Kígyó vére; Horror vacui

Kígyó vére

Péterke gyakran unatkozott, ilyenkor társ után nézett, máskülönben az utca végén elterülő gondozatlan, gyomos területen kószált, benépesítve azt képzelete teremtményeivel. Egyik oldalról út határolta, hol nagy teherautók robogtak és ahol a délután hazafelé tartó munkásokat figyelte, a másik oldalról egy üzem, amelynek csak drótkerítése volt, így mindent láthatott, ami ott folyt. A helyenként magasra növő fűben csillogás hátú bogarak és gyíkok bújtak meg. Rengeteg fűféle hullámzott a szélben. Furcsa vadvirágok nyíltak a tikkadt nyarakon. Volt bogáncs, sárga, kék, rózsaszín virág és tüskés szárú, olyan, amit sehogy sem lehetett kitépni, a tenyér is belefájdult. Pitypang, melynek ha leszakították a virágát, csonka szárán kutyatej csorgott le. Soha nem mulasztotta el megkóstolni, pedig tudta, hogy keserű. Péterke gyakorta tett ilyesmit, tudva már előre az eredményt, újra és újra belevágott az ismert dolgokba. Birodalmának végében egy óriási fűzfa állt, el lehetett bújni a koronája alá, amit a bújócskák során kihasznált, ám az öröme sosem volt teljes, hisz ezt a játékot távolabb szokták játszani, így itt nem keresték, unottan és kissé sértődötten bandukolt vissza társaihoz a játék végén. A lelógó ágak sűrűjében mindig fura érzés kerítette hatalmába, védettséget érzett, majd elhagyatottságot, de ez nem ébresztett benne szomorúságot, inkább valami büszkeséget, amit senki sem érthetett. Megbújva, távol a házuktól, ebben a bizonytalan, ismeretlen hangulatban az emésztése is megbolydult, a szükség erős kényszerét érezte. Vonzotta és egyben taszította is a lehetőség, hogy a dolgát a szabadban végezze el.

A terület másik végében, az utcájuk felé eső részben egymásra helyezett kőlapokból álló, egy méter magas kőrakás volt. Hanyagul hányták össze, így lépcsőként is lehetett használni, ezen szoktak fel-le mászkálni, de ő sosem lépett fel a tetejére, mert a szédülés fogta el.

Egy délután a Kisbélussal császkált a gazban, Kisbélus rögtön felállt a kőlapok tetejére, onnét gúnyolta Péterkét, aki nem verte komolyan, mert tudta, ez azonnal elmúlik Kisbélusnál, folyton változtak a pillanatai, aszerint, hogy élte meg őket. Volt úgy, hogy alig szólalt meg, máskor meg halandzsául karattyolt és készakarva selypített. Ilyenkor nem szerette, éretlennek tartotta, bár ez így nem fogalmazódott meg benne.

Gyíkokat kerestek, valahonnét már tudták, hogy a gyík farka leszakad, ha csak így tud menekülni a gyerekkezek közül. Nem akarta bántani, ha találnak majd, de félt, hogy Kisbélus, ha teheti, nyugodt lélekkel megkínozza. Némán, előrehajolva, fürkésző tekintettel kutattak a szikrázó napon a különféle gyomok között egy gyíkocska után. Péterke néha nagyokat szippantott, ilyenkor

Kisbélus csúnyán ránézett, de a pár méterre elsuhanó autók zaja nem zavarta. Ezt is elnézte neki, és nem sértődött meg.

Kisbélus felegyenesedett és ránézett. Erezte, de még nem emelte fel a fejét, várt. Nem bírta sokáig, és mert továbbra is nézte, felpislantott. Próbálta továbbsiklatni tekintetét, de nem tudta, mert Kisbélus ábrázata olyan furcsa volt, gonosz barna szeme csillogott sötét üregében, arcán kaján mosoly ült.

–  Én láttam ám a szüleim, ahogy dugtak. Csak úgy nyögött az anyu. Délután, nyitott ajtónál, azt hitték nem vagyok otthon. És ott dugtak, és én láttam. És én már tudom, hogyan kell csinálni.

