A szöveg vágya
Még mindig vissza kell térnem a kezdetekhez. Ahol elkezdődött ez a művelet (olvasás, értelmezés), ahol hatásos. A részeg hajóról van szó, Rimbaud verséről. „Azóta egyre fürdők roppant tengerek költészetében",1 írja Rimbaud, és szinte ugyanezt állítja magáról a „Csehy Zoltán alagyái, danái, elegy-belegy iramatai" című (?), nevű (?), inkább úgy kéne fogalmazni, hogy az ezekkel a szavakkal kezdődő könyv, írás. Mintha közös sorral kezdődhetne mindkét élet, a két szövegé, Rimbaud-é és Csehyé, de az enyém is, a folyamatosan olvasotté és az olvasandóé. Kihasználni ezt a helyet, azt a szöveget, amely ekként adja magát elém, ebből megfogalmazható lehetne írásom egyik lényegi módszertani kérdése is: az a Rimbaud-vers, amely elindított a szövegbe (szövegfolyamba, szépirodalomba), most egy másik szöveget is felém indít, miközben már folyamatosan megfeledkeztem róla, s most, olvasván „Csehy Zoltán alagyái..."-t, újra beleütközök. De hát helytelenül indítottam, az indítás mindig terhes a kezdet és az eredet kérdéseiben. Azzal az állapottal, amely kezdetben meg akar mutatkozni, az olvasás során egyre nehezebb azonosulni. Nem marad más hátra: létre kell hozni, be kell indítani az olvasást, meg kell teremteni az olvasás állapotát. Rimbaud-nak az előbb említett sora az irodalomra mint szövegek egészére, összességére is vonatkoztatható, és a fentebb említett Csehy-könyv ugyanúgy része ennek, mint Rimbaud verssora. Mi hát akkor ez az örökös túllevés? Hogyan képes elgondolni önmagát ez a Rimbaud-sor, miközben az egész irodalom szöveggyűjteményének elgondolására predesztinálja önmagát?
A „Csehy Zoltán"-nal kezdődő szöveg is magában hordja ezt a problémát, de a szövegimmanencia meghintáztatja a felvetődő kérdést. Egyrészt nem túl-lesz a szövegjátékok sorozatán, mint a részeg hajó, hanem az eleve-benne-levést állítja elénk. Az örökké-már-ott nem állítja önmagáról, mint Rimbaud verse, hogy „egyre" fürdik, hanem a fürdés maga kíván lenni, illetve, önmaga felől nézve, maga a fürdés. „Álomszép ma a test",2 amely szövegekben fürdik, szövegek, amelyek szövegekben, egymásban fürdenek, önmagukban, „nincsen karja nincsen lába", „gézek lassan letekerve",3 a feloldódás tökéletes: „mocskát nyalja a menny",4 ráadásul ez a sor, illetve az ezt tartalmazó írás kétszer mutatja meg magát a kötetben: egyszerű versként, majd pedig a borítón. De térjek vissza a Rimbaud-sorhoz: a „Csehy"-vel kezdődő szöveg is az összes szövegként tudja magát elgondolni. A hangsúly itt állhat az összesen, de a szövegen is. Miközben szövegek birtokosa, vajon mennyire van birtokában önmagának, önmaga szövegiségének? Miközben az összes szöveg örökösének tekinti magát, vajon hogyan áll önmaga történetiségével? Milyen szerepet vállal ezzel az igénnyel önmagára? Mintha az írás így tenné fel a kérdést: milyen szerep játszik el most engem(?)?
