Az Esterházy-életmű mint kint-hely

Az 1300-as esztendő nagycsütörtökének éjjelén Firenze priorja túlvilági zarándokúira indul. „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam", írja majd valamivel később e neves indulásáról, évszázadokkal előre figyelmeztetve az utána jövőket, hogy úgy harmincöt éves korára minden scriptornak illik megjárni azt a bizonyos „sötétlő erdőt" s – megírni az élete főművét.

A fiatal Esterházy Péter lelkiismeretesen eleget tett a nagy előd hétszáz éves intésének: harmincéves, mikor a Bevezetés a szépirodalomba szöveg-univerzumát (pontosabban A próza iszkolása és a Függő c. alfejezeteket) írni kezdi, s 1986-ban kint van a nagy mű. De a harminchat éves maestrónak ekkor már e nélkül is olyan nagy a tekintélye, hogy – amint egyik bírálója két évvel korábban írja – a kritika a sajtóhibáira sem mer rámutatni. (Mert hátha „valami – számára megfejthetetlen – írói ötlettel, invenciózus nyelvi bravúrral van találkozása!")

E valóban senkiéhez sem hasonlítható tekintélyt a hét évvel korábban megjelenő Termelési-regény alapozta meg. (A tekintélyhez még annyit: a magyar írókat nemigen szokta életükben ilyen feltétlen elismerés övezni; a rádióban hallottam a minap: mikor E. P. az osztrák Állami Díjat átvette, a közönség szinte gyónásra járult az író elé; ki gyóntatta meg utoljára az egész népi-urbánus-szocdem-dzsentri-többségi-kisebbségi magyarságot?, talán Ady Endre; ő is csak a halálos ágyán fekve.) Szóval E. P. „erdőjárása" és tekintélye a Termelési-regénnyel kezdődik. De a Bevezetés... nem folytatása a Termelési-regénynek.

Amint az tudott, a chef d'oeuvre egy hatalmas, kifelé fordított zárójellel kezdődik, s ugyanolyan, minden külsőt a külsőségébe rekesztő interpunkcióval zárul. E szerint a világ két részre oszlik: a Bevezetés... világára és a Bevezetés...-en kívüli világra. Ami bent (a zárójelen belül) van, az zárt, ami kint (a zárójeleken kívül) van, az nyitott. A Termelési-regény bent (a zárójeleken belül) van, tehát zárt.

Kérdés, hogy mért tartotta zártnak a szerző az olvasó által (általunk) már a megjelenése idején is a szélsőséges irodalmi nyitottság etalonjának érzett Termelési-regényt? Mért nem vette be a Bevezetés... téridejébe, a regényfolyam roppant, címeivel, aspektusaival együtt állandóan átrendeződő, végtelennek tűnő lehetőség-mezejébe? Csak találgathatunk.

Gadamer mondja: „Aki egy költeményt helyesen akar megérteni, annak teljesen el kell felejtenie azt a privátumot és alkalomszerűt, ami az információhoz tapad". E. P. úgy vélte volna talán, hogy a Kossuth-apánk és a Rákosi pajtás közötti száz év információjához túlságosan sok olyan privátum és alkalomszerű tapad, amiről az olvasó még nem tud elfeledkezni? Meglehet.

Egy dolog viszont biztos: a Bevezetés... „név plusz egy hang" szerű figuráinak a képlékenységéhez viszonyítva Tomcsányi Imre, a „fiatal számítástechnikai szakember", sőt még a talányos E. is valóban „hoes" (hős), azaz rendelkezik bizonyos egyéniség-gyanús vonásokkal.

Kérdés továbbá az is, hogy miért az a kontinuum (értsd: a Bevezetés...kontinuuma) jelenti itt azt a „kint"-et, amelyben az olvasó végül már olyan jól (otthon!) érzi magát, hogy időnként a kedves édesanyját is hugocskámnak szólítja, a főnökét reggel így köszönti: Hadd csókolom hát ajakad, te Senkise, te, te, ármányos!, és közben a szíve nehéz, mint a Gaffiot-lexikon?

Bevallom, ez az utóbbi kérdés koncepciós (mint a perek voltak Rákosi pajtás idején!): azért tettem föl, hogy kipróbáljak egy lehetséges választ, pontosabban: a kitűnő nyelvész, az erdélyi Szilágyi Sándor egyik paradox észrevételét ide alkalmazhassam. „A magyar nyelvben a mi-csoporthoz a 'kint' tartozik, a mások-csoporthoz meg a 'bent'. Ezért van az, hogy ahol mi vagyunk, az egy 'kint'-hely, amelyet csupa 'bent'-hely vesz körül. (Mivel ezt nem könnyű elképzelni, gondoljunk itt egy erdei tisztásra, amely kint van – vö.: kijutottunk a tisztásra –, köröskörül pedig az erdő 'bent'-hely: bemegyünk az erdőbe.) Alkalmasint ezért van az, hogy a világ minden országára belső helyviszonyraggal utalunk – Franciaországban, Ausztriában, Romániában, Ausztráliában stb. – egyedül Magyarország neve az, amelyhez külső helyviszonyrag kapcsolódik: Magyarországon" – mondja a nyelvész. S eszerint a Bevezetés... térideje is valószínűleg azért van a zárójeleken kívül, azaz azért „kint-hely", mert a magyar nyelv beszélője (hi-hi!) mindig is a „kint"-ben, a „külső helyviszonyragban" volt otthon. Mint ahogy égni is a pokol tüzén égünk, a purgatórium piros vizein hajózunk, s a paradicsom gyümölcsein élünk.

