A spontán multikulturalizmustól a visegrádi eszméig

○ Mielőtt születésnapi beszélgetésünkbe belefognánk, fogadja el tőlünk ezt a csekély figyelmességet.

• Ez egy régi képeslap...

○ Igen. Egy nem is olyan régi képeslap... Egy antikváriumban találtam rá, talán nem elég tiszta, viszont mindkét oldala szimbolikus. A képeslapon egy pilzeni utcarészlet látható. A postai bélyegző szerint 1939 decemberében adták föl. Mindössze pár hónapos volt, nem emlékezhet, hogyan nézett ki Pilzen akkoriban...

• '39? Ez lehetetlen... Hát valóban... akkor még javában csecsemő voltam...

○ Igen, talán már ülni is tudott, és ha kivitték sétálni, ilyennek láthatta a kocsiból ezt a pilzeni utcát. Ami miatt a másik oldala is szimbolikus: a Magas-Tátrából szól az üdvözlet, az Ön szűkebb pátriájából. Ez a képeslap az Ön születési évében bejárta azt az utat, amit Ön később megtett. Feldereng valami ebből az utcából?

• Nem, nem emlékszem, már szinte semmire sem emlékszem abból az időből, pedig jártam Pilzenben mostanában többször is, ahogy öregszem, egyre jobban vonzanak a régi emlékek... Bejártam nagyjából azt a környéket, ahol a szüleim éltek, csak hát a háború végén nagy bombázások voltak arrafelé, a németek által megkaparintott ipari létesítményeket, elsősorban a Škoda-gyárat támadták az amerikaiak. Az a bérház is romba dőlt, ahol akkor laktunk. ...Hát ezt a képeslapot, azt hiszem, bekereteztetem. Mindkét oldalról. ...A nővérem lehet, hogy felismeri ezt az utcát is, ő már tízéves volt, amikor Szlovákiába kerültünk, én csak úgy két és fél éves lehettem, jószerivel nincsenek is onnan emlékeim, egy kerítés dereng fel homályosan az utcánkból... De mit is beszélek, hát ezek nem lényeges dolgok...

○ Dehogynem. Egy közös ismerősünk a származásáról szólva úgy fogalmazott, hogy elszlovákosították, még mielőtt elmagyarosíthatták volna. Többszörösen emblematikusnak érzem ezt a kijelentést: frappánsan adja vissza azt az ironikus önreflexiót, amivel az egyén a sorsát meghatározó történelmi viszontagságokat szemléli. Feltételezem, hogy az Ön családjának történetében is voltak hasonló fordulók...

• Valóban, ha a családunk nem költözik vissza Szlovákiába, könnyen megeshetett volna, hogy elcsehesedem  – és bizonyára jó cseh lettem volna  –, már csak annak a spontán multikulturalizmusnak köszönhetően is, ami a szüleimre jellemző volt, de mivel tíz éves ottlétük után, 1942-ben visszajöttek, ettől a vargabetűtől mégis elestem. Az más kérdés, hogy Svit, az új lakhelyünk is tartogatott e tekintetben lehetőségeket. Svitet 1934-ben közvetlenül a Magas-Tátra alatt alapította Bat'a. Kitűnő infrastruktúrájú, modern ipari városka volt már akkor, színvonalas kulturális és társasági élettel. A cseheken és a szlovákokon kívül a Szepes megyéből beköltözöttek és a bejárók között akkor még szép számmal voltak német és magyar ajkúak is, úgyhogy ez a közeg is magán viselte a multikulturalitás minden jegyét. Ezenkívül a mi családunk már Pilzenben a kultúra, sőt a többkultúrájúság mellett kötelezte el magát. Pilzen ebben az időben a Csehszlovák Köztársaság harmadik legnagyobb városa volt, Pozsonynál is nagyobb, és nem csak ipari központ volt, hanem kulturális is, színházi élettel, satöbbi, és ebből a kulturális pezsgésből a mieink is kivették a részüket, apám például énekkarban énekelt...

○ Mi volt az apja foglalkozása?

• Eredetileg vasöntőnek tanult ki a Škoda-gyárban, később ugyanott középfokú képesítést szerzett. Amikor Svitbe költöztünk már afféle fehérgalléros középkáder volt, amilyeneket a Škoda-művek meg Baťa neveltek ki. Egy korabeli klasszikus szocdem. A szlovák állam alatt és a háború után is a műszaki értelmiséghez és a középosztályhoz tartozott, de ha szerette is a zenét, azért csak műszaki beállítottságú ember volt, nem volt különösebben szoros kapcsolata az irodalommal vagy egyáltalán a humán műveltséggel.

○ Honnan származott?

• Hát ő egy olyan igazi szlovák környékről származott, Nógrád északi részéről, Cinobányáról, de mivel 1905-ös születésű volt, még magyar iskolákba is járt, így hát a magyar nyelvet is bírta, igaz, nem anyanyelvi szinten. Édesanyám viszont inkább a humán műveltséget képviselte a családunkban, ráadásul lánykorában apácának készült, a rozsnyói kolostorba járt iskolába. Ő ugyanis Berzétén született, ami nem különösebben fontos adat, ha figyelembe vesszük, hogy anyai nagyapám afféle vándormadár volt, különböző uradalmakban kertészkedett, és ha összerágta a port a birtokossal, egyszerűen tovább állt. Egyébként az apja, tehát az én dédapám, Illés Nándor, a Selmecbányai erdészeti akadémia professzora volt, az ő érdeme volt többek között, hogy megalkotta a magyar erdészeti szakterminológiát.

○ Ha jól tudom, van a családnak egy vajdasági ága is...

• Igen. A nagyanyám Törökbecsén született és ott is nőtt fel. Anyám mellett ő volt az, aki az irodalom felé irányította a figyelmemet. Apámtól pedig a zene iránti fogékonyságomat örököltem, zeneiskolát is végeztem. Apám nagyon szerette a zenét, szépen hegedült, együtt is gyakran játszottunk. Próbált ebbe az irányba terelni, hogy konzervatóriumra jelentkezzem, de végül győzött a józan ész, hogy talán, mégsem vagyok zenei géniusz, kár lenne egész életemben ezzel gyötörni magam. Viszont hobbinak kitűnő, máig megmaradt. Anyámnál és nagyanyámnál az irodalmi érdeklődés dominált, emlékszem, még Petőfi-verseket, Arany-balladákat is szavaltak nekem magyarul. Egyébként a család társalgási nyelve a szlovák volt, a magyar nyelv, sajnos, csak marginálizált szerepet játszott nálunk. Aminek talán az is oka lehetett, persze, minderre csak így utólag következtetek..., hogy '45 után, a szlovák közélet és társadalom nem volt nyitott sem a magyar nyelv, sem pedig a magyarokkal való nyíltabb kommunikáció irányában. Talán ez volt az egyik oka, hogy a magyar nyelv háttérbe került nálunk, annak ellenére, hogy a nagyanyám még a Monarchia öt nyelvét beszélte. Én valahogy úgy tekintettem minderre, többek közt a magyar kultúrára is, mint a Monarchia sajátságos reliktumaira, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy a magyar kultúrával, irodalommal vagy kapcsolataival foglalkozzam. Tehát amikor a gimnáziumban pályát választottam, egyértelműen a szlovák irodalom mellett döntöttem. Ma már csodálkozom is ezen a határozottságomon.

○ Egy volt osztálytársa mesélte nekem, hogy a szlováktanárnőjük azt jósolta Önnek: „Chmel fiam, belőled még egyszer recenzens lesz".

• Valóban így volt, és annak ellenére, hogy a kemény ötvenes éveket éltük, értő módon tudott minket motiválni. Neki is része lehetett abban, hogy a XIX. és a XX. század szlovák irodalma foglalkoztatott.

○ Mikor társult ehhez az orosz irodalom?

• Számomra valahogy teljesen logikusnak tűnt, egyszerűen spontán érdeklődésből választottam az oroszt második tárgyamul, amikor az egyetemre jelentkeztem. Már gimnazistaként nagyon megkedveltem a XIX. századi orosz irodalmat, Gogolt, Puskint, Dosztojevszkijt, a Tolsztojokat, Turgenyevet, Osztrovszkijt, Goncsarovot. Bizonyára félproletár származásom hiányossága volt, hogy annyira vonzódtam az orosz nemesség világa iránt. Akkor Turgenyev volt a kedvencem, főleg  – ahogy akkor mondták  – a „fölösleges emberekről" szóló regényei, amin ma már kissé csodálkozom is, legmaradandóbb olvasmányélményemnek viszont kétségtelenül A Karamazov testvérek bizonyult, amit rendkívül korán, még tizennégy évesen olvastam először. De nagy hatással voltak rám az orosz forradalmi demokraták is, például Dobroljubov vagy Csernyisevszkij. Abban az időben, meg kell mondanom, annyira lenyűgöztek ezek az oroszok, hogy potenciális russzofillé váltam. Ami későbbi szakosodásomat illeti, az csak az egyetem elvégzése után alakult ki fokozatosan.

○ Miből írta a szakdolgozatát?

