Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., május - Szlovák művészet és gondolat / Boldogság

Boldogság

Polgár Anikó fordítása

   

P. doktorról általánosan elterjedt, hogy nem szereti az öngyilkosokat. Sőt, még azt is beszélték, hogy a kötelező lebeszéléskor, mely a mi városunkban általában a völgyön át vezető magas hídon játszódik le, esős időben az ernyőjével szurkálja azokat a szerencsétleneket, napos időben pedig a sietve lehúzott cipőjével üti a korlátba görcsösen kapaszkodó ujjaikat.

Még csak másodízben voltam a sofőrje, amikor megjött a jelentés, amit nagyon vártam: valaki megint átmászott a korlát fölötti rácson, és megint tanácstalanul álldogál a híd szélén, hát csak érjen most már oda az orvos is a sofőrrel, ha már egyszer meg kell ölnie magát.

Biztosan megértik, hogy ilyen körülmények között nagyon kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, hogy igazak-e egyáltalán a híresztelések, így vezetés közben inkább az orvost néztem fürkészve, mint az utat.

Szép nyári nap volt, mintha öngyilkosságra teremtették volna. Az orvos mellettem ült ebben az ősrégi mentőautóban, térdét fölhúzta a deszkaülésre. Az igazat megvallva azonban, egy ilyen agglegényhez, aki egész életét a mentőszolgálatnál töltötte, nem nagyon illett ez a testhelyzet.

Részeg tekintettel bámult előre, s ezúttal is enyhén bűzlött. Szorgalmas eregetve a füstöt Royal márkájú cigarettájából azon volt, hogy tüdőrákot idézz elő mindkettőnknél. Védelmére legyen mondva, hogy én ingyen jutottam ebbe veszélyeztetett helyzetbe, míg ő a fizetésének legalább az egyharmadát Roy cigarettára költötte.

Betagozódva a sűrű forgalomba, még egy teljes fél órát se késve értünk ama nevezetes hídhoz.

Természetesen ifjú öngyilkosjelöltünk még a híd peremén állt, az orvos tisztje pedig az lett volna, hogy az élet szépségeiről szónokoljon neki, arról, hogy mennyivel értelmesebb lenne szépen visszamászni az innenső oldalra és aztán beköltözni a diliházba.

A mentő közvetlenül mellette állt meg. Az orvos lustán szállt ki, elindult, de már három lépés után nehezen szedte a levegőt. Hegyeztem a fülem minden feltűnés nélkül, és élesebb szemmel figyeltem: a cipőjét még nem vette le a lábáról csak – mint az öngyilkos – bámulta a mélységet. Igaz, a korlát innenső feléről.

Lenn, mélyen a völgyben folyó kanyargott széles ívben, mintha csak a napba torkollna. A csillámló hullámok vakítottak, de mindketten csak a mélységet bámulták. Az öngyilkos keze, mint ahogy az lenni szokott, görcsösen szorította a korlátot, az életösztön bizonyára sok nehézséget okozott neki. – Ugorj, fiam, ugorj – mondta biztatóan az orvos. – Ugorj, fiam, ugorj! Ezt addig kell megtenned, amíg fiatal vagy! Aztán már nincs ereje hozzá az embernek. Én már lemaradtam erről.

A fiatal öngyilkosjelölt csodálkozva fordította tekintetét az ár felől az orvos felé. A két férfi egymásra nézett. A fiú szeméből a folyó, a nap és a boldogság sugárzott.

Lehetséges, hogy ezt a baráti lélek megtalálása vagy az őrültség okozta, de én merem állítani, hogy ezen már az élete végéig semmit nem változtatott.

Az öreg orvos szeme szomorú volt és mély, akár a szakadék alattuk. Attól a perctől kezdve tudta, hogy ez a toprongyos és részeg orvos földúlt, akár az isten, aki szeretettel csak saját gyermekeit ölheti meg, hiszen magát mégse tudja, s így csak titkon irigykedhet rájuk.