■ Kocur László (Recenzió, kritika)

Czakó POSZTulása*

*A szerzői intenció szerint a nyomtatott változatban megjelent szövegben bizonyos szövegrészek áthúzva szerepelnek. Mivel a honlap szerkesztése ezt nem teszi lehetővé, ezeket a részeket félkövérrel jelöljük.

Fried Istvánnak

I. rész

„A kiürülés folyamata szenvedés"

A [(cseh)szlovákiai] magyar kritikában méltatlanul maradt visszhangtalan Czakó József Leszámolás gyöngéden című kötete, mely 1993-ban jelent meg a Kalligramnál. A könyv az egyik legerőteljesebb bemutatkozás a Piknik a Szaharában szerzői közül, ha ugyan bemutatkozás ez, hisz Czakót már ismerhetjük az Irodalmi Szemle 1983/9-es számából. Ott elég rendesen bemutatkozott... Utána jó ideig nem volt ildomos beszélni róla (10 évet kellett várni első kötetére), ma pedig, mikor már lehetne, nem beszélünk róla. Hogy miért, azt csak sejtem. Fried István jegyzi meg egy tanulmányában: „A magam részéről roppant jelentőséget tulajdonítok az élő irodalom ama igényének, hogy a róla való beszéd sajátítsa el azt az értelmezési stratégiát, amely jelzi irodalomnak és a róla való beszédnek kölcsönviszonyát, egymásra vonatkoztathatóságát, azt a játékteret, amelyben a nem bizonyosan lényegileg eltérő modalitású megszólalások egymás mellé, legalábbis egymás közelébe rendeltetnek."¹ Honi kritikai életünk [mely (már ha van ilyen, akkor) megérne egy külön tanulmányt] nem tud mit kezdeni Czakóval; amit és ahogyan ír, az legalábbis szokatlan, és ami szokatlan, az problematikus, lásd Duba Gyula Mórocz-kritikáját.² E keretek közt nem feladatom megállapításokat tenni kritikai életünkről, azt sem állítom, hogy jobban érteném Czakót, mint azon kevesek (Grendel Lajos, Tóth László), akik megpróbálták értelmezni ezt a nem mindennapian bonyolult írást. Dolgozatom, mely egy hosszabb Czakó-műhelytanulmány első része, (csupán) egy interpretációja kíván lenni ennek a számtalan lehetőséget (fel)kínáló szövegnek.

Ha kezünkbe vesszük a könyvet, a (szöveget – mint alább remélhetőleg kiderül – sikertelenül börtönbe zárni akaró) borító esztétikus benyomást kelt. Esztétikus benyomást kelt? „Ó a szavak! Ezek a tömör hideg, zárt semmik. Nem lehet velük még a varangyos béka szépségét sem leírni",³ nem még azt, hogy mekkora telitalálat a borítón Thomas Naumann fényképe. Egy jól láthatóan feszes női mell, a váll egy elővillanó részlete és az arcot elfedő, oldalt a mellhez simuló, eltakarva megmutató, sűrű fekete haj szövedéke, mely, ha az őt ö(le)lő barbár okkersárga keret nem akadályozná, összefonódna a borító feketeségével. Többszöri olvasás után hiszem, hogy ez a kép integráns része a Leszámolás, gyöngéden címmel meghatározni próbált szöveghalmaznak. Mintha csak a nyolcvanötödik oldalt olvasnám, vagy a kilencvenkettediket, vagy a nyolcvannegyediket, vagy a... Ez a mell és a vele megidéződő szituáció bármelyik fentebb említett szövegrészletbe beilleszthető. Az előreomló hajzuhatag, mint egy gigantikus (szöveg)háló, ezernyi szálával, ezerféleképpen indítja be gondolkodásunkat. Ez a kép maga az intertextualitás!

A kötet hét szöveget tartalmaz. Van köztük félszáz oldalas és tizennyolc soros egyaránt. Figyelemre méltó, hogy az első, fiatalkori, pályadíjas írása a leghosszabb, az ötvenoldalas, míg a felnőtt (nem érettet írtam, szándékosan) Czakó által írott szövegek egyre rövidebbek, s a kötetet (valószínűleg nem le)záró szöveg a mindössze tizennyolc soros remeklés. Valamennyi textus olvasva újraírása merész intellektuális kalandot kínál gazdag szövegközi térbevetettségével, s kötetszinten a gazdag intratextuális utalások hálózatával. Ebben a dolgozatomban A hülyekamasz című regényt elemzem.

A hülyekamasz – így, egybeírva. Már a címe is provokáló lehetett annak idején. A minőségjelzős szerkezet összevonásával sikerült feszültséggel megtölteni az egyébként is gondolkodásra késztető címet. Ki a hülyekamasz? Mér' hülye? Mindig hülye, vagy csak ez az egy? És folytathatnám a sort. Még mielőtt azonban teljesen belemélyedné(n)k a szöveg boncolgatásába, kijelenteném, hogy dolgozatom nem filológiai ihletésű, nem tekintem munkám céljának azt, hogy kimutassam: az 1983-as közléskor hol lett meghúzva a szöveg, tehát ilyen megfeleltetéseket, hogy pl. a 15. oldalon olvasható „baszik" helyett a Szemlében „b...ik" van, sem itt, sem a továbbiakban nem kívánok tenni.

