Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / A jelenés

A jelenés

 

Mondja valaki, hogy másként alakult volna a magyar irodalom, ha Móricz Zsigmond nem téríti el a természetes útjáról.

Nem tudom, melyik a természetes útja. Csak-csakis az lehet, amit ki-ki magának vág a magyar ugaron. Meg hát, mégiscsak nagy kőkolonc lehetett ez a Móricz a magyar irodalom folyamában, ha eltéríteni bírta. Ne adj' isten, hogy gyönge lett volna az a folyam.

Esterházy Péter bizony eltérítette.

Esterházy, persze, nem tévesztendő össze az epigonjaival, még akkor sem, ha egy írót mifelénk az utánzói számával mérnek. Neki meg már akkor voltak epigonjai és egzegétái, amikor ő még nem is volt Esterházy Péter. Mi más lenne eszerint, mint egy jelenés?

Minap azt mondta valaki – itt mindig mond valaki valamit –, hogy nincs is neki életműve, csak stílusa van és világhíre. Szerintem elég volna ennyi. Az efféle vélekedőknek meg olvasási nehézségei lehetnek. Mert azért érvényes a régi tétel: a stílus maga az ember. Csak végig kellene olvasni a mondatokat, egyenként. Aztán kettőt egymás után – és odahallgatni a köztük történtekre. Merthogy két mondata között történik a valóság. Azokban meg ő maga.

De azért ezt se nagyon higgyük el. Tudunk mi egyéb valóságokról is, éppen csak nehezen fogalmazzuk jobbjukra-baljukra a magunk mondatát.

Annyit mondok csak, hogy egy ember megpróbálta megcsinálni, amit akart. Ellenzőkkel, hívekkel együtt, de főként tőlük függetlenül. A környéken nem sok esély volt ehhez, de ő kiszorította magának.

Mondjon jobbat, aki tud, de főként az, aki megcsinálta.

Nagyképű, túl fennkölt és netán fellengzős azt mondani, amit így ő sose mondana talán: Esterházy Péter hisz a szavak hatalmában. Írja, mondja, bújik mögéjük, beléjük, eljátszik velük, csinál, amit lehet. Amit egymással bírnak.

Prózaíróként nem alkotott egyetlen emlékezetes alakot, mondja az a másvalaki. Alkotott azért egyet: önmagát. Meg egy kis prózát. Az se kutya. Illetve az a kutya a főhős.

Hadd ne elemezzem itt a műveit. Úgyis nagyobb helyet foglal el már a polcon az elemzésük, mint maguk a művek. Lehet, hogy éppen ez a posztmodern. Hogy ráérzünk egymásra, miközben legfőbb élményünk, hogy egyedül vagyunk. Vagy az ellenkezője, a fonákja talán.

Hadd cáfoljak meg itt, akár Esterházy ellenében, egy közhiedelmet: Esterházy nem posztmodern. Vannak, persze, nálunk posztmodernek, és néhányuk poszt-Esterházy. Ki se tudja, hogy kicsoda. Ez a fő jellemvonásuk.

Esterházy Péterünk azonban nem csak a szöveget tudja-mondja, hanem a szív segédigéit is. Mer-merészel érzelmes lenni akár. Az aztán a teljes kiszolgáltatottság! Az irónia sem véd meg tőle. Ellene se áll. És gondoljunk bele azért: idézni valakit, valakitől nagy bátorság. Úgy kell azonosulni az illetővel, legyen az a szülénk vagy a kedvenc filozófusunk, hogy mégiscsak önmagunk maradjunk közben. Az ellenpéldák oly bőségesek, hogy azoktól már csak Esterházy jobb.

Itt azért arra kellene figyelni mégis, hogy Péterünk teljes ember, és ekképpen írónak is teljes. Nem tudható, melyik a jobb, a méltóbb: egyik a másikára, egyik a másikától? Leginkább együtt. De azért van olyan, hogy talán még a művei nélkül is lenne.

Csak.

Lehet, hogy csak azért is.

Hát bizony, biza, Péter, jelenség lettél mára, nem csak jelenés. Amin, a szón, s a kettő hasonlóságán talán te is nevetsz. Ahogyan egy csendes hurrikán kacagna önmagán: már ha csöndes volna a hurrikán és tudna magyarul, hogy megértse, mit mond önmagának. A hurrikánok ugyanis tudvalevőleg más nyelvet beszélnek. Te meg itt irkálsz az emberiség egyik kivesző dialektusában. Irigyellek, amiért ettől nem lettél bánatos. Bár lehet, hogy bánatos vagy, és túlkacagod.

Ezen ne múljon. Volt itt már helyileg világháború is.

A továbbiakban csak közhelyek jutnak eszembe (elvégre mégiscsak köszöntő, méltatás ez, Péter!). Az, hogy csinálni valamit a semmiből... az anyanyelvből, ami mégis a minden... de még a mindennel is a nulláról indul az ember...

Úgy látszik, lehet. Az itt a sugallat, hogy mégiscsak van remény.

2000. február 11.