Ovidius utolsó szerelme

Nem bűnhődés sújt le reád, hanem isteni bosszú.
Bajban is ér valamit, hogyha nem üldöz a vád.
Mert a hibákat a szív ahogyan megítéli magában,
úgy lepi meg kétség, s élteti újra remény.
(Fasti, Gaál László fordítása)

Van, kit nem borzaszt Caesarnak néma haragja?
Engem büntettek vészteli, durva szavak.
(Levelek Pontusból, Karral Zsuzsa fordítása)

Amikor visszamentem a könyvtárszobába, gazdám behunyt szemmel feküdt, arcán feltűnő lázvirág bontotta ki szirmait, élesen elkülönülve arca fehérségétől.

– Rettenetesen szomjas vagyok – mondta halkan –, adj innom, Rusavi. Mintha tűz égne bennem, mintha láng emésztene belülről.

Ekkor vettem észre, hogy ég a szeme és csillog, mintha lázas lenne, bár a hangja határozott és tiszta volt. A jajok és szenvedések érlelte gyümölcs gyönge száron csüngött... Beért és várta, hogy leszakítsák: Sunt certi denique fines!

– És most, Rusavi, ne vágj a szavamba – szólt Ovidius miután ivott –, nem lenne erőm folytatni. Megérted-e már, hogy a hazugság hasonlóbb a valósághoz, mint maga az igazság? A hazugnak olyan könnyen hisznek, főként, ha az igazság olyan valószínűtlen! Néhány nappal Rómából való elutazásom előtt késő délután Luciusszal sétálgattam a kertben, egy saját szomorúságába feledkező kertben, lehullott leveleken járva, melyek minden lépésnél beleropogtak szomorkás gondolataimba. Egyszer csak egy teljesen ismeretlen ember lépett elém – csak az istenek tudják, miként kerülhetett észrevétlenül a kertbe –, és ez az ember a császár magánpecsétének lenyomatát dugta az orrom alá, s fölszólított, hogy kövessem a császári palotába, ugyanis Augustus Caesar kíván velem szólni... méghozzá halaszthatatlanul. Kővé dermedtem, a fejemben a legkülönfélébb gondolatok cikáztak, talán megkegyelmez a császár, vagy... súlyosbítja büntetésemet, vagy – mert az is elképzelhetőnek tűnt – a császári palotában ér utol a halál! Egy pillanatra elméláztam, a küldönc persze siettetett, és azt hajtogatta: a császár türelmetlen, a késlekedés vagy a vonakodás cseppet sem helyénvaló, s közölte, hogy szolgám, azaz Lucius elkísérhet egészen a palotáig és ott megvárhat. Milyen ostoba az ember! Ezek a szavak, hogy Lucius megvárhat, míg kijövök a palotából, ezek a jelentéktelen szavak reményt loptak a szívembe...

Esteledett, amikor megálltunk a palota egyik oldalbejáratánál. Itt megparancsoltam Luciusnak, hogy várjon úgy éjfélig, s ha akkor sem jönnék ki, vigye hírül a feleségemnek, hogy meghaltam.

A küldönc vészjóslóan mosolygott, míg kalauzolt a palotában. Bekopogott az egyik ajtón a sok közül, azonnal ki is nyílt, idegen kezek ragadtak meg és berántottak egy öltözőféle helyiségbe, ahol koromsötét volt, hiszen csak egy lámpa világított. Valaki, akinek alig-alig láttam valamit az arcából, tovább vezetett, keresztül mentünk jó néhány ajtón és folyosón s végül egy gyöngén megvilágított, hatalmas teremben kötöttünk ki, ahol ismeretlen vezetőm magamra hagyott. Körülnéztem, s már az első pillanatban tudtam, hogy a császári hálószobában vagyok: a sarokban széles fekhelyek s rajtuk elnyúlva egy alak feküdt. Az ágy melletti asztalka lámpája az arcába világított: Augustus vonásai rajzolódtak ki. Mélyen meghajoltam, Caesar felemelkedett és intett, hogy lépjek közelebb. Majdnem az ágyig mentem, a lámpa fénye megvilágított, Caesar rám nézett, egyet intett, a sötétből előkerült egy szolga és megmotozott, nincs-e nálam fegyver. Miután eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a császár kérdő tekintettel végigmért, majd így szólt:

– Ülj le, Naso, nem szeretem, ha fölülről nézve beszélnek hozzám. Leültem az asztalka melletti székre. Az asztalon néhány könyvtekercs hevert.

