Szerdai történet

I.

Korábban is elmesélhettem volna már, de csak most kezdek hozzá. Talán, ha kedvem szottyant volna. De nem így történt. A világért sem szeretnék tolakodni, a történet elbeszélésére a túloldalról üzenők ösztönöztek. Mondhatnám úgy is, megkértek rá, de ehelyett azt mondom: felszólítottak.

S ti csak megtesztek annyit a kedvükért, hogy félelemmel vegyes áhítattal gondoltok rájuk, hát csak nem lesztek hálátlanok fekete, kontúrtalan árnyaitokkal szemben? Édesanyámról, atyámról, nénémről most ne beszéljünk: szelíden dorombolva, macskaselymességgel simuljatok arcomhoz, mielőtt végleg jeges keménnyé válik. Holnap lenyúzom a bőrt jobb arcomról, tán megveszi őfőméltósága, a báró.

Egy egészen mellékes eseménynek voltam szemtanúja a minap, s jelentéktelensége miatt talán bizony még eseménynek sem nevezhető, erre utal legalábbis a járókelők teljes érdektelensége. Egyszerű jelenet volt, valóban, s az emberek közömbös, unott ábrázattal jártak-keltek még aznap este is, mindent látva és hallva, és mégis. Helyenként megálltak, hadonászó mozdulatot téve kezükkel. Talán a méheket hessegették el orruk elől.

Bámulom naivságodat, kedvesem. Télen nincsenek méhek. De legyek, darazsak és szőrös, narancssárga-fekete csíkos trikóban mellüket düllesztő dongók sincsenek. Ez az egyetlen, türelmetlen kézmozdulat jelezte csupán az eseményt. Nem mondtam igazat, egyáltalán nem volt mellékes.

Szerda délután volt. A szerda délutánok, esték a szombat délelőttökkel egyetemben a legösszetettebb és legfélelmetesebb időszakai a hétnek. Szeretek ilyen kifejezésekkel élni, szeretem továbbá a félig holt emberek és a riadt férfiak alig hallható nyöszörgéssel kísért sikongatását és eltitkolt hörgését a kalendárium olcsó papírjára kenni, tarkabarka krikszkrakszok közé. Néha zenét is engedek hozzá a gramofonból, ilyenkor a legmulatságosabb a naptár világa: táncra kelnek a számok, a betűk, istenem, micsoda móka!, ahogy vad szenvedéllyel, a szilárd elhatározás kifejezésével arcukon forgatják vélt vagy valós menyasszonyaikat. Többnyire a májusi és júniusi napok jeleskednek, még frakkot is vesznek néha, hogy a gondosan kivikszolt lakkcipőikről már ne is beszéljek. Ha látnád, minden bizonnyal hangosan kuncognál ezen a nem mindennapi attrakción. Általában – rangidős lévén – az évszám viszi a prímet, csokornyakkendőjét megigazítván megköszörüli torkát és belekezd: hölgyeim és uraim, itt a mulatság ideje...

– mire a májusi napok szilaj legények módjára bőszen kurjongatnak a hátsó sorokból: dáridó!, vagy. bort! hozassunk bort! Az évszám elégedett mosollyal bajsza alatt, mintegy mértéktudó házigazdaként folytatja: ...kérem tehát a párokat, fáradjanak a parkettre.

– Ezek már aztán ostobák – mondja ilyenkor anyám, a gyúródeszka fölül sandítva a naptárra –, hisz ez nem is parkett, hanem a késmárki fatemplom. Még ilyet!

Az apró, míves díszítések egytől egyig tüsténkedő udvaroncokká válnak, feszülő ezüstmellényük van, s a nagy igyekezetben rendre átszaladnak a hónapok álmos nevein. Ha meg rájukpirítok, fölényeskedve odavetik: bál van, kérlek alássan, bál! igazi bál (az igazit külön kihangsúlyozzák), és tovaszáguldanak a pezsgőstálcával, anélkül, hogy ezután akár egy lenéző pillantásra is méltatnának a válluk fölött.

Szerda és szombat Veszedelmes, félelmetes napok. Magam is beleborzongok a gondolatba, mi minden rejtőzik, s még mi minden eleddig át nem gondolt szörnyűség rejtőzhet elmosódott arcuk mögött. A szombat délelőttök homályosak, és homályosságukban ijesztőek, mert az Úr ásít ébredés után, s míg a hosszú ásítás alatt szemeit pihentetőn lehunyja, a kis szürkésfekete ördögök (hol van ma már Azázel hatalmas agyara s hol Moloch a maga hegynyi termetével!!!) egymás hegyén-hátán nyomakodva, nyüzsögve, vijjogva iparkodnak betörni világainkba, nyolc és fél kilenc óra tájt. Felmásznak lábunkon, benyálazva combunkat, majd övünknél megpihennek egy percre, letörlik a sárgásfehér habot szájuk széléről, és hosszú piros nyelvecskéiket kiöltvén kifújják magukat. A tömjénszagú, sötét kriptákban a szent férfiak úgy kilenc-negyed tíz körül kezdenek ébredezni, szakálluk alig észrevehetően mozdul ránduló ajakukkal a nyirkos fekhely reggeli csöndjében, és a sarokban ijedten motozni kezd a kórt magában hordozó foltos patkány. Mi csak girhesnek hívjuk, így egyszerűen.

De eltértünk. Nincs szükségünk most a veszett patkányra, akinek csak epizódszerepe van életünkben, még ha kaparászását minden reggel hallani is véljük. Hanem a kis ördögök szőrösödő mellünk tájékán felvisítanak, huzigálni kezdik a kósza, még zsenge szőrszálakat, és egész testükben remegve félnek. Mégis másznak tovább, a csöcsömbe kapaszkodva, iszonytató kínnal, de elpusztíthatatlanul, hátukon érezve a szent férfiak holtukban is könyörtelenül számonkérő, tiszta és éles tekintetét.

Az Úr megint ásít.

– Uram, uram, nyugtalanít renyhe, petyhüdt közönyöd!

Óvatosan és vigyázva bánjunk az idővel, nehogy olyan sorsra jussunk, mint mikor az ördögöt halmoztuk el vak szeretetünkkel, orcáját mindkét oldalról csókoltuk és hatalmasra fújtuk, olyan hatalmasra, hogy a végén már nem is láttuk szemeit, pedig apró, sárga szemei szinte világítottak, és aztán egyszer csak kipukkadt, mi meg leestünk, a földre estünk, és az ezernyi darabka mozogni kezdett, és ahányan voltak, annyi irányba szaladtak, kiskertekbe, kanálisokba, aktatáskák precíz rendjébe vagy éppen kabátzsebek lomtárába.

