Majd a síron túl...

ZOMBI BELENÉZETT A TÜKÖRBE ÉS JÓLESŐEN NYUGTÁZTA, HOGY JÓKÉPŰ. Még mindig, és dacára mindennek. Megborotválkozott. Ebben a percben boldog volt, hogy borotválkozhat. Férfi. Ujjaival beletúrt a hajába. A feje búbján meglehetősen ritka. A halántékán – még úgy ahogy. Magas homlok, egyre magasabb. Néhány hajszál a kezében maradt. Ijedten és undorral rázta le őket a mosdóba. Ottmaradtak. A mosdó piszkosnak látszott. A mosdó piszkos volt. Zombi undorítónak találta. Lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában, hogy ne kelljen ránéznie. Aztán újra felkapcsolta, és már csak saját magát nézte a tükörben.

Tegnap azt mondta a lánynak, hogy undorodik saját magától, ha borotválkozás közben nézi magát a tükörben. Ez egy jó mondat. Fel fogja használni. Felhasználja majd egyszer. Ez egy vezeklő mondat. Hatásos. Hatása van – a lányra. Habár Zombinak az, hogy milyen hatása lesz a lányra, a lányra, arra a bizonyosra... végképp nem számít. Mindegy. Egy mondat volt arra az alkalomra. Egy mondat volt, mely mintha egy regényből lenne. Egy könyvből. Lehet, hogy egy regényből volt az a mondat. Valamilyen könyvből. Zombi azonban nem emlékszik a címére. Sem az oldalra, amelyen ez a mondat olvasható. Sem a szerzőre. Sem a szereplőre, aki a könyvben kimondta. Ő, Zombi mondta ezt a mondatot. Ez a lényeges.

Zombi saját szemébe néz. Apró pöttyök a szivárványhártyáján. Apró szeplők. Az egyre kopaszodó fején is. Megszuvasodott fogain sárga lepedék. Naponta mossa őket ötletes eszközökkel. De a cigaretták... Sok, sok cigaretta... Mint a cigaretta füstje.

Zombi megnyugszik és végleg lekapcsolja a villanyt a fürdőszobában. Fölötte a férfias erotika illatfelhőcskéje lebeg. Kellemes. Izgató. Hogy mindenki tudja, kicsoda ő. Hogy ő maga tudja, kicsoda ő.

Bekapcsolja a rádiót. Belehallgat valamilyen adó valamelyik állomásának reggeli közvetítésébe. Hírek. Unalom. Háború, halál. Unalom. Idegen szenvedés. Unalom. Kommentált unalom. Zombi felfigyel. Kommentál egy Akárki. Zombi utálja. Megint fecseg az az Akárki. Nem lehet kibírni. Ökörségek. Üres, ízléstelen. Zombi erkölcstelennek találja. Igen. Erkölcstelen. Ennyi fölösleges szó. Minek ennyi szó? Zombit undorítja. Zombi jogosan felháborodott.

Neki, Zombinak is fel kéne már ezzel hagynia. Abba kéne hagynia. Majd ha meggazdagszik, akkor... Még mindig reméli, hogy egyszer abbahagyhatja majd. Ezzel az elképzeléssel vigasztalódik. Látja magát gazdagnak. Kezében cigaretta, fekete kávét iszik. Zombi – a milliomos. Zombinak ezek a gyerekkori álmai azonban nem igazán valósulnak meg. A boldogságról, a hírnévről... S így Zombinak nem marad más, mint továbbra is dolgozni a rádióban és örök igazságokat mondani az éterbe, melyek mindig elszállnak, mint a cigarettafüst. Az éterben... Zombi beszél és beszél. Erotikus színezetű hang. A szerelemről, a hűségről, az igazságosságról, a jóról, az életről és az igazságról. Ez jó. Rettentő jó. Zombi elragadó. Jogosan felháborodott a jó ügyért. Fellázadt a világban lévő minden rossz miatt. Amiatt, hogy egy Akárki megint fecseg. Az a felfuvalkodottság és üresség! Elszívott egy cigarettát. Zombi jobb, mint az az Akárki. Összehasonlíthatatlanul. Az összehasonlíthatatlan Zombi.