• Valójában itt kezdett a pályám némileg bonyolódni... Egy feledésbe merült, de korántsem jelentéktelen Štúr korabeli költőről, Mikuláš Dohnányról írtam, aki annak ellenére, hogy nagyon fiatalon, huszonnyolc évesen halt meg, viszonylag jelentős életművet hagyott hátra: verseket, drámát írt, sőt a szlovák romantikus kritikairodalom egyik kulcsfigurája volt, megírta az 1848-as forradalom történetét is, amelynek résztvevője volt, szerkesztette a Slovenské pohľady című folyóiratot és így tovább. Egyszóval újra „felfedeztem" őt, és miközben kutattam a rávonatkozó levéltári anyagokat, nagy kerülővel eljutottam a magyar kontextusig. A szakdolgozatot Milan Pišút professzor vezetésével írtam, az opponensem pedig Andrej Mráz professzor volt. Ők ketten számítottak a modern szlovák irodalomtudomány megalapozóinak. De rajtuk kívül is sokakkal konzultáltam, elsősorban Juraj Špitzerrel, akivel akkoriban  – pedig jó húsz évvel idősebb volt nálam  – különös módon barátságba kerültünk, együtt jártuk a pozsonyi kocsmákat, a kávéházakat, a legkülönbözőbb emberekkel találkoztunk. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a témámhoz a magyar szálakat is fel kell göngyölítenem. Tudta, hogy a nagyanyám révén rendelkezem némi magyar nyelvi háttérrel, ismerek néhány száz magyar szót, és valamennyire kommunikálni is képes vagyok, van tehát mire építenem. Addig ösztökélt hát és addig mondogatta, hogy valamit tenni kéne már a magyar –szlovák kapcsolatok előremozdításának érdekében, hogy megfogadtam tanácsát. Aztán 1961-ben diplomát szereztem, és a szakdolgozatomnak és egyéb írásaimnak köszönhetően azonnal a Szlovák Irodalomtudományi Intézetébe kerültem, és bár szinte azonnal be kellett vonulnom a seregbe, amikor két év múlva leszereltem, egyre erősebb nyomás alá kerültem, hogy foglalkozzam a szlovák –magyar irodalmi kapcsolatokkal. 1964-ben aztán az Akadémia keretén belül létrehozták a Világirodalmi Intézetet is, és én oda kerültem Bakos professzor keze alá, aki szintén arra ösztönzött, hogy a szlovák –magyar irodalmi kapcsolatok köréből válasszam disszertációs munkám témáját. Így is történt. Gyakran jártam Budapestre, szerencsére a két Akadémia kapcsolata akkoriban elég jó volt, így hát sokszor nem is az ösztöndíjasok kollégiumában laktam, hanem a Royalban, az Astóriában vagy más luxushotelban, ami, mondanom sem kell, egyáltalán nem volt kellemetlen. Ennek ellenére négy évig nagyon intenzíven dolgoztam, magyarul is elég rendesen megtanultam, és végül 1967 végén sikerült megvédenem a diszertációs munkámat.

○ Ez jelent meg később szlovák és magyar nyelven is könyv alakban Literatúry v kontaktoch, illetve Két irodalom kapcsolatai címmel...

• Igen. Valójában ebben foglaltam össze, hogy mi lenne az, amit a továbbiakban kutatni érdemes, vagyis hogy mit lenne érdemes kutatnom, mert hosszú évekig tulajdonképpen én voltam az egyetlen hungarológus. Szerencsém volt, hogy ez a legaktívabb alkotói korszakom a hatvanas évekre esett, amikor azért valamivel liberálisabb volt a légkör a társadalomban, mint az ötvenes vagy a hetvenes években, de főként az Akadémián, amely egy jóval modernebb szemléletet képviselt, mint mondjuk a bölcsészkar műhelyei, gondolok itt elsősorban a strukturalizmus, a modern irodalomtudományi áramlatok újraélesztésére.

○ Hogyha egy kis empátiával tekintünk az ön helyzetére, nem állhatom meg, hogy szóba ne hozzam: nem lehetett egy szlovák ember számára túlságosan szívderítő olvasmány a XIX. század magyar irodalma. Mennyire tudta megőrizni a kritikai olvasó távolságtartását? Egyáltalán, az a kutató, aki kultúrák határán áll, nemcsak értékközvetítést vállal, de a villámhárító szerepét is kénytelen ellátni, Nem tudom, akar-e erről beszélni?

• Természetesen...

○ Vagy vegyük például a másik oldalt, Dohnány esetét, az ő történelmi erepe is eléggé vitatott.

• Azt kell hogy mondjam, ez egy kulcskérdés. Nem csak az én szempontomból, hanem általában. Sajnos mindenki csak kerülgeti, mint macska a forró kását, senki sem szeretné megégetni magát. De hogy teljesen érthető legyek, vissza kell kanyarodnom az időben. Az orosz irodalmon kívül a cseh irodalom volt meghatározó számomra, annál az egyszerű oknál fogva, hogy mikor visszatértünk Szlovákiába szinte az egész gyermekkönyvtárunk cseh nyelvű könyvekből állt. Kisiskolás koromban ezek voltak az első olvasmányaim, ezeken keresztül nyílt meg előttem a világ, és csak később jöttek a klasszikus Dobšinský-féle szlovák mesék vagy népmesék. De így volt ez zenei téren is, kedvenc darabjaim a cseh Ježek, Werich, Voskovec neve által fémjelzett Osvobozené divadlo repertoárjából való voltak. Talán ennek köszönhetem, hogy ma is érzékenyebb „vevő" vagyok a csehre, mint egy átlagos szlovák. Mondjuk, nevezzük ezt a korszakot az én elsődleges multikulturalizmusomnak. Erre rakódott rá később a XIX. század orosz irodalma, amely felé  – hadd tegyem hozzá  – minden ideológiai kényszer nélkül fordultam és ma is a világirodalom csúcsának tartom. Erre a műveltséganyagra rétegződött a magyar irodalom, hogy más nemzeti irodalmakat ne is említsek. Persze én mindig a kapcsolattörténet és a recepció szempontjából vizsgáltam a magyar irodalmat, így hát amikor kezdtem megismerni a szlovák –magyar irodalmi összefüggésrendszert, hamar fel kellett ismernem, hogy ezek a kapcsolatok konfliktusoktól terhesek és meglehetősen ellentmondásosak, egyszóval korántsem idillikusak. Ördögi körbe kerültem, amiből csak az elmúlt években sikerült fokozatosan kigabalyodnom. Szlovákiában tulajdonképpen nem volt olyan témavezetőm, aki irányíthatott volna. Többen voltak ugyan, akik magyar iskolákba is jártak, tehát valamennyire tudtak még magyarul és olvastak is, mint például a már említett Andrej Mráz és Milan Pišút vagy fán Mišianik, de ha a szlovák–magyar kapcsolatokkal kezdtek foglalkozni, előbb-utóbb mindig a nacionalizmus korlátjaiba ütköztek, ami meggátolta őket abban, hogy objektív mérleget vonjanak. Ha a szlovák –magyar kapcsolatokról szóltak, mindig az elszenvedett  – és sokszor személyes  – sérelmeket hangoztatták. Az egyéni tapasztalat, történetesen az iskolaéveikben megélt magyarosító tendencia, ez a személyes trauma, rávetült irodalomtörténeti munkásságukra. Ez volt a tipikusan szlovák álláspont.

○ Önt nem terhelte ilyenfajta családi örökség? A magyar nyelvvel együtt járulékos elemként nem közvetítődön: valami az ún. személyes történelemből?

• Egyáltalán nem. És ebben talán az én helyzetem eléggé atipikusnak mondható. Illetve szlovák urbánus környezetben talán nem is annyira kivételes, viszont rurális viszonyok között a mai napig elsősorban a konfliktusos-konfrontációs modell érvényesül a szlovákság körében. Minél urbánusabb és/vagy multikulturálisabb a közeg, ez a feszültség annál kevésbé érezhető. És fordítva: minél zártabb, a világtól minél elzártabb egy szlovák vidék, az ott lakókat annál inkább hatalmába keríti az az érzés, amit Vladimír Mináč a magyarok iránt érzett „mitologikus gyűlöletnek" nevez Tu žije národ (Itt él egy nemzet) című esszéjében, amely 1965-ben jelent meg a Kultúrny život c. hetilapban.

○ Erre a cikkére Ön reagált is annak idején.