Ezekkel és ehhez hasonló gondolatokkal járkáltam nap mint nap a Fő utcán fel és alá, de néha semmire sem gondoltam, csak úgy ráérősen sétálgattam, és megálltam időnként, hogy kedvemre gyönyörködhessek egy véletlenül felfedezett geometriai alakzat nemes és titokzatosan egyszerű szépségében, és ezekből merítvén a hektikás és szívbeteg fizikumomat biztató nyugalmat, sokszor az életet ismerőként állottam meg és gyújtottam rá egy könnyű füstszűrős cigarettára, és szórakozottan eljátszogattam a füsttel.

De megesett, hogy fura hangokat véltem hallani szűk kis utcákból, melyek a nevemen szólítottak, amint a szakadó esőben hazafelé siettem. Ilyenkor lelassítottam lépteimet, néha meg is álltam, s úgy osontam háztól házig fülelve a falak mentén, inkább ideges, mint riadt tekintettel, mint a régi televíziós sorozatok angol detektívjei. Viszont sosem jártam eredménnyel, a kapualjakból senki sem táncolt felém. A hangok ennek ellenére ott ficánkoltak fekete bőrkabátjukba burkolózva valahol a koromsötét éjszaka hívogató ölének rejtekén.

– Kihajtom őket, uram, ígérem, hogy kihajtom, az összesét, uram, mindet kihajtom, ha kell, én is ostort fonok, jó lesz így, uram? Még most, ha kell, még most, kötélből font ostorral kihajtom őket, ki én, uram, a gyalázatosokat a templomból, uram, ígérem, és mocskukat felmosom a padlóról!

Az Úr elszundított fogadkozásaim közepette: talán a kalmárokról álmodott éppen, amint fia kötélből font ostorral kihajtja őket a templomból, talán... Az Úr álmodott, és álmában megütközve, értetlenül szemlélte fia hevességét: fiam... suttogta ...fiam... hát te vagy az, fiam?

Az Úr ekkor körülményesen megfordult az ágyon, de már nem az előző álomképet találta maga előtt, a kufárokkal hímzettet, hanem egy egészen mást: akkorra már kiterítve feküdt az egyetlen, beszennyezve, lepiszkítva, elcsúfítva és meggyalázva. Homlokából tüskék meredeztek.

Az Úr megriadt e különös álomkép láttán és ösztönösen rázkódott egyet. Ugye csak álmodom, biztosan álmodom – egyre ezt hajtogatta.

De kékszeműje nem mozdult, és a látvány kezdett elviselhetetlenné válni. Az Úr hunyorgatott. Fiam – nyögte. De fia, a SZENT, nem mozdult, száján-orrán hangyák masíroztak hosszú sorokban ki-be, fel és alá, feje mellé (oly szép feje mellé) pedig valaki krumplihéjat dobott, de még reggel, mostanra megbarnultak, meg is száradtak, úgy gondolom.

Nyugtalanító álmok ezek. Azon kellene töprengeni, hogy mit csináljunk. Mert mit csináljunk, kedveseim? Mit csináljunk ezek után?

Az Urat ébredése után szerencsére nem aggasztották ilyen vagy ehhez hasonló kicsinyes dolgok: egyetlen szisszenésével széthasíthatta volna a valót (még hogy szerelem! még hogy eszményképek!), így hát miután felkelt, emlékezett még ugyan zavaros álmára, s arra is, hogy fiát, az ő egyetlen fiát látta odalenn, de bölcsekre valló mozdulattal félresimította a homlokába hulló ősz hajszálakat és sűrű kakaót kért reggelire.

Talán szomorú, de a közhelyek igazak. Mikor már annyira szeretnénk hinni, hogy hitünket vesztjük a hit lehetőségében, és fakó arccal bámulunk magunk elé a cigaretta keserű dohányát köpködve, hitünk minden porcikánkkal óhajtott tárgya előlép, fáradtan ránknéz, és színtelen hangon felajánlja valódiságát, természetesen életünkért cserébe. Biccentünk fejünkkel, hogy köszönjük, elfogadjuk.

Elképedve és kissé gyanakvón körbenézegetve tapasztaljuk másnap, hogy ugyanolyan hús-vér emberek vagyunk, mint voltunk annak előtte.

A szerda esténél ragadtam le. Megpróbálom világosabban kifejteni, mit is értek a veszedelmes időszak kifejezés alatt, mert mint említettem volt, a szerda estéktől és a szombat délelőttöktől minden labilisabb lelkületű embernek menekülnie kellene, sűrűn keresztet vetve vagy éppen átaludva őket, ki-ki hajlama és természete szerint választva a formát.

A hideg, de még napsütéses novemberi szombat délelőttök, mikor anyám a konyhában tesz-vesz, rotyogó lábasok közt navigál, a kövér páracseppek észrevétlenül jelennek meg a poharakon, és felhővé sűrűsödik a forró gőz, én meg bátyámmal, aki átjön néha segíteni a takarításkor, és apámmal a balkonon állunk, elbámészkodván és ásítgatva, nos, ezek a szombat délelőttök kiszámíthatatlan erőket rejtegetnek, ez nyilvánvaló. S valóban: van-e ködösebb és lustább időszak gondolkodásunkban, mint a szombat délelőtt, mikor lelkünk kényelmes kis otthonkájában a karosszékbe ül, hátradől és elégedetten lerúgja a papucsot. A szőnyeg is új, még érezni a szagát.

S ilyenkor, a balkonon álldogálván, amikor a szemközt épülő garázsok bérleti díjairól beszélgetünk, felületesen, tartalom nélkül, a legközönségesebb szavakkal, már ebben a beszélgetésben ott vibrál a gyilkosság lehetősége. Vibrál vagy mocorog, talán még árnyalatnyi különbség sincs a kettő között, de hogy elleplezzük, személytelenül mosolygunk, így mentve meg, ezzel a betanult-beidegződött mosollyal a mondatokat a közönytől (a forma).

S hogy mi lesz szerdán? Szerdán éles fények kicsontoznak mindent: álmokat, vágyakat, víziókat, még az ürességtől kongó szavakat is, és fényezett bárdként hasítják ketté a megfogalmazott gondolatokat. így gyulladt ki egy szerdai napon a csipkebokor, így nyitotta meg ereit a melegvizes kádban a finnyás sztoikus, és így szappanozta be egy szerdai estén Sztavrogin a kötelet.

Szombat délben aztán asztalhoz ülünk, egymással szemben foglalva el helyünket, némán kanalazzuk a ritka tojáslevest, és ha élnénk, bosszankodnánk a kenyér ízetlenségén (no, ez nem elég sós, szokta volt mondogatni ilyenkor anyám), de nem bosszankodunk, mert nem élünk: a csere korábban lezajlott, szenvedélymentesen, meleg szavak és ölelések nélkül, szárazon, fáradtan, józanul. A Moyzes utcán lépett elénk a Teremtő, még mintha perdült is volna egyet érkeztében, mint a hosszú lábú nők a kifutó végén. Szeretek ízléstelen és idétlenül silány hasonlatokkal élni, de jelen esetben a helyzet követelte meg. A levest kavargatva vannak pillanatok, amikor a zsírfoltokba bámulva hosszasan figyeljük tükörképünket, a hullámzó, idegen arcot, s nem tudjuk, szerda van-e, vagy szombat, s nem jut eszünkbe az sem, vajon honnan is ismerjük a szemben ülő kisasszonyt. Szép szája van, igen, kifejezetten szép szája, olyan csinos, meggyszín.

