Az Irodalmi Szemle a kilencvenes években

A kalandos, pontosabban inkább viszontagságos, kiemelkedő időszakokkal és hullámvölgyekkel egyaránt tarkított sorsú Irodalmi Szemle negyvenéves történetének minden bizonnyal az egyik legizgalmasabb korszakát élte a kilencvenes években. Ennek a periódusnak az irodalomtörténeti hitelességű elemzése és értékelése csak egy többszempontú, például az egyes számok mellett a lap irodalmi, társadalmi, gazdasági háttere alakulását is figyelembe vevő vizsgálódás eredménye lehet. Erre én ebben az előadásban természetesen, helyzetemből fakadóan, még kísérletet sem tehetek, hiszen nem vagyok részletekig menően tisztában a kor szlovákiai, szlovákiai magyar politikai, irodalompolitikai, társasági eseményeivel, a főszerkesztőváltásokat megelőző vitákkal, küzdelmekkel, a szerkesztőségen belüli sűrű személycserék indokaival, és nem ismerem ki magam kellően az évtizedekre visszanyúló, vagy akár épp ezekben az években kialakuló személyes sérelmek és összefonódások, illetve a szemléleti, pozicionális és egyéb ellentétek dzsungelében. Mindemellett azért sem lehet előadásom a történtek helyre tevésének, az „igazság“ kimondásának alkalma, mert bármennyire törekszem is a tárgyilagosságra, a kívülállásomtól joggal elvárható objektivitásra, nekem is megvannak a magam irodalomszemléleti, esztétikai elveim, nézeteim, és természetesen a kedveltebb szerzőim is. A jelenlévők többsége valamilyen formában (szerkesztőként, szerzőként, opponensként, drukkerként) részese volt az Irodalmi Szemle legújabb kori történetének (is), s így nyilván másképp élte át azt, mint az egyes számok távoli magyarországi olvasója. Kérem Önöket, előadásomat annak tekintsék hát, ami, a Szlovákiában születő magyar irodalom iránt is érdeklődő, azt hellyel-közzel követő, egyetlen magyarországi olvasó véleményének.

Az évtizedfordulóra a szlovákiai magyar irodalom éppúgy megérett a változásokra, mint a körülötte lévő világ. Az úgynevezett bársonyos forradalom következtében nemcsak a politikai, társadalmi érdekek pluralizmusa vált nyilvánvalóvá, hanem a szellemi, kulturális, irodalmi életen belüli sokszínűség artikulációja is szabaddá vált. A szlovákiai magyar irodalom viszonylagos egysége, népfrontos összetartása, ami a korábbi külső lefojtottság, fenyegetettség szükségszerű következménye volt, már az Iródia mozgalom fogadtatása, kezelése során megbomlott, s az évtizedforduló idejére a négy-öt nemzedék által képviselt különböző világképek, szemléletmódok, stílustörekvések látszólagos békés egymás mellett élése véget ért. Ezzel és a politikai, társadalmi változásokkal szinkronban természetszerűleg fogalmazódtak meg az igények a múltfeltárás, az átértékelés, az újragondolás, a korszerű értékkiválasztás, a fokozottabb önreflexivitás és az elszigeteltségből való kitörés iránt. Például, már Grendel Lajos 1989. februári írószövetségi beszédében is (Irodalom és megújulás. ISZ. 1989/4.). A társadalomtudományi, kulturális intézmények hiánya, csonkasága, a politikai érdekérvényesítés korlátozottsága miatt a szlovákiai magyar szellemi élet mindig erősen irodalomközpontú volt, ezért is kellett az Irodalmi Szemlének korábban magára vállalnia a „mindenes igazán hálátlan szerepét“ – ahogy Tóth László fogalmaz a Szemle megalakulásának 35. évfordulóján (Elszigeteltség és egyetemesség ütközőpontján. ISZ. 1994/2.). Az 1989. novemberi fordulat után kitáguló lehetőségek, az intézményi, kiadói, lapstruktúra gyors gazdagodását eredményezik majd, de 1990-ben (hagyományainál, aktuális helyzeténél fogva) még mindig a Szemle tűnt a legalkalmasabb fórumnak az említett igények valóra váltására, az eltérő szemléleteket, értékrendeket ütköztető viták lebonyolítására.

