Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., március-április / 1848-49 legendája a szlovák történetírásban

1848-49 legendája a szlovák történetírásban

A liptószentmiklósi petíció

A liptószentmiklósi petíció ügye történelemtudományunk és publicisztikánk első jelentősebb akciója annak a törekvésnek a jegyében, hogy bebizonyítsa a szlovák nép szellemi nagyságát és ellenzőinek rosszindulatát.

A liptószentmiklósi petíció annyiban „népiesült“, hogy korunk honpolgára két-három pontot ismer belőle megfésült, emészthető formában. Többnyire tudja, hogy a petíció általános országgyűlést követelt, ahol minden képviselő a maga anyanyelvén szólhatott volna, hogy szlovák iskolákat akart, és azt, hogy a szlovák lakosságú vármegyékben a szlovák legyen a hivatalos nyelv.

A Szlovák Tudományos Akadémia kiadásában megjelent Dejiny Slovenská [Szlovákia története] című összefoglaló mű második kötetéből az olvasó az alábbi tartalmú liptószentmiklósi petíciót ismeri meg:

1.  A magyar nemzet Magyarországon belüli felsőbbségével szemben követelik valamennyi nemzetiség egyenjogúságát, testvéri együttélését, kölcsönös tiszteletét és támogatását.

2.  Az ország igazgatására követelik a testvéri nemzetek általános országgyűlésének létrehozását, ahol minden nemzetet a saját követei képviselnének.

3.  A nemzetek általános országgyűlésén kívül az egyes nemzetek számára külön nemzetgyűléseket követelnek, ahol a nemzeti ügyeket vitatnák meg. Nyilvánvaló követelésről van szó, amellyel a szlovák polgári értelmiség biztosítani akarta politikai hatalmát nemzete területén.

4.  A nemzeti érdekek elárulását megakadályozandó követelik, hogy az országgyűlés képviselőit hűtlenségük esetén választóik felelősségre vonhassák.

5.  A magyar nyelvnek a vármegyei és a választmányi tanácskozásokon történő bevezetésével szemben követelik, hogy a szlovák vármegyékben, városokban és községekben a szlovák nyelvet használják, és ezt törvény biztosítsa.

6.  A nemzeti élet és a nemzeti kultúra szempontjából fontos követelés volt a nemzeti iskolák létesítése. Követelik, hogy a szlovák nemzet számára alapítsanak szlovák iskolákat, mégpedig a legalsóbb szintű elemi iskoláktól kezdve egészen az egyetemig.

7.  Követelik, hogy a magyar vármegyékben az iskolákban tanítsák a szlovák nyelvet is, a szlovákokban pedig a magyart, hogy a nemzetiségek így közelebb kerüljenek egymáshoz, és kölcsönösen megértsék egymást.

8.  A nemzeti különállás és egyenjogúság hangsúlyozása céljából követelik, hogy a szlovák nép számára ismerjék el a piros-fehér nemzeti színű zászlót, a magyar nemzet számára pedig a piros-fehér-zöldet, és a magyar címerrel kiegészített ugyanilyen színű trikolór lett volna az állami zászló.

9.  A korlátozott és rendi választójoggal szemben... követelik, hogy a nemzetképviseletének jogát ne a származás és a rang határozza meg, hanem az egyenlőség szelleme és joga. Ezért követelik az általános és egyenlő választójogot, „hogy Magyarországminden nemzetéhez hű... állampolgára és lakosa, aki húszéves, választhasson, és aki húszéves,1 választható legyen“

10. A sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozásával szemben követelik a „sajtószabadságot sajtótörvény nélkül, az újságok és folyóiratok kiadásának szabadságát szintén óvadék nélkül“; továbbá a teljes gyülekezési és egyesülési szabadságot a közügyekről való nyilvános tanácskozások céljából...

11. Ez a pont a földműveskérdésre vonatkozik, és mivel e petíció egyik legfontosabb pontjának tekintjük, teljes terjedelmében közöljük: Követeljük, hogy a falvakban, mezővárosokban és irtásfóldeken lakó, és különféle emberek által hosszú éveken át különféle módokon elnyomott, becsapott, erdeiktől és legelőiktől, szántóiktól, általános megélhetésüktől, irtásfóldjeiktől, műhelyüktől és egyéb vagyonuktól megfosztott polgártársaink kielégítésére, tehát ezeknek a kisemmizett állampolgároknak a kielégítésére tüstént olyan rendet teremtsenek, hogy hozzájussanak korábbi ingatlan vagyonukhoz, vagyis egykori irtásfóldjeikhez, legelőikhez, erdeikhez, műhelyükhöz stb., és hogy ők és utódaik ezen vagyonukkal jog szerint korlátlanul rendelkezhessenek. ...

12. Követelik [anko Kráľ és Ján Rotarides szabadon bocsátását, akiket a kormány, illetőleg annak szervei azért börtönöztek be, mert védelmezték a nép jogait.

13. Követelik, hogy Magyarország nemzetei forduljanak az uralkodóhoz, hogy az biztosítsa a galíciai lengyelek nemzeti jogait és szabadítsa fel őket.

14. Kifejezik abbéli reményüket, hogy a minisztérium mihamarabb teljesíti követeléseiket, mert különben „ebben azt fogjuk látni, hogy nemzetünket a korábbi vakságra és szolgaságra ítélik“2

Nézzük meg közelebbről a petíció néhány pontját!

Az első, bevezető pont az idézett testvéri együttélésre való felszólítás előtt kimondja, hogy a szlovák nemzet ébredezik a magyar hazában kilencszáz éves álmából... mint ennek az országnak ősnemzete és egykori egyetlen birtokosa, és az egyenlőség eme évszázadának zászlaja alatt felszólítja Magyarország valamennyi nemzetiségét…3

A petíció szerzői nagyon is jól tudták, mire a legféltékenyebb a magyar országgyűlés, a minisztérium (kormány), és mi a szívügye – tudták, hogy az egyenlőség zászlaja az, amelyet a hivatalos elmélet szerint a magyar nemzet bontott ki és terjesztett ki önzetlenül, mindennemű különbség nélkül Magyarország valamennyi polgára fölé. A magyarok jogot formáltak rá, hogy a többieket ők szólítsák az egyenlőség zászlaja alá, és a konkurens szlovák felhívást gúnynak tekintették. Hasonlóképpen elfogadhatatlan volt számukra a „szlovák nemzet“ fogalom, mert –mint már említettük – a korabeli felfogás szerint a nemzet az önálló állammal, az államnemzettel volt egyenlő. Azzal a megfogalmazással sem érthettek egyet, hogy a szlovákok voltak egész Magyarország egykori birtokosai. Így hát egyrészt értékelni kell a petíció szerzőinek elvszerű magatartását, azt, hogy nem alacsonyodtak le az opportunizmusig, és bátran emlékeztettek arra a történelmi tényre, hogy a szlovákok előbb voltak itt, mint a magyarok. Másrészt – követelésekről lévén szó – nem sok politikai érzékre vallott, hogy már petíciójuk bevezetőjében meglengették a vörös posztót az előtt a bika előtt, amellyel meg akartak (ha akartak) egyezni.