–  (parancsol talán zenét nagysád) Zenét?

–Tessék?

–Egy kis zenét?

–Ó, hogyne, hogyne, örömmel...

–Lássuk csak... mit szólna mondjuk Brahmshoz?

–Hogy Brahmshoz... ól

–   (kisasszony, maga elbűvölő) Likőrt?

–Ach, nem is tudom... talán majd később.

–   (kisasszony, bájos kisasszony, ne kínozzon tovább!) Eszményem van!

–Ó, ne mondja. Valóban?

–   (csak sértegessen, kisasszony, csak sértegessen) Igen. Mondhatom így is: valódi eszményem. Méghozzá a szó legnemesebb értelmében.

–   (unottan, lábát lóbálva) Nincs valami desszert?

–   (kisasszony, kisasszony, kérem, ha tudná) Látja? (kinyújtom a kezem) Ujjaim sárgák. Hahaha! Érdekel is engem!

–Vagy valami nugát?

–És ezt... (kis női revolvert halászok elő izgatottan zakóm belső zsebéből), ezf látja? Mi? Hahaha! Hahaha! (hangosan, eszelős grimaszokkal nevetek, a végén könnyeim csorognak)

(a kisasszony kecses mozdulattal az ablakpárkányon lévő ibolyáért nyúl. Szórakozottan szagolgatja, majd egyszerre szólalunk meg.)

– Hát a likőr?

–Kisasszony, én... (egyszerre, reagálunk)

–Igen?

–Hozom... ddde van konyakunk is. Egészen különleges zamatú grúz konyak, a mamán hozta még annak idején.

–  Ó, igen, a mamán, a mamán...

– (a vérét akarom, kisasszony, a fiatal, édes piros vérét, felvágnám az ereit és bemázolnám a testét saját vérével, kétlem azonban, hogy ezt az áldozatot hajlandó lenne meghozni, mint ahogyan soha nem akad majd olyan kisasszony, aki életét ajánlja nekem) Kisasszony most...

– Nos?

–Kisasszony, most megkérném...

–Megkérne?

–Kisasszony, most megkérném arra...

–Mire?

–Hogy hallgassunk.

–Hogy hallgassunk?

–Hogy hallgassunk.

Hamarjában, mindent hamarjában kell megcsinálni. Való igaz, sok időnk nem maradt. Este hétkor nem leszek az élők sorában, ebből indulva ki iparkodnom kell. Minden csak egy pillanat. A kő magányossága bús fák alig hallható énekétől szomorú-meddő erdeimben, a kő magányossága bordáim mögött, csont és velő a kés igézetében, a kő magányossága az idegen városban, ahol testvéreimmé lettek a merev házfalak, ridegségünkben egymásra mosolygunk, mint a nem idevalók üdvözöljük egymást a kövekkel, ráncokból finomított jelrendszerünk nyelvén. Ők is látták, ők is mesélhetnének. Néha sírnak is. Megpróbálják magukba fojtani a zokogást, de csak rázkódnak tehetetlenül. Ez a látvány rendít meg annyira, hogy napokig képtelen vagyok másokkal szót váltani.

Orromba mandulaillat fészkelte be magát. Amióta elindultam, azóta érzem, vagy legalábbis érezni vélem a lágy, omlós mandulaillatot. Ecsettel leginkább zöldre, esetleg drappra festeném, de hát nincs ecsetem, ezenkívül a szavak sem illenek ide, én pedig ismerem a határt, tudom, hogy a rakoncátlanul előlibegő képet vissza kell zavarnom képzeletem mélyére.

November vége volt, fura, bénult arcú, jéghideg fogsorát villogtató tél köszöntött be azokban a napokban, tiszta, csillogó egéről bőrmetsző napsugarak ragyogtak és éles fényű, hideg pengéjükkel meg-megsimogatták nyakunkat.

A szürke nagykabát volt rajtam, mint mindig, amikor herceget játszottam. Gallérját felhajtottam, nyakam köré kötött fekete sálat tekertem, és így indultam neki úri biztonsággal a templomot táncoltató utcának, hol sohasem volt hiány szemekben, apró tipp-topp lakkcipőkben, de még – mit ne mondjak – a nyelvek is csak úgy tülekedtek, lüktetve-rángva, főképpen a malomárok melletti parkban, de oda szinte kizárólagosan csak a játéktermek csokornyakkendős ingjei jártak, hogy egynapos császárságukat a lényükből csírázó mocskos szerelemmel és a szaftosán felbugyogó trágár szavakkal ünnepeljék.

Fútt a szél, hideg vót. Ujjaim egészen elgémberedtek, ahogy az egyik kirakat elől a másikhoz fordulva a filter nélküli cigarettát szíttam. Többször is rájuk leheltem, de nem sokat segített. Talán ha Marilyn itt lenne, talán ha a nép megszavazná nekem Marilyn keze jogát, úgy igen, akkor más lenne a helyzet.

így be kellett érnem a viséttásokkal, melyeket a kanálisba képzeltem. Annak ellenére, hogy csak képzeltem őket, csodálkoztam a járókelőkön, akiken a legkisebb mértékben sem látszott, hogy hallanák a viséttó leányhangokat, a satuba szorított kis rókák vergődő sikolyait, pedig hát olyan erősen képzeltem, hogy minden bizonnyal hallaniuk kellett, de úgy tettek, mintha nem hallanák. Lassan rámsötétedett. Az ötórai harangszó a Damjanich utcai zsidó könyvkereskedése előtt talált. Thi-b-a-u-l-t, betűztem, amikor a harangzúgás fölébresztett suta álmodozásomból. Satu, suta.

Előkerestem a papírcetlit, és megpróbáltam fejből elmondani a rajta álló rövid, alig háromsoros szöveget.

„Mi Urunk Jézus Krisztus, minden atyaság atyjának, a fényességes Úrnak fia, ki vele egylényegű vagy: a csillagot követve érkeztem Hozzád, ím, tarisznyám üres, de igazgyöngyökkel kirakhatom fekhelyed, Uram, mert a háromkirályok ma én vagyok, s jöttem, mert tudvalévő, a formáknak nagy szerepük van.“

A vége sosem jut eszembe, mindég a papírba kell nézni, pedig csak egy szó: üdvözlégy!