• Nem önigazolásként mondom, de sajnos egyedüli voltam, aki a szlovák–magyar kapcsolatoknak ezzel az egyoldalú interpretációjával szemben kifejtette a véleményét. Mináč itt megfogalmazott nézetei egyértelműen személyes indulatból fakadnak, és ez rányomja a bélyegét az írásra, de minden kétséget kizáróan erős hatást gyakoroltak a szlovák társadalomra. Tehát mivel én nem ilyen zárt közegben nőttem fel, a szüleim gondolkodásmódjára sem volt jellemző egy ilyen prekoncepció  – habár a „nyitott társadalom" eszményével még természetesen nem találkozhattak. Ezek a hagyományosan konzervatív-rurális szlovák szenzorok bennem egyszerűen ki sem fejlődtek. Másrészt azt a módszert sem tudtam elfogadni, amit jó barátom és személyes tanárom, Sziklay László képviselt, aki a magyarszlovák irodalmi kapcsolatok és a szlovák irodalom egyetlen akadémiai szintű budapesti ismerője volt akkoriban. Az ő szlovák kortársai  – mint ahogy az én pozsonyi tanáraim is  – folytonosan a magyarizáció során elszenvedett nemzeti sérelmeket hánytorgatták fel a magyaroknak, kemény szóhasználattal éltek és a konfliktusok kidomborításának bázisán „építették" tovább a kapcsolatokat, míg szegény megboldogult Laci bácsi, úgymond, a pozitív aspektusokra szerette volna helyezni a hangsúlyt. Persze Magyarországon sem mindenki tudta elfogadni az ő hozzáállását, többen nem értettek egyet a konfliktusmentes momentumok előtérbe állításának szükségességével, és voltak, akik harciasabban fogalmaztak. Jellemző, hogy mindketten többkultúrájú, polgáriasuk közegben nőttünk fel – ő Kassán született, és felnőtt fejjel került Magyarországra  –, és talán ennek is köszönhető, hogy a sorsunk sok tekintetben hasonló módon alakult. Nekem végül mégis sikerült valamelyest enyhítenem a két véglet közötti őrlődés következményein, és ebben nagy szerepe volt a hatvanas évek liberalizálódó tudományos életének. A strukturalizmus hagyományának újjáéledése, az irodalmi alkotások textusként, struktúraként való vizsgálatának elve lehetőséget adott számomra, hogy a nemzeti szempontok szerinti okfejtések helyett az irodalmi szövegek tudományos vizsgálatát végezhessem el. Na, persze, annak ellenére, hogy én megpróbáltam e kérdéskört új megvilágításba helyezni, a szlovák –magyar viszony újraértékelésének terén sem a tudományos berkekben, sem társadalmi értelemben nem következett be áttörés. De hogy egy kevésbé kellemes személyes példával is éljek, 1973-ban kiadtam egy antológiát Literárne vzťahy slovensko-maďarské (Szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok) címmel, hogy úgy mondjam kutatómunkám melléktermékeként, amely a hazai könyvtárakban, illetve a Széchenyiben begyűjtött múlt századi, századfordulós forrásanyagokat tartalmazta 1918-cal bezárólag. Ennek a tetemes, közel 500 oldalas anyagnak a zömét olyan irodalomkritikai írások, levelezések, kéziratok tették ki, amelyek a kor szlovák–magyar kapcsolatait reflektálták  – mindkét oldalról természetesen. Ez az anyag, sajnálatos módon, mivel a szövegek semmiféle beavatkozást nem tűrnek, épp a vizsgált időszak nacionalista előítéletektől terhes hangulatát dokumentálta. És ha még ehhez hozzávesszük a proletár internacionalizmus által diktált kötelező baráti viszonyt a szocialista államokkal  – amelynek deklarálása különös módon nem szabott határt a történelemhamisításnak  –, kész csoda, hogy a könyv egyáltalán megjelenhetett. Senkinek sem volt tehát ínyére, főként a magyar történészektől kapott elmarasztaló kritikákat, többek között Arató Endrétől, de még az irodalomtörténész, illetve komparatista barátaim is nehezményezték, hogy ilyen hangnemben fogalmaztak a magyar irodalomról például S.H.Vajanský vagy Jozef Škultéty, akik, bizony, elég vitriolos tollal írtak le valótlan és deformált dolgokat. De hát én nem hallgattathattam el ezeket a hangokat, és nemcsak azért, mert egyszerűen ezek voltak túlsúlyban a magyar irodalom korabeli szlovák recepciójában, hanem azért sem, mert ezeknek a szövegeknek is nagy részük volt a szlovákság kulturális –irodalmi tudatának alakításában, és a szlovák –magyar kapcsolatokban máig élő sok előítéletnek és traumának is részben ezek az írások a kútfői. Tehát ahelyett, hogy történelmi dokumentumként fogadták volna, aktuál-politikai konnotációkat tapasztottak hozzá, és tartok tőle, hogy ma, több mint negyed évszázad múltán sem lenne ez másképp. Ezen a területen nem tud az ember semmi olyat tenni, hogy a történelmi vagy az aktuál-politikai rekriminációt elkerülje. Igaz ugyan, hogy a nemzeti megújhodás korától számítva ezeket a problémákat mindkét fél meglehe tősen egyoldalúan tárgyalja. Szlovákiában például szinte tízévenként előkerül Petőfi örökzöld témája, és teljesen komoly irodalomtörténészek is képesek egészen kicsinyes módon írni róla mint renegátról. Legutóbb vagy harmincöt évvel ezelőtt alakult ki egy vita, mikor megjelentették Koloman Banšell 1874-ben írott cikkét Duch maďarskej revolučnej poézie (A magyar szabadságharc költészetének szelleme) az általa készített versválogatással. Teljesen aktuális társadalmi problémává fújták fel az esetet, hogy micsoda dehonesztáló módon írtak az akkori költők, köztük Petőfi is a szlovákokról, mint alacsonyabb rendű nemzetről. Hogy minő borzalom, szlovák anya hozta a világra, főként ezt hangsúlyozták, hogy szlovák vér csörgedezik az ereiben. Soha sem a költőt látták benne, folyton egyfajta politikai, nemzeti és lélektani egységcsomagként foglalkoztak vele.

○ A mai légkörben sem lehet erről tárgyilagosan beszélni?

• Együttélésünknek ezek a látszólag irracionális momentumai idestova százötven éve tartják magukat, és ma is számos olyan látszólag komoly ember akad, akik elé ha odavetik ezt a koncot, a végsőkig hajlandók csócsálgatni. Hogyha én az előbb említett Vajanský- vagy Škultéty-írásokat ismét előhúznám, mindnyájan elég jól el tudjuk képzelni, hogy a jelenlegi nacionalistáink, mint Hofbauer, Slobodník vagy Slavkovská és a többiek számára nagyon nagy örömet okoznék, igazolva látnák ugyanis mindazt, amit ma ők szajkóznak. Kifejezetten hajlamuk van az előítéletes gondolkodásra. Másrészt, ha egy kis empátiával közelítünk a múlt század írástudóinak munkáihoz, szem előtt tartva magát a történelmi kontextust, amelyben ezek az írások születtek, el kell ismernünk fenntartásaik java részének igazságtartalmát. Persze a politikai ellenállásuknak nem az irodalomban kellett volna hangot adni, és teljesen elvetni Petőfit, Jókait vagy Mikszáthot, devalljuk be, a szlovák értelmiségi számára ez volt a politikai ellenállás egyetlen eszköze. Visszatérve az elején mondottakhoz, ezek az irracionalizmusok a mai szlovák társadalom mélytudatában mélyen beágyazódtak. Meg kell azonban említenem, hogy paradox módon, épp a szocialista diktatúra idején, de azért nem a proletár diktatúrának köszönhetően, ezekben az évtizedekben jelent meg a legtöbb múlt századi, illetve kortárs magyar mű szlovák nyelven.

○ Nekem úgy tűnik, Magyarország, de akár a szlovákiai magyarság felől nézve sem tűnik olyan központi kérdésnek a szlovákkérdés, a szlovákok megítélése, s egyáltalán: a magyar–szlovák együttélés mint olyan. Ön szerint minek tudható ez be?

• Ez igaz. Nem látok ebben én sem reciprocitást. A szlovákokban máig él egyfajta magyarkomplexus, ezt bizonyítják az olyan mai közszájon forgó kifejezések, mint a magyarkérdés, a magyar kártya stb., míg a magyarok komplexusát talán inkább globálisnak nevezném, és a határon túli magyarokhoz kötődik, természetesen ez nem választható le Szlovákiáról, Romániáról, tehát a szomszédos országokról. Bár véleményem szerint eléggé túldimenzionált ez a kérdéskör a magyar politika részéről, az utóbbi nyolc-kilenc évet tekintve. Jóval meghaladja ugyanis a kulturális identitás, illetve az oktatás minőségi fejlesztésének kereteit, ami egyébként ennek a viszonynak a legfőbb értelmét adja. Amikor viszont Duray Miklós az első magyar –magyar csúcs után kijelenti, hogy a magyar nemzet politikai reintegrációjáról van szó, nem szabad csodálkozni, hogy a szomszédos államokat ez alaposan meghökkenti. Felelőtlen kalandorság ilyen nézeteket hangoz tatni, értelmetlen, ráadásul nagy mértékben irritáló, semmi jóra nem vezethet. Arról nem is beszélve, hogy ha itt normalizálódik a helyzet, és bejutunk az Európai Unióba, a határok kérdése elveszti létjogosultságát. Csakhogy akkor a mi nacionalistáink, mindkét félről, természetesen, egyszeriben elvesztik a kenyerüket és az identitásukat is.

○ Karel Čapek egyik elbeszélésében Pilátus szájába adja azt a felismerését, hogy aki középen áll, azt mindig megfeszítik. Mi szlovákiai magyarok már helyzetünknél fogva is két kultúra „beavatottjai" vagyunk. Talán kevés szlovák vagy anyaországi magyar hinné el nekünk, de mi mind a két oldalról sebezhetőek vagyunk. Tehát nemcsak a szlovák nacionalisták magyarellenessége bántó, hanem egy magyar ember lekezelő magatartása is azzal szemben, ami szlovák. Ön, aki „foglalkozási ártalomból" áll középen, osztozik-e Čapek véleményében?