Mi A hülyekamasz? Leginkább [(cseh)szlovákiai magyar] posztwertheriánus farmernadrágos prózaként definiálnám. Aleksandar Fiáker nyomán „farmernadrágosnak nevezem azt a prózát, melynek akár első, akár harmadik személyben megjelenő ifjú elbeszélője sajátos stílusát a városi fiatalság beszélt nyelve alapján alakítja ki, és tagadja a tradicionális, állandósult társadalmi és kulturális struktúrákat."⁴ Czakó mellett a hazaiak közül Győry Attila első két kötetét, a Vércsapolást és a Kitörést tudnám még irodalmunk ezen vonulatában említeni, de az ő egészségtől majd' kicsattanó,⁵ szilaj, életerős⁶ hőseit össze sem lehet hasonlítani Czakó bársonyosan dekadens [mindvégig megnevez(het)etlen] hősével. A Kitörés-béli Süné és Zsani mellett a hülyekamasz legfeljebb Nemecsek Ernő lehetne. De ezt semmiképp sem lehet felróni neki, hisz őt is a világot belakás igénye motiválja, de ő nem mehetett Amszterdamba, de még Bécsbe se, nem szívhatott hasist, de még füvet sem, ha egyáltalán tudta, mi az stb., stb., stb. Mint tudjuk, '83 és '93 Csehszlovákiája messze nem ugyanaz. S ez erénye is a regénynek, hisz az egyik legfőbb forrás, amiből táplálkozik, az az elfojt(ód)ás. Ha elfogadjuk azt a – feminista kritika által immár közhellyé tett – megállapítást, hogy a penna metaforikus pénisz⁷ és az írásaktus nemi aktusként konstituálódik, ennek emanációját tetten érhetjük a szövegben: „A sok felizgatott vágy most végre szabad utat nyert. (...) Mintha izzó láva tört volna ki belőlem."⁸A hülyekamasz jó része ezzel az izzó lávával íródott, barthes-i értelemben abszolút gyönyörszöveg.⁹ (Ezért is vagyok kicsit bajban az elemzésével. Hisz „milyen kapcsolat lehet a szöveg öröme és a szöveggel foglalkozó intézmények között? Elenyésző. A szöveg elmélete ugyan posztulálja a gyönyört, de igen csekély az intézményes jövője: amit megalapoz, pontos teljesítménye, asszumpciója a gyakorlat (az íróké), és semmiképp sem egy tudomány (...); ez az elmélet elveiből következően eleve csak teoretikusokat vagy gyakorlati embereket produkálhat, semmiképp sem specialistákat (kritikusokat). Valamint minden alkalommal, amikor olyan szöveget próbálok »elemezni«, mely számomra örömet okozott, nem saját »szubjektivitásomat« lelem fel, hanem saját »individuumomat^ azt az adottságot, mely testemet elkülöníti a többi testtől, és megadja neki saját szenvedését vagy saját örömét: gyönyörtestemet lelem fel.")¹⁰

Némi korlátozással egyetérthetünk Tóth László elemzésével, aki Tőzsért idézve a következőket írja: „Ezeknek az írásoknak nincs irányuk, sem meséjük, egyértelmű mondanivalójuk sincs, csak központjuk, forgásuk és mélységük van."¹¹ Magam nem tagadnám a történet meséjét, hisz ötven oldalon egy kisvárosi kamasz tragédiája bontakozik ki előttünk, elég jól követhető módon. A középpont problémájára később térek vissza.

A szöveget a következő, jól elkülöníthető részek alkotják:

– a beszélő szubjektum (nevezzük itt és a továbbiakban hülyekamasznak) monológjai, víziói

– a hülyekamasz levelei Patríciához (PatríC.ia leveleit csak idézeteiben ismerjük.)

– a hülyekamasz óra alatti levelezése Tiborral (csak Tibor leveleit ismerjük)

– István bácsi történetei

– a hülyekamasz elmegyógyintézeti naplója

Ezekből bontakozik ki a szöveg központi problémája, a szubjektum (ön)meghatározása, meghatározhatósága és értékválsága. A lét eredetében és folyamataiban egyaránt megkérdőjeleződik: Miért kellett nekem megszületnem?¹² Úgy érzem, életem céltalan;¹³ érdemes élni?¹⁴ Látjátok, önmagamat keresem. Tisztáznom kell, ki vagyok és mit akarok.¹⁵ A szubjektum folyamatosan szembesül a lét értelmének kérdésével.¹⁶ Ahhoz azonban, hogy rákérdezhessünk a lét értelmére, „nemcsak a szavak hiányoznak, mindenekelőtt a nyelvtan".¹⁷ A hülyekamasznak is szembesülnie kell szavai ürességével: „Ó a szavak! Ezek a tömör hideg, zárt semmik. Nem fejeznek ki semmit, Nem lehet velük még a varangyos béka szépségét sem leírni."¹⁸ S úgy érzem, ezt a problémát – a jelölését a regény keretei közt nem is tudja megfelelően megoldani. A hülyekamasz nyelve/nyelvezete ennek megfelelően alakult, olykor következetlen, esetleges, mondandóját nem tudja/akarja (?) koherensen kifejteni; néha az írásaktust sem hagyományos keretei közt véli folytathatónak, ilyenkor vált át versbe, központozás nélküli szövegbe, keresve a formát, a megfelelő kifejezésmódot. De ez – mivel a fundamentálontológiai szempontból determináló jelleggel bíró kérdés, létének értelme nincs megválaszolva – nem sikerülhet neki, kifejezésmódja töredezett, ahogy néha jelentésképzése is.

Ez adja a magyarázatát az eleinte furcsállható István bácsi történeteknek. Az István bácsi történeteknek van eleje, közepe, vége, megragadható iránya, egyértelmű mondanivalója, kerek, lezárt, egész. Arra hivatott, hogy ellenpontozza a „hülyekamasz-diskurzust", mely minden szinten az ellenkezője.

Az István bácsi történetek a szövegben öt alkalommal fordulnak elő, s a fent leírt szerkezeti motívumokon túl mindig olyan ősi, tradicionális, archetipikus értéket helyeznek a középpontba, melyek a hülyekamasz-diskurzusban nem, vagy alulreprezentálódnak.

Az első István bácsi történet katonatörténet, ehhez képest: „katonának menni nem akarok.¹⁹ De ennek nem ez a központi problémája. Az visszavisz bennünket egészen az őskereszténység koráig, mikor arról (is) folyt a vita, hogy a nem zsidókból lett keresztényeknek körül kell-e metélkedniök. Ebben az István bácsi történetben ez a szent, egyaránt egyéni és közösségi ünnep abszolút mértékben deszakralizálódik, egy zsinagógából egy zsidó szálloda árnyékszékébe helyeződik, s a nyilvánosság és közös örvendezés helyett fájdalom, szégyen és titoktartás kell övezze. S a szó, ami emlékeztet erre a profanizált, funkciótlan beavatási szertartásra, abszolút profán: hipermangán.