A város olyan volt, mint rendesen lenni szokott. Sokszor töprengtem már ezen, hogy hogyan is van ez, de csak bizonytalan válaszokat találtam. A város egyébként komoly, méltóságteljes arca hangulatomtól függően változott, de alapjában véve mégiscsak egy és ugyanaz az arc volt. Talán semmi sem változik valójában, talán ahogy lélegzünk és ahogy ezzel együtt ütemesen emelkedik a mellünk, és ha elfeledkezünk magunkról, tátva marad a szánk és szelíd szuszogást hallatunk, talán bizony ez az egyetlen változás életünkben, és a nagy mozgásról szóló egykori adatok ma már a mese szintjén is nehezen tartják meg pozíciójukat.

Krisztus érkezéséről tudomást szerezvén meglepődtem. Valahogy idő előtt elhalt bennem a várakozás izgalma, és az évek lomha vonulásával meg is feledkeztem ígéretéről, bár elképzelhetőnek tartom, hogy valahol bensőm legmélyén ott pislákolt még eljövetele lehetőségének tüze, de mondom, csak lehetőségének. Egy az egyben: nem számítottam rá. Nem, valószínűtlennek egyáltalán nem volt valószínűtlen, csak hát az utóbbi időben kevesebbet törődtem a szellemi dolgokkal, elmém ködös dimenziókba evezett már száműzetésem legelső napjaiban, és ott lehorgonyozván, levesek és tepertők szűkösségéből éltetve, menyasszony-víziók és tehetetlen, apró rangosokban megnyilatkozó görcsös rohamok közepette, tavirózsák puha, ringató szirmai közül, Schiller világából érthetően nem kívánt visszatérni a jelenbe.

Azelőtt minden más volt. Másak voltak az utcák, szilárdan és jókedvűen álltak a helyükön, ma meg nyögnek, vonaglanak alattam, csendesen, beletörődötten sírnak a házak is, pedig még emlékszem azokra az időkre, amikor igyekeztek legszebb arcukat mutatni, ünneplőbe öltöztek és pirosítót kentek a szemük alatti almácskákra, de más volt a templom is, szent áhítatot sugárzott, titokzatosan és félelmesen dörögte az Úr szavait, megbocsátást és üdvözülést nyújtott az azt keresőknek. Nem is tudom pontosan, mikor vált meddő szürkévé, mikor permetezték be falait tömjén helyett olcsó kölnivízzel és tették ki a táblát vasrácsos kapujára ezzel a felirattal: templom; mintha a városban már senki sem ismerné rendeltetését, mintha már senki sem hinne erejében.

Azelőtt megesett az is, hogy szokásos esti sétáim közepette az elkapott hangfoszlányokat hosszú órákig elemeztem, megforgattam és elégedetten szemléltem őket, mint szelíd és szelídségükben csillogó játékszereket, volt úgy, hogy nagy szemük volt, volt, hogy riadtan remegtek kezeim között verébmódra, s én mondatokat, életeket kerítettem köréjük. Ma pedig... ha akaratlanul meg is bámulok egy-egy eltévedt szót, kiélt vámpírként kiszívván belőle az ártatlan színeket, kedvetlenül hagyom továbblebegni őket. Eleinte még unottan utánuk néztem és figyeltem, mint úsznak el kirakatok, szoknyák és női vihogások között ismeretlen rendeltetési helyükre. Most már csak magam elé terítem a hangulat sekélyes, silány kivonatát, egy tökéletlen színárnyalatot, vagy egy elfojtott nevetés szánalmasan kínlódó testét, és mint hasznavehetetlen fehér egeret lógattam őket farkuknál fogva, csupasz rózsaszín bőrük alól dobolva türemkedett ki apró szívecskéjük. Amikor pedig megcsókoltam és megnyaltam őket, nyelvemmel cirógatva szöszmötös szájukat, egy apró rándulás jelezte csupán örök feloldozásukat.

Semmi sem érdekelt. Legszívesebben talán a betűkkel játszadoztam, kavargó ködből szakítottam ki a szakadár szavakat, fénytelen szemmel festettem füzetembe csupa büszke betűrímet, csupa csetlő-botló, csupaszon bokázó torzalakot. A kusza, kábult képek s a rubinok, bizarr ékek is csak percekig (vagy tán addig sem) voltak képesek a felszínen tartani. Tudtam, veszélyes, levegőn hamar illanó anyagot lehelt belém a Mindenható.

Hanem a hír meglepett, már ami a tartalmat illeti. A formára, úgy látszik, mindenhol ügyelnek, mert az, hogy szerdán fog bekövetkezni a feltámadás, magától értetődött, mint ahogy az sem keltett különösebb megbotránkozást, hogy a Mi Urunk Jézus Krisztus nem az Atya kegyelméből érkezik majd, hogy kezébe vegye és megtörje a kenyeret, hanem egy hosszú, önmarcangoló viaskodás eredményeképpen.

A szerdai időpont kihagyhatatlan kelléke egy ilyen eseménynek (hogy tessék: conditio sin qua nonja). Micsoda magasságok! Micsoda mennydörgéssel kísért ellentétek! Szerda estéken sok mindent észrevehetünk, ha nyitott szemmel járunk a világban. Hallhatjuk a barátok énekét masszív, zord kolostoruk mélyéről, és megtalálhatjuk az Estragon rágcsálta sárgarépacsonkot a kis fa tövében, az állomásposta mögött.

így érkeztünk el a történet elbeszéléséhez, szigorú tekintettel látva hozzá, eleve kizárva a feltételes mód bizonytalanságot sejtető, észrevétlen kibúvókat nyújtó cinkos megfoghatatlanságát.

II.

Krisztus 1997. november 19-én jelent meg a k-i Óváros téren, helyi idő szerint 17 óra 15 perckor. Elégedett voltam, mert nem kellett rá várnom, az előre bejelentett időpontban érkezett, percre pontosan, más szempontból viszont nehezen tudtam palástolni csalódottságomat: a Mi Urunk Jézus Krisztusnak hosszú, szőkésbarna haja volt, rendezetlen, nem túl dús szakálla, magas homloka, tiszta, fényes kék szemei és szép ívelésű szája. Fekete vászonnadrág és bizonytalan márkájú (talán piaci) enyhe piros télikabát volt rajta, ennek ellenére azonmód letettem üdvözléséről és a háttérbe vonultam, ha jól emlékszem, még morogtam is közben, és mellemen összefont karral vártam a fejleményeket, mivel előzetes és megbízható forrásokból kapott információim szerint (a nagyurak kedvéért: eo ipso) korszakalkotó ciklusnak kellett kezdődnie, olyan eseménynek, melynek következményeképpen a társadalom alapjaiban rázkódik meg és eszmél magára, ahol a magáraeszmélés a bűnösség tudatosítását jelenti, mint ahogyan ez a természetes logika szerint várható is volt.