Az 1990/4. számtól kezdve az Irodalmi Szemlének az a Grendel Lajos lett a főszerkesztője, akinek egész addigi prózaírói és esszéírói munkássága az illúziótlan helyzet- és azonosságtudat hiányát felmutató önkritikus múltszemlélet jegyében fogant, és a csehszlovákiai magyar irodalom tájékozódásának, hagyományvilágának megújítását, átalakítását szorgalmazta. Ha valaki minderre nem emlékezett volna, akkor a Székfoglaló beszéd helyett címmel közölt programnyilatkozatából (ISZ. 1990/4.) mindenképpen láthatta, milyen irányba kívánja formálni Grendel a Szemle arculatát. „Az Irodalmi Szemle szerkesztői irodalmunk gyökeres, de nem elhamarkodott megújulását kívánják szolgálni, vállalva az ezzel járó kockázatokat és konfliktusokat is.“ – hangsúlyozza a csupa nagyszerű és korszerű elképzelést megfogalmazó, de legalább egy évtizedre szóló programszöveg utolsó mondata. Amikor számvetést készítünk, nem szabad elfelejtenünk ezért azt, hogy a főszerkesztőnek és szerkesztőtársainak, Kulcsár Ferencnek, Hizsnyai Zoltánnak és Csanda Gábornak végül is csak két év adatott meg a Szemlénél terveik valóra váltásához. Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy nem a semmiből kellett egy új folyóiratot felépíteni, az Irodalmi Szemle értékes hagyományaira és a nyolcvanas évek végi folyóirat szerzőgárdájára bátran támaszkodhatott az új szerkesztőség is. Bár az előző főszerkesztő még 1987-ben is „a tartalmilag és formailag egyaránt kimeríthetetlen szocialista realizmus alkotó érvényesítését és gyakorlását“ szorgalmazta (A Szlovák írószövetség V. kongresszusa után. ISZ. 1987/4.), és időnként engedményeket tett az ideológia javára és az esztétika kárára, a lap a nyolcvanas évek második felében, végén nyitott volt már a Grendel által megfogalmazott célok többsége iránt, például a modernebb stílustörekvések, a fiatal generációk, alkotók hagyományostól eltérő, azt megújítani vágyó törekvései iránt is, még ha a Holnap című karanténba is zárta azokat.

Grendel főszerkesztői kinevezésével együtt átalakult az 1992-ig létező szerkesztőbizottság, Duba Gyulát Turczel Lajos váltotta fel az elnöki poszton, Magyarországról tagja lett előbb Tóth László, majd Mészöly Miklós. Az új stáb szerkesztette Szemle, ha csak a helyi alkotók által publikált szépirodalmi anyagra gondolunk, tulajdonképpen nem is hozott radikális változást a korábbiakhoz képest. A helyi szerzők nagyjából ugyanazok voltak, akik az előző években, és természetesen senki nem változott meg hirtelen, kortól és poétikáktól függetlenül ki-ki a maga már ismert minőségét képviselte. Rácz Olivér, Dénes György, Duba Gyula, Ozsvald Árpád, Gál Sándor, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Bettes István, Kulcsár Ferenc, Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Tálamon Alfonz, hogy csak néhányat említsek a korábbi Szemle rendszeresen publikáló, jellegadó alkotói közül, éppúgy megjelentek ezekben a számokban is, mint korábban. Talán ezért is mondta Tőzsér Árpád egy 1992. februári Kossuth rádióbeli beszélgetésen azt, hogy „sajnos a mai Szemle olyan népfrontos politikát folytat majdnem, mint a régi Irodalmi Szemle“ (Folyóirat a lőporos hordón. ISZ. 1992/4.). Grendel viszont tudatosan nem akart senkit sem kirekeszteni a lapból, aki értékalkotásra korábban is képes volt. Ugyanakkor látható arányeltolódás történt a fiatalabb generációk javára, már csak azért is, mert még a legifjabbak (Győry Attila, Mórocz Mária, Z. Németh István, Zalába Zsuzsa, Csehy Zoltán) is „felnőtt“, teljes