Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., március-április / Osztályrészem; Jöjj hát Béke; Verd át őreidet

Osztályrészem; Jöjj hát Béke; Verd át őreidet

Csehy Zoltán fordításai

Albius Tibullus (Kr. e. 54 – 19)

Osztályrészem

Jó heverészni: a lány meg a mellemen alszik, amíg künn
    füttyög, mormog a szél, ronda egy utcazenész!
Jó heverészni, a tél szele hogyha jeges zivatart küld,
   álmot igéz ez a szép, bár monoton kopogás.
Ennél több sose kell! Légy gazdag, hogyha a tengert
   meglovagolja hajód s tűröd a (vér)zivatart.
Légy meddő, anyaföld, ne vajúdj aranyat, se zafírt már,
   hogy sose sírjon a lány üzleti útjaimért!
Messala, szállj csak a vízre, ügess paripádon a harcba,
   véres kincseidet rejtse kövér palotád!
Én itt őrzöm a csöpp örömök veretes kapuját, bár
   rab vagyok és ideköt lánccal a hű szerelem.
Rangért nem töretem be a képem! Délia „hőse“
   lettem, hívj beszari, lomha alaknak akár!
Téged lássalak én, ha közel jön majd a halál és
   téged öleljen előbb, mint a halált ez a kar.
Fekszem. A rút ravatal puha. Csókolsz és a szívedből
   föltör a sírás, mint máglya öléből a láng.
Sírsz, hisz a szíved nem rideg érc és nem buta kőtömb,
   nem suta vasbábbal éltem az életemet.
Egy lány és fiu sem tér majd haza – hogyha a máglya
   húst szopogatva zabál – könnytelenül, vidoran.
Hagyd el a sírást majd, és hagyd, hogy a lelkem a mennybe
   érjen. Rendezd el fürtjeidét, ha tudod.
Ám, míg tűri az ég, éljünk szerelembe fonódva,
   mert hipp-hopp feketén megjön a gyatra halál,
s hentesinasnak az aggkor. Az elgyöngült, puha testben
   nincs vágy. Már nem jár nőzni az ősz nagyapó.
Rád törnöm nem bűn ma az ajtót, hogyha a vágy hajt,
   harcra vitéz! A heves szócsata csókcsata lesz.
Itt vagyok élharcos, sőt: tábornok. Nosza, félre
   fegyverek és lobogók! Folyjon a vér, ha a kincs
vért kíván! Nekem épp az elég, ami van: teli kamra.

 

Jöjj hát Béke

Csöpp szekerén hajt már a paraszt haza, rajta a háznép,
   víg a paraszti kedély, részeg a kajla kerék!
Venus a harcisten már és panaszolja a lány, hogy
   tincseit elcsenték és kapuján nagy a rés,
vad pofonoktól az arc csupa pír, friss könnyei mossák,
   sír a fiú is: „bár törne le durva kezem!“
Ámor, a nyers, olajat csöppent s a viszály tüze újul!
   S ő ott viggyog a pár közt, tunya ágyra csücsül.
Kő dobog annak a szíve helyén vagy vasdarab ing, ki
   nőre kezét emeli, isteneket pofoz az!
Untig elég, ha letépsz egy könnyű, tollpuha köntöst
   s összekuszálod a sok mennyei hajfonatot,
untig elég, ha a könny már csordul, boldog a férfi,
   hogyha a gyönge leány sír, ha a vágy heve dúl.
Durva kezek, pajzsot markoljatok és buta dárdát,
   tűnjetek el, sose jut nektek igaz szerelem.
Jöjj hát Béke, te szent, te kalászos mennyei bőség,
   szülje szemérmes öled drága gyümölcseidet!

 

Verd át őreidet

Őreidet verd át bátran szeretőm, csuda jó vicc!

   Venus a bátor szív égi barátja csupán.
Lépteket ő bíztat, ha a randira készül az ifjonc
   és besegít, ha a lány nyitja a vaslakatot.
Súgja, miként lopakodj lábujjhegyen el, mielőtt még,
   zutty, leszakadna a sok kéjtől az ágy dereka.
És be-befogja a férj szemeit, ha nejére kacsint más.
   Versbe, levélbe is ő csen csupatűz szavakat.
Lustát és gyávát nem is oktat. Hát sose restellj
   jönni, ha eljön az éj, félni pedig butaság.