A második pontot teljes egészében az eredetiből kell idézni:

Hogy a magyarországi nemzetek Egyenlőségének alapján alakuljon meg a magyar korona alatt élő testvérnemzetek általános országgyűlése, amelyen valamennyi nemzet nemzetként lesz képviselve – és minden nemzet minden képviselője köteles lesz a maga nemzetét nemzeti nyelvén képviselni, és az országgyűlésen törvényesen képviselt nemzetek nyelvét bírni.

Más szóval minden képviselő köteles lett volna az országgyűlésen a maga anyanyelvén beszélni. Vagyis minden képviselőnek beszélnie kellett volna Magyarország összes nyelvét. Nem lehetett volna tehát képviselő egyetlen olyan magyar, német, román stb., aki ne beszélte volna a szlovák nyelvet. És megfordítva, a szlovák nemzetet csak olyan követek képviselhették volna, akik bírják az országgyűlésen törvényesen képviselt nemzetek nyelvét, tehát beszélnek magyarul, németül, románul, szerbül, ruszinul, esetleg még olaszul is. Hány ilyen nyelvzsenijük volt a szlovákoknak? És hány a többi nemzetnek?

Mindjárt az első konkrét követelés kivihetetlen volt, és így logikusan elfogadhatatlan. Erről azonban a mi népszerűsítő, illetve tudományos publicisztikánkban egyetlen szó sem esik, csak azt a részt szokás idézni, amely megfelel a beprogramozott propagandának, és nemegyszer még azt is retusálva.

Így például a szerint a könyvecske szerint, amelyet a Szlovák Nemzeti Bank adott ki (amint a bevezetőjéből kiderül, a tanulóifjúság számára), a liptószentmiklósi petíció azt követelte, hogy: Magyarországon közös országgyűlés legyen minden nemzet számára, amely a magyar állam területén él. Hogy az egyes nemzetek képviselői ezen az országgyűlésen anyanyelvükön beszélhessenek.4 A könyv szerzői – összesen négyen vannak – nem írnak igazat. A petíció nem lehetővé, hanem kötelezővé kívánta tenni az anyanyelv használatát. A szöveg önkényes megváltoztatása arról tanúskodik, hogy a szerzők tudatában voltak e követelmény képtelen voltának, ezért a legenda érdekében finoman módosították. Tökéletes szerzők, tökéletes történelem.

De nézzük a mát! Az első, a második és a kommunista Cseh-Szlovák Köztársaság idején, akárcsak a jelenlegi Szlovák Köztársaságban a törvény egészen 1996-ig lehetővé tette, hogy a képviselők a parlamentben használják az anyanyelvüket. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának új házszabálya azonban ezt a lehetőséget megszüntette. A magyar nemzetiség képviselői (bár a magyar nyelvet nem használták a parlamentben) tiltakoztak, de a szlovák képviselők kitartottak amellett, hogy az egyetlen törvényes tárgyalási nyelv – a szlovák. Jozef Prokes (Szlovák Nemzeti Párt) például azt mondta: Személy szerint meggyőződésem, hogy a különféle nyelvek használatából csak zűrzavar származik. Hubert Kraus (Szlovákiai Munkások Szövetsége): A szlovák parlamentben szlovákul kell beszélni. Elképzelhetetlen, hogy a szlovák parlament, az államalkotó nemzet képviselői fülükön fejhallgatóval hallgassák magyar kollégáikat.

Es Ján Smolec képviselő (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom): A magyar kisebbség képviselőinek nem kellene képtelen követelésekkel provokálniuk.5 Az elektronika és a tolmácsberendezések korában a SZNP tiszteletbeli elnöke fél a fordítás okozta zűrzavartól. Kraus, a munkásosztály képviselője az államalkotó nemzet megsértésének tekintené, ha egy-egy felszólalást tolmácsberendezés segítségével, idegen nyelven kellene végighallgatni. Ján Smolec pedig röviden és velősen fogalmaz – ez provokáció és képtelenség.

Hasonló reagálások 1998 februárjának elején is elhangzottak, amikor is az Európa Unióban érvénybe lépett a Nemzetiségi Kisebbségek Jogait Védő Keretegyezmény, amelyet Szlovákia is ratifikált. Egy magyar képviselő kérése, miszerint a Szlovák Nemzeti Tanács legalább formálisan ismerje el a kisebbség azon jogát, hogy képviselője a parlamentben a kisebbség nyelvén szólalhasson meg, felháborodást váltott ki. A Slovenská republika [Szlovák Köztársaság] című (kormánypárti – a ford. megj.) napilap erről az eseményről az alábbi címmel tudósított: Naivitás, vagy már választás előtti provokáció? (1998. február 4.) Egy nappal később ugyanez a napilap visszatért a témához: Ján Malovec cikkében megállapítja, hogy a legfőbb szlovák törvényhozó testület plénumában magyarul felszólalni kardinális provokáció.

A magyar képviselő kezdeményezésével a Novy cas [Új Idő] című napilap is foglalkozik (1998. február 5.). Márius Kopcsay józan kommentárjában egyebek közt konstatálja, hogy némely jog érvényesítéséhez, főként, ha az eltér a bevált szokásoktól, a társadalomnak meg kell érnie. Nem áll szándékomban a szerzővel vitatkozni, igaza van, még nem vagyunk elég érettek. Csak az az érdekes, hogy a szlovák politikusok százötven évvel ezelőtt úgy vélték, a társadalom már elég érett a jogok ilyetén érvényesítéséhez.

Százötven évvel ezelőtt nem voltak tolmácsberendezések. Nem volt elektronika, nem volt fejhallgató. Az akkori magyar országgyűlésen nem egyetlen nyelvből kellett volna tolmácsolni, hanem legalább hétből. És a képviselők nem hogy használhatták volna, hanem kötelesek lettek volna használni az anyanyelvüket – ez állt a liptószentmiklósi petíció második pontjában. A magyarok elutasították a petíciót, és a szlovákok ismert pártfogója, Seton-Watson (írói álnevén Scotus Viator – Utazó Skót) e szlovák dokumentum néhány pontját „nyilvánvaló képtelenségnek“ minősítette. A mi történetírásunk szerint azonban ez a petíció a magyarok felé nyújtott baráti jobbnak tekintendő. Sőt még Dániel Rapant szerint is a petíció időszaka olyan időszak volt, amikor a szlovákok becsülettel igyekeztek megtalálni a magyarokkal való együttélés módját.6

Milyen eltérően lehet vélekedni ugyanarról: amit mi követeltünk, az igazságos, az igazságtalanság megszüntetése, amit mások követelnek, az sértés, képtelenség, provokáció. Miközben a lényeget tekintve ugyanarról van szó...