A második István bácsi történet alapjait a görög mitológiában leljük. Az anyával és lányával egyaránt szexuális életet élő Andris, akinek tulajdon anyja küld pénzt kötélre, Zeusz képzetét kelti fel, aki Démétérrel, és annak lányával, Perszephonéval is összeadja magát.²⁰

A minimális szlovák irodalmi műveltséggel rendelkező olvasó nem tudja nem kihallani belőle Margita Figuli Tri gaštanové kone című regényének szüzséjét. Érdekes megoldás az is, hogy a durva szexuális vétséget [amit számos ló-metaforával tud visszaadni (nemcsak) a magyar nyelv] elkövető férfit (szintén számtalan ló-szimbólummal megjeleníthető) a ló rúgja meg a Vétek Helyén, mely ezután a Veszteség Helyeként fog konstituálódni. A magyar néphit szerint a lóban együtt van a szexualitás és a halál ambivalenciája.

A harmadik István bácsi történet a pipa megtömésével veszi kezdetét. Ha a pipa szakrális jelentésétől el is vonatkoztatunk, s csak mint a patriarchális társadalomban az Atyát megillető szimbólumot értelmezzük, akkor is felidéződik a klasszikus nagycsalád képe, aki körülveszi a pátriárkát. Ennek ellentétjeként számtalan példát lehetne hozni a hülyekamasz családjának egykés, atomizálódni látszó körülményeiből. A történet szintén a szakrálispatriarchális társadalomba visz vissza. Itt egy régi, de nem ősi népi hagyomány – a Mária-kép megtaposása – intézményessé válásának vagyunk tanúi, s az azt követő, borzalmas horrorfilmbe illő Isten verésének, mely az abszolút, az Örök Anya s általa az anyaság megtagadását követi. Az anyaságot tagadó anyát az Anyaföld és az Atyaisten együttesen pusztítják el.

A negyedik István bácsi történet is a pipafüstbe mint misztikus térbe vezet vissza. Az ősi hiedelemvilág idéződik meg benne, most már tételes vallás nélkül. Az öreg csordás, mint a sámánok kései utóda, a falun, a közösségen kívül élő ember lép fel gyógyító hatalommal a rossz, a rontás ellen. A történet archetipikus struktúrára vezethető vissza.²¹ A hét szellem (heten, mint a gonoszok) mintegy áldozati lakomát ül, majd az ember archetipikus, a kultúrák túlnyomó többségében elítélendő bűntettet, családirtást hajt végre.

A befejező, ötödik István bácsi történetben megint csak együtt van az archetipikus félelem, a tételes vallás és a cigány hit/mondavilág. Archetipikus a félelem a sötéttől, a halottól (pláne sötétben a halottól). A cigány hitvilág a Múló megidézésével lép be a történetmondásba, egy tételes vallási intézmény, a halottasház keretein belül. Megjelenik a halottmosás ősi rítusa is. Ebből is láthatjuk, nem is akármilyen mitológiai szinkretizmus jellemzi az István bácsi-diskurzust. Azt mutatja, hogy a régiek még birtokolták a „nagy elbeszéléseket", de a mai kor emberének csak ezek töredékei maradtak, ebből kellene elvonni, rekonstruálni a nyelvet, mely hozzásegítene az alapvető egzisztenciális kérdés megválaszolásához.

„És hol vagyok én? És ki vagyok én? És ő keres engem? vagy valaki egyáltalán keres engem? Akar engem?"²² Már-már a (leírt) szöveg vége felé járunk, s ott is ezekkel a kérdésekkel szembesülünk. Megnyugtató választ azonban képtelen adni rájuk, legfeljebb egy minimális szinten, önmagának másokhoz képest való meghatározottságában, egy szociológiai ihletésű szubjektumfelfogással, az egyedül-lét tagadásával.

Az értékválság a következő mondatokban manifesztálódik: „Mutassatok nekem értékeket, adjatok nekem értékeket..." A hülyekamasz számára megkérdőjeleződnek a tradicionális értékek, mint család, tudástőke, pénz, melyek környezete számára értékként konstituálódnak, de nincs, ami kitöltse az ezek nyomán támadt űrt. A hülyekamasz próbál értékeket találni ezek helyébe, igaz barátságot, szerelmet, szabadságot, de a kisszerű környezetben – az olykor a grendeli kisvárosképet közelítően rothadt közegben – ezek kibontakoztatására nincs esélye, legalábbis nem sok. Frye-i értelemben az alsó szintű mimetikus mód hőse sem környezetéhez, sem másokéhoz képest nem magasabb rendű. Kiemelkedését csak önerőből érhetné el, ehhez azonban nincs kompetenciája. Itt fejteném ki a föntebb bevezetett posztwertheriánus terminust.

Ha összevetjük a hülyekamaszt a Az ifjú Werther szenvedéseivel, nagyon sok párhuzamot találunk:

– a lét értelmének keresése

– a boldogság keresése

– a szerelem, a NŐ keresése

– a sírás

– dekadencia

– a szerelmi háromszög

– a HALÁLban való feloldódás,

hogy csak a legfontosabbakat idézzük fel. De ugyanezt az összevetést (mindkét irányba) megtehetjük Ullrich Plenzdorf Die neuen Leiden des jungen W. című regényévei is, ami az egyik legjobb wertheriánus alkotás. Az első két Werther-figura, Werther és Wibeau ideállá tudott nemesedni korosztálya számára. Ha hihetünk az irodalomtörténet-írásnak (és hihetünk?), Werther öltözködési divatot teremtett és öngyilkossági hullámot iniciált. Edgar Wibeau egy új ideált adott a német (szakmunkás-)ifjúságnak, értesülhetünk a németországi sajtóból, megerősödött általa a hosszú haj divatja, és divat lett nem viselni a formaruhát a tanműhelyekben. Tehát az irodalomból társadalmi szintű jelenséggé nőtték ki magukat. A hülyekamaszság nem lett A hülyekamasz című regény megírása által társadalmi jelenséggé. Már az volt. Ezer és ezer névtelen (hülye)kamaszhős mászkál(t) Szlovákiában, Mittel-Európában. A posztwertherség ui. csak pózwertherség, hiányzik mögüle a nagy eszmény/ideológia, ami Werthernél a mindent elsöprő Lotte-szerelem, Wibeau-nál a (szerelmen túl) a festékszóró tökéletesítése,²³ és mindketten tesznek is érte valamit. Mit tesz a hülyekamasz azért, hogy céljaiból bármi is megvalósuljon? Az álmodozáson túl nem sokat, olykor már-már Karinthy modernizált Lógok a szeren-jét közelíti a szöveg: „önálló akarok lenni dolgozni akarok pici szobát akarok tanulni nem akarok katonának menni nem akarok ha betöltöm a tizennyolcat bányász leszek két évig görnyedek tüdőmet szénporral lepem el kis szobám lesz magnóm sok jó felvétellel koncertekre járok rock-blues zenekart alapítok énekes leszek és dalokat fogok írni és írni fogok és csavarogni fogok és én imádom C-t (...)"²⁴ A hülyekamasz tipikusan olyan hős, aki (talán) eljut a probléma felismeréséig, de reflexiói legfeljebb a rendszerbírálatig mennek, hagyja, hogy az élet csak úgy megtörténjen vele, de tehetetlen. Akár egy Krúdy-hős. Nem tud „meghalni se, élni se." (Radnóti Miklós: Hetedik ecloga) Werther, miután szembesült (nem szükségszerűen végzetes) sorsával, nem akart más kiutat keresni, vállalta a fejlövést, ráadásul Albert pisztolyával. Ez aztán érzék a tragikumhoz!²⁵ Wibeau alkotni, teremteni vágyik. A három hős közül ő éli a legteljesebb életet, hisz „sosem élsz olyan teljesen, mint amikor az életedet teszed kockára".²⁶ Wibeau tudja, amit csinál, az életveszélyes, hisz a kábeleket, alkatrészeket legalábbis bizonytalan úton-módon szerezte, de az élet teljességéért vállalja az életveszélyt. Találmányába belehal, s halála által legitimálódik még azon intézmények (s azok ideológiája) számára is, melyek ellen egész lényével lázadt. A hülyekamasz nem tudja vállalni a halált. Nem tudja vállalni a „nagyszerű halált", az öneltemetésnek egy különösen kegyetlen módját választja: beleöli magát a szövegbe! Kit fog ezek után érdekelni? Hogy Barthes-ot parafrazeáljam, kit fog az olvasók közül érdekelni a főhős sorsa az olvasás befejezése után? Így lesz szöveggé, mert eleinte nagyon úgy tűnt, hogy inkább a Szerző fog beszélni a nyelv helyett, de végül is a „nagyszerűhalálvállalás" helyett, amit a szubjektum vállalhatott volna, szövegbe-halás történik, mintegy a nyelv saját kompetenciáján belül. Képzeljük el, amint a szájába veszi, a nyelvére szórja a tablettákat, megszájalja a halált, halálba orálja/ná magát. Nem követi társadalmi méretű öngyilkossági hullám, az ipari tanulók se fognak visszaSZÁJalni a mesternek, a hülyekamasz operacionálisan be van zárva magába (a szövegbe).

A regényidőt, a szövegbe rejtett temporális utalások ellenére problémásnak találom. A szöveg elején ezt olvashatjuk: tizenhat éves vagyok. A végén tizennyolc. Kétszer említődik tizenhét évesként is. A regényidő tehát három év. Hogy a lehető legprofánabb módon tegyem fel a kérdést, hol volt, mit csinált ez alatt a három év alatt. Akárhogy is nézem, mintha nem tudna elszámolni a regényidővel.

Vizsgáljuk meg a hülyekamasz-diskurzust a Patríciához fűződő kapcsolata szempontjából. Patríciával való kapcsolatát kezdettől fogva ismerjük, legalább két forrásból, a PatríC.a-levelekből és a PatríC.ia-elmélkedésekből. E szövegek jórészt vallomásos, naplószerű, önértelmezésre törekvő részletek, melyekben önmagát eleinte a társadalommal, utóbb pedig Patríciával kapcsolatos attitűdjeiben igyekszik értelmezni. Egy jó darabig nem is lehet eldönteni, hogy is van a nőkkel, Patrícia valós személy-e, vagy csak önmaga animáját,²⁷ feminin részét próbálja-e értelmezni/megtalálni: Teljesen bennem élsz, feloldódtál, megbabonázol, elhipnotizálsz, szétmarcangolsz.²⁸

Később azonban nyilvánvalóvá válik, egy más(ik), nem teljesen különböző szubjektumról, önmaga elkülönböződni látszó animájáról van szó. Mivel azonban Patríciát nem maga konstruálja, megalkotja a PatríC.ia-diskurzust. Az alábbiakban két kulmináns PatríC.ia-jelenettel szeretnék foglalkozni, melyben ezt kifejtem.

„Sírtam egy sort Patríciáért de a könnyek felszáradtak segítség a sós cseppecskék elpárologtak hol vannak a könnyek beleőrülök, testem összébb húzza fojtogató kötelékeit a rettenet hová tűntek a könnyek ordítsatok alvadt sebembe melyet akkor ejtettem magamon amikor a könnyeimet kerestem ordítsatok bele miért tűnnek el rugdossátok hasam verjétek fejem az üvegszilánkokhoz, tépjétek ki végtagjaimat nyúzzátok le talpam vastagbőrét szabdaljatok zúzzatok szaggassatok roncsoljatok egészen addig véres rongy testem a porban nem hever és egészen addig amíg gyönyörű szememből felgyöngyöznek a könnyek előbuggyannak patakzanak ömlenek áradnak és megszenvedett könnyeimből²⁹ szomorú szobám közepén összeáll Patrícia."³⁰ (Kiemelés tőlem – K. L.)