jogú szerzőként jelentek meg immár. Másrészt annak következtében is, mert az idősebb generációk több tagja elhallgatott, illetve csak ritkán jelentkezett, miközben a fiatalabb évjáratú alkotók természetes termékenységük minden gyümölcsével elárasztották a Szemlét, mivel a Fiatal írók Körének önálló lapterve nem valósulhatott meg. Ugyanakkor a szerkesztők tudatosan is felkarolták és futtatták a fiatalabb generációk legtehetségesebbjeit, mert ezt kötelességüknek tartották és mert részben ebben látták a szlovákiai magyar irodalom megújulásának zálogát, ahogy Grendel nyíltan meg is fogalmazta egyik 1991. júliusi naplófeljegyzésében (Rosszkedvem naplója. In: Grendel Lajos: Hazám, Abszurdisztán, 1998. 297–298.). Míg a szlovákiai magyar szerzők többsége ugyanaz maradt, a cseh és szlovák irodalmi, kulturális élet reprezentánsai nagyobbrészt kicserélődtek, s inkább már csak a rendszerváltozás szellemi előkészítői és részesei, illetve a korszerűbb irodalmi törekvések képviselői szerepeltek írásaikkal. Ez a lap tartalmát, szellemiségét természetesen jelentősen módosította a korábbiakhoz képest. Jóval ritkább és esetlegesebb, de az egyetemesebb távlatok keresését jelző volt a világirodalom más alkotóinak jelenléte, bemutatása a lapban. Annál tudatosabb viszont a magyarországi szerzők (például Esterházy Péter, Kukorelly Endre), illetve a nyugati magyar irodalom (például Határ Győző, Gömöri György) és a többi kisebbségi magyar irodalom egy-két szerzőjének rendszeres szerepeltetése, amit esetenként még a műveikről szóló recenziók, az alkotókkal készített interjúk is felerősítettek. Hangsúlyosan hazatalált a lapban Monoszlóy Dezső is. Ennek az összmagyar irodalmi szemléletnek a megerősödése jellemző volt ezekben az években mind az igényes magyarországi, mind a kisebbségi folyóiratok többségére.

S ezzel máris a kritika, tanulmány, esszé műfaj szemléjéhez értünk. A szlovákiai magyar irodalom évtizedes kritikaszegény állapotán lényegileg nem sikerült javítani, sőt a Szemle korábbi kritikusai mintha még kevesebbet írtak volna, mint az előző években. így rendszeresen jelentkező kritika rovatról nem is beszélhetünk, igaz, rovatszerű szerkesztési elvekről sem. Az egyetlen, a lapban kibontakozó tehetséges fiatal kritikus, a szerkesztő Csanda Gábor sem követte figyelemmel következetesen a kortárs irodalmat, s egyelőre inkább az öntudatos, magabiztos kijelentéseivel tűnt fel, mint hozzáértéssel és szakszerűséggel. Sokkal erősebb volt ezekben az években a Szemle a múlttal való számvetésre törekvő, az aktuális közép-európai, csehszlovákiai, kisebbségi helyzetet tudatosító, elemző, az irodalommal való elmélyültebb, tudományos gondolkodást képviselő tanulmány, illetve esszé műfajban. Köszönhető ez részben a cseh, szlovák, illetve magyarországi szerzőknek, a Márai Alapítvány által szervezett konferenciák előadóinak, de olyan helyi szerzőknek is, mint Hizsnyai Zoltán, Csanda Gábor, Balla Kálmán, Turczel Lajos, Tőzsér Árpád, Fónod Zoltán, Kulcsár Ferenc, Alabán Ferenc. Mészáros András filozófiai, Hizsnyan Géza színházi, Lanstyák István nyelvismereti, nyelvvédelmi írásai és a térség modern képzőművészetével foglalkozó, illetve az egyes számok illusztrátorait bemutató írások még tovább tágították a lap szemhatárát. A legnagyobb visszhanggal járó írásokról, vitákról (gondolok itt elsősorban a Fábry-revízió körüli cikkekre, a Csanda – Fónod – Turczel vitára, a Tóth László – Rácz Olivér vitára) sajnos nincs időm érdemben szólni. Annyit hadd