Péterke arcára bizonytalanság ült ki egy pillanatra, majd hirtelen kacagni kezdett. Kacagása irigységet leplezett, de ezt senkinek sem árulta volna el, másrészt maga előtt látta a Kisbélus bamba pofáját az ajtórésben, ahogy bámulja az anyja szőrös lábát, akinek reng a teste az apja teste alatt. A röhögéstől könnyezni kezdett, így Kisbélus alakja és a rét egyre inkább elmosódott, kiszáradt torkába beleszúrt a fájdalom, levegő után kapkodott, rekeszizma görcsbe rándult. Majd a késztetés szétfoszlott és béna csend telepedett rá, a magába roskadó űr némította el. Ez az új csend, ez a csend, mely belülről érintette meg, eddig ismeretlen volt számára.

– Úgy dugtak, hogy. Én is ezt fogom csinálni.

Elmesélte, hogy már ki is nézte azt a lányt, akit majd jól meg fog dugni. Péterke nem beszélt volna erről sosem, ha lányra nézett, inkább az utálat és gyűlölet keveréke öntötte el, és igyekezett távolabb kerülni.

A kerítés tövében gyík sütkérezett, hevítette a nap a pulzáló bőrét, amely nem volt teljesen zöld, hanem kékes. Fejénél lüktetett, egyébként megmerevedve pihent a fűcsomók közt. Itt a fű világoszöld volt, és vékonyabb levelű, szinte tűszerű.

Kisbélus meggörnyedve közeledett felé, karját előrenyújtva, ujjait csipeszként tartva, nyelvét is kidugva, mint mindig, ha valami fontosat csinált. Hirtelen mozdulattal elkapta a hasaló gyíkocskát, és a feje fölé emelte. Pár másodperc telt el és valóban, a farka leszakadt, Kisbélus kezében maradt, a gyík meg rémülten elsurrant a fűben.

A farkocska mozogni kezdett; megijedtek, de rögtön felismerték a helyzetet, a leszakadt testrész tovább él, rángatják az idegek, mint az elnyiszált nyakú tyúkok testét, ami még kapálódzik és rúgni is képes. Ilyet már láttak mindketten. Kisbélus önelégülten szemlélte a kékes farkocska vergődését, mosolygott. Fejét hol jobbra, hol balra hajtotta és csillogó szemmel falta a látványt, majd hanyag, uralkodói mozdulattal elhajította, és összeütötte tenyerét.

Egy alkalommal Péterke egyedül játszott a kertjükben, bár ez nem olyan igazi játék volt, egyáltalán nem szórakoztató, ha az ember aláveti magát saját képzeletének. Egykedvűen járta be újra és újra a kertet, beleszagolva a paradicsombokrok sűrű, mézédes illatába, s a levelek pora valami furcsa bódulatot csalogatott elő benne.

Néha lengyel felszabadító harcosnak képzelte magát, aki durva szövetruhában jár, a hátizsákja kantárjába akasztja az ujját, és előrehajolva bandukol egy házig, ahol majd pléhpohárban keserű kávéval kínálják. Néha rendőr volt, olyan mint a filmekben.

A kert sarkában egy farakás kátránypapírral volt lefedve, hogy megvédje az esőtől. Nyáron nagyon felforrósodott, ilyenkor nem lehetett felmászni rá, annyira égetett.