A petíció harmadik pontjából is csak az első mondat felét szokás megismertemi a közvéleménnyel, a külön nemzetgyűléseket. A szöveg további része azonban bővebben is kifejti ezt a gondolatot, etnikai határok kijelölését követeli, hogy minden nemzet erősen odakötődhessen, és minden nemzetnek szabad legyen erősen kötődnie a maga nemzeti központjához, és a magyarok kisebbsége ne legyen kénytelen a szlovák többségnek, a szlovák kisebbség pedig a magyar többségnek szolgálni és magát alávetni.

Az erősen kötődhessen a maga nemzeti központjához megfogalmazás az áttelepítés bizonyos formájával számolt, hogy kisebbségek nélkül lehessen megvonni a határokat. Kötődhessen és szabad legyen kötődnie – mondja ki a petíció, tehát önkéntes alapon kellett volna (szabad lett volna) kötődnie a magyarnak a magyar vidékekhez, a szlováknak a szlovákokhoz. Amint látjuk, a petíció e képzeletet megmozgató pontja máig ott motoszkál néhány politikus fejében. Ki tudja, nem belőle merítettek-e példát szláv testvéreink az egykor volt Jugoszláviában...

Az alábbi, tájékoztató jellegű statisztika ilyen képet fest a szlovák etnikum korabeli eloszlásáról:

vármegye szlovákok
Liptó 95
Árva 95
Trencsén 95
Zólyom 95
Nyitra 75
Turóc 75
Sáros 70
Bars 60
Szepes 55
Hont 50
Gömör 45
Pozsony 45
Ung 35
Abaúj 30
Békés 25
Zemplén 25

A nemzeti központ, mai nyelven szólva területi autonómia tehát problémamentesen Liptó, Árva, Zólyom és Trencsén vármegyéből állhatott volna. Ezen a területen élt a szlovák lakosság mintegy negyede. Ha ehhez a területhez hozzáadjuk azokat a vármegyéket, amelyek lakosságának több mint a fele szlovák volt (Nyitra, Turóc, Sáros, Bars, Szepes, Hont), a szlovák etnikum határain belül élt volna a szlovákok nem egész két harmada. A maradék harmadot tehát oda kellett volna költöztetni (erősen odakötni), kicserélve a szepesi németekkel, a barsi magyarokkal vagy a sárosi ruszinokkal. Ki szervezett volna meg egy ilyen bonyolult áttelepítési akciót – és ki egyezett volna önként bele? Visszatértek volna-e a termékeny Alföldön megtelepedett szlovákok őseik sovány irtásföldjeire?

A petíció harmadik pontja sem tekinthető tehát reálisnak, kivihetőnek.

A második és a harmadik pont megfogalmazásából azonban valami más is következik: az általános országgyűlés nyilván a nemzetek képviselőiből állt volna, ami azt jelenti, hogy ennek az országgyűlésnek a tagjait bizonyára nem a polgárok választanák, hanem az egyes nemzetgyűlések delegálnák – és vonnák felelősségre, ha „elárulnák“ nemzetük érdekeit, ahogy ezt a petíció már idézett negyedik pontja kimondja. De ezek csak találgatások.

Vajon miféle kritériumok szerint ítéltetett volna meg a hűtlenség és nemzetárulás? Ki és mi szerint hozta volna meg az ítéletet, amelynek a képviselő alávetette volna magát, ahogy a petíció eredetije megszabja? Miféle mechanizmus kényszerítené a képviselőt, hogy mondjon le mandátumáról, ha valamit saját belátása szerint megszavaz, és ezek után valaki megvádolja, hogy hűtlen volt nemzete ügyéhez? Már akkor is számoltak vele, hogy a képviselőjelölt előre és keltezés nélkül aláírja esetleges lemondását? Kinél lettek volna letétben ezek a lemondólevelek, és ki küldte volna el őket szükség szerint az országgyűlés elnökének?

Az ötödik pont fölöslegesnek tűnik. Ha egyszer már kijelölték a „nemzeti központot“, és megalakult a nemzetgyűlése is, mi értelme még azt követelni, hogy a szlovák etnikai területhez tartozó vármegyékben a községi és megyei tanácskozásokon a szlovák nyelvet használják?

A hatodik pont az, amelyen Scotus Viator a legjobban elcsodálkozott. Szlovák iskolák létesítését követelik benne – elemit, polgárit, tanítóképzőt, gimnáziumokat, líceumokat, papneveldéket, ipariskolákat és egyetemeket, és valamennyinek szlovák legyen a tanítási nyelve.

Mielőtt még elgondolkodnánk a szlovák nyelv akkori állapotán, tegyük elmélkedésünk tárgyává az eredeti petíció hetedik pontját is, mely szerint követelik, hogy a felsőbb iskolákban és az egyetemeken egész Magyarországon vezessék be a szlovák nyelv tanítását, hogy így ezek a nemzetek, egyik a másikhoz közeledjenek, nevezetesen, hogy az országgyűlésen magyarul beszélő magyarokat a szlovákok, és az országgyűlésen szlovákul beszélő szlovákokat a magyarok megérthessék.

A nemzetek egymáshoz való közeledése egymás nyelvének kölcsönös megismerése által kétségkívül bölcs és helyénvaló elgondolás. A másik érv – a képviselők – már nem annyira meggyőző, néhány tucat ember kedvéért az egész országban bevezetni egy idegen nyelv tanítását (netán még további három vagy négy nyelvét) nem túlzottan szerencsés. Vetítsük át ezt a mába: mi lenne, ha a magyar képviselők jogot formálnak rá (hiszen ez kötelességük lenne), hogy a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában magyarul beszélhessenek. Ahhoz, hogy a szlovák képviselők megértsék őket, Szlovákia valamennyi gimnáziumában és egyetemén kötelező lenne magyarul tanulni. Eleget tennénk egy ilyen követelésnek?

1997 októberében, lényegében e témával kapcsolatban, felszólalt a szlovák parlamentben a kormányzó mozgalom nevében Zelenayová képviselőasszony. A kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvényjavaslatra, amelyet a Magyar Koalíció képviselői nyújtottak be, Eva Zelenayová a következőképpen reagál: Megengedhetetlen, hogy arra kelljen kényszerítenünk a szlovákokat, hogy magyarul, ukránul, ruszinul, horvátul, csehül, németül, lengyelül tanuljanak. Kötelesek vagyunk országunk területén megvédeni hazánk szuverenitását (Sme [Vagyunk], 1997. október 17). A magyar pártok javaslatában ugyanis arról van szó, hogy a nemzetiségileg vegyes lakosságú területeken a munkahelyek betöltésekor előnyben kellene részesíteni azokat, akik a kisebbség nyelvét is beszélik.