Minden erőmből megpróbáltam elnyomni a félelmemet és a kellemetlen szúrást a gyomromban, mivel a császár szinte fölnyársalt néma szemével.

– Biztosan sejted, miért hivattalak – mondta aztán, rettenetes arcát mutatva felém.

– Nem értek semmit, elképzelésem sincs, de hát, isteni Caesar, ki ismerhetné igazán szándékaidat?

Meglepődtem, mivel a hangom cseppet se reszketett, ez kiváló, hiszen lepleznem kell félelmemet, hiszen semmi bűnt nem követtem el, a lelkiismeretem is tiszta, mitől kellene hát reszketnem?

– Szóval, nem tudod, és nem is sejted – mondta Augustus megenyhültebb hangon. – És ez mi? – tört ki belőle annál erélyesebben, hogy szinte belereszkettem. Felkapta a könyvtekercseket az asztalról és a lábaim elé hányta őket, mint ahogy kutyának vetik oda a koncot. Habozva szedegettem fel a tekercseket, s akkor vettem észre, hogy A szerelem művészete és a Szerelmek című munkáimat tartom a kezemben.

– Ezek az én verseim, ha jól látom – feleltem.

– Ezek versek? Ezeket hívod te verseknek? Erkölcstelen firkálmányok! És ezeket olvassa egész Róma, sőt, családom bizonyos tagjai is behatóan ismerik ezeket! A római erények nem mehetnek veszendőbe, egy ilyen züllés rosszabb, mint egy járvány, mert az csak a testet mételyezi, de a te könyveid, Naso, az emberi lelket teszik romlottá. S micsoda szétzilált és kicsapongó életet élhetsz magad is ennyi mocsok után!

Istenek, gondoltam, épp Augustus hánytorgatja föl botlásaimat! Ő, akiről egész Róma tudja, hogy mikor a hatalom útjára lépett, már első lépéseit a legfertelmesebb vétek segítette! Még mint Octavianus, Hispániában háromszázezer sestertiusért nőként kínálta fel magát Aulus Hirtiusnak, majd később nagybátyjának, Caius Iulius Caesarnak, aki ilyetén szolgálatai miatt fiává fogadta, s így örökölhette a trónt! Mint egy utolsó ribanc árulta magát és még ő papol erkölcsről? Ő, aki annyira szégyentelen volt, hogy az egész udvar szeme láttára a felesége orra előtt vezette a hálószobájába egy konsul feleségét... Ha halálra ítél, alaposan túllő a célon.

– A verseimben nincs semmi erkölcsromboló – mondtam –, csupán a megengedett szerelemről írtam, a fiatalok szerelméről, s aki tiszta szívvel olvassa ezeket a verseket, olvasás után is feddhetetlen marad. S én magam, leszámítva néhány ifjúkori botlásomat, ilyesmi bárkivel megesik, évek óta rendezett házasságban élek Claudiával, s ezt bárki bizonyíthatja, aki ismer. A verseimet jó szándékkal írtam...

– Kit érdekel a szándék? – vágott közbe Augustus. – Nem a szándék, ami számít, a végeredmény a lényeges, s a végeredmény rettenetes! Minden igyekezetem ellenére évről évre rosszabbodnak az erkölcsök, s ebben a te istenverte könyveid is nagy szerepet játszanak. Elrendeltem, hogy minden római könyvtárból kidobassanak!

– Az igazat írtam, ifjúságom Rómája volt ilyen. Mellesleg nem én vagyok az egyetlen, aki Rómában szerelmes verseket ír, sokan még kendőzetlenebbül dicsérik a szerelmet, mégis engem sújt haragod, Augustus Caesar. Bocsáss meg előre is, de nem osztom fenséges véleményedet: nem e könyvek rombolják szét Róma erkölcseit, az okok máshol keresendők.

– Hol? Miben keressük tehát az erkölcsi züllés okait szerinted? Mondd csak el nyugodtan – folytatta ironikusan a császár –, szívesen tanulok a tapasztaltabbtól!