Egy gyíkot vett észre. Péterke maga elé nézett, és tétován pillantott körül, keresett valamit, amivel megpiszkálhatná, mert megérinteni vagy megfogni nem merte volna. Egy hosszú, fehér léc akadt a kezébe. Azzal közeledett, túl közel nem kellett mennie, messzebbről is elérte, aminek titokban örült is. Óvatosan nyújtotta felé a botot, a gyík megneszelte és el akart szaladni. Mikor észrevette, hogy vizsgálódásának áldozata menekülni akar, valami sötét ösztöntől vezérelve lesújtott. Nem akarta bántani, de akkor mire kellett a bot, a fene tudja, gyávaság, félelem, és hogy maga van, és hogy most egyedül fogja meg, de mégse kézzel érintse, legalábbis ne mindjárt. És most eltalálta a vétlen állatkát, pici fejéből az orrlyukain át ömlik vér. A gyík körbe-körbe forgott, mintha fejénél leszögezték volna, elszaladni már nem tudott, de még kétségbeesett erővel mozgatta testét a fájdalom. Forgásával szétkente sűrű vérét, farkával a forró kátránypapíron csapkodott.

Péterke előtt felvillant Kisbélus tekintete, a gonosz, villogó sötét szempár, amely most azt parancsolja, hogy nézd a kínlódását, élvezd, mert megteheted, meg kellett ölni, igen, azt akartam, hogy dögöljön meg, hogy szenvedjen. Ez vajon az öntudatlan kínlódás, az idegek vergődése csupán, vagy teljes egészében átérzi a fájdalmat? Mit érez, meddig érzi még, mi lenne, ha tudná, hogy csupán játékból ölöm meg?

Miért kellett megütnöm, miért nem szaladhatott el? Ott pihent, érezte a nap melegét, kiszolgáltatottan mindennek, talán kissé kábultan, csak pihent, és egyszer csak éles, mindent elvakító fájdalom vágta ketté a pillanatot. Nem is látott meg, nem félt, nem érezte a veszélyt. Péterkének felfordult a gyomra, a sűrű vért látta maga előtt, a vérfoltot, ahogy keni szét iszonyú fájdalmában a vergődő, kékes test, a halált, melyet ő okozott, a vért, a pici karmokat; valami megszűnt, valami megszakadt.

Horror vacui

1.

A kerengő szórt fényben ázik. A fordulókban álló pálmákról halkan csepeg a harmat. A hold béna tanúsága hatja át a levegőt, csak a kutyák néznek farkasszemet a kertek felett szálló sárga tányérral. A barátok zaklatottan alszanak, míg szemetet hord a szél a hidakra, melyeken most nem robognak át kocsik. Már kihűltek a nappal átforrósodott falak, az éji széltől megcibált plakátokkal integetnek, riogatnák az arra járót, de nem nagyon van kit. Sikátorok sötét torka tátong ki a sugarútokra.

A barátok közül egyvalaki nem alszik. Kialvatlan szemében elhagyott tárnák sötétlenek, keze reszketegen húzza szét a függönyt, mely a szomszédjától választja el. Fejében zsibongás és tompa fájdalom. Mormol magában, és megindul a folyosó felé. Kiérve behúzza maga mögött a súlyos faajtót. Tompán puffan a keretben. A barát felszisszen, féloldalas fejfájása újra előjött. Kissé oldalra fordítja fejét, úgy halad el az ajtók előtt. A folyosót gyertyák világítják meg. Átmegy a sercegő homályon, az egyik gyertya elalszik, kanóca a forró faggyúba hamvad, és dermedésnek indul. Árnyalatnyit sötétebb lesz, léptei csoszogássá simulnak. Hátrafordul, nem fél, a félelem, a láthatótól való félelem elhagyta, az évek során kikopott belőle. Keze kilincset tapogat, a réz hűvöse borzongást hív elő testében, mely felhat egészen a tarkójáig. A fejfájása egy pillanatra elmúlik, aztán még fájdalmasabban belehasít a fejébe. Lenyomja a kilincset; a kilincsen egy angyalarc ölti ki a nyelvét. Az ajtó nyílik, különösebb zaj nélkül, egy előtérbe ér. A talpa alatt, a kőpadlón homokszemcséket érez, kellemetlen sercegés támad lépteitől. Ujjai szenteltvízbe érnek, egészen langyosnak érzi, magára szórja, és egy keresztfalon lép át, egy bolthajtású bejáraton, és felcsillan előtte a házioltár, az aranyozott stukkók vonaglása. A barát tekintete üres, most mégis nyugtalanul villan, köröket írva le. A térdeplő vörös posztója meleg színével felgyújtja a teret körülötte. Letérdel, kezét összekulcsolja, lassan felveti szemét a keresztre. Megráncolja homlokát, majd áthatóan nézi az oltárt. Szeme üveges, halszerű, tárnájába képek zuhannak, örvénylő fényei a lobogó gyertyáknak. A félhomály bágyasztó koloritja felizzik egy pillanatra, tekintete visszahull összekulcsolt kezeire.

