Akarja látni arany Budapestet? II.

Prototextus

– Nézze, kedves mester...

– Nem vagyok mester.

– Bohumil.

– Magának én nem vagyok Bohumil.

– Hát... ha se mester, se Bohumil... mi van még?

– Úr. Hrabal úr. Általános lételméleti dilemmák professzor, Prága.

– Így szólítsam?

– Így.

Textus

Magyar testvéreim! Legutóbb az „Amiről nem lehet beszélni, arról kötelező hallgatni. " mondat elemzését ígértem önöknek. Nem akármilyen mondat ez, hanem Wittgenstein híres és enigmatikus Tractatus logico-philosophicusának utolsó mondata. A pontosság kedvéért a mondatot eredetiben is idézem: „Wovon man nicht sprechen kann, darüber muß man schweigen." Mivelhogy ez az utolsó mondat, így hát le kéne zárnia a szöveget, minden előző mondatot meg kéne világítania és azok diszeminált, a líniákban szétszóródott jelentését ragyogó, életlen vagy ráadásul – Roland Barthes kifejezésével – tompa jelentéssé lekerekítenie, kigömbölyítenie. Ezt kéne tennie, de nem ezt teszi. Magyar testvéreim! Egészen másként viselkedik, olyan mint a politikus, aki egyik pártból átigazol a másikba, és bár ott is ugyanazt mondja, az mégsem ugyanaz. Nem csoda hát, hogy egyszer csak egy teljesen más kontextusban találta magát, olyanban, amelyet megnevezni is szégyellek. Inkább idézni fogok, mert így semmiért sem kell felelősséget vállalnom, semmivel sem kell egyetértenem és semmit sem kell aláírnom. Még egyszer mondom, magyar testvéreim, hogy most csupán idézek: „Kihűl a valagom, gyere.

Teste kellemesen hozzám simult, s benne hamarost elfelejtettem az átélt izgalmakat. Búcsúkor a lányka ujjacskáját hamvas ajkára helyezte, és az érkező boldog szülőkre célozva így szólt: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ha az erény aludt, felfrissülten fog fölkelni." (Esterházy, Péter: Malá maďarská pornografie. Úvod do krásne literatúry. Mladá fronta, Praha 1992, 24. o.*)

Magyar testvéreim, habár számomra olybá tűnik, fölösleges kommentárt fűzni ehhez az idézethez, mégis szívesen felhívnám a figyelmet valami egészen különös dologra. Amikor följebb azt írtam, hogy Wittgenstein Tractatus iogicophilosophicusa utolsó mondatának a diszeminált jelentéseket ragyogó jelentéssé kéne kigömbölyítenie, metaforikusan gondoltam. A probléma akkor keletkezett, amikor ez a mondat egy másik kontextusban ezen metaforikusság ellen kezdett el dolgozni, vagyis szó szerint kezdett viselkedni. Női testté gömbölyödött ki. A filozófiából erotika lett. Erre biztosan nem számítottak, pedig ez azért még mindig jobb, mintha politika lett volna belőle.

Most azonban hagyjuk a filozófiát és az erotikát és koncentráljunk annak identifikálására, ami ezt a változást okozta. Nem fokozom tovább a feszültséget, magyar testvéreim, nyíltan megmondom maguknak: a dekonstrukció. Igen, ez a dekonstrukció lelkén szárad! Az ő feladata a klasszikus oppozíciók felforgatása és a szisztémának mint olyannak az átalakítása. Például a szó szerinti / metaforikus klasszikus oppozíció esetében is. És ki a felelős mindezért? Hát a dekonstruktivisták. És teljesen mellékes, hogy valaki tud-e arról, hogy dekonstruktivista, mint példának okáért Jacques Derrida, vagy nem tud, mint pl. Esterházy Péter. Ezért hát legfőbb ideje, hogy a közép-európai posztmodern dekonstrukció professzora címet adományozzuk Esterházy Péternek, aki így egyenrangú partnere lehet távoli barátjának, az általános lételméleti dilemmák professzora címet viselő Bohumil Hrabalnak.

Magyar testvéreim! A (mintegy két tagú) szlovákiai dekonstruktivista kisebbség megbízásából ünnepélyesen a közép-európai posztmodern dekonstrukció professzora titulust adományozom Esterházy Péternek. Péter, használd mértékletesen és ne feledd, hogy „die Welt und das Leben sind Eins. Ich bin meine Welt."

Posttextus

– Nézze, kedves mester...

– Nem vagyok mester.

– Péter.

– Magának én nem vagyok Péter.

– Hát... ha se mester, se Péter... mi van még?

– Úr. Esterházy úr. Közép-európai posztmodern dekonstrukció professzor, Budapest.

– Így szólítsam?

– Így.