JOGOSAN FELHÁBORODOTT. KILÉP AZ UTCÁRA.

Borotvált, beparfümözött és felindult. Mára már megvan a témája. Megír egy kommentárt a fölösleges beszédről. Az út a munkába nem túl hosszú és unalmas... Zombi szenved. A város szürke, ronda. Zombi más városokat szeret – színeseket, dinamikusakat, olyanokat, melyekbena fiatalnak érezheti magát. És azzal az elképzeléssel hitegeti magát, hogy az élet még előtte van, hogy azt a legfontosabbat, azt a fő dolgot még – jövő időben – átéli. Zombi tegnap negyvenéves volt és holnap ötvenéves lesz. És abban a szürke városban, a ronda és rühes utcáival, már nem érhet el semmit. Soha el semmit sem ért el itt. Álmok, vágyak, tervek. Soha semmit. Sehol másutt sem ért el semmit, de itt ez így van neki rendelve. Álmodozni folyton – sikerről, hírnévről. Még nem olyan öreg. Elkezdhetne filmeket forgatni, megismerkedik emberekkel, írhatna egy könyvet... vagy... bármit. Végül is, miért ne gondolhatná, hogy előtte van még minden?

Zombi munkába megy. Kedvetlen. Az élet igazságtalan hozzá. Nem veszi őt körül boldogsággal folyton és rendszeresen. Zombi cudarul érzi magát. Szeretne mindennap gazdag, híres, sikeres és szerelmes lenni. Boldogan és problémák nélkül. Hogy el kelljen ismerni őt. Nem szokott így kijönni mindig minden egyszerre. Szinte soha, szinte semmi.

Útban a munkába Zombi kigondolja a kommentár mottóját. Ez valami, valami... halhatatlan lesz. Shakespeare: „Mit olvas, herceg? Szavakat, szavakat, szavakat..." Eszébe jut az a szamár Akárki, aki reggel úgy felidegesítette. Igen. Zombi herceg ma megtámad mindenkit, aki tékozolja a szavakat. Gondolataiba, mintegy oldalról, belopja magát egy mentőautó szirénájának átható hangja. Az autók elhúzódnak az útból, Zombi nem tud átmenni a zebrán, pedig zöld van. Amikorra a mentőautó jajgatva elrobog, már megint a piros világít. Az ördögbe! Zombi áll a jelzőlámpa előtt, mint a szamár. Mikor egy ideg szabja meg neki, hogy mikor léphet az úttestre és mikor nem, mindig úgy néz ki, mint egy szamár. Hogyhogy vele valaki manipulál. Zombi ezt nem viseli el. Identitásába gázolnak. A saját identitásába.

Szavakkal vannak tele az újságok. Újságból sok van. Ki olvasná el mindet. Zombi csak futtában olvas. Átforgatja a napi adagot, amit tegnap éjjel a nyomdagépek kiokádtak magukból, és betér egy kávéra. Szavak, szavak, szavak. Senki se olvassa ezt.

A kávéházban megy a televízió. A világ valamiféle új hullám ritmusára vonaglik. Zombi figyelmét ez leköti. Iszik egy kávét. Ül és bámul. Az énekesnő ingatja a derekát, kis mellei föl-le ugrálnak, rángatja a fejét, haja a feje körül örvénylik. A haja. Zombinak tetszik a lány haja. A sűrű haja. Az egészséges fogai. Zombinak egy hajszála a kávéjába esik. Kedvetlenül szedi ki a kiskanállal, és gondolatban köp egyet. Kávét iszik. Rendel egy whiskyt is. Így könnyebben fog írni. Jó formában kell tartania magát. Nem engedheti meg, hogy ihlető forrása elapadjon.