2.

A városon kívül, a néptelen sík vidéken, a keresztúton, hol megnevezhetetlen szorongás lepi meg az utazót, szekér gördül át. Az út fehérlő keresztjén megáll, kocsisa kihajtja a fejét, kiköp, és továbbmegy. Lassan billeg a köveken. A kocsis szeme teljes sötétben, a tág pupilla mintha uralná. A holdfény sűrű mézével árasztja el a vidéket. Az egész alakból csak keze látszik, ahogy görcsösen tartja a gyeplőt. Nemsokára a városba ér. Nem tudni mire gondol; fejében gondolatok csapkodnak, majd széthullnakpörögve, felszívja őket az éjszaka korma. Úgy tűnt, mintha gúnyos kacagás tanyázna a fák koronájában, a levelek tapsolnak az éji szélnek. Sötétlő oszlop tűnik fel az út szélén, egyre kivehetőbbé válik alakja, cseréppel fedett kis Máriaoltárhoz közeledik, hangos békabrekegés kíséri. Apró mécsesek világolnak a fából faragott alak lábánál, az egész vasrács mögé van zárva. A szobrocska naiv bájjal festett pufic lányka, ő díszeleg az elhagyott éjszakában nem messze a keresztúttól. A szekér megáll. A kocsis füle sípolni kezd, majd belső, tompa zúgassa válik és elzárja a világtól. Pár pillanatig tart, majd csenddé foszlik, a csapda ajtaja feltárul, friss zuhatagként áramlik a békák kórusa. Oldalra fordított fejjel nézi az oltárt, a szekérről nem száll le. Gyomrában émelygést érez, erős verbénaillat üti meg az orrát, majd eltelíti egész testét, amitől még inkább hányingere támad. Szédülni kezd, a korábbi sípolás mintha előre jelezte volna a rosszullétet. Lehunyja a szemét, a szemgolyóját felfelé fordítja és erővel feszíti, míg a fájdalom felerősödik. Mélyet szív a levegőből, és tovább nézi a szobrocskát. Ismeretlen zuhanást érez, nem, nem csak ő zuhan végtelen aknák mélyére, ahol elmarad mögötte az ég, hanem vele együtt zuhan az út, az erdő, az egész vidék, a szobrocskával, a csillagokkal pettyezett űrben, rettentő szelet kavarva maga után. Céltalan útjával a semmibe veszve, formátlan kövek magatehetetlen zuhanása a pusztulásig, túl az emberen és világán, ahonnét öntudatlan száguldásunk látványa csak egy másik tébolyult, sárga pupilla, egy másik Hold egy idegen táj felett.

3.

A barát csoszogást hall, mint akit rajtakaptak, gyorsan felemeli tekintetét kezéről a szenvedőre. Fejfájása múlóban, de szeme még most is élettelen. Az érkező letelepszik mellé a térdeplőre, halkan megköszörüli torkát és a barátra néz. Arca szép, nyugodt, olyan emberé, aki biztonságban érzi magát, fénylő, kerek arca maga a megnyugvás, önelégültségnek még sincs nyoma rajta.

Csend következik, emberi csend, tele szuszogással, mocorgással, apró neszekkel. A gyertyák lángja mégis moccanatlan; sárga, világító szobrocskákként merednek fölfelé.

Hosszú imába kezd, szemét lehunyva fordul a feszület felé. A szemhéján átsejlik a tekintet zavart kutakodása, ahogy a gyertyák fényétől pirosban derengő, vékony bőrréteg alatt támpontot keres a szem.