• Meg kell hogy valljam, nekem is kijutott ebből az érzésből. Kezdetektől fogva. Nem adták ugyan expressis verbis a tudtomra, de mindig is éreztem, még  az Akadémián is, a kollégáim körében, hogy a magyarokkal való jó kapcsolatom, vagy, hogy bizonyos értelemben a magyar kultúra és irodalom népszerűsítője vagyok, az az ő megítélésük szerint nem egészen kóser. Ezzel szemben számos magyar barátomnak, kollégámnak az volt az elképzelése, hogy nekem kellene lennem a magyar érdekek szlovákiai szócsövének, mármint az irodalomtudomány, illetve  –kritika területén. Egyszóval nem voltak hajlandóak respektálni az álláspontomat, miszerint középről és kritikus szemmel akarom nézni mindkét oldalt, legyen az történelmi tény vagy kutatási eredmény. Tehát, hogy az egyéni felismerésből kell kiindulnom, és nem helyes a máig kényesnek mondott kérdésekvalamiféle hagyományos magatartásformákat erősíteni, bármelyik oldalról is. Nem is olyan régen egyik budapesti újságíró barátom jószándékúan a szememre vetette, hogy valahányszor a szlovák nacionalistákat ostorozom publicisztikai írásaimban, sohasem feledkezem meg „odacsördíteni" a magyar nacionalistáknak sem. Én ezt azzal magyaráztam, hogy egyszerűen semmilyen előjelű nacionalizmusba nem tudok belenyugodni, legyen az szlovák, magyar esetleg cseh. Talán azért sem, mert elég jól ismerem ezeknek a nacionalizmusoknak a történelmi gyökerét, illetve a történelmi vagy historizáló gesztikulációkat és manipulációkat olyan fogalmakkal, mint hon, nemzet, haza, szlávok stb. Talán azért sem, mert valamit már tudok a szlovákok, illetve szomszédaik nemzeti identitásáról, legalábbis az elmúlt és a jelen évszázadot illetően, vagy a sztereotípiáikról, mítoszaikról, legyenek azok a nemzeti megújhodás korából vagy egészen újkeletűek. Éppen ezért szeretnék kísérletet tenni arra, hogy ezek az önkritikus nemzeti, illetve egyéni önreflexiók meghonosodjanak a térségünkben, s egyben alapul szolgáljanak a nacionalizmusok mindennemű megnyilvánulása terápiás kezelésének.

Talán azért is van így, mivel a mi régiónkban, és ez érvényes az előző rezsimre is, mindig nagyobb hangsúllyal volt jelen életünkben a politikum. Hiába van meg a jószándék az emberben, a tárgyszerű kutatómunka sem garancia a sikerre. Egyszer a „magyarón" (elmagyarosodott, elfajzott  – ford.), másszor a szlovák nacionalista bélyeget tapasztották rám, kinek mikor mi felelt meg, ugyanazon munkám megítélésekor. Elképzelhető, hogy ez is közrejátszott, hogy egyre inkább a szlovák irodalom felé fordult a figyelmem, bár hozzáteszem, nem programszerűen, inkább spontán fordulatnak nevezném, de nem kizárt az összefüggés a körülöttem kialakult helyzettel, akár itt az Akadémián is. Ekkor foglalkoztam a szlovák irodalomkritika történetével, illetve a Slovenské pohľady történetét is ekkor írtam meg. Ezzel egyszersmind keresztülhúztam azok számításait, akik szeretnék szlovák identitásomat megkérdőjelezni, hiszen a hetvenes–nyolcvanas évek során olyan írásokat adtam közre Jozef Miloslav Hurban és más Štúr korabeli írók tollából, akik a szlovák kritikai gondolkodás formálódására igen nagy hatással voltak és jól dokumentálják a nemzetté válás folyamatát. A mai mellveregető hazafiak akkor még nem is álmodtak ezekről a szövegekről. Valamit tehát azért tudok a nemzetemről.

○ Ön nemcsak a történetét dolgozta fel a Slovenské pohľadynak, hanem két évig főszerkesztője is volt.

• Igen, pontosabban 1987 végétől 1989-ig, de mindvégig megtartottam akadémiai státusomat, legalább félállásban. Amikor a Slovenské pohľady főszerkesztői székébe kerültem, a nagy múltú irodalmi–kritikai folyóirat katasztrofális állapotban volt. Az előző főszerkesztő, Vladimír Reisel, egy, úgymond, teljesen problémamentes lapot csinált belőle. Mi, az akkori középgeneráció tagjai, Ján Štrasser, Milan Zemko, Milan Šútovec, Valér Mikula, Dušan Dušek már nem nézhettük tétlenül ezt a rombolást, összefogtunk, sikerült bekerülnünk a szerkesztőségbe, és '88–89-ben megpróbáltuk eljuttatni a lapot az akkor lehetséges legkritikusabb hangvételig. Természetesen nem is sejtettük, hogy a kommunista rezsim hamarosan összeomlik, de ha az egyes lapszámokat nézem, mégsincs olyan érzésem, hogy valamit másképp kellett volna csinálnunk. Már az első általunk szerkesztett lapszám megjelenése után úgy nyilatkozott az akkori kulturális miniszter, hogy ellenforradalmi lapot csináltunk a Slovenské pohľadyból. Emlékszem, még 1989. november 17-e előtt négy nappal is berendeltek a Központi Bizottság Kulturális Osztályára, ahol az osztályvezető – aki különben Vasil Biľak veje volt – másfél órán keresztül arról győzködött, hogy antiszocialista folyóiratot csinálunk, én meg kitartóan azzal védekeztem, hogy ez csak nézőpont kérdése. De akkor már azért a hatalom sem volt a régi, inkább elkerülték a radikális megoldásokat. Ráadásul én nem is voltam párttag, és habár a Központi Bizottság soha sem hagyta jóvá a kinevezésemet, el sem távolított a főszerkesztői posztról. Annyi biztos, hogy a november 17-ei fordulat előtt szerkesztett, de csak '90 januárjában megjelenő lapszámunkon a vezércikk kivételével semmit sem kellett változtatnunk, annál az egyszerű oknál fogva, hogy mi a minőségre figyeltünk, az pedig mindig meg kell hogy állja a helyét.

○ A '89-es bársonyos forradalmat követő változások egyenesen a nagypolitikába repítették Önt, aki mindaddig nem foglalkozott politikával.

• A magunk laikus módján azért igen, már a fordulat előtt érezhető volt a kulturális élet polarizálódása, amit aztán a későbbi események vissza is igazoltak. A Slovenské pohľady szerkesztőségéből kerültek ki a majdani demokraták, szinte valamennyien jelentős politikai vagy vezető funkcióhoz jutottak, míg a Literárny týždenník hetilap munkatársai a későbbi nemzetiek és mečiaristák táborához csapódtak. Úgy is mondhatnám tehát, hogy a lapszerkesztői munkánk juttatott minket ehhez a „belépőjegyhez". Bár én, amikor '89 decemberében az Irodalomtudományi Intézet igazgatójává választottak, úgy gondoltam, hogy most már végre csak az irodalomtörténettel és -tudománnyal fogok foglalkozni, új koncepciót kellett kidolgozni, örömmel láttam a munkához. De alig két hét elteltével megkeresett Ladislav Chudík, az újonnan megválasztott kulturális miniszter, aki abban az időben még a Nemzetiben is játszott, hogy legyek az első helyettese.

Hetekig győzködött a színház öltözőjében, de hosszú vívódás után végül nemet  mondtam. Nemsokkal ezután, azt hiszem márciusban, a hegyekben töltöttük a tavaszi szünetet a családommal, és mikor a délutáni síelésből megérkeztünk a hotelszobánkba, megcsörrent a telefon. A külügyminisztériumból hívtak, hogy a másnapi kormányülésen döntenek a magyarországi nagykövet megüresedett posztjáról, és kérték a beleegyezésemet, hogy a nevemet előterjeszthessék. Akkor ezt, természetesen, nem hagytam jóvá, majd egy hétre rá felutaztam Prágába, ahol aztán meggyőztek, és egy időre megint el kellett temetnem azt az illúziómat, hogy most már csak az intézeti munkának fogok élni. Igaz, hogy már egy hónappal előtte felröppentek olyan kósza hírek, hogy a jelöltek között vagyok, de őszintén szólva, nem vettem komolyan. Van azonban a történetnek egy pikáns előjátéka is. Ha jól tudom, februárban Prágában, a Magyar Kulturális Központban az én kezdeményezésemre került megrendezésre egy nemzetközi írótanácskozás a középeurópai szellemi együttműködés lehetőségeiről. Magyarországról is érkezett egy tíz fős delegáció, többek között Konrád Gyuri is ott volt, és természetesen Göncz Árpád, az Írószövetség akkori elnöke. A csehszlovák delegációt jómagam vezettem, és a tanácskozás után egy kis fogadást adtam a küldötteknek. A magyarok már akkor azt rebesgették, hogy Göncz az egyik lehetséges jelölt a köztársasági elnöki funkcióra. Könnyed társalgás folyt, és akkor szóba került Csehszlovákia magyarországi nagykövetének betöltendő posztja, mire Göncz kijelentette, hogy ezt a posztot csakis én tölthetem be. Erre én azt az elhíresült mondatot mondtam, hogy: Csak akkor vállalom el, ha te leszel a köztársasági elnök. Néhány hónap múlva, mindez valóra is vált.