jegyezzek meg mégis, hogy mindháromra csak a grendeli Szemle második évében, egy év viszonylagos csend után került sor, ezért elindítói, főként Hizsnyai és Csanda provokatív magatartásában látnunk kell a végre valamit tenni akarás pozitív vágyát is a múltfelejtéssel szemben, az újraértékelés érdekében. Bármi volt is a konkrét téma és a vitatételek, mindhárom kérdéskör ugyanabba az irányba mutatott: a csehszlovákiai magyar irodalom önszemléletének, értékrendjének revíziója felé. Különösen Hizsnyai esszésorozata vetett föl ezzel összefüggésben fontos, megkerülhetetlennek látszó kérdéseket, szempontokat, de a szerző kíméletlen szókimondása, bántó őszintesége, esetenként faragatlan és meglehetősen militáns modora feltehetően elriasztotta a potenciális vitapartnereket. A Fábry körüli vita pedig egyre inkább túlfutotta és pótcselekvés jellegűvé vált. Túl sok figyelmet és energiát kötött le, Hizsnyai is belemerevedett lassan a Fábry-mítosz rombolójának szerepébe, vitapartnerei egyetlen vele kapcsolatos megjegyzését sem tudta szó nélkül hagyni, jellemző, hogy még a Tőzsér-féle Szemlében is vissza-visszatér a témához. Miközben hónapokon, éveken keresztül folyt a „fábryzás“, talán maguk a szerkesztők sem vették észre, hogy a legfontosabb, a csehszlovákiai magyar irodalom közelmúltjának, jelenének újraértelmezése és újraértékelése valójában elmaradt. Hiába tették közzé már az 1991/2-es számban Balla Kálmán Költészetünk két évtizede és Zalabai Zsigmond Verstörténés, kritikatörténés című dolgozatát, az elemző vizsgálódás nem folytatódott, az eltérő szemléletmódokat ténylegesen megjelenítő, az értékrendeket, poétikákat ütköztető, a csehszlovákiai magyar irodalom továbbfejlődését szolgáló igazi polémiákra nem került sor. Lehet, hogy sokaknak ez nem is állt érdekében, de talán a kezdeményező fiatalok sem voltak még kellően felkészültek rá. A kritika mellett számomra ez a grendeli Szemle hiányossága, hogy a világnézeti, irodalomszemléleti, értékrendbeli és természetesen generációs ellentétek felszínre hozásának és nyílt, termékeny ütköztetésének valódi témáit és formáit, a nagy csatazajjal járó viták ellenére nem találta meg. Kár, hogy Grendel fontos tanulmánya (Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén) csak évekkel később készült el, s még később került be a szlovákiai magyar irodalmi köztudatba (ISZ. 1997/5.). S talán ennek is következménye, hogy kibeszéletlen, tisztázatlan sérelmek maradtak a szerkesztők után, tovább mélyítve a szlovákiai magyar irodalmon belüli táborok, nemzedékek párbeszéd-képtelenségét és állóháborúját. Nem vigasz, de esetleg érthetőbbé teszi a történteket, hogy az irodalom öntörvényűségének, az esztétikai, értékközpontú szemléletnek a képviselői, esetenként csak hirdetői, és az irodalomból a morális, eszmei értékeket, a valóságábrázolást és az esetleges társadalmi funkciót kitagadni nem akarók közötti szembenállás (mert szerintem legvégül itt is erről van szó) a magyarországi és a többi kisebbségi magyar irodalomban is évtizedek óta tisztázó kibeszélések nélkül áll fenn. Ebből a szempontból is figyelemre méltónak tartom, minden vitatható megállapítása ellenére a fenti kérdésekkel összefüggésben született írások közül Alabán Ferenc, Rákos Péter és Turczel Lajos nagyobbrészt már a tőzsén Szemlében megjelent szövegeit. Turczel Lajos a Fábry-kérdésben tárgyilagos értékelésre törekvő higgadtsága és bölcsessége még akkor is példaszerű, ha Hizsnyai szándékait és mondanivalóját helyenként félreérti.