Egyfelől a műveltségeszmény mozgat(ja). Lágy, de egyúttal megállíthatatlan hullámok érkeznek a tudás(?), a műveltség felől. Áthatják, átmossák, beburkolják a „Csehy..."-vel kezdődő szöveget, és innét láthatóvá válik a távlat, a nyugodt, derűs, édeskés hangulat felől, az ütem és az időmérték ritmusára csapódnak rá ezekre a szövegekre, a bennük tartózkodókra, „fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt...".5 A mérhetetlenül elterpeszkedő allúziók elmossák a szövegek határait, az eredetre vonatkozó kérdés6 szétfolyik, mint a tengerbe öntött tinta. Nem is a textus, a szövés lehetne ennek a szövegnek a metaforája, hanem a tenger, pontosabban a tengerbe öntött tinta képe; tehát az etimológiát feloldani vágyó állapot a szétáztatásban érdekelt, szétáztatni a szöveget, szétáztatni, feloldani a szövetet, szemlélni, ahogy a szöveg, feloldódva a tenger ritmikus mozgásában, a tengerben elveszíti határait és lehetőségeit, ahogy a tenger nem szétválasztja, hanem összevegyíti és szét – vagyis egymásba – mossa a struktúrákat, az a pillanattal megfoghatatlan időszegmens, a hullámok egymásra mutató tautológiáiban, a hullámok, amelyekben a struktúrák egymáséi lesznek, megkeresni azt az érintkezési pontot, ahol a felbomlás metonímiái elveszítik létrejövetelük lehetőségeit,7 ez az a folytonos, cseppfolyós állapot, ahol ezek a terek önmagukba olvadnak: „meseszép kirakatkép: csonttalan tér".8 Ebben a csonttalan, hullámzó térségben ellenállás nélkül megy végbe a téma amplificatiója. A határok bővítése, a területfoglalás aktusai mély evezőcsapásokkal közelíthetők, s az út során néha felbukkan a jelentés, néha szétfoszlik, így közelítünk a határok felé. Lecsorog a jelentés, a tenger csonttalan, puha húsa az evezőlapátról, a „(lány)égszínü tenger mellei közt"9 akadunk el, ott időzünk „revolver"-ként. A tenger színe, jelentése tehát máshol található, az ég festi? A lányon (mint szövegen) siklik olvasó szemünk, s csak a szem kék ege vetíti rá önmaga színét? Vagy egy bennem, fölöttem élő lány festi át az elém táruló tenger ismeretlen jeleit? „Nincs több kékszínű festékem, ezért az ég egyidőre színtelen marad."10 Hagyjuk az ég gondjait, várnak a határok, let's go to the frontiers. Bízzuk magunkat a szövegre, merrefelé csábít soraival, amelyek láthatatlanul oldódtak fel az alattunk elterülő tengerben. Kiadnám a parancsot: hogy életben maradjunk, tartózkodjunk mindig a felszínen, de a csábítás úgyis a „felszín diszkurzusa",11 amely annullálja a mélység utasításait.
A véletlenül elénk vetődő jelentésekből fogok élni,12 mást nem is nagyon tehetnék: „tükörben úszom, és jövök felém".13 Kéznél van minden, még csak megérintenem sem kell: előttünk a hatalmas képernyő, monitoron követem mozgásomat, „meseszép, kirakatkép".14 Ugyanaz vagyok, mint ő: a képernyő, a „Csehy"-vel kezdődő szöveg, Csehy. „Mindazok a szembeállítások, amelyek az eredeti és a származtatott, az egyszeri és az ismétlés, az első és a második stb. megkülönböztetésétől függenek, elvesztik jogosultságukat, mihelyt minden a nyom követésével »kezdődik«. Azaz bizonyos ismétlés vagy szöveg követésével."15 Megismételni magunkat, magamat, mindnyájunkat, aki vagyok, akik vagyunk, egy másféle narráció szabályrendszere mentén, „Mert a világ csak gáliv.",16 „az itt csak az ott olcsó deriváltja".17
