EP50.rtf

50, azaz ötven.

Mintegy ötven.

Egy fél évszázad.

Nagyon sok.

Persze, hogy iszonyú kevés, azért ilyen sok.

A huszadik század második fele, pont.

Megint bejött a lányom.

Ő például 2, azaz kettő, ezt még gyorsan beütöm. Várjatok, egy pillanat.

Na. Az volt, hogy. Idejön a székemhez és a karfa fölött kinyújtja mindkét kezét. Öledbe, azt mondja. Kicsi lányom, mondom. Nem lehetne az, hogy öt percig lekopsz rólam? Elfelejtesz, elhúzol anyádhoz? Öt perc. Na jó, legyen kettő. Nem tudom, mit értett belőle, csak néz, néz fölfelé, mintha próbálná kitalálni. A nyelv alapvető funkcióját alighanem megértette, amennyiben én nem nyújtottam a karomat, nem emeltem az ölembe, hanem elkezdtem beszélni. A szimbolikus ontogenetikailag hallucinatorikus eredetű. Akkor lehet ráérezni, hogy működik, ha nincs, ami jó lenne, ha lenne. És a szimbolikus az, ami paranoid cirkulussá változtat minden logikát. Du sagst fort, wenn es nicht da ist, und wenn du es gelernt hast, du weißt, wenn du da sagst, es kann nicht da sein. A reális halála a szimbolikus. De hogy ilyet lehet mondani, abból az következik, hogy az ellenkezője is igaz: es spricht. Kicsi Johannácska megértette a Lacan-kurzust. Megfordul és elindul kifelé.

És akkor hirtelen megtámad az érzés. Egy alapkód, ismeritek. A legjobban tud fájni. Vagyis a legrosszabbul. De hirtelen az is eszembe jut, ha visszahívom, átengedem magam az érzésnek, akkor valószínűleg pontosan erre a kódra kondicionálom, és vajon jó-e az neki.

Akkor térjünk vissza, hova is?

Várjatok, várjatok.

Na. Mondjuk ott vagy, és még sokan mások. Általában gondosan körül szoktál nézni, de most még nem volt időd, és máris megpillantod, és nem hogy csak megpillantod, hanem ő is pont akkor pillant rád, és nem hogy csak rád pillant, hanem nem kapja el a tekintetét és néz, és te is, és nem hogy csak nézitek egymást, most már legalább három másodperce, ami iszonyúan hosszú idő, hanem hogy először látjátok egymást. Három és hat másodperc között, többek között, olyan századmásodpercek vannak, hogy: szórakoztató, szerelmes, simogat, kúr, a pupillája, az ajka, a nyaka, az ajka, a vállgödre, a haja, az ajka stb. A hetedik másodpercnél már elviselhetetlen, még két másodpercig küzdesz, aztán elkapod a tekinteted. Na, ez volt kilenc másodperc, úgy, hogy az irodalom és a történetírás szabályainak megfelelően barbár szelekciót érvényesítettem. Vagdalkozás néhány esetlen esetlegességgel kiválasztott századmásodperccel.

Ennél egyébként rövidebb eseményt is tudtam volna mondani, ami hosszabb, de az olyan lenne, mint ami egy valószerűtlen naplemente láttán jut eszetekbe.

9 másodperc, jegyezzétek meg.

50 év, azzal ne próbálkozzatok.

Beleomlani abba az intenzióba, amit a pokolbüntetés időtartamánál extenzíve szoktak próbálni. Hogy veszel egy marék homokot, mondjuk 391 687, azaz háromszázkilencvenegyezer-hatszáznyolcvanhét homokszem. Egyet kimorzsolgatsz belőle, egyetlenegy szemet, és amikor megvan, az egyetlenegy, akkor azt lehullajtod a földre. Nyúlsz a következőért és így tovább, egyenként, amíg el nem fogy. De gondosan, azokat is, amik a tenyered árkaiban bújnak. Közben felpillanthatsz az előtted elterülő végeláthatatlan sivatagra. Ha csak azt a végtelenhez képest relatíve igen kis területet vesszük, ameddig ellátsz, és ha csak a felszínt vesszük, akkor is hozzávetőleg 27 kvadrillió marok homok. Ha ezzel végeztél, tovább mehetünk a méretek érzékeltetésében, mert, tudom, az, hogy a sivatag végtelen nagy és végtelen mély, nem mond neked semmit.

Viszont ebből rájössz, hogy ennyire nagy és ennyire mély bűn nem lehetséges, abban pedig, hogy egy ennyire idióta istennel lenne dolgod, nem érdemes gondolkodni. Nehogy már az is morális probléma legyen, hogy meg fogsz halni.

Nehogy már kimondd, hogy érdemes volt.

Idő, ezt a szót szokták használni.

A középkori költészet abszolút kronotoposza, hogy a nő nézi magát a tükörben, minden hívság, meg minden, és a költő elismeri neked, hogy dermesztően gyönyörű a csaj, de tudod, hogy csak a kontraszt kedvéért, és igen, mert akkor a tükörtől el, feléd fordul, és akkor valami olyasmi, amiért egy hollywoodi látványtervező cégnek ötvenezer dollárt fizetnek ki, rohad és oszlik és millió féreg nyüzsög benne, és (a n)ő maga, halálfején foszló ajakával ő maga közli veled a tanulságot, hogy isa, szar és halál vogymuk, úgyhogy inkább a lelked üdvére gyúrjál, apa, ne ehhez a világhoz, ne az élethez legyél hív.

Csaknem félszáz. Néhány tucat. Alig több, mint 49. Még gombócból is sok. Megeszed reggelire. Egye meg a fészkes fekete fene. 51 az prímszám. Ilyen-e egy szülinapi köszöntő, és ha nem, akkor ez mi. A Happy birthday to you című és szövegű dalnak van a legdurvább antidallama, de mégis megszoktuk, azzal az arckifejezéssel együtt, amit ilyenkor egymásra öltünk. Ez is egy sima ügy szerintem. Egyébként ha folytatnám, egész más lenne belőle. De kinek van er(re id)eje. Nem, a szemrehányás és az érdeklődés, az kettő.

Verneinung oder Bejahung, negatio sive affirmatio, tagadás vagy igenlés, that is the question. Ezt lehet látni abból, ahogy mosolyogsz.

Ideírom: Esterházy Péter.

Ez könnyen ment.

Végül is egy élet vére, könnye és verítéke van benne, és nem az volt a projekt,

hogy minél nehezebb legyen. De nem is az, hogy tékitízi.

Na. Azt mondták, kábé ilyen hosszú legyen.