Grendelék az Irodalmi Szemlében torzóban maradt tevékenysége többek között azzal az eredménnyel járt mégis, hogy megszületett egy új folyóirat, a Kalligram. Igaza van Tóth Lászlónak, amikor azt írja a már említett évfordulós írásában, hogy a Kalligram az Irodalmi Szemlében jött létre. A Kalligram első száma például akár a Szemle következő száma is lehetett volna, igaz, hogy a továbbiakban már eltávolodott az Irodalmi Szemle szellemiségétől, amit zökkenőmentesen vitt viszont tovább a Szlovákiai Magyar írók Társasága viharos 1992. áprilisi közgyűlése után az új főszerkesztő, Tőzsér Árpád. Nem is tudom hogyan várhatta bárki azt, hogy Tőzsér majd buzgón reparálgatja azt a bizonyos kakukkos órát, amiről az Ötödik nekiüitás című főszerkesztői székfoglalójában ír (ISZ. 1992/6.), s hogy az általa szerkesztett Szemle a nosztalgiázás, a hagyományosság, a hagyományőrzés védőbástyája lesz, amikor Grendel mellett, és már előtte is, éppen ő volt az, aki a legtöbbet tett a csehszlovákiai magyar irodalom szemléletének korszerűsítéséért, az újabb és újabb generációk elindításáért, majd integrálásáért, aki a leginkább tudott lépést tartani a legmodernebb irodalomelméleti iskolákkal, s aki a leginkább óhajtotta azok eljárásainak, eredményeinek adaptálását, aki már a nyolcvanas évek közepén a bezárkózás, a csehszlovákiai magyar irodalom önmagába fordulásának veszélyét látva szervezi meg a Kontextus évkönyveket. Hosszan sorolhatnám még az előzményeket, amelyek szinte predesztinálták Tőzsért arra, hogy a Szemle több évtizedes pozitív hagyományait is megőrizve ugyan, de az előző két év törekvéseit folytatva és kiteljesítve egy, az egyetemes értékek iránti elkötelezettség igényével szerkesztett, korszerű folyóiratot hozzon létre. A Tőzsér és A. Szabó László kivételével viszonylag sűrűn cserélődő ifjú szerkesztőtársai (Csehy Zoltán, Z. Németh István, Bolemant László, Pokstaller Lívia), illetve 1994-től Budapestről Varga Lajos Márton által is szerkesztett Szemle-számokban feltűnő a tudatos megtervezettség és következetesség. Visszatérnek a szerkesztők a rovatszerű lapszerkezethez, és újabb és újabb rovatokat, műfajokat találnak ki, illetve újítanak fel a tartalom gazdagabbá, sokszínűbbé, információtelítettebbé tétele érdekében, és talán azért is, hogy ezek révén is alakító módon gyakoroljanak hatást a szlovákiai magyar irodalomra. Előbb a Libresszót, a 7x 1 x7 című rovatot a kritikai gondolkodás, az irodalmi önreflexió érdekében és a Krónikát az eseménytörténet rögzítése céljából, majd a Perújítást az irodalmi közelmúlt újraértelmezése, elfeledett, fel nem ismert értékek felfedezése érdekében. A közelmúlt és a régebbi múlt feltárása, átértékelése miatt kerülhetett sor dokumentumközlésekre és értelmezésekre is (lásd például Görömbei András Dokumentum és emlék című írását az 1992/8-as számban, illetve Turczel Lajos két háború közötti korszakról szóló írásait!). A hónap könyvajánlata és a Libresszót igazi kritikarovatként felváltó Árgus nemcsak terjedelmileg növelte meg a reflexiós szövegek arányát a lapban, de a szemhatárát is még inkább kitágította a hazai alkotások mellett a magyarországi irodalom, más közép-európai nemzetek irodalma, illetve a világirodalom egyéb korábbi és kortárs értékeire is ráirányítva a figyelmet. A lap kritikai karakterének örvendetes megerősödését Zalabai Zsigmond és mások rovaton kívüli tanulmányai és a fiatal kritikusok, például Pokstaller Lívia, Németh Zoltán gyakori írásai is jelezték. Az önismeret elmélyítését, más nézőpontok megismerését szolgálhatta a helyi szerzőket más