Egy fordító jegyzetfüzetéből

TÖRCILIBUS*

* Az Odüsszeia egyik gyermekek számára átírt, zanzásított változatában a hattyúkat libáknak mondják (talán azért, hogy a gyerekek ne gondoljanak a rút kiskacsa meséjére). Bizonyos szövegekbe (azaz történetekbe) valóban jobban illik a liba

Csimicsumi csajocska, bezsongtak a dudák, cuccom föl az égbe, a vakvilágba bele, kukkolt veszettül a kukesz. Prémes törpöm, hunyd le szemed!

A kőkrapekok guvadtan majd' hanyatt estek. Na ne majrézz, kicsi csaj! Lúdbőrszerkóm zirc, hogy elcseréltem volna. Tiszta guru, de a cuccos Szentisti kifércelt képére egy vigyort.

Erre én macira vettem az ábrát, mint aki beszívott, eldobtam az eszem, csocsókáim! kocsonyáim!, sérómat a szél széttapenyolta.

Mákos gubát az éhes krapekoknak, nyüslettek, ahogy szoktak, törcióránk van, vagy mi a minimanó, nesztek csocsókáim, egyesével, kettesével, óne grupír vagy juszt is, se keze, se lába, megmutattam nekik a szmokingomat, kinek közelről, kinek hunyorból, sumákolva meg dögösen, kantárral és anélkül, hadd csoszogjon csoszogi, az öreg félszemű, a frász evett, nehogy bezúgjak, viszketett a dajerom, figyuzzatok, ti lehurbolt mácsonyák, már nehogy térdig lógassuk a kobakot.

Volt, akinek az utolsó dzsontja voltam, mielőtt a zsernyákok a koszos kugliba tuszkolták; egy jampis foximaxit én pateroltam a hájfejek közé, a buggyant Istipisti grófnak a maradék eszét is elvámoltam volna, de még félúton elkódorgott valahová. Zrínyi Miki volt a király, állation bírta a dunsztot, ő meg a Pázmány, aki per hecc valami flancos buláktól felszedett egy-két dilis figurát. Szegény kis csokimikulásom, az unokatesóm, a Misu, elmaszlagolta volna a dolgot, ha hagyom, de aztán fölturbózta magát, és a körméig végigszívta a lovimovi cigijét. Fura pofa volt az Arany Jani, csak dugva dugni, csórón csórni, sunyin smárolni, kántálta, pedig volna mit lejmolni dámáinak, közben persze eresztette, mint a Nébel Miki, aztán meg majrézott, hogy baj lesz a tömítéssel, a kisjani meg bezokkult. Már fogytán volt a szussz, amikor az a másik Jani kismisézni kezdett, több volt neki egy kerékkel, teljesen kikészített agyament éccáival (coitus 90 fok, coitus 90 fok, folyvást ezt darálta).

Dögesz a kucimban, óne hapsi, olyan vagyok, mint a tarhonya, Zsuzsanna, Zsuzsanna, I'm crasy loving you! – lehűtöm az agyam, aztán a durmolásból bocisan mákolódom, tök jó nekem, okés vagyok, bírom magam, remegjen a kocsonyátok, totál brutál: Mit hőzöngtök! Ez meg az!

I lav evribadi! Állatian kamelom a badikat!

EGY SOKAT VITATOTT TUDOMÁNYÁG RITKÁN (EGYSZER) MEGSZÓLALÓ MADARA

Alulírott*, jókedvű tizenéves, az ünnep kezdetét jelző kürtszó hangjára, mind egy szálig levetettem a rajtam lévő ruhadarabokat, és nevetés kíséretében az ég felé dobtam azokat. Levegővel érintkező bőrfelületem fehérsége csodálkozást kifejező arcvonásokat idézett elő a városlakók körében. Valójában mi volt csodálatuk voltaképpeni tárgya? Fekete háromszög, azaz egy minden fényt elnyelő szabályos mértani ábra, testemnek az éjszaka sötétjével nem azonos, csupán hasonló állagú anyagából kialakítva.

Az utókor emlékezetét életben tartó művészien megformált emberalakzatok értetlenséget kifejező tekintettel figyelték viselkedésemet. Ha a fizika törvényeit nem ismertem volna, hangot adtam volna vágyódásomnak egy másik téridőállapot elnyerése iránt. Ám egy váratlan pillanatban, a nemzeti história egyik legszámottevőbb és legtekintélyesebb személyisége, az államalapító Szent István király megmintázott arcán tanárosan biztató mosolyt fedeztem fel.