Egy különös teremtésmítosznak lehetünk tanúi a szövegben. A maszkulin főhős fájdalma és szenvedése által hoz létre új életet. Azaz önmagából, önmaga iniciálására (Sírtam egy sort Patríciáért.) önmaga fájdalmával, mi több halálával – igaz, csak gondolatban – alkot egy új szubjektumot, a NŐt, akibe szerelmes akar lenni. Egyáltalán nem az adekvát testváladékkal fog hozzá a teremtés aktusához. Ez számomra – Koncsol László Vizesnaplója mellett – egy másik nagy könny-átértékelés irodalmunkban.³¹ Annál is inkább, mivel ez az a passzus, ahol megteremti, nyilvánvalóan elvonja Patríciát a PatríC.ia-diskurzusból. Mivel PatríC.iát nem tudja birtokolni. Ugyanakkor őrülten vágyik a NŐre, megalkotja magának magából, animája kiteljesítésével Patríciát, aki azonban csak részben lesz az övé, Patríciát mindvégig formálja C... A C-vel való kapcsolatát, annak alakulását, valamint az idézetekben elénk táruló C-t is meg/felismerhetjük a hülyekamasz-Patríciában. „Patrícia lassan ölő méreg."³² Lassan, de biztosan megöli a C-diskurzust (bár néha az kerekedik felül, erről alább). A hülyekamasz elképzeli C. halálát: „ekkor arra gondoltam hogy C. meghalt kiterítve fekszik és én ott állok szüleivel rokonaival mint első számú gyászoló mert ti nem tudhatjátok mit jelentett számomra ő és ekkor ott a gyülekezetben zsibbadni kezdett a szívem éreztem kimegy a vér az arcomból levegő után kapkodtam a föld vonzott szerettem volna semmivel se törődve elvágódni nem bírtam sokáig (...) boldog voltam, hiszen az a tény hogy majdnem elájultam, bizonyította féltem és szerettem az én kis C-met még halálának gondolata is rosszullétet idéz elő nálam szeretném ha egyszer éreznéd azt amit én a temetésen éreztem"³³ (Kiemelés tőlem – K. L.) Az idézett rész egy önreflexív passzus, tehát címzettje csak Patrícia lehet. Ehhez képest olvasódik Patrícia halálos méregként: „Az éjszaka az én időm. Ilyenkor egyedül vagyok Patríciával. Egyre jobban belebújok. Szeretném, ha megvédene, vigasztalna, simogatna és halálba ringatna."³⁴ Vajon milyen viszonyban van Patrícia a hülyekamasszal? Azt hiszem, a hülyekamasz „Patrícia-túltengésben" szenved, egészen addig a pontig, amíg nyilvánvalóan nem tudja vállalni, hogy: „Én vagyok Patrícia (is – megj. tőlem: K. L.)"³⁵ Mikor felismeri, hogy Patrícia nem az általa konstruált, hanem a benne élő nő, akkor tud csak igazán közeledni C-hez: „Ne haragudj, de én szerelmes lettem beléd."³⁶Animája akkor tud a háttérbe szorulni, mikor C. szakít Gy-vel és ezáltal elérhetővé válik a hülyekamasz számára. „Gyere, mondta Patrícia, és kézen fogott. Megmutatom neked a fájdalmat. A végtelen szavannán állunk, előttünk szürke szikla. A szikla elmosolyodik, belépünk. Homályos csarnok, a földön furcsa gyertyacsonkok hevernek szanaszét. Figyelj, szól Patrícia. Testét iszonyú gyorsasággal valami hártyaszerű réteg vonja be. Rémülten megérintem. Viasz. A réteg egyre vastagabb lesz, gömbölyödik, végül henger alakot ölt. Sistergés hallatszik, a kanóc meggyullad. Nem marad belőle semmi, hasít belém a felismerés. Gyertyatestét átölelve reszketek, forró viaszkönnyek csöppennek rá arcomra. Patrícia sír. Leroskadok és tehetetlenül nézem sárga testének apadását. Reményszál villan. A terem halott gyertyacsonkjait Patríciára tapasztom. Nem segít, szerelmesen³⁷ tovább fogyatkozik. Már csak picurka darab. Utolsót lobban a láng, a kanóc sercegve dől el. Ez a vég, nyögöm, de a gyertyafüst oszladozó leheletében Patrícia alakja bontakozik ki."³⁸ Azáltal, hogy intenzívebb kapcsolatot alakíthat ki C-vel, egy hús-vér nővel, megpróbálja megszüntetni (de nem felszámolni!) anima-Patríciát. És ez a folyamat nem fájdalommentes. Patrícia akkor kerül újra előtérbe, mikor a diliház után szakít C-vel. „Magamat keresem egy lányban. A lány már megvan. Patrícia az. De hol van ő? És hol vagyok én? És ő keres engem? Akar engem? Szüksége van valakinek énrám?"³⁹ De ezekre a kérdésekre nem (a PatríC.ia-diskurzuson belül sem) kapunk/adhatunk választ.

Az olykor didaktikus(an), (órák alatt?) (túl)írt Tibor-levelek, mintegy kisesszékként, teoretikus reflexiót látszanak gyakorolni a szövegre. „írás közben többet fel tudsz mérni, a lassú megnyilatkozás időt hagy a gondolkodásra."⁴⁰ Az írás szembeállítódik a hangzó beszéddel, de nemcsak szembeállítódik, hanem az „író szubjektumon" keresztül fel is értékelődik, a beszéd fölé helyeződik, holott „azáltal, hogy a száj létrehozza a szót, a száj világra bocsátja a gyermeket. A szólás aktusa a szülés aktusa. Mert minden, mi van, csak a szájon át, a száj által van. Minden, mi van, szájalva van. Minden attól van, hogy meg van szájalva, meg van szólítva."⁴¹ Itt azonban az írás nem alapvetően interpretatív természete vagy materiális mivolta miatt értékelődik fel, hanem mert az „író"⁴² kompetenciája minimális a SZÁJaláshoz. „Amikor beszélünk, akkor valami rajtunk, mint szerzőkön túli nyelvben, az írásban veszünk részt. Minden kijelentésünk több, mint amit vele mondani szándékozunk. Az írás ezzel a mélységgel, többlettel ruházza fel a nyelvünket, és bár azt hisszük, hogy csak erről vagy arról szólunk, szavainkban, szóhasználati módjainkban számos értelmet megérintünk: minden nyelvi egységnek van így valami metaforikussága. A textualitás éppen ez: a jelenlét és távollét játéka, annak megérzése, hogy az írás nemcsak lehetőséget nyújt, hanem rákényszerít a nyelvi objektumok határainak meghaladására, arra a meggyőződésre, hogy minden tényleges nyelvi egységen, kijelentésen túl egy átfogó szöveg működik, és annak az átfogóbb szövegnek is szöveg részeként teremtődik értelme. Az írás önmagára támaszkodó, de megragadhatatlan, azaz körbejáró és nyitott rendszer, amely mögött nem rejlik jelenlevő kifejezési szándék. Nagyon nehéz pontosan megmondani, hogy hol is rejlik az írás: valahol a jelölő működésének, használatának terében, de ez a tér nemcsak kollektív, hanem egyszerre és elválaszthatatlanul személyes, önteremtő, azaz az én éppen itt és most történő használatom is. (...) Az írás a parttalan különbségek játéka, egy olyan nyelvi lét, amelyben minden írott, minden szöveg különbségek lezárhatatlan láncolatát indítja el, mert a különbség nem a beszélő múltbeli szándékaiban, hanem az írás jövőt felnyitó hatalmában, lehetőségében rejlik. Az írás ismételhető és nyitott, újra és újra van (...), tehát az írás a különbségek abszolút rendszere."⁴³