○ Most nálunk vált aktuálissá az elnökválasztás. A médiákban az Ön neve is megjelent mint lehetséges jelölté...

• Én már ilyesmit nem fontolgatok, nagyon jól tudom, mivel jár ez a funkció. Ez nem élet.

○ Mégis, milyen feltétellel vágna bele? Ha ki lenne a magyar köztársasági elnök...?

• ... Torgyán... (nevetés)

○ (nevetés)

• De komolyra fordítva szót, valóban megkerestek a közelmúltban egészen befolyásos emberek, mondván, hogy „megcsinálják" az imidzsemet. Mire azt feleltem, hogy ezzel megkéstek, én már „meg vagyok csinálva"... (nevetés)

○ A Nagykövet voltam Magyarországon c. könyve szlovák kiadásának pozsonyi bemutatóján Konrád György olyan értelemben nyilatkozott Önről, nem idézem pontosan, hogy Ön üde színfoltja volt a budapesti társasági és kulturális életnek. Ez azt jelentené, hogy a politikai funkció, az intellektus, a humorérzék és a személyes sárm megférnek egymás mellett, mert mintha a gyakorlat nem ezt igazolná.

• Azért azt meg kell jegyeznem, hogy én meglehetősen specifikus helyzetben, hogy úgy mondjam, történelmi pillanatban lettem nagykövet, éppen ezért életemnek ezt a lépését nem szeretném megismételni.

Valóban azzal az elképzeléssel mentem Magyarországra, hogy a két ország kapcsolataiban uralkodó atmoszférán megpróbáljak változtatni, vagy ha úgy tetszik, hogy emberi dimenziót adjak neki. Mai fejjel már, természetesen, nem vállalnám ezt a szerepet, mint ahogy a jelenlegi kormány sem tudott erről meggyőzni, egyrészt, úgy érzem, annak idején megtettem minden tőlem telhetőt, másrészt, nincsenek illúzióim ezen a téren. 1990-ben amolyan bársonyos-forradalmi hangulatban láttam neki a munkámnak, ráadásul a változtatás lehetőségét olyan elismert személyiségek garantálták, mint a két köztársasági elnök, Göncz Árpád és Václav Havel. Számos elképzelésem illúzió maradt, és meglehetősen kiábrándultan tértem vissza, de mi tagadás, ebben az ország szétesése is közrejátszott. Közel három éves tapasztalatom alapján azt tudom mondani, hogy a nagyköveteknek igen fontos szerepük van az illető ország imidzsének, arculatának a közvetítésében, tehát nem mindegy, ki az illető. Elismerem a karrierdiplomaták pótolhatatlan szerepét, de egy kulcsfontosságú helyen, mondjuk egy szomszédos államban, amellyel nem szokványosak a kapcsolataink, olyan embernek kellene ellátni ezt a posztot, aki a fogadó országban ismert és elismert személyiség, tehát hazáját úgy tudja reprezentálni, hogy az a szélesebb társadalmi tudatban is megjelenjék. Ezt a meggyőződésemet próbálom a magam szerény eszközeivel a mai politikai közgondolkodásban elfogadtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Én annak idején mondhatni jó és gazdag kapcsolatokkal rendelkeztem a rendszerváltás utáni politikai elittel, amelyeket ott-tartózkodásom idején igyekeztem tovább bővíteni az értelmiségiek szélesebb körével. Számos nevet említhetnék, mint pl. Kis János, Csepeli György, Örkény Antal, Hanák Péter, Glatz Ferenc, Szarka László és a többiek, nem beszélve személyes barátaimról, mint Mészöly Miklós, Konrád György, de folytathatnám a sort Esterházy Péterrel, Módos Péterrel, Bojtár Endrével, Kiss Gy. Csabával a teljesség igénye nélkül. Számos alkalommal rendeztem magam is, de Karol Wlachovský, a szlovák intézet akkori igazgatója is olyan találkozókat, amelyek nemcsak a szlovák–magyar, hanem a visegrádi, illetve a közép-európai szellemi együttműködés lehetőségeit voltak hivatottak kibővíteni. Egy nagykövetnek megvannak a maga eszközei, amelyekkel élnie is kell. És valóban, az akkori Csehszlovák Nagykövetség a szó jó értelmében egyfajta kulturális, irodalmi szalon szerepét is betöltötte. Bár munkatársaim nagy segítségemre voltak a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok kiépítésében, úgy érzem, egy kissé túlértékeltem az értelmiségi szerepét. Úgy vélem, hogy a mai Szlovákia, ezzel az új kormánnyal az élén, megérdemel egy színvonalas külszolgálati reprezentációt. Különösen a leendő budapesti nagykövetünkre vár nagyon fontos misszió, mely során minden erejével azon kell lennie, hogy előbb rendeződjenek a két ország kapcsolatai, majd pedig átlagon felüliekké válljanak, természetesen ehhez a magyaroknak nagyban hozzá kell járulniuk. A jelen helyzetben úgy tűnik, mind a két oldalon megvan a politikai szándék, bizonyos értelemben lélektanilag egy új helyzet állt elő, hiszen a társadalom nagy része pozitívan fogadja a közeledést, de mivel valamelyest ismerem a helyzetet, hogy is mondjam..., eléggé ideges vagyok, hogy ez a törékeny egyensúly kibírja-e holnapig. De hát reménykedjünk. Reménykedjünk.

○ Ön a Cseh–Szlovák Szövetségi Köztársaság szétválását a külszolgálat kötelékében élte meg. Szó volt már az előbbiekben arról, hogy az Ön kulturális identitása többrétegű, sőt az egyik domináns elemeként éppen a csehet jelölte meg. Hogyan élte meg az ország szétszakadását mint nagykövet és mint magánember?

• Nem volt ez számomra egyszerű probléma. Gondoljunk csak bele, több mint ötven évet az életemből csehszlovák állampolgárként éltem le, érzékelve, természetesen, a helyzet visszáságait is. Hogyha ehhez hozzávesszük a személyes kulturális kötődéseket, amelyek az esetemben nemcsak a cseh kontextussal bővültek, hanem a magyarral is, nincs abban semmi meglepő, hogy egy szétesőfélben lévő országot képviselni nagyon hálátlan feladat volt a számomra. Leginkább talán egy válóper stresszhelyzeteihez tudnám hasonlítani az akkori lelkiállapotomat. Már 1992-ben egyértelművé vált számomra, hogy visszafordíthatatlanul megindult az ország kettéválásának folyamata, annak ellenére, hogy a Mečiar-féle HZDS meglehetősen konfúzus magatartást képviselt. A szlovák külügyminiszter arról próbált meg-meggyőzni, hogy maradjak én a szlovák nagykövet, hiszen az ország úgysem esik szét, ugyanakkor a cseh külügyi helyettes a cseh nagyköveti posztra igyekezett rábeszélni. Ezekből a jelekből is láttam, hogy az én misszióm ezzel véget ér. Őszintén szólva nekem nem is annyira az önálló Szlovákia képviselete okozott volna lelki gondot, sokkal inkább az ország akkori politikai reprezentációja, tehát azok a személyek, akik az államalapítók szerepében tetszelegtek. Túl jól ismertem őket ahhoz, hogy elfogadjam a velük való együttműködés lehetőségét. Ezért aztán némileg megkönnyebbülve hagytam el a posztomat, s egyfajta elégtétellel nyugtáztam, hogy a külügyminiszter kivételével az egész kormány a visszahívásom mellett döntött, tehát antipátiánk kölcsönösnek bizonyult.

Az Antall-kormány, de főként Antall József esetében mindig is egyfajta tartózkodó, gyanakvó magatartást lehetett tapasztalni Cseh–Szlovákiával szemben, ami Szlovákia, egy jóval kisebb utódállam iránt, érzésem szerint, még inkább megvolt benne, de hangsúlyozom, ez csak az én megérzésem volt. Antallal kapcsolatban azonban meg kell jegyeznem, hogy a szomszédos államokra mindig is egyfajta felülnézetből tekintett, mintha Magyarország náluknál több lett volna. Érdekes módon más magyarországi diplomaták, teszem azt az Egyesült Államok nagykövete társaságában ilyen magatartást sohasem tapasztaltam. Tehát kettőnk viszonya nem az én elképzeléseim szerint alakult, már csak azért sem, mert az általam képviselt országhoz való viszonyulását az én személyemre is kivetítette, bár meglehet, hogy fordítva volt.

○ Erre mondaná Tőzsér Árpád, hogy Ön bizonyára nem az elvárásoknak megfelelő magasságban hordta büszke fehér fejét...