Ha egyedül van, whiskyt iszik. Ha egyedül van, nagyon fontos saját maga számára. Fontos neki, milyen az image-e. Oldalról figyeli magát. Ez sok idejét elveszi. Zombi gyakran gondolkodik önmagáról harmadik személyben. Önmagát önmagán kívülre állítja, hogy jobban élvezhesse saját magát. És aztán – ilyen megvilágításba helyezve önmagát – változtathatja gesztusait, átstilizálhatja magát, hogy jobban kitűnjön. Kontextusában látja saját magát. Meg van győződve, hogy a többiek ugyanúgy látják őt.

Egyszer az egyik ezek közül a lányok közül, akiket annyira szeret és akik annyira szeretik őt, egyszer az egyik azt mondta: ha nem innál tömény szeszt, már elkezdtél volna szétesni, eltűnni. Darabokra esni. Így csak a hajad hull. A lány gyűlölte őt. Gyűlölte őt, és ez a kijelentés volt az eredmény. Természetesen hazudott. Zombi abbahagyhatja az ivást, amikor csak akarja. De miért is akarná abbahagyni, hisz a világ szebb, ha iszik. Keveset, vagy rettenetesen sokat. Néha rettenetesen sokat iszik. Mértékkel vagy mértéktelenül. Mikor hogyan. Hogyha csak tartja magát, akkor mértékkel. Hogyha arra van szükség, hogy krízist és újrafeltámadást éljen át, akkor féktelenül. Ez rosszul fog végződni, muszáj lesz kikerülnie belőle. Ez rosszul végződik és muszáj kikerülnie belőle. Szükség van bizonyos erőfeszítésre, energiakiadásra és egy kis időre. És az élet mindjárt színesebb. Zombi a krízisben soha nincs egyedül. Sok férfi és sok nő segít neki. És ez segít neki.

Az irodában csengenek a telefonok. Senki sem veszi fel őket. Zombi kávézik. Az énekesnők forognak és hajuk meztelen válluk körül röpköd. Zombi szereti a tömegtájékoztatást. Zombi gyűlöli a tömegtájékoztatást. Zombi szereti a videoklipeknek ezt a kavarodását, Zombi undorodik ettől a telhetetlen, megfoghatatlan hektikától. Zombit faszcinálja az erő. Az éterben elhangzó szó, a képernyőn megjelenő kép ereje. Zombi ettől az erőtől fél. Birtokolni akarja. Fél, hogy teljesen elragadja őt. Nem fogja tudni, hogy azt, amit gondol, tényleg gondolja-e, vagy valamilyen televíziós csatorna vagy egy bemondó kényszeríti-e rá az éterből. Zombi szerelmes a kavarodás és a szomorúság, az apokalipszis és a gyönyör, az ocsmányság és a vágy, a kellemesség, a henyélés és a pontos digitális technika világába. Ez Zombi világa. Zombi ehhez tartozik. Teljesen. Gyűlöli ezt a világot és szereti. Belőle él és kineveti. Oidipuszi viszonya van hozzá, teljesen klasszikus értelemben. Örökre és végtelenül. Aztán felkel és elmegy. Felvenni a telefonokat, intézkedni.

