Egy barátság ideje

Pétert a szüleinél kellett keresni. Ő viszont mindennap fölhívta a szüleit. Átadták neki az üzeneteket, s akkor valamilyen büdös telefonfülkéből engem is fölhívott. Huszonkét éve ismerjük egymást, s azóta állandóan beszélgetünk. Ha másként nem, hát telefonon. Olykor hetente többször. Mivel vidéken lakom, ez neki is jó sokban van.

Sokáig nem volt saját telefonja. A telefon akkoriban azon világi javak közé tartozott, amelyet az embernek vagy a rendszer szolgálatával kellett kiérdemelnie, vagy ha ezt valamilyen alapos okból nem tehette meg, akkor akár évekig várni rá, amíg nagy kegyesen megadják.

Az édesanyjával olykor hosszú beszélgetésekbe bonyolódtunk. A kölcsönös udvariasságban mindig ott szunnyad a titkos lehetőség. Valójában ritkán akart velem beszélgetni. Egy okos anya a fia barátaival szemben is inkább tartózkodó. De lettek ezek a beszélgetések. Meg én sem akartam, hiszen szívességet kértem tőlük, s akkor minek terheljem őket magammal. Csakhogy mindig volt egy udvariasságnak szánt díszítés, ami a másik számára elég érdekes ahhoz, hogy viszonozza, s aztán már nem lehetett megállítani.

Egy ilyen hosszú beszélgetésünk után egyszer azt találtam mondani, igazán itt az ideje, hogy megkérjem a fiát, mutasson be neki. Érezhette, ez nem üres udvariasság. Kis csönd támadt. Már azt hittem, valamilyen társalgási hibát követtem el.

De hiszen ismerjük egymást, szólalt meg ekkor angyali nyugalommal. Az angyalok jól poentíroznak és olykor kíméletlenek.

Tartottam a kezemben a kagylót, és természetesen nem emlékeztem semmire. Valamit nyögtem, hogy bocsásson meg, hol, honnan, miként, mikor.

Ó, nagyon régről, maga kisgyerek volt még. Nyáron. Egy balatoni üdülőhelyen. A nagybátyja és a nagynénje hozta el. Még játszottunk is, karikát vetettünk, míg a teraszon beszélgettek az urammal.

Az angyali hangjával lassan visszacsúsztam a borús nyári délutánba. A nagy zöld gyepen álltunk a messzi szürke ég alatt. A vékony, selyemruhás asszony karikát repít. Távolban a nyárfák, vagy akár egy egész sötét erdő. Ezeket a könnyű nádkarikákat az embernek egy hosszú pálcával kellett elkapnia. Ha nem sikerült, akkor futhattam utána, és láttam a nyaraló teraszát, ahol a Péter édesapja a nagybácsikámmal és a nagynénikémmel kávézott és beszélgetett. A ház fölött magas töltésen ment a vonat.

S hogy én ezek szerint az Esterházy Pétert tulajdonképpen a születése előttről ismerem.