• (nevetve) Elképzelhető. ...Összegezve a benyomásaimat, az MDF politikája nem volt irányunkban mindig egészen őszinte, bár Jeszenszky Gézával egészen kollégiális viszonyt sikerült kialakítanunk. De mindezt összevetve Göncz Árpádnak Cseh–Szlovákiával, Havellal vagy akár velem kialakított kapcsolatával, azt kell hogy mondjam, egetverő volt a különbség. Nem volt tehát véletlen, hogy még a '89 előtt kialakult baráti kapcsolataim között, akik később a politikába kerültek, túlsúlyban voltak az SZDSZ-esek, illetve az akkori FIDESZ-esek, talán az egyetlen Kiss Gy. Csabát kivéve, aki viszont el is hagyta az MDF-et.

A legemlékezetesebb eseményre viszont külszolgálati megbízatásom lejártával került sor, amikor már csak, úgymond, csomagoltam. Résztvettem ugyanis a Demokratikus Charta sportcsarnokbeli nagygyűlésén. Úgy magával ragadott az ott kialakult forradalmias hangulat, hogy kis híján szónoklatba fogtam én is a barátaimmal együtt, mint Konrád Gyuri, Mészöly Miklós, Miszlivetz Feri és a többiek. Éppen ideje volt tehát, hogy hazatérjek, mert könnyen identifikálható lettem volna baráti kapcsolataimon keresztül. Természetesen, ha még hivatalban vagyok, nem engedtem volna meg magamnak, tudtam, hol húzódik a határ, mégis egyfajta intellektuális elégtételként könyvelhetem el, hogy egy tiltakozó nagygyűléssel mondtam búcsút Budapestnek. Felbuzdulva a látottakon, pár hónap múlva, 1993 júniusában létrehoztam a szlovákiai értelmiségiek fórumát (FIS), melynek statútumát lényegében a Demokratikus Charta szellemében dolgoztuk ki.

○ Említést tett arról, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok terén nem sikerült mindezidáig jelentős áttörést előidézni. Miben látja ennek az okát? Miként lehet előkészíteni, elősegíteni a paradigmaváltást, különös tekintettel a két ország integrációs törekvéseire?

• Kétségtelenül az lenne az optimális, ha bürokratikus eszközökkel lehetne elrendelni a paradigmaváltást, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Bizonyos előrelépést jelentene, ha lezajlana Szlovákia tényleges modernizációja, ami alatt nemcsak indrusztralizációt, urbanizációt értek, hanem a vele szorosan összefüggő kulturális modernizációt is. Ellentétben ugyanis a csehekkel, akiknél a nemzet modernizációja már a század első felében lezajlik, nálunk csupán a háború után kezdődik meg és sajnálatos módon a szocializmus évtizedeire esik. Tehát mára csehekkel összevetve is egyfajta megkésettség figyelhető meg esetünkben, és ebben valamelyest Magyarországhoz hasonlítunk, ahol Budapesthez viszonyítva a vidék modernizációja jóval lassabban zajlott le.

Van azonban a paradigmaváltásnak a modernizációnál, illetve az integrációnál egy lényegesen fontosabb feltétele, ez pedig a történelmi determinánsok tudatosítása az egyes nemzetek részéről. A szlovák társadalomban mindig is jelen volt, sőt, tegyük hozzá, hogy az előző kormány jóvoltából – amely a szeparatista törekvéseket a politikai doktrína szintjére emelte – máig él egyfajta hajlandóság az egyediségünk hangsúlyozására. Paradox módon épp az „államalapítóink" nem vették figyelembe a szlovák nemzetet formáló determinánsokat, semmibe vették, illetve nem akarták hangsúlyozni a szlovák nemzeti, politikai és kulturális identitás hagyományos orientációit. Ezek közül három fontos hagyományt emelnék ki. Elsősorban azt, hogy történelmünk során javarészt a nyugati kultúrkörhöz tartoztunk, hiszen a szlovák értelmiség főként Nyugaton, tehát Németországban, Franciaországban szerezte a műveltségét. Második determinánsként a történelmi Magyarországhoz való tartozás tényét említeném. Ezzel szemben évtizedek óta tartja magát az a nézet, miszerint az „uhorszkói" hagyomány nem a miénk, vagy ha igen, csak elszenvedői voltunk, ami szintén nem igaz. A harmadik jelentős determináns, amiről lemondtunk, még mielőtt magunkévá tehettük volna, az első Csehszlovák Köztársaság demokratikus hagyománya, pedig hogy mást ne mondjak ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a federáció szétesése békés, civilizált módon zajlott le. Mindezek a tradíciók, ahelyett hogy kedvező hatással lettek volna a szlovák identitás alakulására, a perifériára szorították, illetve elhallgatták, helyette pedig egyfajta khimérikus szlavofil vagy russzofil hagyományo táplálunk, bár ez is a szlovák hagyományhoz tartozó, de azt is látnunk kell, hogy a szélsőségesek a demokratikus hagyományok kiszorítására használják fel. Egyszóval nem rendelkezünk elemi önismerettel, amely Közép-Európában, illetve Európában elfoglalt helyünket tükrözné. Ebből fakadnak a mi komplexusaink, ezért olyan életképesek előítéleteink. Másrészt a paradigmaváltás nem lehet pusztán a történelemtudomány feladata sem, el kell telnie egy-két száz évnek, talán többnek is, amely során Szlovákia majd megtalálja a helyét. Ennek kapcsán megint Jozef Škultétyt tudnám idézni, aki 1896-ban írta le, hogy: „A mi életünk még nem nyugati, és nagy valószínűséggel nem is lesz soha." Akaratlanul is kimondta a szlovák fátumot jó száz évvel ezelőtt.

○ A szlovák történelmi identitás alakulásában a szlavofil orientáció mellett meglehetősen nagy szerep jutott az „uhorszkói" hagyománytól való „elrugaszkodásnak" is. Miben látja ennek az okát?

• Ez esetben az az érzésem, hogy a magyarországi magyarok is önvizsgálatot tarthatnának, elsősorban a történészekre, politikusokra, tehát az értelmiségre gondolva mondom. Az utódállamokat még a tényleges irredenta hangoknál is jobban irritálta az a bizonyos nemzeti, illetve kulturális értelemben vett fölényesség, hogy úgy mondjam „kolonialista" magatartás, amellyel hozzájuk viszonyult. Éppen ez a viszonyulási forma hívta életre a szomszédos népek esetében a védelmi reflexeket, amelyek – s most maradjunk csak Szlovákia példájánál – a szlovákiai magyarokkal szemben is érvényesülnek. Az a dologban a szomorú, hogy még csak nem is tűnik furcsának a szlovák közvélemény számára, hogy egy kisebbség nem veszélyeztetheti létében, nem asszimilálhatja a többséget, mint ahogy ezt a nacionalisták oly meggyőzően el tudják fogadtatni. Nyolcvan évvel a Monarchia felbomlása után is egyfajta gyanúval viseltetnek a magyarok iránt, ami kétség kívül valamiféle irracionális pszichés traumára utal, és szörnyen mélyre ásta magát a köztudatban. Nem tudom, valóban nem tudom, miként semlegesíthető, talán az időnek van a legnagyobb szerepe, de addig bármi kiválthatja a konfliktust.

○ Talán mégis a történelemtudomány kezében van a helyzet megoldásának kulcsa...

• Még 1991 végén, budapesti ténykedésem idején Fischer Ádámmal, a világhírű karmesterrel, vagy ahogy én neveztem őt „személyes politológusommal" megalapítottuk a Szlovák–magyar Értelmiségi Fórumot, melynek kezdeményezésére egyebek között létrejött egy kétoldalú találkozó, rangos történészek, politikusok jöttek össze azzal a céllal, hogy legalább egy formális memorandumot kidolgozzanak a szlovák–magyar történelmi megbékélés jegyében. Mindkét delegáció kidolgozta a maga a szövegét. Egyetlen egy pontban sem értettek egyet, mondhatni diametrális ellentétben álltak egymással. Igaz, '92-ben, mikor a második ülésre került sor, nem voltak meg a kedvező körülmények a tárgyilagos vitára, közrejátszott Bős–Nagymaros, az ország kettéválása – egyszerűen nem lehetett továbblépni. Amíg a történészeink nem találják meg a közös nyelvet, a történelemkönyvek is maradnak a régiek, és a térség közös történelme továbbra is csak szép eszmény marad.

○ A közös nyelv megtalálásához, elsajátításához valamelyest közelebb visznek minket olyan fontos kiadványok, mint például a Slovenská otázka v 20. storočí című antológia, amelyet Ön állított össze szlovák politikusok és gondolkodók írásaiból, és magyarul is megjelent A szlovákkérdés a XX. században címmel Milyenek voltak az első reakciók?