lapok értékrendjében bemutató Monitor elnevezésű lapszemle, alkalmi, publicisztikusabb megfogalmazásokra adott lehetőséget a Margó rovat. A Nyelv és Lélek című rovat szerzői, Lanstyák Istvánnal az élen tovább folytatták a kisebbségi nyelvhasználat, a kettősnyelvűség kérdéseinek a feldolgozását, majd komoly tudományos vitába bonyolódtak a kisebbségi magyar nyelvművelés, illetve nyelvtervezés helyének, szerepének, feladatainak kijelölését, az önálló nyelvi sztenderd létét, szükségességét illetően. Nem zárkózott el a lap a vitáktól más kérdésekben sem, mint már említettem, fontos hozzászólásokkal tovább folyt a Fábry Zoltán újraértékelése körüli vita is. A múlt jobb megismerését szolgálták Turczel Lajos irodalom- és sajtótörténeti írásai vagy Szarka Lászlónak a szlovák történelem és a szlovák-magyar kapcsolatok történetének kényesebb részleteit feldolgozó tanulmányai. A tanulmányok sorában hangsúlyosan jelentek meg a modern irodalomtudomány szemléletmódját alkalmazó irodalomtörténeti, irodalomelméleti kérdéseket feldolgozó szövegek, köszönhetően például Szegedy-Maszák Mihálynak, Kulcsár Szabó Ernőnek, Thomka Beátának, Balassa Péternek, Kovács Sándor Ivánnak vagy a posztmodern iránt érdeklődő Kálnássy Tibornak, az Örkény drámáival foglalkozó Laczkóné Erdélyi Margitnak, és magának Tőzsérnek.

A lap szépirodalmi anyagát a szerkesztők, éppúgy mint Grendelék, nemcsak a színvonalas helyi alkotásokból, hanem egyetemes magyar irodalmi és világirodalmi látókörrel (a szlovák szerzőket kiemelten kezelve) szerkesztették, bár a többi kisebbségi magyar irodalomból inkább csak a romániai alkotókat közölték. A fiatal generációk irodalmának szerepeltetése viszont talán még hangsúlyosabb és még átgondoltabban hangsúlyos lett, erről nemcsak a fiatalok viszonylag nagy számú állandó jelenléte, az újabb és újabb szerzők felfedezésére való törekvés, a Pegazus-találkozók legjobbjainak közlése árulkodik, de a fiatalok műveiről rendezett kritikai ankétok, az antológiáik kiemelt tárgyalása s a 7 x 1 x 7 rovat első évekbeli témái is. Ugyanakkor sikerült Tőzsérnek az idősebbek közül Gál Sándort, Cselényi Lászlót és Duba Gyulát is aktívabb jelenlétre sarkallni, ráadásul nemcsak szépíróként, de kritikusként, esszéistaként is. Cselényi László volt például az egyetlen, aki egy átfogó tanulmányban tett kísérletet a szlovákiai magyar irodalom újraértékelésére, a maradandóság szempontjából (Van-e hát szlovákiai magyar irodalom? ISZ. 1993/7-8.). Kár, hogy senki nem szállt vitába vele, például azért, mert kihagyja az áttekintésből Bettes Istvánt, Barak Lászlót, Vajkai Miklóst, az Egyszemű éjszaka nemzedékétől mindjárt az iródiásokhoz ugrik, miközben túlbecsüli a költőként annyira talán mégsem jelentős Juhász R. Józsefet. Itt érdemes megemlíteni a szerkesztők kezdettől megfigyelhető nagyon erős vonzalmát általában az avantgárd művészet, konkrétabban a neoavantgárd, a vizuális költészeti törekvések iránt, ami nemcsak az ilyen jellegű alkotások gyakori közlésében nyilvánult meg, de a témával foglalkozó ankétok, tanulmányok publikálásában is, sőt még a lap 1993-tól megváltozott, az előző évekhez képest szebb, igényesebb, folyóirathoz illőbb formátuma, illetve borítólapja is ezt a szellemiséget tükrözi. Azért is érdemes ezt megemlíteni, mert a kilencvenes években az említett törekvések a magyar irodalmi folyóiratokban és általában a kánonokban már a perifériára szorultak, így a Szemle számára ez egy sajátos karakterjegyet jelentett. Mint ahogy az a szlovákiai és egyetemes magyar értékeket óvó, megbecsülő szerkesztői magatartás