak, mocskos, buta állatnak, mely itt tapos Rend és Összefüggés között, baromi talpaival eltipor, mocskos közönnyel gyilkol, oktalanul, érthetetlenül. Ez is elmúlt. Nem tudok most mást, csak csodálkozni.

Most tudtam meg, hogy az ember nem hal meg egyszerre – az ember részletekben hal meg, már jóval halála előtt. Meghal az élete egy része, mikor eltemetik egy barátját. Meghal a vágyaiban, kallódó kedveiben, azokban az órákban, mikor hite és életkoncepciója csődöt mond. Meghal a lemondásban és beteljesülésben. Nem megy az egyszerre. Az ember részletekben hal meg.

Nem mondom azt, hogy „nem bírom elhinni" – ebben a siket csodálkozásban is hiszem és tudom, csak nem értem. Nem értem, hogy nem fogjuk már megbeszélni azt, amiről szó volt, amiről állandóan szó volt köztünk, évek együttélésén és évek hallgatásán át folyton szó volt róla s amit még meg kellett volna beszélni, egyszer összeülni és tisztázni, leszögezni, hogy nyugodtabban éljünk tovább. Ez nem lesz meg, s nyugtalanabbul csinálom majd meg a mérleget.

Ezt az évet együtt kezdtük. Évek hallgatásán, földrajzi és helyzeti – mennyire tudom, hogy csak földrajzi és helyzeti – távolságán át most újesztendőre találkoztunk megint s folytattuk a diskurzust ott, ahol évek előtt elhagytuk és nem kellett keresni a hangot, a probléma ugyanaz volt, akutabb, mint valaha. Szilveszteréjjel láttalak utoljára, semmi kétség, jól kezdtük az évet. Valahol egy taxi előtt hagytalak el, ott álltál födetlen fővel, jókedvűen, estélyi ruhában, csikorgó hóban, „boldogújévezve", éltél, a kezemet szorítottad, a barátom voltál. Azt mondtuk, majd nyáron.

Határozottan jó kedvünk volt. Az ember érezte, hogy él, hogy nincs egészen egyedül, hogy a föld előre forog s nekünk van igazunk, mert most mi jövünk és mi állunk elől, a föld elébünk forog... Persze, ebből semmi nem igaz. A föld, kezdem sejteni, program nélkül forog. S az ember egyedül van, egészen egyedül, sorsával, mely oly ostoba, mint a feketeség.

Mit csináljak én most ezzel az egész emlékplakettel, ami itt maradt velem örökségbe? Az ifjúsággal? Az elsővel, az igazival, aminek egy lélegzete nem volt, hogy ne együtt csináltuk volna? Az első csodálkozás, az első fájdalom, az első halálfélelem, az első felelősségérzet, az első emberi felismerés? Ötven százalékra dolgoztunk s mikor „elindultunk az életbe", becsületesen felszámoltuk a nyereséget, mindenki odébbment a maga útján, sáfárkodni azzal, amit az útra kapott. Te Bogdányba. Én városokba. Te irigyeltél engem, én Téged: a két végső megoldást választottuk, Te a magányt, én a világot. Most már tudom, hogy Te vitted többre, mert tisztán éltél, amíg én árultam magam.

Valamiről szó volt itt, Ödön, amit még meg kellett volna beszélni: az emberek rendjéről, az osztályról, a berendezésről, hogy valami hiba van, amiről állandóan kiabálni kell. Mindketten kiabáltunk, valami szorongó makacssággal, te versekben, én akkordmunka közben. Az utolsó szót még senki nem mondta el. Ez a generáció egyedül maradt ebben a felelősségben, ősök és barátok nélkül, ezt tudtad, tudtad abban a pillanatban, mikor a Dorottya-utca sarkán futottunk 1918 októberében, most sétáltunk valahol s valamiről beszéltünk s egyszerre forradalom lett és mellettünk hasba lőttek egy munkást... Akkor hazamentünk a Centrál-penzióba és tudtuk, hogy itt most valami más kezdődik, ami végeláthatatlan és feltarthatatlan s csendesen beszéltünk róla hajnalig és bejött Imre is és azt mondta, hogy ő már régen tudta.

És Imre és Dezső és Rózsi és Hilda és Karcsi és Centrál-penzió és forradalom és béke és orosz könyvek és német és francia és magyar könyvek, emberek arca, drága, drága kedvesek, akiket elsöpört ez az idő s nem jöhetnek többé vissza és most Te, Ödön! Hol vagyok, mi van velem, micsoda álom ez? Didergek és nem merek felébredni.

Már nem tudom, ki voltál? Nem tudlak megnézni, siratni. Az ifjúság voltál, a barátom voltál. Nem tudom ezt továbbírni.

Márai Sándor (Budapest)

(Megjelent a Prágai Magyar Hírlap 1929. júliusi számában)