A Mi Urunk Jézus Krisztus körülnézett. Tekintetét lassan, ráérősen hordozta végig a barokk stílusban elkezdett és ismeretlen kotyvalékstílusban befejezett házakon, szemügyre véve székesegyházunk büszke-néma tornyát, amelybe a gyalázatosak rikító festékeikkel már belerondítottak, jelezve ittlétüket. Határozott, kimért léptekkel a szökőkút felé indult. Talán onnan, a tér mértani közepéről kíván szólni, gondoltam, s valóban, sejtésem beigazolódni látszott, mikor válláról levéve tarisznyáját kigombolta kabátja legfelső gombjait, fennhangon áldást mondott, és így szólt:

„Jöjjetek hozzám és kövessetek engem, mert én tiérettetek lettem emberré, s ti énáltalam nyeritek el bűneitek bocsánatát. Jöjjetek hát, mert én tinektek testvéretek vagyok s ti énnekem testvéreim vagytok; s aki az én testvérem, az az Úrnak gyermeke.“

Fél hat volt. Az emberek siettek, mert a boltok vidékünkön nagy általánosságban hatkor zárnak. Siettek és magukban különböző virslifajták árát és a másnap várható kiadásokat kalkulálták, majd legtöbben – de nem mind – a baromfivirsli mellett döntöttek.

De nem csak ők voltak nagy gondban. Az ismeretlen szónokot senki sem méltatta figyelemre, mi több, még a mindig akadékoskodó posztoló rendőr sem tulajdonított jelentőségeta hosszú hajú prédikátornak, aki első ránézésre valóban nem sokban különbözött a magukban beszélő csoszogóktól, de hangsúlyozom, csak első ránézésre; és nem utolsó sorban nagy gondban volt odafenn maga az Úr is, akinek ebben a pillanatban jelentették fia meglepő, érthetetlen módon előre nem sugalmazott tettét.

–Ech – mondta, és nyögve felállt a karosszékből. Az új hír, mely váratlanul érte, egészen megzavarta, s hirtelen azt sem tudta, hol áll a feje, tekintve, hogy már néhány napja gyengélkedett. Talán ennek tudható be, hogy megfeledkezett az esti szemléről, amikor a felhőkre könyökölve városokat és mezőket bámul, sajnálatos módon komolyabb célzat nélkül, még csak gyönyörködni sem gyönyörködött a látványban, ámbár ebben igaza volt, viszont kérdéses, a cselekvéstől miért határolta el magát a lehető legkövetkezetesebben immár több évtizede -most azonban kissé tanácstalan volt. Összefogta magán pongyoláját és a tornácra lépett. Kelletlenül nyugtázta magában, hogy a hír, amit az imént jelentettek, igaz.

–Fiam – dünnyögte –, hát tényleg te vagy az, fiam?

A rekedtes hangot többen is hallani vélték azok közül a k-i polgárok közül, akik 1997. november 19-én, szerdai napon, este fél hat óra tájt az Óváros téren vagy annak környékén tartózkodtak. Annál kevesebb hitelt adhatunk R. G. tanúskodásának, miszerint a téhányi lakótelepen is tisztán lehetett hallani az Úr szavait, annál is inkább, mivel R. G. alakoskodásra való hajlamát több, általam megbecsült személy is bizonyítani tudja.

–Hát te lennél az, fiam, ...hát mégiscsak te vagy az? – kérdezte hosszan keresve a szavakat az Úr és sápadtan a fejét csóválta hitetlenül. Eszébe jutott az álomkép, a kiterített fiú cirádás homloka és az odavetett krumplihéj, a díszes szekér a drága selyemmel, és eszébe jutottak a kufárok is, amint tátott szájjal hátra-hátrapillantva sietnek ki a templomból, szaporán szedve lábukat, és kaftánjuk megfeszül, mint egy vitorla, mikor a dombról iszkolnak lefelé, átkozódva már és öklüket rázva.

A járókelőknek elsőként az ismeretlen eredetű (égi) hang tűnt fel, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget, körülnéztek ugyan, de anélkül, hogy járásukon lassítottak volna. A legtöbben ennél a futólagos körbepillantásnál vették észre a Mi Urunk Jézus Krisztust, amint a szökőkút előtt állva összekulcsolt kezeit ajkához emeli és félhangosan mormolni kezd.

A mag. Hogy érti, kérem? Mustármag? Úgy gondolja, ez a pillanat amolyan mustármag-hatású volt? Hm. Meglehet, önnek van igaza. Hanem hallgassa meg a folytatást, egyelőre nem mondok sem igent, sem nemet.

Öt perc elteltével mintegy tíz-tizenöt ember – akár kisebb csoportnak is nevezhetnénk – szakította meg útját, hogy közelebbről is szemügyre vegye az imádkozó embert. Némelyek egészen közel férkőztek hozzá és egy-két méterre állva meg tőle egyenesen az arcába néztek, kíváncsian és bután.

–Térjetek meg, testvéreim, az Úr megbocsátja bűneiteket, s az új élet mindenikőtök számára adott – ilyeneket halandzsáit, s én türelmetlenül köhintettem, zsebkendőmmel törölvén le a szájam szélére kifröccsenő nyálat. Az Úr sem hallgatott, egyre ezt morogta: – Hát te lennél az, fiam?

Hát ő lenne az?, kérdezgették egymástól az emberek, a kockás kabátosok a rókaprémesektől, nevetve ugyan, de szemük ijedten ugrált körbe-körbe, és noha még nem fogalmazódott meg bennük egyértelműen a válasz, kívülre egyértelmű magatartással az elutasító nézetet vallották – még, mondom, nevettek is hozzá.

Meghúzódom kuckómban, sekélyagyú, sekélyszemű, sekélyszívű kuckómban, tartja mifelénk a mondás.

A Mi Urunk Jézus Krisztus eközben fáradhatatlanul prédikált. Kis noteszomba feljegyeztem, nem egészen öt perc alatt négyszer használta a ,,Kövessetek engem“ és tizenegyszer a „bizony mondom néktek“ kifejezést. Ezt a statisztikusok kedvéért jegyzem meg, mert tudom, hogy az esetről utólag értesülvén sokan kedvet kapnak majd egy évkönyv vagy más megemlékező kiadvány elkészítéséhez.

Kellemes hangja volt, mély, bársonyos bariton, jólesett hallgatni, de azért – úgy véltem – többet kellene adnia a formára, szóval ez bosszantott kissé, mint jó szándékú ateistát.

A gyülekezet percről percre növekedett, gyarapodott és háromnegyed hatra, becsléseim szerint, meghaladta az ötszáz főt.

Senki sem tudta pontosan, miről is van szó. Szerda este volt, és senki sem tudta pontosan, miről is van szó. 1997. november 19-e volt, és az emberek nem tudták, miről van szó.

Egyesek abban a hiszemben csapódtak a tömeghez és furakodtak előre a sokaságon át a „produkció“ felé, hogy valamit – azt hallották valakitől, valamikor a múlt héten valahol Philips-vasalót – ingyen osztogatnak, s noha, valljuk meg, a dolognak valamelyest ilyen természete volt, az eredmény minden bizonnyal nem elégítette ki ezt a típust.