De hogyan történjék meg ez az ismétlés, ha ezeknek a „verseknek" nincs írójuk. Igen, a „Csehy"-vel kezdődő szövegnek nincs szerzője. Igen, igen. Az előttem fekvő könyv címe a következő: „Csehy Zoltán alagyái, danái, elegy-belegy iramatai", de szerzői név nincs a cím mellett. Keressem a szerző nyomait? Úgy tűnik, a szöveg éppen erről akar lebeszélni. Hiszen mi más oka lett volna megfosztani önmagát a szerző helyétől? „A modern író viszont saját szövegével egy időben születik meg: nem tekinthetjük olyasvalakinek, aki megelőzi saját írását vagy több, mint ez az írás, nem alany, amelynek a könyv volna az állítmánya; kizárólag a megnyilatkozás idejében él, s minden szöveget örökké ifi és most írnak."18 Ha ez így van, akkor viszont egyetlen értelmezésnek sem lesz lehetősége szerzővel felruháznia a szövegeket. Hisz az interpretáció is az írás aktusa, nem az olvasásé. Csak én lehetnék szerző saját magam számára, ha lehetnék. Hagyjuk is a szerzőt, ha mar a „Csehy"-vel kezdődő szöveg is figyelmeztet arra, hogy ez az „entitás nem lehet szubsztancionális".19
Érdekesebb ennél az, hogy a név helye lesz az az üres mező, amely bizonyos struktúrák játékát teszi lehetővé a szövegben. Ez a hiányzó név lesz az a nagy mozgató,20 az a titokzatos „tárgy", amely Lacan szerint uralja a struktúrákat azon tulajdonságánál fogva, hogy „hiányzik a saját helyéről", „az a tulajdonsága, hogy nem ott van, ahol keresik, de ott találják meg, ahol nincs", „önmagához képest mindig el van helyezve".21 A hiányzó név feltűnései a szövegben, helyek, amelyek elmondják önnön el-helyezéseiket, mindenhol nevek, nevek, nevek, ahogy azt mondja, írja: „Én a Másik helyén jelölöm ki a szubjektumot",22 „A vágy oka a Másikban van".23
Hol kellene megtalálni azt a Másikat, aki a szerző nevének helyén ül? Melyik név fedi el a szerző nevét, kínálva fel önmagát a jelentésteremtő játék számára? Egyetlen névről van-e szó vagy több név konstituálja önmagát üres hellyé, szövegstruktúrákat generáló centrummá? A megnevezés aktusa persze folyton elhalasztódik, ezért legjobb, ha egy éles, erélyes vágással lezárom a jelölők végtelen játékát, s megteremtem a Másik képét a „Csehy..."-vel kezdődő szövegben. Legyen a titokzatos tárgy, név = x : Ixión. I=x=ión. Megnevezem: I=x=ión. A vágy tárgya. Belülről megosztott név, a titokzatos én neve: I (én), x (ismeretlen). Lebegő név: a benne megteremtett ismerétien = x maga is nevek sokaságára bomlik. Ez a kötet tele van nevekkel, mintha így próbálná pótolni a szerző hiányzó nevét. Nevekre bomlás a verscímekben, a verssorokban: Kiegészítések a nyíllal lövöldöző Zénóhoz. „Veluti pecora" (Sallustius). Virág Benedek emlékére. A halott Árész isteni jelt ad. Exegi monumentum (Horatius). Szent Sebestyén. Qui buccio la mia vita... Sandro Penna. Miatyánk. (Nagy Szent Vazul idejéből). Mária. Mária. Mária. Úr. Mária. Úr. Teremtő. Vasfogú. Ámor. Corelli. Lesbia. Propertius éneke. Lynceus. Cynthia. Claudianus énekli. Perszephoné. Ixion. Sisyphuska. Cerberus. Cháron. Narcissus...
Hová helyeződik el a tárgy, név = x? Nem hely, hanem összefüggések rendszerének holtpontja. Perpetuum mobile, így Gilles Deleuze.24 „Én, aki a tárgyban a lelket látom: a nincset, sőt!"25 A tárgy = x pszichoanalitikai meghatározása Lacan által: (szimbolikus) fallosz.26 Identitás nélküli, önmagához viszonyítva mindig el-helyeződő, át-helyeződő tárgy: az anya irányába. Ó, drága Ixión, lapithák királya, aki megkívántad a legmagasztosabb anyát, az őst, magát Hérát, a nagy Zeusz feleségét. Idáig ért hát a vágyad, a vágy.
