A Nők; A filozófusok
Polgár Anikó és Csehy Zoltán fordításai
A nők
(Részletek a VI. szatírából)
Még az aranykorban volt tiszta szemérem a földön,
nem kétlem. Ragyogott is, amíg pici házul a hűvös
barlang szolgált: egy közös árnyék óvta a lángot,
lárokat, egy helyen élt csak a nyáj meg a pásztor,
míg hevenyészetten gally fedte a hitvesi ágyat,
meg puha szalma s a nyers vadbőr volt akkor a párna!
Nem buja Cynthia volt az a nő, nem Lesbia mása
(ő, aki tünde szemét véresre kisírta a döglött
kanverebecske miatt), teli mellét szopta a gyermek
s nőttön-nőtt, nyersebb volt sokszor a makkvacsorától
böffentő férjnél, mert más volt még a világ és
más a világűr, más életmód. Tölgyfafaragvány
volt csak az ember, sár fia, apja se anyja se – árva.
Trónra került Jupiter: föl-fölcsillant a Szemérem
itt-ott még, de csakis, míg szőre-szakálla ki nem nőtt
s farka nem állt föl, sőt, a görög hamis eskü se pártolt
máshova át s nem félt tolvajtól senki, kerítés
kerti gyümölcsöt nem védett, sem a dús veteményest.
Lassan visszavonult az Igazság újra a Mennybe
és vele ment a Szemérem is, együtt tűnt el a két hű
nővér. Ősi szokás megcsalni a férjet, az ágyát
más bujasága tanítja recsegni, akárha a helynek
szelleme, őre se lenne! A bűntenger kora persze
most jön: a vaskor, bár az ezüst már látta az első
csábítókat. S mondd, te manapság házasodáson
és eljegyzésen gondolkozol? Ó, a kitűnő
borbély fésül már netalán? Gyűrűs a menyasszony?
Postumusom, mondd, jól vagy, hogy nősülni akarsz? Mondd,
kígyókkal melyik vad fúria űz fenyegetve?
Asszonyuralmat akarsz? Köteléket? Kösd magadat föl
inkább, vesd le magad, ha kitárul az éjjeli ablak,
vagy no, ugorj a folyóba a hídról itt a közelben.
Hogyha az egyik fajta halál sem tetszik, az is jobb
lenne, ha egy fiúval bújnál be az ágyba, na, mit szólsz?
mert nem cirkuszol ő esténként, nem zsarol egyre
némi ajándékért, s nem szúrja föl akkor az orrát,
hogyha kevés menetet bírsz, vagy ha kíméled a lompost.
* * *
Látsz-e a csarnokban, mondd, éppen megfelelő nőt?
Rejt-e a színház száz zuga hű szeretőt, aki rád vár,
hogy majd nőül vedd s boldogságod növekedjék?
Léda-szerepben míg épp táncol a zsenge Bathyllus,
Tuccia hugyozik, ott meg, mint akit éppen izélnek,
Apula nyögdécsel hosszan, Thymele, a libuska,
most csupa fül, csupa szem: ma tanulhat! Mások ahányszor
föltekerik, mert épp már zárul az évad, a függönyt,
zsongnak a Fórumon is, mert újfent zárva a színház,
épp Megalesia és a Plebeia között szünetelnek,
hát pihen Acciusunk bőrköntöse, maszkja s a botja.
Urbicus, Autonoé-parodista kacagtat a téren
egy tréfás jelenetben: a nincstelen Aelia imádja!
Jó pénzért a színész dús slicce kinyílik. A daltól
Chrysogonust tiltják el, Hispula drámai hőst vesz,
Quintilianusszal fog tán lefeküdni? Ugyan már!
Ambrosius, Graphyrus csak-csak fuvolázgat a nődnek,
addig lantol Echion, míg mind apa nem lesz! Emelj hát
büszke emelvényt végig a szűk utcán örömödben,
díszítsd lombdús tölgy levelével a kiskaput, ajtót,
hogy szúnyoghálós, teknőcpáncél-diszes ágyon
láthasd: Euryalus viadort formázza fiacskád!
* * *
Férje szenátor volt bár, egy gladiátor után ment
Eppia el, Pharusig meg a Nílushoz s buja Lágus
várához. Canopus hogy utálja a római mocskot!