ÚTBAN A KÁVÉHÁZBÓL A MUNKÁBA ZOMBI GYÖNYÖRKÖDIK A FOTÓMODELLEK MEZTELEN TESTÉBEN, valamilyen képes magazinokban. A fotómodellek felkínálják mellüket, természetesen... mindent, amijük van. Zombi bámul, és gondolatban hasonlítgat. De hisz ez mindegy. Hangosan, ha valaki mellette állna, azt mondaná, milyen visszataszítóak és milyen üres ez az egész – így mutogatni magukat. Nézi őket, csak azért, hogy meggyőződjön, mennyire fölösleges az egész. Akkor is, ha éjfélkor egyedül nézi a televíziót, nem győzi kicsodálkozni magát, milyen üres ez az egész, az erotika szerelem nélkül. Ezek a személytelen testek, melyek kielégülést és gyönyört nyújtanak, neki és bárkinek. Zombinak kialakult nézete van. Nincs ugyanis rászorulva a pornósztárokra. Habár a lelke mélyén fölöttébb elégedett, hogy ezek – az ő számára is vannak. Felszolgálva és egyértelműen. Néha szüksége van rájuk, de ez nem az ő hibája. Ez a mindenség hibája, amely néha saját maga kényére-kedvére, saját magányára hagyja őt. Ilyenkor bekapcsolja a televíziót, vagy fellapoz valami olyasmit... De a szórakozásnak e fajtáját tökéletes felülnézetből látja. Nem tartóztatja magát. Zombi.

Megy megírni a kommentárt. Az életről és az igazságról. A fölösleges beszéd hiábavalóságáról. Zombi munkába megy.

Telefonál a lánynak. A lány telefonál neki. „Ki zavarta meg a vonalat?", kérdezi a lány sokat ígérő hangsúllyal. „Nem tudom", mondja a férfi, tudtára adva, hogy megfejtette a sokat ígérő tónust és nincs ellenére. Megegyeznek délutánra. Megegyeznek estére is. Vacsorára. Utána hozzá. Az üzenetrögzítőn egy fiatal, szenvedélyes rendezőnőtől van üzenete. A műsor végén különös erotikus árnyalattal bejelenti a lány nevét. A lány epedezve néz rá homlokába fésült haja alól. Az üzenetrögzítőn valami ígéretes várható. Csak reggel hallgatja le, amikor Diana (vagy Zuzana?) a fürdőszobában lesz. De míg mindez lejátszódik, meg kell írnia a kommentárt. És felvenni a stúdióban. Este meghallgatja magát. Jobban örülne, ha az autóban, melyben szól a rádió és benne ő maga, hallaná őt Diana is (vagy Zuzana). Elképzeli ezt. És lehet, hogy Milena is hallgatja. Vagy nem? Lehet, hogy az – ő is. Zombi a fecsegésről fog beszélni, szavakkal. Saját magát fogja hallgatni. Az autóban. Ahogy mindig, ez bámulatos. Megilletődik saját magán. Ő Valaki. A kommentárja elhangzik. Átvált egy másik állomásra.

A ZENE SZÓL, ÉS AZ ÚT EGYSZERIBEN SZÉLESEBB, a szürke város fényei ragyogóbbak. A világnak más dimenziója nyílik meg. Zombi úgy érzi magát, mint egy amerikai filmben. Az autót a rádióból ömlő taktusok, tónusok ritmusában vezeti. Úgy vezeti az autót, mint egy amerikai filmben. Rágyújt egy cigarettára, érzi hogyan változik meg, hogyan töltődik fel nedvekkel. Identitás. A saját identitása. Elringatva, a tónusok ritmusában, egyre fantasztikusabb, egyre színesebb, Zombi bámulatosan érzi magát. Érzékeli sajátmagát, ízlelgeti... A visszapillantó tükörben meglátja az út egy szeletén kívül saját magas homlokának egy részét is. A hajtincseket, melyek a feje tetején maradtak. Az ősz haját. Az őszülés nem illik neki. Bizonyos férfiaknak illik. Ő nem tud beletörődni abba, hogy ez az ősz fej az ő feje. Úgy néz ki, mint egy szerencsétlen, megijesztett teknősbéka. Fiatal korában hosszú hajat viselt. Valóban ő volt az, ahogy fiatalon kinézett, vagy valóban ő az, ahogy most kinéz – ősz hajjal? Zombi kikapcsolja a rádiót. Elment a kedve attól, hogy egy amerikai filmben játsszon. Elromlott a hangulata. Identitás, haj nélkül... Zombi nem tudja, mit kezdjen ezzel.

