Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / Az idézések végtelenségéről (Tóth Kálmán: Losonczi özvegye)

Az idézések végtelenségéről (Tóth Kálmán: Losonczi özvegye)

   

A következő szöveg a „hoztam is ajándékot, nem is" gesztusnak tipikus példája.

Mikor kb. másfél évtizeddel ezelőtt megjelent Esterházynak Mily dicső a hazáért halni c. novellája* (azaz Danilo Kiš novellájának szoros idézése? parafrázisa? plágiuma? újraírása? felülírása? – nem kívánt törlendő!), ha a szerzőség kérdését s az átvétel jogosságát illetően finom kis vita borzolódott is fel, azt minden olvasó örömmel, magasztos és ironikus elismeréssel nyugtázta, mily elegánsan, mélyen s találóan vázolta szerző (a szerzőpáros?) a történelemnek s halálnak, helytállásnak s életvágynak, közösségi kötöttségeknek s egyéni vonzalmaknak erkölcsi és metafizikai dilemmáit, s mily furfangosan játszotta át egymásba és ki egymás ellen a novella a megoldhatatlan helyzeteknek és talányoknak lehetséges megoldásait. A ravaszul megcsavart történet, melyben mind a motívumoknak, mind az interpretációs lehetőségeknek folytonos eldönthetetlensége és kétirányúsága dominál, rendkívül eredetinek tetszett: a hősiesség és önfeláldozás átértelmezése aktuális posztmodern bravúrként mutatta be magát. Ezért voltam rendkívül meglepve, mikor véletlenül épp azokban a napokban, mikor a novella megjelent, rábukkantam egy múlt század közepi balladára, mely ugyanezt a történetet (ezek szerint: vándoranekdotát?) a török elleni küzdelem korából meséli el (még az évszámot is megadván: 1553-ból!), egy másik történeti figura, a hős Losonczi István fia kapcsán idézvén fel ugyanazokat a dilemmákat, ha persze máshová helyezvén is a megítélési szempontok hangsúlyait... (A dolog bájos inadekvátságát illusztrálja persze az is, hogy a történetírók szerint Losonczinak, kit a törökök a temesvári vár ostroma során pusztítottak el, nem volt fia...) Akkor magánlevélben küldtem el e verset a szerzők közül Esterházynak, hadd tegyem most ez alkalommal nyilvánossá is e véletlen hozta felfedezést: íme, az irodalmi hagyomány szövegei, lappangó módon, másfél évszázad távlatából is idézhetik egymást. Amiből csak egyetlen tanulság adódik: az irodalomban úgy módosítandó a hérakleitoszi alaptörvény, mely szerint nem léphetsz kétszer ugyanbba a folyóba, hogy végeredménye az legyen: egyszer sem léphetsz bele ugyanabba a folyóba; hisz – mint e példából is látszik – már akkor nyakig benne vagy a folyóban, mikor még csak felemelted a lábadat a vízbe lépéshez. Illetve, írásról lévén szó, mikor még csak felemelted a kezedet...

   

* A novella olvasható: Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba, 1986. 642-645. l.

   

   

Tóth Kálmán**

Losonczi özvegye

(Ballada 1553-ból)

   

I.

„Ha vitézek, hősök által

Volnánk ekképp megalázva,

Még talán csak könnyű lenne

A szolgaság nehéz lánca.

Hanem pogány hitszegőktől!

Oh, fiam, ez szörnyű, szörnyű –

Vér után a gyáva könyű!

   

Elvérezett hős apádnak

Végszava is a boszú volt;

Nem vagy fia, nem vagy magyar,

Hogyha ezt meg nem boszúlod.

Gyermek vagy még félig, igaz,

De van élted – meghalhatsz hát...

Hanem mi ez? sápad arcád!

     

Hát a magasban repült sas

Bujkálódó bagolyt nemzett?

Hát... de mért beszélek én így,

Nem lehet az, istenemre!

Rám szállhat a haragos ég

Minden nehéz, súlyos átka,

De nem az, hogy fiam gyáva.

     

Vár alatt az erdőségben

Bujdosik sok szegény magyar,

Mint a felhők, szomorú mind:

Ezekből lesz jó zivatar.

Gyüjtsed őket zászló alá,

S mikor aluszik a várnagy,

Sötét éjben jöjj és támadj!"