A vágy örökje. Hogyan váltakoznak, változnak a nevek. A szöveg-alvilágban, ahol a vágy örökkön forgó tüzes kerekére kötözve identitásunk a nevekben, a másikban tobzódva „Megszűnsz saját arcod, saját múltad, saját identitásod bebörtönözöttje lenni."27 Az anyára fölfeszítve az örök forgás. A nevekben. „Ixión kereke gördül az ég hasán... Meseszép kirakatkép: csonttalan a tér."28 A vágy identitásokban tobzódik. Cserélgeti identitását, önmagát, de mindig önmaga. Az alvilág izzó kerekére kötve, „ő" ennek az ördögi körnek a teremtője. Nem lehet rámutatni. Elindítja a kereket. Azt hiszem, a szöveganya felragyog. Ixión elindul feléje, azt mondja az izzó, lángoló kerékre kötve, hogy „semmi más, mint egy test, testek, amelyekkel az élvezet kombinációi és termelése lehetséges".29 A kerék minden mozdulata újrakonstituálja a vágyat, a szexualitást, a tudást és az értelmezést. „Kabátomon pici gomb a Nap.",30 mondja a szöveg. A kín tüzes korongja, kereke csak egy kis gomb a vágy, az élvezet térképén.
Vegyek egy mély lélegzetet.
„Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
míg olvadt olvadt messziségek violája ragyog,
s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:
messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog."31
„Szó-bőröndök",32 amelyekben benne vannak a nevek = értelmetlen szavak.
Örök jelen, paradicsomi állapotok, dionüszoszi és apollói egyesülése. Paradicsomi nyugtalanság, a metaforák paradicsomi nyugtalansága. Olyan metaforák, amelyek összerántják az időt. Ezek a szavak itt össze-vissza súlyoznak. Össze-vissza rántják az időt. Össze-vissza súlyoznak engem. Összevissza (hang)súlyoznak. Engem is. Billeg a hajó. Vándorlás a tengereken. De, hogy mi sorsra jutok, „mindegy volt nékem"33 az. Belélegzem a szöveg vágyát. Apró, felvillanó időszegmensekből érzem, mennyire vágyakozik rám a szöveg: „tömör asszony, a teste tanult."34 Intertextuális nő: ismeri a testét. Micsoda paradoxon: ha a benne explicite is felsejlő múltat tekintem a szöveg egyedüli testének, akkor túlérett, túlkoros, elnehezült testű, tudásontúli líra képe nézne rám. Így viszont, a vágyával, a bájával együtt a fiatal szépség metaforája. Szöveg-gésa. Szöveg-kurtizán. Szöveg-hetéra. De ellen lehet-e állni a szépségnek? A „szabad szépségnek",35 amely „megzendíti a fogalmakat"36? Miért is álljak ellent, ha, amint látom, „gyors Lesbia térden",37 „két műszakban mozdul a habgép, rátesz a kedves."38 Milyen a tested, te szöveg? Mily szerepet játsszak most el neked, édesem? Figyelem a testét, a sóhajait, a mozdulatait. Hol találjam az élvezésre alkalmas helyeket? Oda kell közelítenem, ahol a legjobban élvez a szöveg teste. Oda akarok közelíteni, ahol a legjobban élvez a szöveg teste engem. Nem erről szól minden értelmezés? Mégsem találok segítséget... igen, hol keressem a genitáliáit, amelyeken „át" élvez, élvezésre lesz képes? Mit mond, nem figyeltem oda jól: „Drága travesztita testünk ős genitáliadzsungel, testnedvekkel kent palacsinta a hús: csodaGundel".39
Iszonyúan karbantartott teste van. Ráadásul fiatal még, szinte törvénybe ütközik, hogy most foglalkozom vele, élvezem a testét, keresem a fényes csapokat, amelyeken át az élvezet áramlik ki s be. Milyen metaforát keresne magának? Merem remélni, hogy engem. Én vagyok az egyetlen metaforája a szövegnek, amelyet olvasok. Helyettesítem magam vele. Szerelmes vagyok: ő a másik felem. De „ha szerelemről akarunk írni, a nyelv zűrzavarával szembesülünk: az őrülés területével, ahol a nyelv egyszerre túl sok és túl kevés, egyszerre terjengős (az én korlátlan kiterjeszkedése, az érzelmi alámerülés révén) és szegényes (a sémák miatt, amelyekre a szerelem ráfanyalodik és amelyek ellaposítják az írást)".40 A vágy, amely bennünk mozog, hogy egymásba érjünk. Milyen olvasási stratégiával érintselek, milyen értelmezés lesz alkalmas siklani testeden a legnagyszerűbb élvezetekbe a gyönyörök erdejében? Mint egy szerelmi ajándékot, úgy kell kiválasztani az értelmezést, amely „érintés, érzékiség" mindkettőnk számára, „egy harmadik bőr", amely „egyesít minket".41 Tenger, amelynek felszínén úszva egymással elkeveredünk.