De este találkozik Dianával. Diana vágyat és bátorságot ad neki az élethez. Ha látja saját tükörképét a lány sóvárgó, fiatal pupillájában, tudja, hogy ő Valaki. Diana csodálja őt. Mivel Zombi csodálatraméltó. Diana meghallgatja a kommentárt, és azt mondja neki, hogy jó volt, kitűnő, pompás. Hogy nélküle a rádió nem érne semmit. Hogy jobb, mint bárki más. És igazat ad neki, mikor Zombi arról álmodozik, hogy egyszer az egész rádió az övé lesz. Mindenkit elbocsát, és csak magát fogja foglalkoztatni és... még néhány ügyes embert, aki egyetért majd vele. Diana nem ismer senkit, aki ilyen fantasztikus. Pontosabban, Diana még senkivel sem feküdt le, aki ilyen fantasztikus ember. Senkivel, aki az éterben beszélt, például, de senki olyannal sem, aki megjelent a televízió képernyőjén. Senkivel, aki ismeretségben volt egy miniszterrel vagy ilyesmi. Zombi néha-néha valahol megjelenik, és itt-ott valakit megismer. Köszönet az apjának, akinek megpróbál a nyomdokában járni. De elmerül, egyre mélyebben merül el a középszerűségbe. És mi van abban? Dianának nincs oka rá, hogy az apjával hasonlítsa őt össze. Csak ő, Zombi hasonlítja magát. Diana csodálja őt, akármi is történik. Hatalma van a lány fölött, és ki akarja őt használni. Például Diana kifejezetten azt mondta, hogy az ősz haj az intelligencia és a komolyság jele. E két dolog kombinációja állítólag tudományosan igazolhatóan hajhullást okoz. Diana nem kételkedik az ő intelligenciájában és – dacára mindennek – még a komolyságában sem.

Zombi saját szenvedélyét a megnézett filmekből leste el. A helyzeteket, eljárásokat, azt, hogy honnan kell kezdeni, hol kell folytatni, és hasonlókat. Néha sajnálja, hogy közben nem látja magát, hogy nem veheti filmre és nem nézheti meg magát... Magát, nem a lányt. Szereti magát elképzelni közben.

Szereti nézni a nőket is. Táplálja magában azt a jóleső érzést, hogy a hatalmában tartja őket. Viselkedésük és érzéseik csak tőle függenek. Arra reagálnak, amit ő csinál. Megvan ez a hatalma fölöttük. Birtokolja őket. Megvan ez az érzése. Ezért szereti ezt annyira. Gyönyört is érez. Azt is. De nem ez a fő. Birtokolja őket, s ezzel legyőzi önmagát. Saját határait. Saját énjét. A kezében tartja őket, és úgy érzi magát közben, mint az isten. Néha ijedten jut eszébe, hogy talán megcsalják őt. Hogy csak színlelnek. Néha nem tudja, mennyire és mit idéz elő ő – és mit más. Máskor viszont azt gondolja, hogy ezt pontosan tudja. És hogy minden csakis tőle függ.

HA AKARNA, BÁRMELYIKNEK CSINÁLHATNA KÖZÜLÜK GYEREKET. De ő nem akar. Csinálni. Ő alkotó. Ő. Miért nem akar? Minek? Folytatás? Minek a folytatása? Saját magának? Minek? A lány folytatása? Miért kellene ebben neki részt vállalnia? Mindkettőjük folytatása? Kik ők ketten? Véletlen ismerősök? Zombinak ez a hatalmában van. Tudja, hogy folytatni nem kell. Ezért nem csinál neki gyereket. Ő, az aktív, az alkotó, a potens. Néha egy kicsit impotens. De ez nem számít. Omnipotens. A pozíciónak van szerepe, nem a potenciának.