– Elődeink, nem is olyan régen, nem szégyellték megfogni a munka végét, még a legnevesebb férfiak sem tartották megalázónak a földművelést vagy a kézművességet. De manapság ki dolgozik Róma-szerte? Még a legutolsó római polgár sem kényszerül arra, hogy megkeresse a kenyérrevalót. És ez a tétlenség minden romlás anyja, ez a tétlenség szüli a kényeztetést és a züllöttséget. A munka nemesít, s ha az ember tétlen, kidől, mint egy elkorhadt gyökérzetű fa, terméketlen lesz, mint a parlagon hagyott mező, s hagyja magát benőni a fennhéjázás és erkölcstelenség gyomaival. Óriási a vagyonéhség, ezer meg ezer érdekházasság köttetik, s pénzért bármi megvehető: hivatal, nemesség, szerelem és barátság!

– Egek! – kiáltott fel Augustus. – Orcátlanságodnak nincs határa! Az életemet tettem rá, hogy a római nép ne szenvedjen ínséget és gazdagságban élhessen! És ez szerinted a züllés gerjesztője? Nevetségessé akarsz tenni?

– Sose venném a bátorságot, véghetetlenül tisztellek, Augustus, hasonlóképpen egész házad népét. Még a versek közt is, melyek ilyen mérhetetlen haragra gerjesztettek téged, jó néhány téged és a családodat ünnepli.

– Jó, hogy emlékeztetsz rá, valóban, több vers is dicséri házamat. De föl se merült benned, hogy azokkal a... szerelmes versekkel összefüggésbe hozva és azok társaságában inkább komikusan hatnak, mintsem tiszteletet és csodálatot árasztva? Vagy tán tudatosan kívántál ekképp nevetségessé tenni?

– Nem, egyáltalán nem, az elgondolásom az...

– Ártatlan; ezt már elmondtad – szólt Caesar lekezelően. – S vajon hányszor találkozott Aemilius Paullus összeesküvőtársaival a házadban?

A hideg futkosott a hátamon – valaki bejelentette, hogy a szerencsétlen Aemilius Iuliával gyakran meglátogatott!

– Nem értelek, Caesar. Igaz, hogy Aemilius Paullus néhányszor meglátogatott, és felesége is elkísérte, a te nemes unokád, mivel kedveli verseimet, de sosem került szóba semmiféle zavargás, legalábbis a jelenlétemben nem. Mást nem is tudok róla, mint ami nyilvánosságra került.

Augustus, némi komorságot azért megőrizve, elmosolyodott:

– És te valóban azt hiszed, hogy ezt el is hiszem? Hát figyelj, Naso, Aemilius vallomása szerint a te házadban találkozott vagy kétszer-háromszor az összeesküvőkkel. És te a szemembe hazudod, hogy semmit se tudsz róla. Hát vak vagy vagy süket netalántán?

– Hogyha belemerülök az írásba, teljesen megfeledkezem magamról. Arról pedig fogalmam sincs, mi késztette Aemilius Paullust arra, hogy a házamra hivatkozzék, hiszen ott szóba sem kerülhet a politika! Elképzelhető persze, hogy Paullus a házamban találkozgatott ezzel-azzal, de a tudtom nélkül! Távollétemben! Néha ugyanis valóban sokat vártak rám a barátaim, míg fogadtam őket. Megvárták, míg leteszem a tollat, íratlan szabály volt a házamban, hogy írás közben senki sem zavarhat. Akkor, amikor néha-néha meglátogatott Aemilius Iuliával, épp az Átváltozásokat fejeztem be, s megkezdtem a munkát A római naptáron, mely révén segíteni próbáltam nemes szándékodnak, hogy közös erővel élesszük újra az ősi római szokásokat, sőt, szándékomban állt neked ajánlani e művet.

– Egy újabb szándék, Naso - szólt eltűnődve Augustus. – Tételezzük fel, tételezzük fel, hogy elhiszem, valóban nem tudtál semmiről. Sokan mondják ugyanis, hogy fecsegsz, akár egy asszony, hogy nem mindennapi módon, szinte gyermekien naiv és őszinte vagy... És egy ilyen ember életveszélyes egy felkelés számára. De mondd csak, ha tudtál volna róla, mit tettél volna?