Ide kívánkozik egy mondat Štúr Slovenskje Národňje Novini [Szlovák Nemzeti Újság] című lapjából. Az 1848 áprilisában megjelent (alighanem szerkesztőségi) cikk javasolja (vagy követeli), hogy az akadémiákon és az egyetemeken tanítsák a szlovák nyelvet is, hogy a leendő hivatalnokok elsajátíthassák annak a népnek a nyelvét, amelynek körében munkálkodni fognak. Mert az elöljárók vannak a népért, és nem a nép őérettük; nekik kell megtanulniuk a nép nyelvét, és nem a népnek az ő nyelvüket.7

Természetesen az akkori magyar uralkodó garnitúra is a mai kormányzó mozgalom képviselőnőjének nézeteit vallotta, és a kétségkívül bölcs szlovák javaslatból nem lett semmi. A történelem megismétlődik, csak épp az a különbség, hogy mindig nekünk van igazunk.

De térjünk vissza a mi akkori szlovák nyelvünkhöz!

Számos fogalomnak, amely az 1848–49-es évekkel összefüggésben fölmerül, ma már megvan a pontos jelentése; a petíció idejében azonban jelentésük még homályos volt, jobbára szubjektív nézeteken alapult.

E fogalmak kategóriájába tartozik a szlovák nyelv is. Öt évvel a tárgyalt események előtt, Štúr, Hurban és Hodža megegyezett egy új irodalmi nyelv bevezetésében, amely a közép-szlovák nyelvjáráson alapul. 1844-ben jelent meg az első, ezen a nyelven írt könyv, Hurban évkönyvének, a Nirrának második kötete (egyébként – a nemzetéhez hű szlovák nemesnek, Juraj Kossuthnak, Kossuth Lajos nagybátyjának ajánlva). 1846-ban Štúr kiadott egy nyelvtant és egyúttal egy értekezést is, amelyben megindokolja, miért van szükség az addigi (evangélikusok által használt) bibliai cseh nyelv, illetve (a nyugat-szlovákiai katolikusok körében elterjedt) Bernolák-féle szlovák nyelv helyett egy új irodalmi nyelvre (a cseh bibliai nyelv, a „bibličtina“ a XVI. sz. végén készült ócseh bibliafordítás, az ún. Kralicei Biblia nyelve, a „bernolákovčina“ a szlovák pap író és nyelvész, Anton Bernolák által a XVIII. század végén a nyugat-szlovák nyelvjárásból megalkotott, kevéssé elterjedt szlovák irodalmi nyelv – a ford. megj.). 1847-ben a Tatrín (Štúr, Hurban és Hodža javaslatára 1844-ben Liptószentmiklóson alapított szlovák könyvkiadó és közművelődési egyesület, melynek célja szlovák nyelvű könyvek kiadása és a szlovák kultúra támogatása – a ford. megj.) közgyűlésén sikerült egyezségre jutni a Bernolák-féle nyelv híveivel, akik néhány változtatással és kiegészítéssel elfogadták Štúr nyelvtanát; a tanácskozás úgy döntött, hogy az új nyelvtan kidolgozásával a prágai Martin Hattala professzort bízzák meg (aki csak 1852-ben készült el a nagy munkával). 1848-ban Szlovákiában több regionális „szlovák nyelvet“ használtak és három jelentősebbet: az ócseh bibliai nyelvet, a Bernolák-féle szlovákot és Štúr közép-szlovák irodalmi nyelvét.

E szlovák nyelvek egyike sem volt egyértelműen tiszta, a bibliai cseh nyelvet kivéve, a másik kettő szókészletébe és mondattanába helyi nyelvjárási elemek is bekerültek.

Amikor tehát 1848-ban a szlovák nyelvnek a hivatalokba, iskolákba és a tudományos életbe történő bevezetését követelték, logikusan felmerült a kérdés – milyen szlovák nyelvet vezessenek be? Ma, több mint százéves fejlődés után nyilvánvaló számunkra, hogy a Štúr-féle szlovák nyelvről lett volna szó, csakhogy akkor miféle tekintély lett volna hivatott ezt eldönteni? A Bernolák-féle nyelv hívei szemében Ján Hollý, az ismert pap költő volt ez a tekintély, a bibliai cseh nyelv védelmezői számára egy másik költő, Ján Kollár. Másfél évvel később, 1849 decemberében a szlovák nyelv szószólói a belügyminiszterhez, Alexander Bachhoz fordultak azzal a kéréssel, hogy ő döntse el, melyik szlovák nyelv legyen a hivatalos. És Bach a cseh nyelvet választotta...

Hogy milyen állapotban volt a szlovák nyelv az 1849–50-es években, Rapant professzor úrtól tudhatjuk meg: A szlovák irodalmi nyelv kialakulatlansága, illetve a már kialakult Štúr-féle irodalmi norma ismeretének hiánya éppen a közéleti tényezők, a hivatalnokok, tanítók, papok stb. körében, akiknek ezt az új irodalmi nyelvet az új viszonyok közepette leginkább alkalmazniuk kellett volna, a nemzeti egyenjogúság megvalósításának egyik döntő akadálya lett. Csakhamar felsőbb fórumokon is szemet szúrt a hatóságoknak címzett, különféle nyelvjárásokban és eltérő helyesírással írt hivatalos iratok nyelvezete, amely alátámasztani látszott az új irodalmi nyelv ellenzőinek kifogásait, akik a szlovák nyelvi egység hiányában látták a legfőbb okát annak, hogy a szlovák nyelvet nem lehet a hivatalokban hivatalos nyelvként bevezetni?

Nem róhatjuk fel az új szlovák nyelv megalkotóinak a bonyodalmas kezdetet, az ellentmondásokat és az éles vitákat, hiszen nélkülük Štúr nyelve nem válhatott volna a szlovák nemzet korszerű, életképes orgánumává. Másvalamit kell felrónunk – azt a vakmerőséget, hogy a félkész árut késznek tüntették fel. A szlovák nyelv bevezetését és alkalmazását szorgalmazó felhívásoknak hiányzott egy fontos feltételük: hasonló lelkesedéssel kellett volna buzdítani arra is, hogy minél többen elsajátítsák ennek a nyelvnek a nyelvtani alapjait. 1848-ban ráadásul megszűnt még a Slovenskje Národnje Novini is – nem futotta óvadékra (holott Štúrnak, a lap kiadójának abban az időben elegendő pénze volt, bőségesen elegendő a kaució kifizetésére, csakhogy ezt a pénzt adományozói egészen más célokra szánták).