A Fő utcán és egyáltalán a belvárosban mindenütt futótűzként terjedt el a hír, hogy az Andrássy-palota melletti szökőkútnál valaki Jézusnak képzeli magát és prédikál, s hogy állítólag az Assisi-parkban már halat és kenyeret is varázsolt, de még korábban, úgy fél öt körül, mert a hírvivők egyike sem látta a jelenetet, de akár meg is esküsznek (esküszöm az egy élő istenre, úgy volt, ahogy mondom), hogy mikor ők odaértek, többen is jóízűen falatoztak, s hogy ezek mellé még erős halszagot is éreztek.

Az amúgy is felfokozott szerda esti élet, mikor zsúfolt villamosok, kitüremkedett oldalú autóbuszok pöfögnek nehézkesen keresztül-kasul a városon fáradt munkásokkal, láthatatlanul megbolydult, mintha áramütés érte volna, nem erős, csak egy alig észrevehető dózis. Hangsúlyozom, alig észrevehető, még ha az általános zsivajból ki-kiszakadt is egy-egy izgatott visítás. A város már régen nem élt meg ilyen pletyka-szenzációt, mint amilyennek ez az este ígérkezett.

Ha lenne rikkancs, fizetett rikkancs, minden bizonnyal ezt harsogta volna a Kovács utcán és a Mészáros utcán és az Erzsébet utcán és a Malom utcán és a vasútállomáson: Micsoda attrakció! Csak tessék, csak tessék! Jézus feltámadt, micsoda attrakció! Szomorún jegyzem meg: ez csupán az első percek hevülete volt.

Mindenesetre negyed hétkor már úgy ezerötszázán lehettek. Ezt a hirtelen ugrást minden bizonnyal az a hír okozta, hogy nyilvános TV felvételről van szó, aminek a végén majd ingyen sört csapolnak, Gemert ugyan, de hát a Gemer is sör, még ha a szarabb fajtából is: de ez a hír természetesen téves volt.

Ki ezért, ki azért, de egyre több ember gyűlt össze az Andrássy-palota előtti térre.

Szerda este volt, s az emberek, akik az Andrássy-palota előtti térre gyűltek össze (ki ezért, ki azért), nem tudták, mi történik.

Ó, mert mi mindannyian buták és ostobák vagyunk. Mérhetetlenül buták és mérhetetlenül ostobák. Ismerek aggastyánt, aki így mondaná: vakok.

A Mi Urunk Jézus Krisztus eközben változatlanul nyugodt hangon beszélt.

Szerda este volt, s mindenki megzavarodott kissé: mi ez? Tudták, érezték, félték a változást, bár maguknak sem tudtak számot adni arról, mi is az, amit látnak. Az ismeretlen eredetű (mi tudjuk, az Úr hangja volt) hangra gondoltak: hát itt van? Hát ő az? S rögtön el is hessegették ezt a képtelenségnek tűnő s fölöttébb kellemetlen feltevést: ha te is vagy az, menj, menj, gyorsan, még ebben a percben: minek is jöttél?! Csak felkavarsz mindent! Ez pedig nem lenne üdvös. Menj már, nélküled is megvagyunk. Felébresztettél minket, igen, hálásak vagyunk ezért, most az egyszer megbocsátunk még, no kotródj! Szuronnyal szúrhatnánk át a te nagy szívedet, de megkegyelmezünk neked, mert emberek vagyunk.

Nagy meglepetésemre néhány látszólag őszinte híve is akadt a Fiúnak. Visszatetszést keltő módon egy züllött alkoholista, duzzadt-puffadt vörös orral és lyukas teniszcipővel, elárulhatom a nevét is, Jano Cibula, a város „Jancija“ volt az, aki elsőként „érzett rá“ a nagy eseményre, és ha botladozó nyelvvel is, de azonmód a Mi Urunk Jézus Krisztus színe elé járult, és térdre ereszkedvén áldását kérte, amit

Jézus nem tagadott meg tőle: némán keresztet rajzolt a homlokára, mire újak jöttek, két hetvenéves aggszűz, a háborodott elméjű Kirovkova-ikrek, valamint N. T., a piaci árus, még úgy pufajkáson, mert hát sohase lehessen tudni...

Az eufória pozitív jellege természetesen nem volt általános, vagyis hogy éppenséggel egyáltalán nem volt az. Egyre többen kezdték megunni a tétlen ácsorgást és itt-ott türelmetlen kiáltozások hallatszottak, követelvén, hogy történjék már valami, mire Bandi bácsi, aki P. K. mellett állt, megjegyezte, csak várjanak, csak várják ki a végét, merthogy neki magas beosztású funkciókat betöltő ismerősei vannak (akár azt is mondhatnám: puszipajtásaim), s hogy itt ma színre lép az Állami Színház minden kiválósága, ez most csak amolyan nézőcsalogató, s hogy ez egészen biztos, lévén hogy magas beosztású funkciókat betöltő ismerősei vannak – akár azt is mondhatná: puszipajtásai.

De Bandi bácsi szavainak senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget a közelében állók közül, talán éppen mert Bandi bácsi eléggé illusztris figura volt, városunk paramétereihez képest legalábbis, és a tömeg egyre inkább szélhámosságnak tekintette az egészet.

–Nyerészkedés, ez rajtunk nyerészkedik – sipította K. V. (engedelmükkel: Kecskeméty Viola). Ó, Kecskéméty Viola minden fiatal fiúval el szeretne menni, de jaj, Kecskeméty Viola öregecske már, s a pattanásos orrú kamasz fiúk, akiket a lépcsőházban sután-krémesen leszólított, mindig kinevették, nyerítve, mint a lovak, ó, hát ez a Kecskeméty Viola (de szólítsatok csak Ollónak, tinektek én csak Olla vagyok) sivított fel most minden kielégületlenségével, bennszorult vágyával és bigott katolicizmusával egyetemben – mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy minden misén, még a hajnalikon is, az első padban ült, s amióta új tisztelendő érkezett, parókát is viselt:

–Nyerészkedő, nem más, mint nyerészkedő, pfuj! – és itt szívesen köpött volna egyet a szemléletesség kedvéért, de sajnos már nem gyűlt össze elég nyál műfogsoros világában, így hát csak szárazon sztyammogott, heveset bólintva, mintha tényleg köpne. A forma.

A Mi Urunk Jézus Krisztus által keltett általános izgalom – mert azért mégiscsak izgalom volt, volt zenebona, szólt a muzsika, citera, csimpolya, heje-huja – hét óra körül érte el tetőfokát. Jobb körökben ilyenkor ezt a kifejezést használják, megnyomva minden szó tagot: zenitjére hágott.

Ó, én világéletemben irigyeltem a jobb köröket, s nincs ez másképpen most sem. Ugyanúgy vágyom szalonjukba lépni, mint régen, lángoló vörös ruhás nők és gyűrött arcú férfiak közé. A forma.