A vágy, amely átjárja az olvasás aktusát. Az olvasás, amely „közbülső állapot birtoklás és nem-birtoklás között".42 A szövegek, amelyek tetszeni akarnak. A szövegek kacérsága: „váltogatva vagy éppen egyszerre engedékeny és elutasító, jelképesen, utalásszerűén, úgyszólván »a távolból« mond igent és nemet, ad is meg nem is".43 A csábítás, amely „tudja, ...hogy nincs pszichológia ...és hogy minden konvencionális jel reverzibilis".44
A vágy, a csábítás és a kacérság sétálnak ezekben a szövegekben, könnyednek tetsző lépteik nyomát követem. „Tudományos ülésre ballag el Ámor, a szex",45 a csábítás felől érkező „látszólagosság stratégiája"46 összekeveri, szétrázza a hierarchiát, „kétségbe vonja a realitást",47 sőt új világba helyezi magát, az illúzió világába.48
Melyek tehát ennek a kötetnek azon helyei, amelyek leginkább teremtenek lehetőséget az illúzió játékának? Hol tesz szert a „Csehy"-vel kezdődő szöveg olyan ürességre, amelynek vonzereje lehetővé teszi a „jelek abszorpcióját"49?
Elindulok a „Szerelmi Mámor"50 útján, amely, ahogy a Catullusi című szöveg előrevetíti, a birtoklás felől nevesíthető. Mi tehát itt a nemiség? „Variációk, átköltések, félreértések, fordítások",51 az eredet kérdésébe ütközünk. A birtoklás és az eredet érzékeny helyek ebben a szövegben. Mennyiben Catullusi és mennyiben Csehy az írás itt, mennyiben latin és mennyiben magyar? Megjátssza magát, a szerepek sokasága borítja el a sorokat, mindegyik szerep eredője maga Catullus, vagyis az eldönthetetlenség. Catullus érzelmeket szimulál, maga sem veszi komolyan a nemiséget, nincs is saját nemisége, az alkalom szüli. A nemiség a Másik viszonylatában teremtődik meg, ahány szerepet játszik a Másik, annyiféle nemiség ölt testet benne. „Az ember vágya a Másik vágya",52 a Catullusi vágya a felhalmozás, a gyűjtés. Halmozni az élvezeteket, mindig önmagamról beszélni, a nyelv szintjén végigfuttatni a gyűlölet és szeretet lehetőségeit. A tudás kinyílt Catullus előtt, a test tudása, a testek szerepeinek tudása. A test felszínének játékai térbelivé módosítják Catullus tudását, a félelem, az érzelem, a vágy, a képzelet mind gyönyörré olvad. Gyönyörteljes szitkozódás és átkozódás, a test romlásának élvezettel teljes kifejtése, a nemi szerepek „deviáns" formáit övező gúny, amely mindig önreferenciális – nos, Catullus maga is „vén szaros"53 egyfelől, s egyúttal férfi is, meg női, és persze „munkapad a feneke".54 Catullus a szöveg metaforájaként működik a „Csehy"-vel kezdődő szöveg számára, erotikus munkapad, amelyen egymásba csúsztathatók az adottságok és a törvények. (Erotikus munkapad a „Csehy..."