Ha tehát a szlovák nyelv állapotát szembesítjük a petíció hatodik és hetedik pontjával, három súlyos probléma merül fel: az általános nyelvtan, a szakszókincs, valamint a nem létező nyelvtant és a nem létező szakszókincset ismerő előadók hiánya. Amikor tíz-tizenöt év múlva Hattala nyelvtanának kiadása után létrejött az első három szlovák gimnázium, tanáraik magyar, cseh és német tankönyvekből tanítottak szlovákul. A petíció idejében azonban nem volt valós alapja annak, hogy egész Magyarországot ellássák képzett szlováktanárokkal, illetve a szlovák ipariskolákat és egyetemet szaktanárokkal. A humán, de főként a műszaki tudományok szlovák szakszókincsének a kodifikálása hosszú évtizedekig tartott. Két példa illusztrációképpen:

Amikor ötven évvel korábban be akarták vezetni Magyarország iskoláiban a magyar tanítási nyelvet az addigi latin helyett, kezdetben a magyar nem tanítási nyelv volt, hanem csupán gimnáziumi tantárgy. Csak miután az iskolákból kikerült az értelmiségiek három új nemzedéke, amely már ismerte a magyar nyelv szabályait, következett a második szakasz: az 1840-es országgyűlés jóváhagyta, hogy a latin helyett a magyar nyelv legyen az ország hivatalos nyelve.9 Több mint negyven évig tartott az új értelmiségiek kinevelése, és az államnak ehhez minden lehetséges eszköz rendelkezésére állt. Ezzel szemben a szlovák irodalmi nyelvet nem egész négy éve törvényesítették, és a szlovák lakosság döntő többsége számára ismeretlen maradt.

A második példa összefügg az elsővel: miután a negyvenes években a magyar nyelv gyakorlatilag a közélet és a felsőoktatás minden területére eljutott, még mindig maradt egy kivétel: a Selmecbányái Bányászati Akadémia nem vezette be a magyar tanítási nyelvet, kitartott a német és részben a latin nyelv mellett. Az ok: a speciális műszaki szakkifejezéseknek nem volt magyar megfelelőjük, hiányzott a magyar szakterminológia.

Nem csoda, hogy Seton-Watson, a szlovákok ismert és már említett pártfogója ezeket a pontokat ekként jellemezte: nyilvánvaló képtelenség. A szlovák egyetem megalapításának követelését pedig nyilvánvalóan abszurdnak minősítette (lásd a 14. jegyzetet).

A petíció nyolcadik pontjáról úgy tudjuk, követeli a piros-fehér zászló elismerését a szlovák nemzet zászlajaként. Az eredetiben ez a pont így folytatódik: És ugyanígy azt akarjuk, hogy a szlovák nemzeti őrsereg vezetői csak szlovákok legyenek, és a vezényleti nyelv számukra a szlovák legyen.

Elsőként a zászlóhoz. Piros-fehér zászlójuk a cseheknek és a lengyeleknek volt. A szlovákok tehát mint szlávok nemzeti jelképeikkel is ehhez a két nagyobb testvérnemzethez akartak hasonulni. A mellett a meggyőződésük mellett, hogy a piros és a fehér a szlovákok szent színe, a petíció szerzői nem egész egy évig tartottak ki – 1849 tavaszán már a fehér-kék-piros trikolórt tekintik szlovák zászlónak. Soha senki nem vette magának a fáradságot, hogy megmagyarázza a szlovák nemzetnek, miért van az, hogy bár évszázadok óta a fehér és a piros a szlovák szín (Hodža), alig egy évre rá a szlovák zászló orosz trikolórrá változott – és ez mindmáig így van.

A kommunizmus szovjetunióbeli bukása után számosan közülünk, akik addig csak a sarlós-kalapácsos vörös zászlót ismertük, meglepetten állapítottuk meg, hogy az oroszok zászlója a fehér-kék-piros, vagyis a „miénk“. Pedig nem, a mi zászlónk az övék. Miért határoztak így Hurbanék? Netán azért, mert Oroszország volt a legnagyobb szláv birodalom? Miféle véletlen döntött valójában nemzeti zászlónk új szent színeiről?

De ne feledkezzünk meg a magyar fél érzéseiről sem: a történelmi Magyarország egyik nemzete egy olyan ellenséges hatalom zászlaját választja nemzeti jelképének, amely épp akkor ajánlotta fel testvéri segítségét a bécsi császárnak a magyar szabadságharc leveréséhez, és amely a magyar kormány elleni szerb ellenállást pénzelte. Olyan „apróságok“ ezek, amelyek igazolni látszottak a pánszlávizmus vádját. Majd tizenöt évvel később – a Matica slovenská (Szlovák Anyácska a szlovákok máig fennálló, a nemzeti nyelvet, tudományt és kultúrát ápoló szervezete – a ford. megj.) ünnepi zászlaján cirill betűs felirat is díszeleg. Azbukával írt szlovák felirat. A szlovákoknak szánták a Maticát és a zászlaját? Netán a szerbeknek és az oroszoknak is? Vagy az azbukával író szlovákoknak?

A hetedik pont kiegészítése, miszerint a szlovák nemzeti őrsereg vezetői csak szlovákok legyenek, és a vezényleti nyelv számukra a szlovák legyen, néhány előző ponthoz hasonlóan a képtelenségek világába tartozik. Olyan fegyveres alakulatok, amelyeknek együtt kellett működniük az ország többi fegyveres egységével, nem engedhettek meg maguknak más vezényleti nyelvet, mint a hivatalost. Összehasonlításképpen említsük meg, hogy a szlovák nyelvtörvény még egy színmagyar lakosságú falu önkéntes tűzoltótestületében sem engedélyezi a nem szlovák vezényszavakat.

A petíció kilencedik pontjából csak az ellentétre okot nem adó, megszívlelendő első részt ismertetik, az általános aktív és passzív választójogról. E pont második része így hangzik: Az elfajzott nemzetárulóknak, akik meggyalázzák anyanyelvüket, és nyilván vagy titokban valóban ármányt szőnek a nemzet joga, becsülete és szabadsága ellen, tilos közhivatalokat betölteniük. Nevezetesen követeljük, hogy mostantól fogva a szlovák nemzet egyetlen árulója se hivatalnokoskodhassék a szlovákok között. Feledve az elnemzetietlenedés által eddig elkövetett vétkeket, biztosítani akarjuk magunkat a jövőre nézvést annak kinyilvánításával, hogy ezután a szlovák vér, nyelv és nemzetiség elárulását nemcsak nemzetünk, hanem az egész magyar haza (Hungária a ford. megj.) elárulásának fogjuk tekinteni.

Ki a nemzetáruló? Ki a jó szlovák, és ki az elfajzott janicsár? Kinek lesz joga ezt eldönteni, és az árulás tényét kimondani? A Štúrhoz és Hurbanhoz való viszony lesz ebben a meghatározó? És vajon nem lesz-e ez a formula a boszorkányüldözés alkalmas és bármikor felhasználható eszköze?

Mai szemmel nézve látjuk, hogy itt már akkor minden megvolt, még ha csak a javaslatok és követelések szintjén is.