De szerda este volt, s mindenki kiabált, hangoskodott, hadonászott. A M. U. J. K. szavait pedig, a züllött alkoholista és a háborodott elméjű Kirovkova-ikrek legnagyobb sajnálatára (N. T. akkorra már visszavonult, apró, mélyen ülő szemeit pufajkájának bélésébe rejtve) már a közvetlen közelében állók sem hallották. Mindent elnyomott az egyre erősödő, elégedetlen színezetű moraj. A tömeg zúgott, a hátsó sorokban állók lábujjhegyre álltak, s úgy nyújtogatták nyakukat, eredménytelenül: semmi, nincs semmi!, dühöngtek.

Többen felismerni véltek a prédikátorban egy utcai előadóművészt, aki tavaly, a nyári hónapokban, állítólag már feltűnt városunkban, s ezek a jobban értesültek azt is tudni vélték, fellépéssorozatának ez a mai az első része: a megváltó, vagy valami ilyen címe van, s hogy nemsokára hegedülni fog, bár a jelek nem erre mutatnak.

Klikkek, kis csoportok alakultak ki, az emberek itt-ott elszórt gócokba tömörülve összedugták fejüket nagy fontoskodva és a fentihez hasonló elméleteket eszeltek ki. Magyarázatot. A forma.

A tömeg létszáma ekkor még nem csökkent, sőt, talán azt is mondhatjuk, gyarapodni látszott, még ha nem is jelentős mértékben. Titokban mindenki reménykedett valamiben.

A hangulat általános és visszafordíthatatlan romlása azt eredményezte, hogy most már senki sem kockáztatott meg olyan kijelentést, amely esetleg a jelenés valódiságára, lehetséges igaz voltára utalt volna – bár a „messiás“ kifejezés egyszer sem hangzott el, egy-két „próféta“ jelző azért akadt.

S a szidalmazásban, a mocskok nyálfröcsögtető okádásában elsősorban azok jeleskedtek, akik az elején elhitték, Krisztus tényleg alászállott, s ezt a véleményüket, ha csak burkolt formában (a forma) is, de megosztották másokkal, és ez, hogy szomszédjuk előtt ily szégyenletesen és nevetséges módon lejáratták magukat, hogy lépre mentek, most arra sarkallta őket, hogy teli torokból róják le adósságukat a próféta irányába, aki ebbe a gyalázatos helyzetbe hozta őket.

Hát még amikor Ján „ Janci“ Cibula olyanokat mondott, hogy reszkessen minden farizeus, mert közel az ítélet napja, akkor lett csak általános a kárörvendő, gúnyos nevetés. Az emberek egymásra licitáltak: Még hogy Jézus! Hát az Úristen hol maradt?!

A vallásosabbja egyenesen Antikrisztusnak bélyegezte, elsősorban a papok és a csalhatatlan szimatú nyugdíjasok álltak elő ezzel a szentenciával, de volt, aki rendőrért kiáltott. Ezeket leintették. Ugyan minek ide rendőr? Szerencsétlen bolond. Félnótás. Erre egyetértően bólogatott mindenki. Az emberek megkönnyebbültek. A lelkekben nagy volt a vigalom.

A Mi Urunk Jézus Krisztus elhallgatott. Szemében végtelen szomorúsággal szemlélte a vigadó gyülekezetet. Tudta, ő az egyetlen, aki megmenthetné ezt a romlásnak indult szájat, gennyes sebét kimoshatná s meggyógyíthatná, mert atyja már nem a régi, bizony hogy nem az, mintha már nem is érdekelnék őt a földi dolgok, olyanképpen ül hálóköntösében a karosszékben, öregurasan, s csak néz maga elé.

Mindezt számba véve döntött úgy, hogy csodákkal téríti meg az embereket, még ha eleinte hitt is abban, hogy szavainak tisztasága, lényének isteni sugárzása hatni fog. Nem hatott.

De semmi sem történt úgy ezen a szerda estén, ahogyan azt A Mi Urunk Jézus Krisztus eltervezte. A csodák: galambok angyalokká változása, majd az angyalok farkasokká változása, a farkasok máglyává változása, a máglya gyertyává zsugorodása és hirtelen eltűnése szinte teljesen hidegen hagyta az egybegyűlteket.

–Olcsó trükk! Valami eredetit, mester! – zajongtak hahotázva és heherészve. Jézus erre nappalt varázsolt: a házfalak alvó arcai egyszerre kivilágosodtak, a kandeláberek fényei kialudtak, s a csillagos égboltot ragyogó napsütés váltotta fel.

A tömeg legyintett, és oszlásnak indult.

–Micsoda harmadrangú mutatvány! – méltatlankodott F. G.

–Szánalmas. Silány. – kontrázott felesége, F. G-né H. E.

Ne feledkezzünk meg viszont a szomorú tényről, melyet mindeddig szándékosan hallgattam el, s mely a leginkább meglepő volt számomra: a sajtó egyetlenegy képviselője sem tartotta arra érdemesnek az eseményt, hogy akár egy kétsoros lapszéli tudósításban hírt adjon róla – mindenekelőtt féltek, hogy nevetségessé válnának.

Pedig alig két napja történt, hogy egy középkorú úr, nevezetesen H. L., aki a Szlovák Államvasutak alkalmazottjaként a prágai gyorson jegykezelőként dolgozik, belerúgott a vásárcsarnok előtti lépcsőkön egy sovány kóbor kutyába, és milyen szenzációéhséggel szajkózták másnap a bulvárlapok a „különös kegyetlenséggel elkövetett gaztett“-et, s még az objektív magatartásukról ismert napilapok is egy kisebb jegyzet erejéig említést tettek az esetről, kihangsúlyozván annak embertelen, már-már szadista jegyeit, mint a mai kor embere erkölcstelenségének és gondolat nélküli sorozatéletének tagadhatatlan és egyben nyilvánvaló, elítélendő (és még zsákszámra az -andó, -endővel) bizonyítékát.

Nos, fájó szívvel bár, de be kell vallanunk magunknak, hogy még a legaljasabb bulvárlapok sem vették maguknak azt a fáradságot, hogy egyáltalán körülnézzenek a helyszínen.

III.

Tíz órakor már magában találjuk a Mi Urunk Jézus Krisztusunkat a Moyzes utcai park közelében. Térden állva imádkozott a megváltó, értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért atyjához, istenéhez.

Sokáig imádkozott. Még hajnali háromkor is ugyanabban a térdeplő pózban találhattuk. A romlott város hanyatt fekve, félig nyitott szájjal horkolt.

A Városháza épülete felől egy kisebb csoport igyekezett feléje. Ábrahám, Izsák, Jákob, Dávid, Saláthiel, Zoroábel; tanítványai közül is egynéhányan, Simon, János, Filep és Bertalan, Máté és Lebbeus; és mások is, mintegy harmincan lehettek. Körbeállták a Megváltót, és hallgattak. Egyszerre csak megszólalt Lázár:

–Emlékszel, Uram, amikor elaludtam és te eljöttél énhozzám Júdeába és felébresztettél, pedig már szagom is volt, mert negyednapja aludtam, emlékszel, Uram?