A tény, hogy lehetne gyereke, a végtelenség felé mozdítja el őt. Zombi már régen elvált, és van egy lánya meg egy fia. Talán nemsokára nagyapa lesz. De még mindig lehetnek kisgyerekei, akik eltöltenek őt új boldogsággal. Felnőtt gyerekei már régen a fejére nőttek. Ezenkívül ő nem lehet az a számukra, ami az ő apja volt az ő számára. Ő, Zombi, nem lehet példakép a gyermekei számára.

Felesége már rögtön a házasságuk kezdetén talált egy banális vezetéknevű szeretőt, mert Zombi többször megcsalta őt. Aztán panaszkodott, hogy a felesége megcsalta. Otthagyta őt. Férjhez ment a banális vezetéknevűhöz, de még mindig úgy hívják, mint őt – Zombit. A gyerekek is az ő nevén vannak. Zombi szaporítja a bölcs tanácsokat – mint az Ószövetség. És ha az érzelmekre akar hatni, elmeséli a lánynak – annak az újnak – a történetet arról, hogyan csalta meg őt a felesége a banális vezetéknevű férfival. És így Zombi megtört lett. Nem tehet róla. De a szerelem talán kigyógyítaná őt. Talán. És itt-ott, néha, egy-egy lány hanyatt-homlok rohan, hogy megmentse Zombit. Ő egy a sok közül.

Zombi keresi a lényeget, és nem talál semmit. Figyeli saját magát, figyeli a lányt, ezt is és azt is, azután egy másikat, megint másikat, és nem tudja. Zombi nem tudja, hogy valaki más tudja-e. Teljesen átadni magát valaminek. Fél. Ha nem lenne a dolgok fölött, mindenekfölött, ha nem lenne önkontrollja, de fél, hogy saját magát veszti el. Amit Zombi nem ért, annak nem vág neki. Annak inkább ellenáll. Zombi soha semmi olyanba nem ártja magát, amit nem ért. Hogy valaki manipuláljon vele? Hogy ne ő legyen fölényben? Identitás.

Zombi nem fekszik le eggyel csak párszor. Ha a kapcsolat aránytalanul hosszúra nyúlik, kínos gyötrődés lesz belőle. De ilyen az élet: kínos gyötrődés. Így Zombi az élet értelméhez jut el. Fokozatosan.

Zombi szívesen beszél a családról. A gyerekekről. Arról, hogy még egyszer szeretne megnősülni. Romantikusan, szerelmesen beszél. Szerelmes saját magába, ahogy a családról és a gyerekekről beszél. Biztosan tudna róluk gondoskodni. Felnevelni őket. Hisz a gyerekek maguktól nőnek. Néha idegesítenek. Törődni kell velük. Erre lenne Zombinak a feleség. Néha szereti azt állítani magáról, hogy felelőtlen. Azt mondja magáról, hogy nőtlen, és bármikor újrakezdheti. Bármikor szakíthat az állandó barátnőjével, akivel rendszeresen szakít és rendszeresen kibékül, akihez rendszeresen hű és még rendszeresebben hűtlen, és aki ezt rendszeresen viszonozza neki. Zombi már tizenöt éve egyfolytában összeveszik vele. Nem akar vele összeházasodni. Nem akar tőle gyerekeket. Egy más férfitól. Egy más nőtől, Olyantól, aki hű lenne hozzá. Még mindig van esélye. Zombinak is és a lánynak – annak az ismeretlen ismerősnek. És míg ez eljön, míg bekövetkezik, addig Zombi éli a maga állandóan összetett érzelmi életét. A tarkát, a gazdagot. Eseményekben, személyekben, helyekben, tettekben, módszerekben gazdagot. Mint mikor egy gyerek egyetlen foltba keveri a festékeket. És az ember csak csodálkozik, hová tűntek ezek a ragyogó színek és árnyalatok. Miért van itt csak egy – se nem zöld, se nem kék, se nem teljesen szürke, de valamiféle – se nem fekete, se nem fehér. Se minden, se semmi. Mindent hozzá lehet adni, és bármit elvenni. Egyhangú, megnevezhetetlen szín.