Mindeme nemzeti pontok után a petíció tizedik és tizenegyedik pontja végre eljut a kor lényegéhez, ahhoz, ami az értelmiség és a nép gondolatait uralta: az óvadék nélküli sajtószabadsághoz és ahhoz, hogy a nem úrbéres „allódális“ jobbágyok (szabadosok, kurialisták, taksások, kastélybeliek, komornyikok, majorságiak – a ford. megj.) is mentesüljenek az úrbéri kötelezettségek alól. Vagyis az irtásföldeket, legelőket és erdőket juttassák vissza eredeti tulajdonosaiknak.

Először a sajtószabadsághoz: megszületésekor a rendi országgyűlés az újságok és a folyóiratok esetében aránytalanul magas óvadékot állapított meg, és csak a pesti utca radikális fellépése után szállította le azt lényegesen. Az állampolgár sajtó általi befolyásolásának lehetősége már akkor is a hatalmi harc tárgya volt.

A petíció legelőkről, irtásföldekről és erdőkről szóló tizenegyedik pontjának érdekes előjátéka van. A 31. oldalon már említettük, hogy miavai fellépése előtt Hurbannak nem állt szándékában bevenni a petícióba az erdőkről és legelőkről szóló pontot, még a népgyűlésen is elutasította egy egyszerű földműves ez irányú felvetését, de már a petíció megfogalmazásakor (eredetileg nyitrai lett volna) alighanem miavai tapasztalatainak hatására hozzátesz... még egy további pontot, amely tekintetbe veszi a környező lakosság különféle anyagi érdekeit, amelyek leginkább a nép szívén feküdtek, és amelyek nélkül a tisztán nemzeti követeléseket tartalmazó petíciónak kevés esélye volt rá, hogy valódi érdeklődést keltsen, és támogatást nyerjen a nép körében. A nép fájdalmait és vágyait, de jobbára anyagias gondolkodását is behatóan ismerő barátai szintén e pont hozzáadását tanácsolták neki.10

A tizenegyedik pontot tehát az anyagias gondolkodású népnek tett engedményként kell felfogni, amely nép az erdők és legelők nélkül nem tanúsított volna érdeklődést a tisztán nemzeti követelések iránt. Minden bizonnyal helyénvaló Daniel Rapant eme megállapítása, és akaratlanul is árnyaltabbá teszi a petíció szerzőinek eszmei beállítottságáról alkotott elképzeléseinket. Ennek ellenére a tizedik és tizenegyedik pont a liptószentmiklósi petíció két leghaladóbb és legtöbbet idézett pontja. Paradoxon, hogy a petíció szerzőinek haladó gondolkodását éppen azok a pontok tanúsítják, amelyeket eredetileg nem is akartak a petícióba bevenni.

A tizenkettedik pont a költő Janko Kráľ és barátja, Ján Rotarides szabadon bocsátását követeli. Hosszan lehetne vitatkozni azokról az indítékokról, amelyek miatt ez a pont bekerült a petícióba. Fogadjuk el azt a jó szándékú magyarázatot, hogy szlovák hazafiak segíteni akartak más szlovák hazafiakon – noha Kráľ és Rotarides társadalmi és nem nemzeti „vétségért“ szenvedett börtönt. Janko Kráľ alapjában véve a pesti tizenkét pontot népszerűsítette szlovákok lakta területen, azt a forradalmi dokumentumot, amelyet a Petőfi köré csoportosuló márciusi ifjak fogalmaztak meg (Janko Kráľ és Petőfi ügyvédjelöltként ugyanabban az ügyvédi irodában dolgozott). Petőfit is megkísérelték letartóztatni, őt azonban megvédte a pesti utca. Kráľnak nem volt a szlovák vidéken ilyen „hátországa“. És most lássuk, miért az a megjegyzés a jó szándékról! Amikor 1848–49 fordulóján a császáriak elfoglalták Budát, és elfoglalták a börtönt is, ahol Kráľ raboskodott, őt szabadon engedték, de Rotaridest (állítólag véletlenül) otthagyták. Hurban, Štúr és Hodža abban az időben fegyverrel harcolt a császár oldalán. Rotarides szabadon bocsátását tehát nem kellett belekomponálniuk egy külön petícióba, nem kellett az ellenséges magyar kormányhoz fordulniuk; elég lett volna közbenjárni érte a szövetséges főparancsnokságon. Mégsem tettek semmit, és Rotarides olyan soká maradt a börtönben, hogy végül megtébolyodott. Ilyen szomorú a petíció tizenkettedik pontjának csattanója.

A petíció tizenharmadik „szobája“ más, mint a többi, nem érinti sem a szlovákokat, sem Magyarországot. Így hangzik: XIII. Tudván, hogy a szomszédos Galíciában, amely velünk együtt osztrák jogar alá tartozik, a testvéri lengyelek még nem érték el azt a szabadságot, amelyet mi élvezünk – mivel a szerencsétlen bürokrácia nem szűnik meg útjukba akadályokat gördíteni – követeljük, hogy minden a magyar korona alá tartozó nemzet a maga hivatalos útján juttassa el Bécsbe, Őfelségéhez a mi királyunkhoz és urunkhoz a keresztényi és emberi együttérzés erős hangját, és állhatatosan kérje, hogy ennek a szerencsétlen nemzetnek végre adassék meg az igazság és a kegyelem.

Vagy két hónapra rá Hurban röpiratban szólítja fel az Alföld legdélibb részén élő szlovákokat, akik nem akarnak a szerbek oldalán a magyarok ellen harcolni, hogy induljanak csak harcba a császárért, aki nemzeteinek szabadságot ada, és a magyar ellen, aki a szlávoktól elveszi azt a szabadságot, amit a császártól kaptak!11

Akkor hát ada, vagy nem ada? A galíciai lengyeleknek, a császár úr közvetlen uralma alatt lévén, nincs meg az a szabadságuk, mint a szlovákoknak a magyar uralom alatt. Igaz, Hurban sajátosan értelmezi az igazságot. A szlovák történelemben nem ő az egyetlen politikus, aki öntörvényűén azt minősíti igaznak, ami éppen beleillik az elképzelésébe. Az igazmondás mint munkamódszer nem mindig felel meg neki.

Ehhez a ponthoz még hozzá kell tennünk, hogy a galíciaiak szabadságáért egy hónappal korábban közbenjárt a császári udvarnál a magyar kormány. Így aztán, hogy a galíciai lengyelek pártfogójukat ne csak a magyarokban lássák, létrejött a tizenharmadik pont.

A petíció tizennegyedik, befejező pontjában elvárják valamennyi pont teljesítését, előre is köszönik a teljesítésüket, és ekként fejezik be: ...ezzel szemben ezen követeléseink elodázásában vagy megkerülésében azt fogjuk látni, hogy nemzetünket az egykor volt vakságra és szolgaságra ítélik.