Viszont azt kell mondanunk, hogy ez a „kint-hely", ez a „bent-hellyel" szembeni lét a második évezred legvégén már általában is egyre inkább az ember tulajdonképpeni-léte. McLuhan meséli, a szimulakrumot illusztrálandó: – De szép gyereke van! – dicséri valaki az anyuka fiát. – Ó, ez semmi, látná csak a fényképét! – jön rá az anyukától a válasz.

Számunkra már egyre inkább a kép az érvényes, a maradandó lét. („Költők által épül csak maradandó" – idézi Heidegger Hölderlint, mi pedig így aktualizálhatnánk a sort: Szimulakrum, cyber-tér, média által épül... stb.) A Bevezetés... „kint-helyén" azért tudunk annyira otthon lenni, mert az ember „bent-létében" általában is nyilvánvaló a trend: az az érvényes, ami kint van, ami rajtunk kívül van. (Én persze személy szerint nemigen tapsolok mindennek, de hát a tényen ez mit sem változtat.)

Esterházy Péter „kint-helye" a kínálkozó „kint-helyek" közül az egyik legotthonosabb s – legretroaktívabb.

A Bevezetés... végén, afféle név- és tárgymutató formájában, ott kavarog, gomolyog az egész világirodalom. A töméntelen sok név-bolygó és név-nap között kereng néhány szlovákiai magyar planéta is. A mű első megjelenése után az egyik ilyen hazai bolygócska földi árnya egy vitánk során azzal a kijelentésével lepett meg, hogy mondhatok én rá akármit, ő már akkor is létezni fog, mert a neve benne van E. P. Nagy Katalógusában.

S ilyen vitalizáló hatású a Mesternek a publicisztikája is. Például az erősen csökkent férfiasságú kritikairodalmunk az Esterházy-féle „kint-világban" szinte viagrizálódik (olvassuk csak el az ÉS egyik régebbi számában a Babarczy Eszterről szóló Egy könyvet.), s a magyar politikai ronda-bugyor kisstílű, gyáva, korrupt és törpe Celestinjei, Kajafásai és Cacusai is történetbe rendeződnek, s így legalább láthatóvá válnak.

Néhány éve érdekes nyilvános vita folyt Umberto Eco és Carlo Maria Martini bíboros, milánói érsek között. (Ez utóbbiról úgy hírlik, hogy ő a leendő pápa.) A téma az istenes és isten nélküli morál, valamint a túlvilág és evilág viszonya volt. Eco szerint a nem-hívők erkölcse is elvezethet egyfajta túlvilág, „halál utáni élet" feltételezéséhez. Valahol a világűr mélységeiben lehet valami, amit megélt életünk elemei alkotnak, emlékek, gyötrő lelkiismeret-furdalások, szenvedélyek és szerelmek –mondta az író-filozófus, s nagy a gyanúm, hogy közben arra a „nyitott műre" gondolt, amelynek (elméleti) modelljét évtizedekkel ezelőtt éppen ő szerkesztette meg. De gondolhatott volna akár Esterházy Péter írásaira is, hisz az ő életműve is olyan „túlvilág", amely valahol a „kintben" s a „kint" furcsa törvényei szerint működik, de a megélt életünk elemei, emlékek, gyötrő lelkiismeret-furdalások, szenvedélyek és szerelmek alkotják.

S íme, ezzel visszakanyarodtunk a firenzei prior hétszáz évvel ezelőtti túlvilágjárásához: E. P. életműve is grandiózus „túlvilág", van benne pokol, purgatórium, sőt még paradicsom is, csak természetesen ma hiteles narrációban, esztétikainyelvi formációkban feloldva.

Egyébként pedig E. P. mester, a jelenkori magyar irodalom e feltétlen tekintélyű priorja a napokban betölti az ötvenedik életévét. „Élt egyszer egy férfi. Élt egyszer egy lektorijelentésíró. 1950. április tizennegyedikén (± e) a nap 4 óra 59 perckor kelt" – írja a születéséről maga E. P., elindítva ezzel a Bevezetés a szépirodalomba hatalmas (hétszáz oldalas) „túlvilági" komédiáját.

Komolytalan (és felesleges) dolog lenne túlhajtani a Commedia és a Bevezetés... párhuzamait, de az érdekes (véletlen) összecsengéseket semmiképp sem hallgathatom el: ha jól számolok (nincsen 1950-es kalendáriumom, csak fejben osztok és szorzok), szóval 1950. április 14-én (± e) szintén nagycsütörtök volt. E. P. a születésével indult el abba a bizonyos „sötétlő erdőbe", amelyet mi – megintcsak Szilágyi Sándor nyomán – „bent-helynek" nevezhetünk, s harminchat éves korában ért ki belőle először, s jutott el a Bevezetés... tisztására, a „kint-helyre".