• Igen, eddig két nyelven jelent meg, de várhatóan a többi „visegrádi" nyelveken is kiadják. Petr Pithart, aki az egyik utószó szerzője, miután egy hét alatt átrágta magát a közel 600 oldalas kéziraton, felhívott és döbbenten közölte velem: nagyon nagy kár, hogy nem ismertük ezeket az írásokat az ország szétesése előtt, lehet, hogy minden másként történt volna... Petr Pithart azonban ritka kivétel a politikusok között, nem hiszem tehát, hogy másként végződött volna. Abban viszont igaza van, hogy a politikusok történelmi tudata szinte teljes mértékben nélkülözi az összefüggésekben való gondolkodást, s hogy a pillanatnyi helyzetekben leginkább az önérdek határozza meg cselekvésüket, ezt nevezik ők megható leleménnyel pragmatizmusnak. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nincsenek az értelmiség ténykedését illetően illúzióim sem Szlovákiában, sem Közép-Európában, egyáltalán, sehol az egész világon, de egyszerűen nincs más lehetőségünk. Talán legégetőbben éppen Szlovákiának van szüksége arra, hogy ez a már-már fatálisan kettészakadt társadalom kultiválódjék, s hogy kiutat keressünk ebből a szlovák, de mondhatnám azt is, hogy kelet- vagy közép-európai nyomorúságból. Bibó István jól látta, hogy minden nemzetnek magának kellene elgondolkodnia saját történelmén, figyelve mindeközben a szomszédjai véleményére is. Egyet kell értenünk ezzel a valóban nem mindennapi gondolkodóval abban, hogy Közép-Európában mindaddig nem beszélhetünk tényleges demokráciáról, tényleges megbékélésről, míg az itt élő nemzetek fel nem ismerik, és meg nem nevezik saját és közös nyomorúságuk mibenlétét. Jelen esetben úgy is fogalmazhatnánk, hogy elsősorban a szlovákokra vár ez a feladat, hogy saját nyomorúságukat megnevezzék, ezután következhetnének a sorban a szlovákok és a szlovákiai magyar kisebbség közös dolgai, végül pedig a szlovákok és a szomszédaik. Ehhez azonban le kellene végre mondanunk olyan mítoszokról, mint az ezeréves magyar elnyomás, illetve az ezeréves küzdelmünk az önálló államiságért...

○ Egyik kollégája a magyar tanszékről szimbólumnak nevezte Önt, Miroslav Kusý professzor pedig a magyarok „beavatottjának", tehát olyasvalakinek, aki bírja a nyelvüket, ismeri a „titkaikat". Úgy is értelmezhetők ezek a kijelentések, hogy olyan idők járnak, amikor az Önhöz hasonló emberekre különösen szükségünk van. Ha megenged egy személyes észrevételt, bennem az a benyomás alakult ki az idők során, hogy egy kissé kisajátítottuk Önt a magunk számára. Szinte magától vetődik fel a kérdés: Mennyire szabad elhatározásból, és mennyire helyzet szülte „muszájból" vált hivatásos „magyaristává"?

• „Magyarista sorsom" elől már csak azért sem tudnék menekülni, mert magam rohanok a karjaiba, tehát magam választottam. De hogy őszinte legyek, nemcsak közeledem hozzá, hanem időről időre távolodom is tőle. Úgy is mondhatnám, hungarológusi pályám nem mutat harmonikus fejlődési ívet. Talán azért is, mert aki ebben a térségben szlovák–magyar kapcsolatokkal foglalkozik, úgy jár, mint aki földön heverő magasfeszültségű vezetéket vesz a csupasz kezébe... szerencsésnek mondhatja magát, ha csak áramütést szenved. Minden ezzel kapcsolatos funkcióra azért hagytam magam rábeszélni – remélem, nem hangzik közhelynek –, mert úgy gondoltam, minél több embert érint a ténykedésem, annál hasznosabb társadalmilag, tehát személyesen túli indíttatásból. Ezért vállaltam el 1993-ban a Komenský Egyetem Magyar Tanszékének vezetését is. Közvetlenül megválasztásom után fülembe jutottak olyan hangok a szlovákiai magyarok köreiből, mint például a pedagógusok fóruma, hogy hogyan lehetek szlovák létemre a magyar tanszék vezetője. Egyébként, hogy rendes ember vagyok, csak hát – enyhe szépséghiba – szlovák. Ez a bizalmatlan légkör hivatali időm során végig elkísért, sőt, ma is, amikor már régóta csak egyszerű tagja vagyok, a legkülönbözőbb találkozókon felhánytorgatják nekem, hogy mertem akkor elvállalni...

○ Egy nem magyar szakos pusztán nemzetiségi hovatartozása jogán megkérdőjelezi egy kvalifikált hungarológus kompetenciáját?

• Így van. Az előítéletek mindkét oldalon nagyon mélyen gyökereznek. Az etnicizmus ott is elsőbbséget élvez, ahol nincs szerepe. A világ más tájain egyetlen

egyetemi tanszék sem működik emikai alapon, egyébként az összes amerikai, német és brit egyetem megszűnhetne. Mindenhol a szaktudás élvez prioritást. Megbízatásom előtt számoltam ezzel a lehetőséggel, de ilyen erős reakciót nem vártam.

○ Hogyan lehet ilyen bizalmatlan légkörben távlatot adni a hungarológiának?

• Kezdettől fogva szakmai problémaként kellett volna kezelni az ügyet. Elég csak az elmúlt évtizedeket vennünk, nemcsak hogy nem történt előrelépés ez irányban, teljesen elhanyagolódott ez a részterület. Úgy is mondhatnánk, hogy máig nem érdeke senkinek, hogy Szlovákiában kiépüljön egy minőségi szintű, szlovákok által művelt hungarológia. Sem az egyetemnek, sem a szlovákiai, sempedig a magyarországi magyaroknak. Szlovákiában folyamatosan elhanyagolt terület volt a magyar irodalom, nyelv, történelem és néprajz szlovák szempontúkutatása. Nincsenek szakértőink, nem rendelkezünk komplex képpel legfontosabbszomszédunkról. Ez pedig sok más téren érezteti hatását, például a külpolitikában,alapkutatások hiányában nem lehet kidolgozni semmilyen koncepciót. A probléma pedig továbbgyűrűzik: amennyiben nem rendelkezünk saját szemlélettel ajelenlegi, illetve az elmúlt évszázadok szlovák–magyar kapcsolatrendszerét illetően, nem vagyunk képesek kellő öntudattal szembenézni a másik féllel. Ez senkit semfoglalkoztat a mai Szlovákiában.

○ A jelenlegi tanszékvezető úgy gratulált Önnek az évfordulójához, hogyérje meg egészségben a hungarológiai intézet megalakulását. Mire Ön azt felelte, hogy: „akkor halhatatlan leszek". Ennyire rosszul állnánk?

• A magam idejében azt a javaslatot tettem, hogy hozzanak létre a bölcsészkaron a magyar tanszék mellett egy hungarológiai intézetet. Az akkori dékán hiába támogatta ezt a kezdemézést, az anyagi akadályokon túl politikai vonzata is volt az ügynek. De a tanszék tanárainak többsége sem érezte magát felkészültnek, hogy szlovák anyanyelvű hungarológusokat képezzen Gyakorlatilag itt bezárult a kör. De sok más problémával is szembe kellett néznünk, például a magyarországi ösztöndíjakat illetően. Egyszerűen nem értettem Budapest indolens magatartását. Mintha meg lennének elégedve az elmúlt évtizedek sztereotípiájával, miszerint a magyar tanszék csupán a szlovákiai magyar kisebbség „alma matere" lehet. Miért ne tölthetne be emellett más funkciót is – ez, vagy egy másik tanszék –, történetesen a magyar kultúra szlovák szakértőinek, illetőleg tolmácsok, fordítók képzését. A gyakorlat azt mutatja, hogy szinte lehetetlen jól képzett tolmácsot vagy fordítót találni teszem azt egy tárgyalás lebonyolításához. Számos anomália van itt jelen, amit egyszerűen vagy félreteszünk, vagy meg sem nevezzük. Ez közel sem nevezhető megoldásnak, egyszerűen hagyjuk csendben sorvadni a dolgokat.

○ Ezzel egyidőben lett tanszékvezetője a prágai Károly Egyetem Szlovák Tanszékének is.

• Igen, Cseh–Szlovákia szétesése után aktuálissá vált az önálló szlovák tanszék létrehozása, a meglévő cseh tanszék kötelékéből kivált szlovakisztika bázisán, s erre a tanszékalapító munkára kaptam felkérést 1994-ben. Egy ideig párhuzamosan vezettem a két tanszéket, majd mikor egyértelművé vált, hogy Pozsonyban nem történhet előremozdulás, egyetemi karrieremet Prágába helyeztem át. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hidegen hagy a szlovák hungarológia jövője. Szerencsére nemcsak az én személyemtől függ további sorsa, hiszen vannak már fiatal hungarológusok, a tanszék neveltjei, akik megérettek e munka folytatására. Őket talán nem fogja terhelni az előítéletes fogadtatás. Jóllehet, nem ártana, ha ez az új Don Quijote a szakmai felkészültség mellett kiterjedt kapcsolatokkal, megfelelő háttérrel is rendelkezne. Bár nekem ez még így sem sikerült. Másrészt az én szakterületem ennél jóval szélesebb, tehát volt választási lehetőségem.

○ De a tüske megmaradt Önben.