– Nem tudom, valóban, nem tudom, isteni Caesar, élettapasztalatom arra int, hogy az ember sosem képes megfelelőképp magába látni, sosem ismeri meg magát eléggé, így tehát sosem képes előre teljes bizonyossággal megjósolni, hogy miként fog cselekedni bizonyos körülmények között. Ezért mondom: nem tudom!

– Vagy a legagyafúrtabb hazudozó vagy a föld kerekén, vagy balgaságod és őszinteséged az őrültséggel határos. Bárki a helyedben a lábam elé vetné magát és a lehető legbuzgóbban bizonygatná, hogy azonnal jelentette volna, hacsak a legkisebb sejtelme is lett volna valamiféle szervezkedésről, és azonmód részleteiben tárná fel előttem az ügyet. Erre te szemrebbenés nélkül csak annyit mondasz: nem tudom.

Abban a percben meglebbent a nehéz bíborfüggöny a császár ágya mögött, mivel minden zárva volt és szellő nem juthatott a házba, megesküdtem volna, hogy van mögötte valaki. Talán egy férfi, kezében tőrrel? Vagy egy fojtogató finom selyemszállal? Augustus, úgy láttam, szintén felfigyelt, s tett néhány zavart mozdulatot.

– Nem hiszek neked, Ovidius – folytatta. – Azt mondják ugyan, hogy a költők feje a csillagokat éri, mégsem hiszek neked. Líviának igaza... – Ekkor a császár picikét megrezzent, s az ágy mögötti függöny ismét megmozdult, csak egészen enyhén... – Igen, igaza van, ha azt állítja, gyakorlott színész vagy s bármit valósághűen vagy képes eljátszani. Szóval, nem ismered be bűnödet?

– Nincs mit beismernem, semmiről se tudtam, halvány sejtelmem se volt semmiről, erre esküszöm! Megbüntethető-e az ember pusztán azért, mert valamit nem vett észre? Hogy valamit nem tudott? Tiszta szívemből kérlek, igazságos Caesar, ne küldj számkivettetésbe. Belepusztulnék, a szíved nem lehet ennyire kegyetlen, bűntelenül nem ítélhetsz el!

– Épp, hogy ezt elkerüld, Naso, épp emiatt kellene beismerned bűnödet! Tudod, hogy szavamat sosem változtatom meg, a lehető legigazságosabban óhajtok dönteni, ezért be kell hogy valld a bűnt, érted?

– De hát hogyan vallják be olyasmit, amihez nincs közöm?

– Minden az akaraton múlik. Végül is a te dolgod, nem az én ügyem. Ha még mindig nem tudod, mit vétettél, ahogy azt ilyen makacsul állítod, akkor mitől vagy költő, hogy nem vagy képes semmi „okosat“ kiagyalni... olyasmit, ami megfelelőképp sújtható büntetéseddel? És a lényeg: a vallomást nyilvánosan kell megtenned, úgy, hogy egész Róma tudja, vétettél ellenem. Menj utadra, elég! Nem vesztegetek több időt egy magadfajta idiótára!

Láttam, felesleges tovább magyarázkodni, felálltam, meghajoltam, és lassan kihátráltam a teremből. Mikor az ajtóhoz értem, Augustus utánam kiabált:

– Ne feledd, hogy a kezem a pontusi partokra is elér! Megparancsolom és elvárom, hogy egy szó se szivárogjon ki mostani beszélgetésünkből! Nyilvánosan kell beismerned, a beismerés enyhítő körülmény, s elképzelhető, hogy végül aztán... megbocsátok!

– És ezek voltak a Caesar utolsó szavai, Rusavi.

Ovidius elhallgatott. Szóval, így volt! Hát ártatlan, ártatlan, zsongott bennem. Mindig hittem... de most már tudom is.

– Amikor aztán hazatértem - szólalt meg barátom tompa hangja, mintha a távolból hallatszott volna idáig -, ellentétes érzelmek kavarogtak bennem: megalázottság, sértettség, önsajnálat, harag és fékeveszett, pusztító düh! Bár megígértem Claudiának, hogy nem teszek kárt magamban, megragadtam az Átváltozások kéziratát és könyvet könyv után hajítottam a tűzbe, és néztem, miként olvassák a lángok sorról sorra. Az örök dicsőséget vágytam elnyerni e művel, s most úgy éreztem, mintha magamat égetném el.