is, ami minden avantgárd és posztmodern érdeklődése ellenére szintén jellemzi a lapot, és ami köszöntő, búcsúztató, díjazottakat méltató szövegek gyakori publikálásában is megnyilvánult. (Lásd például az 1995/9-es, az 1996/1-es számot!) Szintén jellegzetes és a legtöbb magyar folyóirattól megkülönböztető vonása volt a Szemlének a helyi és a magyarországi irodalmi szekértáborokon, stílus és ízlésirányokon tudatosan felülemelkedő szerkesztés. Különösen jól látszik ez 1994-től a magyarországi szerzőgárda (nyilván Varga Lajos Mártonnak is köszönhetően) egyre fokozódó szerepeltetésében. A 7 x 1 x 7 rovat témája az utolsó két évben például Baka István, Parti Nagy Lajos, Kántor Péter, Orbán Ottó, Bertók László, Tar Sándor, Ballá Zsófia művészete, illetve egy-egy kötete volt, kár, hogy nem helyi, hanem szinte kizárólag magyarországi írók, kritikusok szóltak róluk. A magyar irodalom egységesülésének, az irodalmi határok légiesülésének szellemében, lakóhelytől, kortól és poétikáktól függetlenül, a magyar irodalom színe-java, több tucatnyi jeles alkotó, irodalomtörténész, kritikus szerepelt írásaival, véleményével ezekben az években a lapban. így az Irodalmi Szemle már nem csupán a szlovákiai magyar irodalom folyóirata volt, hanem az egyetemes magyar irodalom egyik, sajátos színekkel is rendelkező, nyitott, plurális szellemisége, igényessége miatt is fontos fóruma. Szlovákiában ez nyilván sokaknak csípte a szemét, kár hogy Magyarországon viszont alig-alig vették észre.

A rendszeres anyagi támogatás megvonása, illetve hiánya miatt a Szemle megjelenésének folyamatossága az 1996/6-os számmal megszakadt. Decemberben viszont a Madách-Posonium Kft. jóvoltából, Fonod Zoltán egyszemélyes szerkesztésében, haló poraiból egy dupla számmal föltámadt, és 1997-ben is, ha többször is dupla számokkal, rendre megjelent. Fonod Zoltán többek között hangsúlyozottan a „szlovákiai magyar szellemiség“ fórumává kívánta tenni a lapot, s az általam ismert számok tükrében ez sikerült is, de csak akkor, ha „a szlovákiai magyar szellemiség“ hellyel-közzel azonos a hagyományőrzéssel, hagyományápolással, a múltkutatással és a hagyományosabb irodalmi fogalmazásmódokkal. Valószínűleg a „világban végbemenő változásokról való számot adás“ és a helyi „horizont tágítás“ érdekében tesz közzé a lap másodközléseket, ami komolyabb folyóiratok esetében szokatlan, még ha többnyire jelentős és esetenként helyi aktualitással bíró írásokról is van szó. Leginkább a tematikus összeállításokban jeleskedik a legújabb, Fónod-féle Szemle, ennek keretében nagyobb jelentőségű például a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum megalakítását célul tűző Új évi Fórum elnevezésű tanácskozás anyagának közlése (ISZ. 1997/2.), a CSEMADOK XVIII. Közgyűlése előtti összeállítás, ankét (ISZ. 1997/4.), Grendel Lajos: Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a századvégen című tanulmányának és a hozzászólásoknak a közzé tétele (ISZ. 1997/5.) és a Szétszóródás után című, a szlovákiai magyarság sorstragédiájára, a kitelepítések és deportálások 50. évfordulójára emlékező tanácskozás előadásainak publikálása (ISZ. 1997/6-7.).

Az Irodalmi Szemle 1998-as helyzetéről pontos információkkal nem rendelkezve, a jelenről és a jövőről nem tudok nyilatkozni, csupán annyit hadd jegyezzek meg, hogy a magyar irodalom komoly értékvesztesége lenne, ha ez a nagy múltú lap nem tudna igazán talpra állni.

(Elhangzott az Irodalmi Szemle megjelenésének 40. évfordulója alkalmából Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében rendezett emlékesten.)