• Hát, igen. De nem úgy kell ezt érteni, hogy megkeseredtem volna, vagy hogy ne adj' Isten bárkire is neheztelnék. Inkább az bánt, hogy a környezetem nem vesz tudomást a helyzet komolyságáról. Nem érzem, hogy a kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítanék a szlovák–magyar kérdéskörnek, egyáltalán nem gondolom, hogy e körül forogna a világ. De ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy ez is a szlovák kultúrához tartozik, és főben járó bűnnek tartom, hogy szlovák részről ezt senki sem tudatosítja eléggé. Én ezt már pályám legelején megírtam egyik Kultúrny životban megjelent cikkemben, mert a saját bőrömön tapasztaltam a helyzet visszásságait, hogy mindaddig nem lesz szlovák hungarológiánk, míg szlovákok nem tanulnak magyar nyelvet és irodalmat az egyetemen. Meg is vádolt az akkori tanszékvezető, Csanda Sándor, hogy el akarom venni a kenyerüket, pedig eszemben sem volt ilyesmi. Ez az eset is jól példázza, hogy pályám kezdetén és vége felé, harminc év elteltével, mennyire hasonló akadályokkal kellett megküzdenem. Lám, milyen Don Quijote az ember! Nem azt állítom, hogy ha minden az elképzeléseim szerint alakul, a világ is más lenne. De talán mégis, lépésről lépésre haladva, tárgyilagosabban, szakszerűbben ítélnénk meg a szlovák–magyar viszonyt, nem pedig emocionális szinten, az egyéni tapasztalatok alapján, hogy ki mit mondott a kocsmában, vagy hogy ki kit előzött meg a sípályán.

○ Elmondása szerint nagyanyja a Monarchia öt nyelvét beszélte. Ön pedig több más nyelv mellett az összes „visegrádi" nyelvet bírja. Két „visegrádi" fővárosban volt már tanszékvezető, de több más egyetemen is adott elő. Mindezek azt igazolják, hogy a családjából magával hozott spontán multikulturalizmust professzionális szintre tudta emelni. Számomra ezért meggyőző és hiteles, amit a közép-európai együttműködés fontosságáról mond. De van-e erre „vevő" a mai helyzetben?

• A közép-európai eszmeiséget én nem a 90-es években sajátítottam el, tehát a hozzá fűződő viszonyom sem fejthető le rólam egykönnyen. Azontúl, hogy úgymond a génjeimben hoztam otthonról, munkám során sohasem tekintettem izoláltan érdeklődésem tárgyára, hanem egy tágabb kulturális kontextusban kerestem a befogadás hatásmechanizmusán lemérhető különbségek, illetve egyezések összevethetőségének lehetőségét. De ne felejtsük el, az elmúlt rendszerben nemcsak a proletár internacionalizmussal való összeegyeztethetetlensége miatt nem volt kívánatos a közép-európai együttműködés gondolata, hanem mert egyben a Monarchia vagy Nagy-Magyarország szellemiségének a feltámasztását is jelentette. Megjegyzem, ez utóbbi ellenvetés mindmáig kísért. Ennek ellenére a 80-as években Ladislav Ballekkel, Peter Zajaccal és másokkal az emigráns Sebestyén György kiadásában megjelenő, bécsi Pannonia folyóirattal tettünk kísérletet arra, hogy az együttműködésről alkotott elképzeléseinket valóra is váltsuk. De folytathatnám a sort a '90-es írótalálkozóval, vagy budapesti ténykedésemmel. Arról nem is szólva, hogy Visegrád létrejötténél, mi, visegrádi nagykövetek valamennyien ott „bábáskodtunk", ugyanis ránk hárult az a feladat, hogy országaink számára az együttműködés lehetőségeit megkeressük. Csupa kitűnő személyiséggel, felkészült, közép-európai habitusú szakemberrel dolgozhattam együtt, mint például Maciej Kozminski, Varga György, Jacek Baluch, Markéta Fialková, Engelmayer Ákos. Ami pedig tanári működésemet illeti, érdekes módon éppen Prágában sikerült megvalósítanom azt, amit Pozsonyban szerettem volna. Az ottani tanszéken a XIX. és XX. századi szlovák irodalmat a cseh és magyar irodalom kontextusával kobővítve tárgyaljuk. Az első évben meghirdetett speciális kollégiumom a szlovák–magyar kapcsolatokról olyan sikeresnek bizonyult más szakosok körében is, hogy következő évben, immár kibővítve, közép-európai szemináriumként indítottam útjára. Szerencsés véletlen, hogy nemcsak a diákok kedvence lett, hanem az enyém is. Különféle közép-európai vízióimmal traktálom őket, s mondhatom, nagyon aktívak. Az ember örömmel látja, hogy nem a kozmoszt kell kifűtenie.

○ Ami a prágai bölcsészkaron elméleti szinten folyik, a pozsonyi Kalligram Kiadóban, illetve az Ön által jegyzett 0S folyóirat (OS – občianska spoločnosť, magyarul polgári társadalom, a rövidítésee pedig tengelyt jelent – a ford.) szerzőségében megvalósulni látszik. Aki kicsit is ismeri a kiadó tevékenységét, tudhatja, hogy ott valódi műhelymunka folyik, nem pedig valamiféle meddő„közép-európázás".

• Emlékezetes marad számomra 1993 elejéről a dunaszerdahelyi Duna Hotel szeparéjában megrendezett találkozó, amelyen még budapesti nagykövetként vettem részt, és Szigeti Lacin kívül Petr Pithart, Mészöly Miklós is jelen voltak. Úgy ültünk ott, mint kissé már éltes donquijoték csoportja, akik egységgé szeretnék visszarendezni azt, ami éppen és újra szétesőben van, minden politikai háttér nélkül, de talán épp ez volt benne a felszabadító érzés. Szigeti Laci egy visegrádi könyvsorozatot tervezgetett, én meg egy visegrádi folyóiratot szerettem volna. Miután a mi kis „csúcstalálkozónkról" visszatértem Budapestre, és Göncz Árpáddal, Vásárhelyi Miklóssal kissé higgadtabb fejjel meghánytuk-vetettük az ötletet, a havilap helyett „közép-európai melléklet" lett belőle, mely már ötödik éve jelenik meg négy jelentős napilap (Sme, Lidové noviny, Gazeta Wyborcza, Magyar Hírlap – ill. ez év januárjától Népszava) hasábjain a „visegrádi" nyelveken. Tehát amikor visszatértem Szlovákiába, egyértelmű volt számomra, főként Szigeti Lacival és Grendel Lajossal folytatott beszélgetéseink alapján, hogy a Kalligram Kiadó őszintén gondolja és tettekkel igazolja a közép-európai együttműködést. Kétségtelen, hogy Szigetinek istenáldotta tehetsége van ahhoz, hogy különböző embereket együttműködésnek megnyerjen. Hagytam magamat elragadni, és talán magam is hozzá tudtam járulni valamivel. Két évvel ezelőtt, amikor a régóta dédelgetett, szlovák nyelvű visegrádi havilap is megszületett a kiadón belül OS címmel, végleg megtaláltam a helyem. Kis szerénytelenséggel talán elmondható, hogy ez a lap, minden behatároltsága ellenére, nem nevezhető mindennapos intellektuális teljesítménynek, és nem csak Szlovákiában, hanem, merem remélni, tágabb régiónkban is. A szerkesztőség által kiadott könyvek (Kolakowszki, Kornai, Debeljak, Žižek) pedig jól kiegészítik a kiadó visegrádi sorozatát. Ezek után a Kalligramról azt is elmondhatjuk, hogy a szlovák politikai esszéirodalom műhelyévé is vált, s bár ennek történelmi megítélése az utókorra vár, azt már ma is elmondhatjuk, hogy nem lehet elhanyagolható tényező. Mindenképpen örömmel tölt el, hogy jelen lehettem ezeknek a tervezeteknek, ötleteknek az életre hívásánál, és jó okom van azt hinni, hogy szép számmal vannak olyan fiatalok, akik folytatni tudják, akarják nemcsak a prágai szlovakisztikát, a pozsonyi szlovák hungarológiát, hanem a Kalligram tevékenységét is. Minden szkepszisem ellenére, valahol a csontjaimban úgy érzem, hogyha nem is lesz egyszerű feladat, talán reálisnak nevezhető.

○ A születésnapja alkalmából rendezett fogadáson láthattuk, mennyi kedves jóbarátja, tisztelője van Önnek. Tegyük fel, hogy a sors kegyelméből azokat is meghívhatta volna, akik már nincsenek az élők sorában. Kiket ültetett volna a képzeletbeli asztalfőre?

• Hát valóban... sok jóbarátom, kedves tanárom nincs már közöttünk. Hárman voltunk jóbarátok az egyetemi éveink alatt. Az egyikük Ivan Kadlečík, aki pukaneci magányában visszavonultan él, nagyon megörvendeztetett, hogy megromlott egészségi állapota ellenére is eljött. A másik, Albín Bagin, a kitűnő irodalomtörténész és -kritikus viszont már tizenhét éve nem él... és ő igazán szívbéli jóbarátom volt. El tudtam volna képzelni egy kevésbé csillogó ünnepséget is, mondjuk egy kiskocsmában a Mihály-kapu alatt, ahova egyetemista éveinkben jártunk az 50-es – 60-as évek fordulóján, és jól éreztük magunkat, pedig a rendszer nem volt valami jó. Na de melyik rendszer az? Talán már befejezem, mert még a végén elérzékenyülök, akár egy vén cseléd.

○ Ez jó is lesz végszónak.

•  (nevetés)