-vel kezdődő szöveg is, stílusok, nyelvek, egymástól időben távol eső nevek, korok, helyek csúsznak egymásba.) Marginalizálni a kánonnak azon részét, amely marginalitásként működött, és így kanonizálni újra, ezt teszi a Catullusi című opus. Mint marginalitást, mint „(poszt)modern" (anti)kánont. Erotikus munkapad a feneke, kié ez a fenék? Újra csak a birtoklásnál állok meg. „Ha a stílus lenne a férfi..., akkor az írás lenne a nő."55 Micsoda dekonstrukciója ez a fenék a derridai gondolatmenetnek! Tudás, bizonyosság, igazság, pénisz és kasztráció, játék, metafizika-mellettiség, ellentmondás, mind belefér Naso alfelébe. Az egész nyugati igazság-problémát helyezzük át a másik végbelébe, kiált fel Catullus. Arra viszont, hogy ki birtokolja ezt a feneket, nem ad választ, csak meg kellene találni, kié is ez a fenék. „Naso. Ismeretlen."56 A végbélen keresztül a tautológiát kapjuk vissza, a valóság, a referencia színtiszta mását. Redukált referencia. Szimulakrum. Sűrített valóság. Az egyetlen, ami még az élethez köt: az ürítés. A ciklikus, visszatérő folyamat, amely során újraépítjük a „bennünket körülvevő valóságot". Amíg rendszeresen ürítünk, addig még állatok vagyunk, még élünk. A gyomor és a belek, amelyek elnyelik a tudást és megemésztik. Ne térjek vissza újra Ixiónhoz? „Buja ősködök hősködnek, de lefolynak a szennyvízelvezető rozsdabelű, szoros kőtorkába."57 Az emésztés nyugodt, módszeres, módszer nélküli működése. Maga a működés. A perisztaltikus tudás. Élvezet és élvezeten-túliság. Ixión csak a szemét villantotta Hérára, ennyi volt az Élvezet, Ixión csak magáévá tette Hérát, azt a „Hérát", akit „csak" Zeusz teremtett felhőből (a virtuális szex őspozíciója), majd elnyelte a Hádész birodalmától is mélyebben fekvő Tartarosz,58 a legnagyobb büntetések helye. A végbél, a gyomor egykedvű működése lenne az európai, illetve az emberállati civilizáció utolsó fontos metaforája? Orpheusznak sikerült sértetlenül lejutnia az alvilágba, s énekével megállítania Ixión tüzes kerekét,59 terve azonban dugába dőlt, a vágy, hogy visszatekintsen Eurydikére, erősebb volt, mint Eurydiké. Térjünk vissza tehát a vágyhoz, az énekhez, a szép művészetéhez, s próbáljuk meg erről a pontról megállítani Ixión kerekét? Mit cselekszünk akkor? Eltöröljük a vágy útjába eső akadályokat, törvényeket, büntetéseket. Perisztaltikus és eruptív tudást feltételez, amely viszont már túlmutat vizsgálódásaimon.
Maradjak tehát a vágynál ezt a szöveget olvasva, a tudásnál, a kacérságnál, az élvezetnél. Maradjak feloldódva a bejárhatatlan szöveg útjain, vissza sose térve, keresve azt, „kit megfürdetett már minden vizeknek búja".60
Jegyzetek
- Arthur Rimbaud: A részeg hajó, in: Napfény és hús, Kozmosz Könyvek, Bp. 1989, 106. o., Tóth Árpád fordítása
- Csehy Zoltán alagyái, danái, elegy-belegy iramatai, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1998, 12. o.
- Csehy, i. m., 21. o.
- Csehy, i. m., 6., 90. o.