Azért foglalkoztam kiemelten ezzel a Tibor-szöveggel, mert írásértelmezései) fontos lehet a továbbiakban is. Ahogy fentebb említettem, a Tibordiskurzus olykor didaktikus, több Tibor-szövegből ordít a didaxis, szinte fáj: „A múltkor azt mondtam, hogy mindent megkaptál. Erre te azt mondtad, hogy lófaszt, nem értesz te engem. Magyarázatként (Kiemelés tőlem – K. L.): Az élet lehetőségét kaptad meg (...) Értesz már?"⁴⁴ Vagy: „lehet, hogy Utolsó tanács (Kiemelés tőlem – K. L.)"⁴⁵ „Azért hagylak magadra, mert az ilyen dolgokra magadnak kell rájönnöd (Kiemelés tőlem – K. L.), ez alapérzés, az élet érzése mindenkiben megvan, csak nem kell elnyomni (,..)."⁴⁶ És még sorolhatnám. Ez nem válik A hülyekamasz előnyére, ahogy a kötetszinten bőven fellelhető képzavarok, szintaktikai pongyolaságok sem. S ami a legfárasztóbb, az a posztwertheriánus ballaszt: „a még valamikor a század elején szerencsésen kiszenvedett szalonlíra kelléktárát alkalmazó, csöpögő érzelgősségekbe tévedő passzusok olvastán is bosszúsan kapjuk fel fejünket" – írja a mértéktartó (és olykor bizony mértékadó) Tóth László.⁴⁷ Bizony, helyenként olyan nyálas a szöveg, csoda, hogy össze nem ragadnak a lapok.

Így hát lapozgathatom a könyvet. A szöveg(ből) számtalan helyen megszólít: Pilinszky János, Hobo, Beatrice, Nagy László parafrázis, egy haláltánc, Hippokratész, Sigmund Freud, Fábry Zoltán, Gustav Flaubert, Mikszáth Kálmán, George Byron, Pink Floyd, Vörösmarty Mihály, Dosztojevszkij. Derrida jut eszembe: „a szöveg immár nem befejezett korpusza az írásnak, nem valamiféle tartalom, amely egy könyvbe vagy annak margói közé van zárva, hanem egy elkülönböző hálózat, a nyomok szövete, amelynek vég nélkül valami önmagukon túlira, más elkülönböző nyomokra utalnak."⁴⁸ Ez a szöveg allegorikus, önmagával párhuzamosan más lehetséges (szöveg)világokat sejtet, számtalan jelentése van. Nincs viszont korlátozott tartalma, és körülhatárolható egysége, s ezáltal középpontja sem. Nem referál szükségképpen egy szövegen kívüli, nem szövegszerű világra. Meghaladja, felülírja a Kalligram Kiadó által számára kijelölt határokat, margókat, az elkülönböződésen keresztül létezik. A hülyekamasznak nincs biztosan körülhatárolható, leírható, kimeríthető kontextusa. A szöveg (ön)reflexióiban végtelenül ironikus, olykor szinte hartmani értelemben aszemikus: rádöbbent saját elolvashatatlanságára. A(z ilyen) szöveg a kritikus csődje: nem tudja ki- és bevégezni.⁴⁹ Kénytelen pertinenciával közelíteni hozzá. „A pertinencia a nyelvészetben az a szempont – illetve azzá lett –, amelyből a nyelvhez hasonlóan heterogén, széttartó egységet szemlélni, kutatni, elemezni tudjuk. (...) Propp akkor alapozta meg az elbeszélés strukturális elemzését, amikor eldöntötte, hogy sok más szempont feláldozásával (Kiemelés tőlem – K. L.) kizárólag bizonyos szilárd szerepeket, visszatérő elemeket, formai mintákat keres a népmesék százaiban."⁵⁰

A szöveg fenti mentegetőzése után két területet szeretnék megnevezni, melyeket semmiképp sem szeretnék mellőzni elemzésemből, ez pedig a bolond-diskurzus és a kisebbség-reflexiók.

„Az elmebetegség jelensége lényeges emberi orientációs fogalompár, a normális–abnormális binaritását hordozza. Az a mód, ahogy erről ma vélekedünk, jelentősen eltér a középkori felfogástól. Akkor még az a jelenség ... még szentség, az isteni igazság misztikus körébe tartozott, feltételezték, hogy a bolond valami transzcendentális tudás, üzenet birtokosa. (...) A »bölcs bolond«, a »falu bolondja« mind jele volt annak, hogy a bolond öntudatlan hordozója valami lényeginek. A »klasszikus kor« a bolondot az ésszel bíróval szomszédosnak, ellentétesnek kezdte felfogni. (...) Csak a XIX. sz. elejére alakult ki egy új diszkurzus, amely a bolondot betegnek nevezte ... végül a XX. sz., Freud pszichoanalízise új módon kezd el figyelni az elmebetegre, meghallgatja szavát, titkos, nehezen érthető személyes értelmet talál benne, önmaga ijesztő másának sejti. A négy korszak négy retorikai technikával dolgozik: az első metaforaként (isteni lényeg érzékelhető hordozója), a második metonímiaként (a konform a deviáns szomszédjaként), a harmadik szinekdochéként (a betegség részmegvalósulása az egészségnek), a negyedik pedig iróniaként (létünk megkettőzéseként) fogja fel."⁵¹ Ami érdekessé teszi számomra az elmegyógyintézeti naplót, az a már-már realista szemlélete. Mint tudjuk, „nem kizárólagosan az író használja a nyelvet, hanem bizonyos módon a nyelv is használja az írót."⁵² Ez itt nem látszik, mármint a bolondok nyelve. A napló írója abszolút távolságtartással kezeli a bolondok nyelvét, a bolondság tényét. A bolond-diskurzus (épp?) az elmegyógyintézeti szövegekben nem reprezentálódik. Ebből is látszik, hogy a főhős nem bolond, csak hülye. S ahogy Győry Attilának is sikerült a bolond fogalmát saját szövegein belül egy ellentétes jelentéstartományba átesztétizálni, úgy ennek a szövegnek is sikerül a kamaszhoz társított hülyeséget úgy átesztétizálni, hogy elbeszélői nézőpontjából nem ő, hanem a körülötte levő világ tűnik hülyének.

