Liverpooli sírversek
Kecskés V. Béla fordításai
Liverpooli sírversek
A temető a legtöbb ember számára valami titokzatosat, vonzót, vagy épp ellenkezőleg, félelmeteset jelent. A robogó vonatból igen gyakran temetőt pillant neg a szemlélődő. Ilyenkor, ha csak szemvillanásnyi időre is, ha akaratlanul is, ie mindig átsuhan az ember tudatalattijában valami. Ez a valami az élet rendjének mindenki számára kötelező parancsa, mely alól a kivétel jogát a leggazdagabb földi király sem vásárolhatja meg. S ez a valami egyúttal elődeink, az ősök tisztelete is, kik lehettek jók vagy rosszak, nemesek vagy közemberek, de ők alakították ki azt a világot, melybe mi beleszülettünk. Életünk végén mi is követjük őket. Ők addig várnak ránk csendesen, jelölt vagy jelöletlen sírjaikban.
Halottak napján vagy más ünnep alkalmából a temetőbe kilátogatván az ember saját családja sírjaihoz indul. Azt csinosítja és egy-egy néma, merengő percet vagy Miatyánkot szentel halottainak. Aztán pillantása a szomszéd sírokra esik, és – kivel nem történt meg, hogy a temetőben elbolyongván a sírfeliratokat olvasgatta, számolgatta, vajon ez vagy az a „lakó“ mennyit élt, élte virágjában, vagy majd egy évszázad súlyával vállain került a temetőbe? Esetleg alig tanult meg járni, beszélni s mint igazi, földi angyal, akit az életnek nem volt ideje megrontani, úgy szállt sírba?
Az egykor virágzó angol nagyvárosba, Liverpoolba 1996 márciusában látogattam el. Sokáig ez a város volt a világ legnagyobb tengeri kikötője. Ma már, a légi közlekedés általános elterjedése idején, a tengeri forgalom visszaesésével együtt Liverpool szerepe is elhalványult. A város egyes részei elhagyatottak, kopottak. Málladozó falak, foszladozó cégérek idézik az egykor pezsgő életet.
Odaérkezésemkor nem is gondoltam volna, hogy a „négyes fogat“ városában a szakdolgozatom számomra talán legkedvesebb (és legönállóbb) fejezetéhez találok anyagot.
Mikor az Albert Dock-ból, a Beatles-múzeumban töltött másfél óra után a régi, anglikán katedrális melletti temetőbe mentem, nem is gondoltam, hogy a megszólaló múlttal lesz találkozásom. Előző nap jártam már ott futólag szállásadómmal. Ő nem csak Lennonék személyes ismerője volt, hanem a temetőről is érdekes dolgokat tudott. Például, itt van eltemetve az első olyan ember, akit mozdony ütött el. Sírján egy kápolnaszerű építmény áll.
A temető helyén valamikor kőbánya volt; a múlt században már nem bányásztak itt. A katedrális mellett egy kisebb völgy, pontosabban: teknő alakú, mintegy 20–30 méter mély gödör keletkezett. Ezt használták temetőként századunk elejéig; 1920-as évekből származó síroknál újabbakat nem találtam.
A sírversek gyakorisága Nagy-Britanniára sem jellemző, már amennyire ezt az általam megismert hét-nyolc temető alapján meg tudom ítélni. Kivételt képezett Liverpool: olyan volt ez a temető, mintha síremlékekre vésett antológia lapjai között jártam volna.
Alább az ott lejegyzett versekből és saját műfordításaimból – ha szabad így neveznem a sokszor sántító magyar megfelelőket – teszek közzé néhányat.
Kecskés V. Béla