- Rimbaud, i. m., 105. o. Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás: létmód és/vagy funkció?, in: Hagyomány és kontextus, Universitas Kiadó, Bp. 1998, 15. o.
- Paul de Man: Szemiológia és retorika, in: Szöveg és interpretáció, szerk.: Bacsó Béla, Cserépfalvi Könyvkiadó, 126. o.
- Csehy, i. m., 6., 90. o.
- Csehy, i. m., 17. o.
10. Csehy, i. m., 46. o.
11. .Jean Baudrillard: O svádéní, Votobia, Olomouc, 1996, 63. o.
12. Richard Rorty: Pút pragmatistu, in: Umberto Eco–Richard Rorty–Jonathan Culler–Christine Brooke-Rose: Interpretáció a nadinterpretácia, Archa, Bratislava, 1995, 92. o.
13. Csehy, i. m., 47. o.
14. Csehy, i. m., 6., 90. o.
15. Jacques Derrida: A disszemináció, jelenkor Kiadó, Pécs, 1998, 319. o. 16. Csehy, i. m., 31. o.
17. Csehy, i. m., 9. o.
18. Roland Barthes: A szerző halála, in: A szöveg öröme, Osiris Kiadó, Bp. 1996, 53. o.
19. Farkas Zsolt: Fixácia és fluktuáció háborúja, amint megmondatott, in: Most akkor, Filum Kiadó, Bp. 1998, 50. o.
20. Gilles Deleuze: Podľa čoho rozpoznávame štrukturalizmus?, Archa, Bratislava 1993, 37. o.
21. Deleuze, i. m., 38. o.
22. Jacques Lacan: Rövid előadás..., in: Thalassa 1993/2, 13. o.
23. Lacan, i. m., 14. o.
24. Deleuze, i. m., 42. o.
25. Csehy, i. m., 30. o.
26. Deleuze, i. m., 42. o.
27. Michel Foucault, idézi Farkas, i. m., 46. o.
28. Csehy, i. m., 6., 90. o.
29. Foucault, idézi Farkas, i. m., 46. o.
30. Csehy, i. m., 6., 90. o.
31. Rimbaud, i. m., 106. o.
32. Deleuze, i. m., 40. o.
33. Rimbaud, i. m., 105. o.
34. Csehy, i. m., 31. o.
35. Immanuel Kant kifejezése, idézi Hans-Georg Gadamer: A szép aktualitása, T-Twins Kiadó, Bp. 1994, 35. o.
36. Uo. 37. o.
37. Csehy, i. m., 30. o.
38. Csehy, i. m., 33. o.
39. Csehy, i. m., 16. o.
40. Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről, Atlantisz, Bp. 1997, 123. o.
41. Uo. 97. o.
42. Georg Simmel: A kacérság lélektana, Atlantisz, Bp. 1996, 11. o.
43. Simmel, i. m., 12. o.
44. Baudrillard, i. m., 14. o.
45. Csehy, i. m., 30. o.
46. Baudrillard, i. m., 13. o.
47. Baudrillard, i. m., 72. o.
48. Baudrillard, i. m., 82. o., „Csábítani annyit jelent: meghalni mint valóság, és újra feltámadni mint illúzió."
49. Baudrillard, i. m., 91. o.
50. Csehy, i. m., 73. o.
51. Csehy, i. m., 72. o.
52. Jacques Lacan: Az anya vágya, in: Thalassa, 1993/2., 21. o.
53. Csehy, i. m., 74. o.
54. Csehy, i. m., 84. o.
55. Jacques Derrida: Ostrohy, Štýly Nietzscheho, Archa, Bratislava, 1998, 24. o.
56. Catullus: Költeményei, Európa Könyvkiadó, 1958, 113. o, Devecseri Gábor jegyzete
57. Csehy, i. m., 6., 90. o.
58. Trencsényi-Waldapfel Imre: Mytológia, Obzor, Bratislava 1976, 164. o.
59. Uo. 77. o.
60. Rimbaud, i. m., 108. o.