A szöveg teljességgel mellőzni tudja a kisebbség-diskurzust. Nem próbálja meg irodalommá esztétizálni a (cseh)szlovákiai magyarság tényét, és ez előnyére válik, mert – tegyük a szívünkre a kezünket – hány olyan jó verset vagy regényt, vagy akármit tudunk mondani, ami a (cseh)szlovákiai magyarság tényének hangsúlyozásából született? Nem tudnánk olyan sokat mondani (sajnos?). A (cseh)szlovákiai magyarság nem irodalmi/esztétikai kategória, nevében nem lehet számon kérni semmit (az irodalmi rendszeren belül). Nincs szlovákiai magyar csirkepaprikás! Grendel Lajos sorai jutnak eszembe: „Itt továbbra is az a jó magyar ember, aki ezt minél hangosabban, lehetőleg teli torokból üvölti. Budapesten is inkább így tetszünk. A felvidéki magyar úgy hiteles, ha kacagányban, »bundás indulatoktól« dagadva, hatalmas buzogánnyal döngeti Versailles kapuit. Aki nem ezt teszi, az rossz, vagy legalábbis híg magyar."⁵³ Czakó nem törekszik arra, hogy alsónadrágig piros-fehér-zöldbe öltözve verbális nemzetmentésbe fogjon, sőt, hogy az ő fordulatával éljek, baszik az egészre (nem fütyül).⁵⁴ S bár a (cseh)szlovákiai magyarság szó messze nem oly régi, hogy a mitikus idő kategóriájába sorolhatnánk, Czakó nyelve mégis mitikus nyelv, akaratlanul is magán viseli a (cseh)szlovákiai magyarság mítoszát. A nyelv Frye szerint metaforikus természetű volt, hasonlóan a mítoszhoz, de ez a mivolta feledésbe merült, a nyelv absztrakttá vált (a létfeledtség állapotába merült). A mítosz is totálisan metaforikus, a nyelvvel való együttlevésben ezzel a metaforikus (meg)ismerő erővel ajándékozta meg a nyelvet. A nyelvet „irritálja" a nem nyelvvé tehető, amely mégis állandóan továbbjelentődik kommunikációnkban, nyelvi megismerésünkben. Mintha a nyelv területére behatolt volna, mögötte állna egy tőle lényegileg különböző, amely magára veszi a nyelv némely sajátosságát (pl. közölhetőség, megismerő képesség). Ez a nyelvtől különböző megismerés nyelviként is különböződik el. Ezt a nyelvtől különbözőt illethetjük a mítosz, misztikus szóval.^ss Ez a nem nyelvvé tehető, nyelvtől különböző a (cseh)szlovákiai magyarság.⁵⁶ Ennek a mítosznak szomorú része a vádlottság, amihez Fábry óta a (cseh)szlovákiai magyar irodalomban⁵⁷ nyugodtan társíthatunk emblematikus olvasatot. „És tudod-e, milyen érzés az, ha valakit alaptalanul vádolnak és a »vádlott« tudja, hogy neki van igaza?" S ez a megállapítás a hülyekamaszt épp kidobni, megszüntetni, eltávolítani, s ezáltal létében tagadni kívánó C-vel kapcsolatban hangzik el. „Voltam már egypárszor ilyen helyzetben. Most megint előkerült ez az érzés. Sírtam tehetetlenségemben."⁵⁸ A sírás pedig oxigénhiányos állapot. Mint amikor az ember visszatartja a lélegzetét... Tovább bontsam ezeket a sorsmetaforákat? Minek?

Ez a szöveg sem a mítosz miatt lett jó, hanem épp azért, mivel mintegy demitologizációs aktusként megpróbált felülemelkedni a kisebbség-mítoszon, azt hangsúlyozva, hogy ő fiatal, és alapjaiban ugyanazok a problémái, mint egy norvég, görög, lengyel vagy német fiatalnak, s ez a fiatalságdiskurzus ki tudta őt emelni a kisebbség-diskurzusból, az elszigeteltségből. Nem attól jó, hogy piros-fehér-zöld tintával íródott, hanem mert egy sajátos léthelyzetet próbált értelmezni, és ez jól sikerült neki. A jó pedig egyetemes.

(Köszönettel tartozom Fried Istvánnak és Mózes Endrének dolgozatom elkészítéséhez nyújtott segítségéért. A szerző 1998-ban a Márai Sándor Alapítvány ösztöndíjában részesült.)

Felhasznált irodalom

Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris, Budapest 1996.
Bókay Antal: Irodalomtudomány. Osiris, Budapest 1997.
Derrida, Jacques: Living on-Border Lines. In: Bloom, Harold–de Man, Paul–Derrida, Jacques, Hartman, Geoffrey–Miller, J. Hillis: Deconstruction and Criticism. Continuum, New York 1979.
Filep Tamás Gusztáv–Tóth László: Próbafelvételek. Kalligram, Pozsony 1995.
Flaker, Aleksandar: A horvát farmemadrágos próza. Helikon, 1979/4.
Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben. Új Forrás, 1998/7.
Gilbert, Sandra M.: Irodalmi apaság. Hódosy Annamária fordítói kéziratából idézem.
Grendel Lajos: Rosszkedvem naplója. (Tatabánya 1992) In: Grendel Lajos: Hazám, Abszurdisztán. Kalligram, Pozsony 1998.
Gyökössy Endre: Magunkról magunknak. Református zsinati iroda sajtóosztálya, Budapest 1984.
Habermas, Jürgen: Technika és tudomány mint ideológia. In: Habermas, Jürgen: Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest 1994.
Heidegger, Martin: Lét és idő. Gondolat, Budapest 1989.
Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat, Budapest 1977.
Kocur László: Szemléletváltozás Győry Attila írásművészetében. Kalligram 1999/ 1–2., 104–117. o.
Odorics Ferenc: deKONstrukt-orálás. Pompeji 1993/3–4.
Orbán Jolán: A Derrida-írás fordulata. Jelenkor, Pécs 1994.
Petőfi Sándor: Bábel; a mitikus nyelv. Szegedi Hittudományi Főiskola, kézirat, 1996.
Propp, Vlagyimir Jakovlevics: A mese morfológiája. Osiris–Századvég, Budapest 1995.