S persze a nő le se tojta a házat, férje s a húga
sem számít! Se hazánk vagy a sírós kölykei otthon!
S ámulj még: Parist odahagyta s a színpadi cécót!
Gyermekként bőség és tollpihe-paplanos, ékes
bölcső kényeztette el őt itthon, s ma a tenger
csak pocsolyányi! A hír neki szellő csak, hamar elszáll!
És puha karszékek közt, hip-hop, volt s tovaillan!
Mindent jól bír és vigyorogva utazza be most a
tyrrhén majd a habos ión tengert s más vizeket bár
égig nyal föl az ár folyton. De ha tisztes, erényes
ügyben kell a veszélyt vállalni, a mersz az inában,
kővé dermed a szív és reszket a lába! A rosszra
persze elég elszánt mind! Hogyha a férjük akarja,
mekkora kín a hajóba beszállni! Hiszen forog akkor
minden, az ég is, a lenti kabin pedig annyira szörnyű!
Nemrég férje ölébe okádott, most bezabál a
matróznéppel, erős kötelet húz s jár föl a tatra!
Mekkora szépség és bűbáj bűvölte meg Eppiát,
hogy „gladiátorné“ lett, és nem bánja, ha húzzák?
Sergiolusnak már a borotva tarolta le állát,
és nyugalomba akart már végre vonulni, a karja
csonkán csüggött és csupa heg, ragya ült a pofáján,
orra bibircses, mert a sisakja kinyeste ezerszer,
sőt, csípákkal volt tele s folyton folyt szeme gödre.
Ám gladiátor volt! Hyacinthus a női szemekben!
Gyermek, férj, haza vagy nővér sosem ér föl a kannal!
Mert a vasizmot, a kardot imádja a nő! De ha már csak
díszkardot hord Sergiusunk, Veiiento lesz ő is!
* * *
Eppia és a nemes házak rühe mért kavar úgy föl?
Isteneink párját nézd: halld, mit tűrt el a császár!
Claudius alszik már, jól látta az asszony. A kormos
kámzsát vette magára az éjjeli útra titokban
s egy szolgálóval kiszökött ura mellől a fölkent,
isteni kurva, kinek becsesebb az alom puha ágynál!
Szőke paróka takarta a barna haját s a büdöslő,
csak ringy-rongy ajtós bordélyba nyitott be. Szobája
várta, csöcsét aranyozta, pucér volt máris egészen
és így csalta a sok kant álnéven be Lycisca.
Sőt, az ölét, melyben fejedelmi Britannicus ért be,
itt kínálta föl ő és sorra beszedte a pénzt majd,
háton fekve kefélt, befogadva akárki döfődő
farkát. Majd a madám hazaküldte serény cicukáit,
s búsan ment ő is legutolsóként lehetőleg,
merthogy még habzott feszülő hüvelyében a kéjvágy.
Jó-jó, elpilledt picikét, de ki mégsem elégült!
Mocskos képét még kormolta a lámpa, s a bordély
bakszag-bűzét meg hazavitte a hitvesi ágyba.
* * *
Abban az ágyban, ahol feleség van, nincs nyugalom, csak
perpatvar, házsárt, egymás szapulása, nem alvás.
Főleg a látszatot őrzi, mikor morog – érti a dörgést! –,
mint a fiát vesztett anyatigris nyög, jaj, a férjnek!
Ordít, hogy fiuzol, sír, hogy kurvázol. Ügyes trükk!
Mindig kész pityeregni, s a nagyjelenetre, amit bő
könnyárral csuda jól beidőzít. Persze bedőlsz, és
még büszkébben hordod a szarvad: „hogy szeret, ó, jaj!“,
száz csókod fölitatja a könnyeit is, puszikálj csak!
Frászt kapnál, ha a féltékeny rima száz leveléből
egyet is olvasnál, ha kinyílna előtted a szekrény!
Ő lovagocskákkal, szolgákkal hentereg. Erre
mondj valamit, ha lehet, neves ügyvéd, Quintilianus?
* * *
Főleg a piszkos pénz, kincs csalták erre a romlást
külföldről: piperék, csupa elpuhulás, buja luxus
gyötri e korszakokat. Bepiálva Venus mit akarhat?
Már nem látja, a száj vagy az ágyék szól-e, ha szaftos
kagylót nyal ki szopizva az éjjeli dús lakomákon,
és a falernumi bort pezsdíti az illataróma,
kürtös kelyhekből vedel: és fölfordul a ház is,
táncol az asztal; két lámpát mozgat, vagy az egy ott?