Egy pillanatra kinyitja szemét, majd újra elmerül a vak mormolás megnyugtató homályában. Ajka néha megrándul, ilyenkor arcának árnyékos felülete mindig más mintázatot ölt. A barát óvatosan rápillant imádkozó társára, nem lepődik meg, nem megy ritkaságszámba, hogy éjnek évadján átjön egy-egy társuk a házi kápolnába virrasztani, vagy alámerülni az önsanyargatás kéjes poklába. Ácsingózó lelkük gyakran téved efféle utakra az üdv vakító reményében. Hirtelen undort érez inkább iránta. Abbahagyja imáját, bólint, majd nyel, a lángocskák alig láthatóan megremegnek. Szeme tiszta, élénk, a fáradtság meg sem látszik rajta. A fájdalom újból a barát fejébe nyilall, felszisszenne, de visszafojtja, görcsösen összeszorítja szemhéját. Néha impulzusként működik a fájdalom és a megvilágosodás erejével ható képeket hív elő. Ez történik most vele is. Tág terek nyílnak képzeletében, dermesztő, fagyos térségek, ahol tehetetlen kövek gördülnek némán, vak bolygók keringenek megszabott pályájukon a tömegvonzás profán törvénye szerint. Az anyagtalan terek, az esetlegesség érdektelensége, a közönyös erők játékaként áramló testek mérhetetlen szomorúságot és irtózatot ébresztenek lelkében. Kövek sodródnak öntudatlanul, égtájak nélkül egy homogén térben, hogy végül bénán belezuhanjanak egy örvénylő fekete napba.

4.

Szél támad váratlanul, a csendes, nyomasztó éjszakában meglobbannak a mécsesek, a lángok idegesen vetődnek a Szűz testére. A szekér kocsisa megborzong, mintha fertőzést hozna magával a szél, erdők mélyéről gombák édeskés illatát, rothadó avar szagával keveredve. Talán oszló tetem is van a közelben, elhullott vagy szétmarcangolt állat az útszélen. A földeken hullámot vet a búza. A búcsúzás kényszere hatja át, el kell hogy búcsúzzék gondolatoktól, képektől, hogy többé ne suttogjon gonosz angyal a válla mögül a mélyen hallgató keresztutaknál. Visszaül a bakra és megindul, összekoccannak az agyagedények, majd monoton ringásba kezd a szekér; maga mögött hagyja a világot, hogy végleg elkötelezze magát valaminek, Neki, aki tudja a kószálok útját, számon tartja a tévelygőket, fényt mutat fel a kiégett, ócska lámpások piacán. A városhoz közeledik, a kolostorhoz, ahol élni fog, testvér lesz a testvérek között, kertek mellett halad el, almafák sűrű illatában, bólogató lombok alatt.

5.

A barátot a reménytelenség súlytalansága hatja át, kimondhatatlan megkönnyebbülés ez, szabadulás ettől a vákuumtól, élettelen poklának mélyétől; szájában az összegyűlt nyál fémes ízét érzi, és mosolyba olvad cserepes ajka. Biztos léptek öntudata fűti át, szaladni szeretne, szabadulni minden kötöttségtől, szaladni a fűben a pogány nap alatt, hisz most is, ebben a pillanatban is vannak terek, ahol testek sokasága zuhan valahonnan valahová, teljes céltalansággal. Fojtogatni kezdi a csuhája, a durva daróc, az ostoba, álszent egyszerűség, az eddig menedékként használt aszkéta élet. Nem kell kutatni semmit, csak a kereső alkotja meg önmagának azt, amit megfeszült idegekkel keres az időben. Egyetlen valóság az idő, ez az egyetlen igazság, a bizonyosság, hisz rajta kívül semmi sem létezik. Tudja, mit kell tennie, hogy nyakon csípje még magát a száguldó időben; vajon hol lehetne már, ha nem kérdez folyton, ha nem keresi, ami mindvégig az övé volt.