Jegyzetek

Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben. Új Forrás 1998/7, 77. o.
A szavak magánélete. Irodalmi Szemle, 1994/5, 91. o.
Czakó József: Leszámolás, gyöngéden. Kalligram Kiadó, Pozsony 1993, 43. o.
Flaker, Aleksandar: A horvát farmernadrágos próza. Helikon, 1979/4, 469. o. Bővebben lásd: Flaker: Jeans Prosa. Scriptor Verlag, Kohlberg 1975.
Vö.: Filep Tamás Gusztáv–Tóth László: Próbafelvételek. Kalligram, Pozsony 1995, 145. o.
Vö.: Kocur László: Szemléletváltozás Győry Attila írásművészetében. Kalligram 1999/1–2, 104–117. o.
Gilbert, Sandra M.: Irodalmi apaság. Hódosy Annamária fordítói kéziratából idézem.
Czakó, i. m., 69. o.
Vö.: Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris, Budapest 1996, 75–116. o.
Barthes, i. m., 112., 113. o.
11. Filep–Tóth, i. m., 150. o.
Czakó, i. m., 10. o.
Uo., 10. o.
Uo., 36. o.
Uo., 11. o.
„S ha a lét értelmére kérdezünk, akkor a vizsgálat nem lesz mély értelmű, és nem is okoskodik ki semmit, ami a lét mögött állna, hanem erre magára kérdez rá, amennyiben a lét belejátszik a jelenvalólét érthetőségébe." Heidegger, Martin: Lét és idő, 294. o.
17.Heidegger, Martin: Lét és idő. 136–137. o.
Czakó, i. m., 43. o.
Czakó, i. m., 22. o.
E nászból születik Dionüszosz. Bár Kerényi Károly nagyszerű könyve szerint ez nem egyértelmű, több elbeszélésből áll össze a kép.
Erről bővebben lásd Propp, Vlagyimir Jakovlevics: A mese morfológiája c. munkáját, mely a strukturalista folklorisztika/irodalomtudomány egyik csúcsa. Osiris–Századvég, Budapest 1995.
Czakó, i. m., 54. o.
Vö.: Habermas, Jürgen: Technika és tudomány mint ideológia. In: Habermas, Jürgen: Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest 1994.
Czakó, i. m., 22. o.
Hacsak a pisztolyt nem olvassuk fallosszá, mert akkor egész más a helyzet...
Mello, Anthony: Kaland. In: de Mello, Anthony: A csend szava. Távlatok–Korda, Budapest-Kecskemét 1995, 111. o.
Bővebben lásd Gyökössy Endre: Magunkról magunknak. Református zsinati iroda sajtóosztálya, Budapest 1984, 90–95. o.
Czakó, i. m., 11. o.
Interpretációmban nem számolok azzal a lehetőséggel, hogy a „könny" szónak van „KÖNYV" nyelvjárási alakváltozata is, de érdemes ezen is elgondolkozni.
Czakó, i. m., 12. o.
Vö. még Csáth Géza: Délutáni álom. In: Csáth Géza: Mesék, amelyek rosszul végződnek. Magvető, Budapest 1994, 99–109. o.
Czakó, i. m., 27. o.
Uo., 23. o.
Uo., 27–28. o.
Uo., 39. o.
Uo., 40. o.
Nem nyomdahiba ez?
Czakó, i. m., 51. o.
Uo., 54. o.
Uo., 24. o.
0dorics Ferenc: deKONstrukt-orálás. Pompeji 1993/3–4, 168. o.
Mint a beszélő ellentétét használom.
Bókay Antal: Irodalomtudomány. Osiris, Budapest 1997, 372. o.
Czakó, i. m., 28. o.
Uo., 34. o.
Uo., 43. o.
Filep–Tóth, i. m., 152. o.
Derrida, Jacques: Living on-Border Lines. In: Bloom, Harold–de Man, Paul–Derrida, Jacques, Hartman, Geoffrey–Miller, J. Hillis: Deconstruction and Criticism. Continuum, New York 1979, 83–84. o.
Vö.: Barthes, i. m., 73. o.
Uo., 57. o.
Foucault feldolgozását idézi Bókay, i. m., 255. o.
Orbán Jolán: A Derrida-írás fordulata. Jelenkor, Pécs 1994, 242. o.
Grendel Lajos: Rosszkedvem naplója. (Tatabánya 1992.) In: Grendel Lajos: Hazám, Abszurdisztán. Kalligram, Pozsony 1998, 233. o.
Vö.: Czakó, i. m., 15. o.
A kurzivált fejtegetés Petőfi Sándor barátom Bábel; a mitikus nyelv c. 1996-ban a Szegedi Hittudományi Főiskolán írt, kéziratban levő szakdolgozatából származik, a szerző szíves engedélyével.
Azért mondhatjuk ezt, mert: „Minden, mi van, csak szájon át, a száj által van. Minden, mi van, szájalva van. (Odorics, i. m., 168.), ül. „Ami sokszor van mondva, az egyszer csak elkezd lenni." (Odorics, i. m., 174. o.) Logikából tudjuk, hogy egy állítás akkor igaz, ha ellenkezője nem igaz. Próbáljuk meg nem SZÁJalni azt, hogy „(cseh)szlovákiai magyarság". Ha nem szájalom, akkor sem szűnik meg létezni; és ha létfeledtségbe merült, a Hatalom és Ideológia mint (odoricsi értelemben vett) refallikus száj, állítja, rám veri ezt a jelentést.
E fogalom értelmezésébe most ne menjünk bele, mert az messzire vezetne.
Czakó, i. m., 13–14. o.