–Emlékszem, Lázár. Igen, emlékszem. Ekkor ketten előléptek.

–Mit is csináltunk mi akkor? – kérdezte társától egy furcsa nevű férfi.

–Vártunk, Gogó.

–Persze, vártunk. És te? És te tudtad ezt? Emlékszel ránk?

A Mi Urunk jézus Krisztus szelíden mosolygott, s így válaszolt:

–Emlékszem, Gogó. Igen, emlékszem.

Majd még sokan léptek elő, a holdfény megvilágította jámbor és szerelmes arcukat, amint kezüket tördelve ezt kérdezték: emlékszel? Emlékszel?

A Mi Urunk Jézus Krisztus pedig mindenkinek azt válaszolta: Emlékszem. Igen, emlékszem. És mosolygott.

Mosolyogtak a többiek is mind, a körülötte állók, szeretetéből átragadt rájuk valami isteni ragyogás, még most is féltek ugyan, de valamit tudtak, valamit megtudtak, és ez a tudás arra késztette őket, hogy leboruljanak és megcsókolják Uruknak és Mesterüknek saruját. Aztán felálltak, hátrább húzódtak, és vártak.

A toronyóra fél négyet ütött.

Ekkor az agg, ráncos arcú Ábrahám lépett elő, és hosszú, fehér szakállán összekulcsolva kezeit így szólt:

–Uram... – de elakadt a hangja, s nem tudta folytatni. Először csak hunyorgott, majd később egy könnycsepp is megjelent sokat látott szemének sarkában.

Az utcai lámpák világítottak, a fák megilletődötten fogták közre az utacskát, ahol összegyűltek, és néha egy taxi is elhajtott arrafelé.

De Jákob is sírt, és József is. Halkan, megkeseredetten sírtak, ahogy a férfiak szoktak sírni egyszer életükben, mikor a legkedvesebb kihűlt teteme felett virrasztanak.

Azután hallgattak. Sokáig, sokatmondó némasággal. Jézus előttük térdepelt és imádkozott. Hajnalodott már, mikor az imádságot befejezve keresztet vetett és fölkelt.

–Most menjetek – mondta halkan, szinte suttogásszerű hangon. Volt valami félreérthetetlen hidegség abban, ahogy mondta, amitől reszketni kezdtek a tanítványok, akik ismerték hangját. Rémült szemmel néztek egymásra.

Majd Dávid szólalt meg, ki egykoron király volt:

–Uram, áldj meg minket utoljára, Uram...

–Azt mondtam, menjetek.

Erre mind a harmincvalahányan szapora léptekkel elindultak. A park végén már futottak, juharfák között, nem beszéltek és nem is néztek egymásra, csak futottak, a rémület és kétségbeesés kifejezésével arcukon, slattyogva és botladozva a novemberi latyakban, tátott szájjal, riadtan futott harmincvalahány szakállas ember Kassa utcáin 1997. november 20-án, hajnali öt óra tájt.

A város ébredezett, az első villamosok álmosan gördültek a vasgyár felé.

A csodát pedig mindenki várta, még a kisgyermekek is, akikben meg sem fogalmazódhatott a tudatos várakozás, a többségnek azonban megvolt a maga teóriája, titkolt eszménye, mely a teljes és gyógyíthatatlan akaratgyengeség következtében csakis a csoda útján valósulhatott meg. Voltak, akik fennhangon hirdették látomásaikat a csoda eljöveteléről, de még a legjózanabb, leghidegebb racionalisták, kik gondos részletességgel és körültekintően ápolták mind hidegségüket, mind racionalizmusukat, s akik sosem nevettek és megvető fintorral fordultak el mindentől, ami a romantika trágyaszagát erjesztette, még azok is konokul és következetesen vallották, alaposan kidolgozott elméletük megdönthetetlen logikája alapján a csoda eljövetelét, és íme:

Mikor bekövetkezett, mindegyikőjük megzavarodott egy pillanatra. De csak egy pillanatra, hogy aztán teljes erővel kirobbanjon a csúfondáros nevetés, és ölelő ívben megfeszüljön a tagadás mindennél édesebb, bizsergető kéjérzete. A zilált és a söntésekben elnyűtt szivaccsá csámcsogtatott Sztavrogin-paradoxon hömpölyögve öntötte el az utcákat. Mondom, szerda este volt.

A korán munkába igyekvők, kiknek útja a Moyzes utcán vezetett keresztül, különös eseménynek lehettek tanúi. Egy fájdalmas kiáltást lehetett csak hallani, majd közvetlenül ezután éles villanásszerű fény hasított a pirkadat kékes-barnás egébe.

L. I., a vágykeltő, aki a Moyzes utca 41. szám alatt lakik (a cseh bútorkereskedés melletti bejáratban), elmondása szerint a konyhában ült és vajas kenyeret reggelizett (sz marmaláda, teszi hozzá hibásan, mert lengyel, és így mondja: sz mászlóm i sz marmaláda), mikor a következő kiáltást hallotta – és itt L. I. egy zsírfoltos cetlit vett elő (feltehetően a vaj nyoma), arról olvasta:

– Éli, éli, láma szabakhtáni?

A cédulát nekem adta, azt mondta, fejtsem meg, és ha tudom, mit jelent, hívjam fel, de nem fontos, mondta még, ahogy akarom. Szép asszony volt, lehetett úgy harminc-harmincöt éves, szép, szemrevaló asszony, egyszerre kihívó és higgadtnak, józannak tűnő, az ilyen kombináció pedig mindig izgalomba hozott. Most azonban más dolgom volt.

Megköszöntem és tárcámba tettem a kis papirost.

– Bár nehéz volt megfejteni – ilyesmiket morogtam, és betettem magam mögött az ajtót.

A járda azon pontján, ahova a különös villám becsapott, néhány köpenyfoszlány és egy-két összecsomósodott hajszál maradt csupán.

November végén kezdte meg a Montrur építkezési vállalat az új zálogház építésének munkálatait a Moyzes utca végén, azon a helyen.

A zálogház már januárra készen állt, hála a kőművesek becsületes és lelkiismeretes munkájának.

Máig tisztázatlan okok miatt azonban egy ingatlanközvetítő iroda február – elején megvételre kínálta az épületet, miután a zálogház hallani sem akart további bérléséről.

Egyesek szerint a hozzá nem értő vezetőség juttatta csődbe a vállalkozást, mások viszont egészen elképesztő mendemondákról suttognak. Nem térek ki rájuk, mert minden valószínűség szerint ostoba koholmányok, meg aztán valami moszkvai úriember megvette a házat a múlt héten. Azt mondják legalábbis, hogy moszkvai, de olyan németesen cseng a neve: Woland.