Ennyit tehát a liptószentmiklósi petícióról. Immár ismerjük teljes terjedelmében, nem csak azokat a részeit, amelyek megfelelnek a legendának. Láttuk, mi volt jogos és reális, és mi volt kivihetetlen. Talán még ezt az apró kiegészítést kell hozzátenni: a petíció megfogalmazása után Hurban mondott záróbeszédet. Azt mondta, ha ezeket a követeléseket teljesítik, a szlovákok bátran kezet nyújthatnak a magyaroknak, és velük közösen onthatják a vérüket, ahogy a múltban is tették. A bánáti Leopold Abaffy megjegyzésére, miszerint ez, tekintettel a horvátokra, aligha lesz lehetséges – csend támadt.

A liptószentmiklósi tanácskozás szótlanul egyetért Abaffy nézetével (Hurbannal szemben), hogy a szlovákok akkor sem nyújthatnak a magyaroknak békejobbot, ha azok teljesítenék a liptószentmiklósi petíció követeléseit, mégpedig tekintettel a horvátokra, akik ellen, ha felkelnének a magyarok ellen, mégsem harcolhatnak.12

Történészeink szerint a petíció, annak ellenére, hogy nem teljesítették, teljesítette célját. Ezt a mondatot még tovább lehet pontosítani: Éppen azért teljesítette célját, mert nem teljesítették. Még pontosabban igen gondosan úgy fogalmazták meg, hogy ne lehessen teljesíteni, szem előtt tartva Abaffy észrevételét, amellyel hallgatólagosan a tanácskozás valamennyi résztvevője egyetértett.

Sok teret szenteltünk a liptószentmiklósi petíció valódi tartalmának. Ismerni kell az egészet, nem csak a részleteit, hogy a honpolgár meg tudja ítélni, vajon csakugyan reális, elfogadható volt-e, vajon csakugyan baráti kéznyújtásnak tekinthető-e, ahogy mifelénk állítják.

Nézzük meg, mit ír erről a szlovák szakirodalom, illetve a populista publicisztika!

A legelhivatottabb történész, Daniel Rapant, e korszak kétségtelenül legnagyobb szakértője, így értékeli a petíciót: ...a korabeli viszonyokból és az ország politikai irányzatából, de főként a szlovák nemzet fejlettségi szintjéből következő, szinte minden mondatából áradó utópisztikussága ellenére igen fontos (és a kérdés további alakulásának ismeretében kimondhatjuk), voltaképpen az egyetlen célirányos kísérlet a történelmi Magyarország nemzetiségi kérdésének megoldására, vagyis egészében véve igen figyelemre méltó műnek kell tekintenünk, amely ha (az adott és elérhető lehetőségek megítélését illetően) fejlett politikai érzékről nem is, de határozottan nem mindennapi és távlatos intuitív előrelátásról tanúskodik. Ezért nem osztjuk Seton-Watson elmarasztaló véleményét (A nemzetiségi kérdés Magyarországon, 117/18. p. Úlehla fordításában, Brno 1913: az 1848-as hisztéria, eltúlzott, lehetetlen, balgaság stb.), mert véleményünk szerint gyakorlati megvalósíthatatlansága, amely ráadásul talán nem is maguknak a követeléseknek belső célszerűtlenségéből, hanem csupán a gátló külső körülményekből következett, semmit nem vonhat le a petíció valódi, immanens értékéből. Egyébként ezt a gyakorlati megvalósíthatóságot sem ítélhetjük meg a későbbi viszonyok nézőpontjából (ahogy Seton-Watson teszi) és anélkül, hogy ne vennénk figyelembe a korabeli szláv összefüggéseket (S-W. egyenesen tagadja őket), hanem csakis a korabeli (még ha tán csalóka) remények és lehetőségek szemszögéből}3

Köznyelvre fordítva – Daniel Rapant a petíciót ugyan utópisztikusnak tartja, amelyből hiányzik a politikai realitás iránti érzék, ám immanens értékét távlatos előrelátásában véli fölfedezni.

Seton-Watson a petíció áttanulmányozása után arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a petíció íróit magával ragadta az akkor eluralkodó hisztéria, hiányzott belőlük a hűvös megfontoltság. És: A magyaroknak minden joguk megvolt rá, hogy ellenszegüljenek a szélsőséges szlovák követeléseknek, és megtegyék, amit kell, hogy ezek a követelések ne teljesüljenek.14

És még egyszer Rapant professzor úr véleménye: 1848 tavaszán A szlovák Nemzet kívánságai (liptószentmiklósi petíció – a ford. megj.) jelentik mind formai, mind tárgyi szempontból a szlovák törekvések csúcsát. A régebbi petíciókat csupán egy-egy vidék nevében fogalmazták meg; Liptószentmiklóson az egész nemzet képviselői gyűltek össze.15

Hét oldallal előbb a szerző név szerint felsorolja a liptószentmiklósi tanácskozás résztvevőit. A mintegy harminc résztvevő közül mintegy harminc a lutheránus. Az „egész nemzet“ képviselői a valóságban legföljebb a szlovákok tíz százalékát képviselték. Minthogy azonban a felekezeti kérdés tabu volt, és alighanem ma is az, mindeddig senki sem adott közre egyetlen fejtegetést vagy magyarázatot sem arra vonatkozólag, miért vettek tervbe és valósítottak meg egy ilyen fontos akciót tisztán szeparatista, evangélikus körben. Nem volt talán legalább annyira fontos, mint a szlovák nyelvről való megegyezés, amelyen (észrevételeikkel egyetemben) részt vettek a katolikusok is?

Nyilván már magának a cölibátusnak a hiánya is hozzájárult, hogy az evangélikusok körében aránytalanul több volt az értelmiségi, de a harminc a nullához azért mégis indokolatlan.

A súlyos téma feloldásaképpen tegyünk egy kis kitérőt Sasvárra: ott is keletkezett egy petíció. Szerzőinek keresetlen őszinteségén kívül ahhoz is adalékul szolgál, mi volt az, ami akkortájt a kisembereket leginkább foglalkoztatta:

Ez a mi akaratunk, Sasvár lakosaié.

1.  Semmilyen zsidó nem legeltethet semmilyen tehenet.

2.  Őrködjön, mint akármelyik keresztény.

3.  A húst jól meg kell mérni.

4.A pékeknek jó zsemlyét kell sütni.16

Ezenkívül a petíció követelte, hogy legyen olcsóbb a pálinka meg a sör. Nem került be a történelembe, szerzői valahogy megfeledkeztek a nemzeti kérdésekről.