E mosoly megpillantásától a tizenévesekre jellemző daccal kiáltozni kezdtem, amilyen mértékben ezt hangszálaim lehetővé tették. Felső- és alsóruházat nélküli haza! Majd még egyszer elismételtem ezt. A fejemet hevesen mozgattam jobbrabalra, előre-hátra, abból a célból, hogy a hajszálaim kilépjenek rendezett állapotukból.

Nem lehet csodálkozni további viselkedésemen sem, amely odáig ment, hogy fedetlen testemet felkínáltam a magyar nemzet történelmi emlékhelyét benépesítő jelentős személyiségeknek, senkit nem hagyva ki közülük. Tettem meggondolatlanságára jellemző módon hol kihívó fellépéssel, hol szégyent mutatva, hol szűk körben, hol csoportos elkövetési módot választva, hol a vízszintességet függőleges ingázással, azt pedig a mozgás beszüntetésével váltogatva, de mindenkivel eltérő formai jellemzőkkel foganatosítottam kapcsolatot, mivel a leghatározottabban úgy véltem, tartozom ennyivel az egykor virágzó, mára azonban területileg jócskán az egyharmadára, lakosságát tekintve közel a felére fogyatkozott országnak.

Mentségemre szolgáljon, olyan is akadt, meglehet, merő véletlenségből, akinek én lehettem az utolsó kívánsága, testem természet által elrejtett hajlatának maradéktalan közelségéből vitték el az idegen parancsra működésbe állított kivégzőeszköz alá, másokat, mint például Esterházy Miklóst, én igyekeztem példákkal meggyőzni, hogy az előrejelzések szerint sikerekkel kecsegtető (és az előrejelzés végül százszázalékosan beigazolódott) életpályán elinduljon, Széchenyi gróf, későbbi betegségének jeleit mutatva, csupán tudatának egyik felével vett részt a sok természetgyógyász szerint gyakran egyedül hatékonynak minősülő terápiában. A testgyakorlás ma már könyvekben is tanított sajátos sportágában Zrínyi Miklós léphetett a dobogó legmagasabb fokára. Ugyanannyi pontszámot ért el Pázmány Péter is, kiváló olaszországi edzők sajátos módszereit is felhasználva (csupán az időeredménye*** volt rosszabb). Az előnyös testi adottságokkal csak kis mértékben elhalmozott, de a hozzám közel álló Csokonai első kísérlete sikertelen maradt, ezért szükség volt másodszori, harmadszori, negyedszeri kísérletre is (amit rokoni kapcsolatainkra való tekintettel, beleegyezően fogadtam), hogy a verejtékkel, de nem kis elégtétellel járó célt elérhessük. Arany János, az ölében tartott könyvet félre téve, bizonyos mértékig visszafogott, sietős üzletemberként fogadott, eleinte csak a maga hasznát kereste, de végül bizalmas közelségbe kerültünk (felhatalmazott, hogy Jancsinak szólítsam), amit később váratlanul megbánt, valószínűleg a nemkívánatos terhességre gondolva. Ezenkívül sikerült kapcsolatba kerülnöm a matematikusokra jellemzően szétszórt Bolyai János matematikussal, aki távoli kutatóútjáról frissen visszatérve, közel a kimerültség állapotához, alvásigényére hivatkozott, és új találkát adott a távoli jövőben.

Egyedül vagyok a férfiak kemény csontozatától meg nem nyomott rugózatú fekhelyemen, testemen kimerültség jelei mutatkoznak, gondolataim nem logikusan és kissé redundánsan követik egymást, Két kis madár ül a fán, egyik Péter, másik Pál – bőröm pórusaiból előszivárgó testnedveim sajátos illatától kísérve, mozgásra képtelennek mutatkozó testrészekkel térek vissza az éberség állapotába, elégedetten, tizenéves lelkesedéssel így hangoskodom: AZÉRT EZ NEM FEDI TELJESEN A VALÓSÁGOT! ITT FELSZÓLÍTÓ MÓDBAN KELL LÉTEZNED, VALAMINT TÁVOZNOD, HA FELSZÓLÍTANAK!

KEDVELEM A HÍMNEMŰ EMBERI LÉNYEKET!

* Az előző (itt most nem közölt) fejezetekből egyértelműen kiderül, hogy Csokonai Liliről van szó. Ő írja ezt a könyvet**.

** A könyv eredeti címe: Tizenhét hattyúk (lefordíthatatlannak tűnő szókapcsolat, több jelentése is van).

*** Talán szerencsésebb volna kivételesen az üdőeredmény kifejezést használni. Egyben érzékeltetné munkánk természetét is, hiszen mi más volna a fordítás, mint az üdő és az idő viszontagságos kapcsolatának elkerülhetetlen tanulmányozása.