     

Hős Losonczi hős özvegye

Imígy beszél gyermekének,

És ez, mint az anya monda,

Aként megy, és aként tér meg.

Sötét éjben csillog a bárd,

Keletkezik szörnyű lárma,

Már a magyar benn a várba'!

   

De miként a zivatartól

Nem az erdők, csak fák dőlnek:

Töméntelen ellenségből

Marad elég küzködőnek;

És elgyöngül a zivatar,

A magyarnak vége, vége –

Csak a vezér marad élve.

     

És oh! bár csak úgy ne volna,

Bár csak élve ne maradna!

Nyakig láncban, nyakig vasban

Az ellenség csúfos rabja.

S holnap délben a piacon

– Minden felé ezt beszélik: –

Holnap délben hogy kivégzik.

     

II

Börtönben az ifjú ül nehéz bilincsen,

Sírna keservesen, de már könyje nincsen,

Elsírta azt végkép –

Nehéz sóhajok közt tép be ruhájába:

Előtte szerelme, vágyó ifjúsága,

S itt kell hagyni éltét.

   

Bújára az őrök odakünn nevetnek:

„íme, bátorsága a magyar gyereknek

Hogy sarkába szállott!"

...És elterjed a hír hamar szájról szájra:

Hogy a magyar vezér oly nyomorult gyáva,

Minőt ki sem látott.

   

Halálharcot kell most az ifjúnak víni...

De mintha az ajtót hallaná már nyílni.

„Ah! tán értem jőnek!"

De az ajtó megint csöndesen bezárul,

Szólítja valaki – ráismer hangjárul:

Ki szólító őt meg.

     

Az a megszólító az ő édes anyja...

Ah! hogy a sötétben még nem is láthatja!

Hogy futna elébe!

Pedig ha látja őt, megijedett volna,

Oly iszonyún földúlt, s szemrehányó volt a

Büszke özvegy képe.

     

„Csak csöndesen, fiam – az anya így kezdi –

Kincsemmel sikerült mind megvesztegetni

Ellenség vezérit;

Nem lesz semmi bajod, csak ne légy oly félénk,

Nem kívánja senki ilyen ifjú éltét,

Ilyen ifjú vérit.

   

Kivisznek ugyan majd, ki a vesztőhelyre,

Be is kötik szemed, de vezér kegyelme

A pallost föltartja –

Csak hogy megrettentsék máskorra a népet,

Példa gyanánt azért visznek ki majd téged

A vesztőpiacra.

   

Hóhérodnak már rég tudtára van adva,

Vezér háza előtt majdan elhaladva

Hogy oda fölnézzen,

S ha egy rózsát lát az ablakba kitéve,

Pallosát akkoron, ha már rád is mérte,

Eressze le szépen.

   

Kegyelem jele lesz az a piros rózsa..."

És az ifjú hiszi mindezt szorul szóra.

Hiszen anyja mondja!

Pedig ki így beszélt, többé nem az anya,

A büszke magyar nő, a honleány vala,

Ki ezeket mondta.

     

Azonban az idő lassanként eltellett,

Már a tömlöc előtt nagyon járnak, kelnek,

Közeleg az óra –

Kiviszik az ifjút, megindul a népség

S mindenki csodálja a rab büszkeségét...

Ablakban a rózsa.

   

Az ellenség keblét iszonyú düh tölti:

„Hát csak lehetetlen a magyart megtörni!

Ah! mily büszke folyvást!"...

És a népség között, föl álruhát kapván

Ott van az anya is... elhalványult ajkán

Üdvezült mosolygás.

   

„Majd a vesztőhelynél elvész vitézsége!"

–  Mondja az ellenség – de ím, odaérve,

Az ifjú még bátrabb!

Még százszorta bátrabb, vitézebb, mint elébb,

Büszkén hordozza szét fölemelt szép fejét,

Gondolja: nem vágnak.

   

De a hóhér sújt most... és csönd lesz mindenütt,

–  Hanem szörnyű kacaj és sikoltás vegyült

A csöndesség közbe;

A büszke magyar nő, ki így fölkacagott,

És a fölsikoltó az édes anya volt,

Halva rogyott össze!

   

   

** Tóth Kálmán (1831–1881), újságíró, író, költő, korának igen jeles és népszerű alkotója