A liptószentmiklósi petíciót a legkülönbözőbb szerzők használták (és használják) fel tudományos és tudományos-ismeretterjesztő műveikben. Hogy nem mindig tiszta szándékkal, azt tanúsítsa például az alábbi idézet egy doktor, nevezetesen Ján Hučko egyetemi tanár, a tudományok doktora művéből: A magyar kormány a szlovák nemzet liptószentmiklósi petíciójára azzal válaszolt, hogy a szlovák vármegyékben statáriumot vezetett be.17

Ugyanez a szerző a Práca című napilap 1992. december 12-i számában, egy Štúrról írt cikkében újfent bizonyságot tesz sajátos történelemszemléletéről: A liptószentmiklósi petíció kihirdetése után... a kormány a szlovák vármegyékben statáriumot vezetett be...

És még egyszer a Práca című napilap: 1977. május 7-én a Revolučná jar 1848 a Slováci [Az 1848-as forradalmi tavasz és a szlovákok] című cikkében a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa bejelenti, hogy: a kormány és a magyar közvélemény egyértelműen elutasító magatartást tanúsított A szlovák nemzet kívánságaival szemben... A pesti kormány... különös keménységgel lépett fel a szlovákok ellen... Szlovákiában statáriumot vezetett be...

A tények ilyetén tálalásából merítenek ihletet az újságírók és a publicisták is:

Például a Roľnícke noviny [Földművesek Lapja] olvasói 1988. szeptember 18-án megtudták, hogy a magyar kormány a liptószentmiklósi petíció után tárgyalás helyett... a szlovák vármegyékben statáriumot vezetett be.

A gyakran ismételt hazugság idővel igazzá válik, legalábbis ebben reménykednek a terjesztői. Ezért még a Katolícke noviny [Katolikusok Lapja] 1995. május 14-i számában is azt olvashatjuk, hogy a petícióra adott válasz gyanánt... a magyar kormány Szlovákia területén statáriumot vezetett be...

Az idézett történészek és publicisták mögött nem marad el Vladimír Mináč nemzeti művész sem. Azt írja: ...de főként a liptószentmiklósi petíció lépi túl szociális követeléseiben a márciusi változások kereteit; a nemzeti követelések terén az országgyűlés törvénye ellen lázad. Ezért érkeznek Felső-Magyarországra a pesti kormány biztosai; ezért vezetnek be a Felvidéken statáriumot...18

Mináč nyomdokaiban halad Milan S. Ďurica is. A szlovák történelmet feldolgozó munkájában megtartja az időrendi sorrendet, 1848. május 10–11-ére teszi a szlovák honfiak liptószentmiklósi tanácskozását, és e rész befejezésében közli, hogy a magyar kormány statáriumot vezetett be. Korrektebb lett volna, ha közli a rendkívüli állapot kihirdetésének valódi dátumát, és nem kendőzi el a petícióval.19

Az idézett szakember szerzők, a štúrológia avatott szaktekintélyei szemrebbenés nélkül megmásítják a tényeket. Részükről ez nem tévedés, nagyon is jól tudják (hiszen tudniuk kell), mi az igazság: a kormány a liptószentmiklósi szlovák tanácskozás előtt öt nappal vezette be Felső-Magyarország területén a statáriumot! Persze sokkal hatásosabb azt mondani – mi kezet nyújtottunk, és erre ők rendkívüli állapotot hirdettek!

A kormány 1848. május 5-én vezette be a statáriumot, miután több városban és faluban – Pozsonyban, Nagyszombatban, Vágújhelyen, Szereden, Pozsonynádason, Binócon, Galántán, Miaván, Óturán, Szenicen, Verbón, Brezovan, valamint Bazinban, Szakolcán, Poroszkán, Pöstyénben, Nyitrán, Vittencen, Morvalieszkón, Bzincen, Kassán és még további városokban és városkákban zsidóellenes pogromokra került sor.

Nem elég világos számomra, miért nem elégszik meg valaki a tényekkel, miért érzi szükségét, hogy a hazugságot válassza munkamódszeréül. A petíció után a magyar kormány elfogató parancsot adott ki Štúr, Hurban és Hodža ellen, már maga ez a tény is mutatja a korabeli légkört, és ez igaz. A többi koholmány legföljebb a magyarellenesség szítását szolgálja. Nem jó, hogy ez a valótlanság a hivatalos történelemkönyvben is helyet kapott – és így a felnövekvő nemzedékek is azt tanulják, hogy a szlovák nemzet képviselői elküldték a szlovákok követeléseit a magyar kormánynak. A kormánynak azonban nem állt szándékában elismerni ezeknek a követeléseknek a jogos voltát. Ellenkezőleg, azzal válaszolt, hogy a szlovák vármegyékben statáriumot hirdetett...20

Nem terheli elég súlyos tény a szlovák-magyar viszonyt? Nem követtek el számosan, Tisza István, Apponyi Albert és mások elég olyan elítélendő tettet, amely még a jelenünket is beárnyékolja?

Jegyzetek

1.  Nyilvánvaló (kijavítatlan) sajtóhibáról van szó, a petíció eredetijében 24 év szerepel.

2.  Dejiny Slovenska II [Szlovákia története II], Bratislava 1968, 3132. p.

3.  Ez és a többi idézet a petíció eredeti szövegéből, Daniel Rapant idézett művéből való, I. kötet, 2. rész, 202. skk.

4.  Milan Ferko, Richard Marsina, Ladislav Deák, Imrich Kružliak: Starý národ – mladý štát [Régi nemzet fiatal állam], Bratislava 1994, 78. p.

5.  Mind a három idézet a Slovenská republika 1996. október 25-i számából való.

6.  Dániel Rapant: I. m., I. kötet, 1. rész, 393. p.

7.  Uo., 293. p.

8.  Dániel Rapant: I. m., IV. kötet, 1. rész, 461. p.

9.  Andrej Kliman: Udalosti revolučných rokov 1848/49 v zápisoch Juraja Adamovicha [184849 forradalmi éveinek eseményei Juraj Adamovich feljegyzéseiben], in: Historický sborník MS [A M(atica) S(Iovenská) Történeti Gyűjteménye], Turčiansky Svätý Martin 1946, 81. p.

10. Daniel Rapant: I. m., I. kötet, 1. rész, 271272. p.

11. Daniel Rapant: I. m., II. kötet, 2. rész, 85. p.

12. Daniel Rapant: I. m., I. kötet, 1. rész, 360. p.

13. Uo., 313. p.

H.Scotus Viator: Národnostní otázka v Uhrách, Brno 1913, 118. p.

15. Daniel Rapant: I. m., 303. p.

16. Daniel Rapant: I. m., I. kötet, 2. rész, 145. p.

17. Ján Hučko: Michal Miloslav Hodža, Bratislava 1970, 115. p.

18. Vladimír Mináč: Zohrané spory J. M. Hurbana [J. M. Hurban összegyűjtött szócsatái], Bratislava 1974, 67. p.

19. Milan S. Ďurica: Dejiny Slovenska a Slovákov [Szlovákia és a szlovákok története], Bratislava 1996, 78. p.

Slovensko na prahu nového veku [Szlovákia egy új kor küszöbén], Bratislava 1995, 48. p.