Ámulj, Tullia mint kapkod levegőt vigyorogva,
mint nyöszörög testvére a hírhedt Maura fülébe,
míg a Szemérem öreg szentélye körül csavarognak,
éjjel a hintóból ha kiszállnak, bő sugarakban
hugyozzak le a szent szobrot, mely az isteni nőé,
s egymáson lovagolnak utána, a hold a tanú rá.
Majd hazatérnek. Tudd, ha a vastagpénzü baráthoz
mész reggel, hogy a nőd friss húgyában taposol majd!
íme, a Bona Deás ünnepség titkai: habzó
ágyékot hergel föl a síp meg a kürt meg a borgőz.
Száll a hajuk, kiabál sok bacchánsnő, Priapus vad
népe. A baszdüh eszük veszi, tombol a, mardos a kéjvágy,
szinte üvölt a hiány: „gyere, tedd be“, a vágy heve pulzál,
mennyi borocska csorog le a combjaikon patakokban!
Saufeia versenyt dugni kihívja a sok hivatásost,
s persze a díjnyertes koszorút kibulizza a segge.
Bár a Medullina rése köpülte levet nyalogatná,
mind nagyon is kitanult, nemes, egyformán ügyes itt ma.
Nem játék vagy trükk: ez a meztelen izmu valóság!
Ettől még az öreg Priamus s Nestor, noha sérves,
is merevedne ma itt! Úgy viszket a hús, szeretőre
vár, de hamar! Nőstény lesz a nőből, bömböl a barlang
mélye, a táj csupa lárma, nyögés, kiabálnak a vágyak:
„Férfit! Férfit! Most lehet!“ Alszik a házibarát már?
Zsenge tenyészbika kell! Na, de arcát fedje a csuklya!
Nem jöhet? Akkor a szolga siessen! Nos, ha nem ér rá,
jó lesz a vízhordó is: megfizetik. De ha férfi
épp nem akad, nem gond! Nincs gátlás vagy habozás, mert
nőd a szamárcsődört teszi boldoggá: vele kúrát.
Bár kímélné meg legalább ez a szenny hagyományunk
szentségét s a hazánk ős ünnepeit! Hisz az indus
tudja, a mór szintúgy, hogy a szoknya alatt hogyan izgult
farkuk, mely hosszabb, mint Caesar duplatekercsre
írott műve: az Anticatones! Kan citeráslány
farkai a szentélyben, hol a hímegerek se tanyáznak,
hol letakarva lapul meg a férfiszobor vagy a festmény.
Polgár Anikó fordítása
A filozófusok
(Részlet a II. szatírából)
Messzebb futnék, mint hol a szarmata nép lakik és a
jégmellű Oceanusnál is, míg Curiusként
erkölcsről papol az, ki a bacchusi orgia sztárja!
S mennyi barom van! Bár Chrysippus szobra díszíti
házuk: több példány! S aki lángész, Pittacusét vagy
gipszből Aristoteles szobrát is megveszi rögtön,
és ugyanarra a polcra Cleanthes mása ül őrnek.
Persze, a látszat csal! Mely sarkon nincs ma elég rút
kéjenc? És te szidod meg a bűnöst? Épp te, a hírhedt
szókratikus homokos, kit a legtöbben köcsögölnek?
Szőrös tagjaik és sörtés karjuk feketéllő
lelket sejtet, bár a faruk sima és a fügényi
duzzanatok százát kúrálja nevetve a doktor!
Ritkán szólnak, a túl perverz kéjvágy szava néma.
És a szemöldöknél rövidebb a hajuk. Peribomius
őszintébb, igazabb: úgy vélem, a sors fuserálta
el, hisz ahogy megy, ahogy néz: látni a lelkivilágát.
Szánalmas nyíltság! Torz őrület ez! S e körülmény
fölment, ám rosszabb, aki Hercules-izmu szavakkal
támad rájuk, s míg az erényt dicséri, a seggét
rázza. Netán Sextus, te köcsög, még tiszteletet vársz?
– kérdi Varillus, a gaz. Mondd, hát te ugyan derekabb vagy?
Csámpást gúnyol az ép lábú, négert a fehér faj.
Csehy Zoltán fordítása