Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / Gróf Esterházy Péter öt szőrszálához

Gróf Esterházy Péter öt szőrszálához

(speciális alázattal: Cuniculus tollnok)

   

E néked csak jövendő pillanatban,

mely annak is titok, kinek az izzó

planéták vagy a bikák jonhai

felfedik a jövő korok titkos

szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,

mint valamilyen lexikont felütnöd,

hogy megleljed nevem, testvéri árny,

s megtudjad, mily folyókban tükröződött

arcom, mely mára majdnem por- és hamuszín lett,

s mily kardok, mily bálványok és királyok,

végtelen alföldünk mily fényei

kapatták hangunk első énekedre.

Utcák és terek állnak most közöttünk,

a napok nagy változásai,

és fajták, jó egek, omló birodalmak,

de valami megfoghatatlanul

összeköt, a szavak titkos szerelme,

hangok és jelképek e társasága.

Mint hajdanán az éleai íjász,

egy kósza estén valaki magában

egy árny-céltábla felé lődözi

egyre e képtelen nosztalgiát.

Mi ketten sosem találkozhatunk,

ó, társam, kihez el nem hat szavam.

Számodra gyönge visszhang sem vagyok,

magam számára szorongó titok,

varázslat és rettegés szigete,

amilyen talán mindig minden ember,

és te is vagy, a félrecsúszott egek alatt.

     

Na, akkor már így könnyebb is: a vak és halott Jorge Luis Borgesnek Az első magyar költőhöz című versét kellőképp kiforgatva (könnyebb; Borges költeménye eredetiben megjelent a Látó szépirodalmi folyóirat 1999-es 11. számában, Somlyó György fordításában).

Mint hajdanán az éleai íjász (...)

Nos, életemben nem láttam élőben Borgest, de Hrabalt sem. És még sokakat nem, s – minden valószínűség szerint – nem is fogok. Rettenetes tragédia, ha nem is az. Volt azonban szerencsém találkozni például Danilo Kis elsuhanó, nyurga, szellős árnyával, vagy régi ismerősként üdvözölni Nádas Péter újra és újra meghökkenő, kedves arcát. Legutóbb, mondjuk, Frankfurtban:

– Te ki vagy? – köszönt vissza lelkesen Nádas, az emlékiratai között kutatva. Nem ugrott be a fájl.

– Ki vagyok? Talán a vessző árnyéka – gondoltam magamban. – Az emlékezés megfordított embere.

Egy felkért emlékező. Sokszor.

...mily kardok, mily bálványok és királyok.

A Péterek közül a Nádassal – röpke digresszió – egyébként többször is felelevenítettük már azt a kínos esetet, amikor egyszer rég Újvidéken járt, az akkor még élénk Ifjúsági Tribünön, ahol megkérdezte az egybegyűlteket, hogy jó, akkor most olvasson fel valamit? Mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, a jugoszláv női pingpongválogatott későbbi edzője, bizonyos Nagy Frigyes őszintén tiltakozni kezdett:

– Csak azt ne – mondta, majd tökrészegen lecsúszott az ajtónál a parkettára, és hangos horkolásba kezdett.

Ettől függetlenül a felolvasás remekre sikeredett. Nagy Frigyes pedig nemsokára rá meghalt, és sosem írta meg a maga memoárjait. Frigyes az egyik edzésen oly szerencsétlenül ütötte meg magát, hogy attól rövidesen hererákot kapott. Heréje rögbilabdányira dagadt, amit eltávolítottak, de hiába. Egy utolsó-szalmaszál-kuruzsló szerint nem lett volna szabad műteni, mert úgy ő már nem segíthetett rajta. Nem lehetett visszavarázsolni kiinduló pontjába a rosszat.

A rosszat?

Senki nem is tudta.

– Szegény – ingatta a fejét évek elröptével Nádas Péter. Amikor egy köztes háború is már majdnem elmúlt.

Szegény, szegény Nagy Frigyes(ünk).

Érdekes, hogy Frigyes könyvtárában ott maradt az addigi összes Nádas. Gazdátlanul. Meg a Fancsikó... Káposztásra olvasva, a Rejtő Jenők mellett. Mert Frigyes így volt vele:

– Baz' meg, ez az Esterházy olyan, mint a Lupulescu.

(Ez a bizonyos Lupulescu egy jugoszláviai román asztaliteniszező gyerek volt, ennyit magyarázatképp; olyan, aki „piszkosul tud csavarni". Egyik szeme kék, a másik zöld.)

Nahát, ami engem illet, én elsirattam Nagy Frigyes (fele)barátomat, utána elfelejtettem. Egyszer, amikor holmi kocsmai felfordulásban tökön rúgtak, utána jutott még eszembe Frigyes a maga esetével. Privát szerencsémre az én impozantériám lelappadt, és nem lett belőle örök vadászmező. Mindössze egy kislány, aki lassan kiröppenni készül a megváltozott atyai házból... Egy hattyú. Egy már majdnem kész nő.

...planéták vagy a bikák jonhai.

– Te jóban vagy Esterházy Péterrel? – kérdezte egy szép napon a lányom.

Arrafelé folytatnám szívesen, hogy aztán – mintegy két meddő év elfüttyentésével – végre sikerült találkoznom Esterházy Péterrel. Nocsak, talán éppen ez volt az az első, a The Very First... Olyan közel kerültem Péterhez (a szentülőhöz), hogy ha akarom, megérinthetem – közelségbe. Pesten, a Múzeum Kávéház teraszán üldögéltem Sziveri Jánossal. Vártuk Esterházyt, aki aprócska késéssel befutott, megrázta fejét, megragadta a szék támláját, majd szép lassan – miképp egy foszforeszkáló fény övezte látomás – leereszkedett közénk.

– Balázs Attyla vagyok – mondtam.

– Szyvery János – mosolygott Jancsi.

Az már nincs meg pontosan, miket mondtunk még egymásnak ott, mind az Új Symposion, mind a Mozgó Világ nagy BUMMja előtt, egyre azonban pontosan emlékszem: Esterházy Péter frissen borotvált álla alatt öt kis dacos sörte árulkodott gazdájuk nagyvonalúságáról. Meg természetesen arról, Péter milyen rendes: mennyire sietett találkozni velünk. Maradt hát – tükörtől, pengétől elkerülten – az a kis grófi szőrsziget, amelyik akkor és ott valahogy átlógott hozzám, s gyökeret eresztett az agyamban. Itt érzem ma is, kisimuló barázdáim között. (Diszkréten csikland.)

Figyelemre méltó – adalékul Esterházy Péter jószívűségéhez –, hogy amikor arra panaszkodtunk, miszerint nem kaptuk meg a remélt tiszteletdíjunkat a nem tudom már, kitől, s hogy valójában bajban vagyunk, Péter elegánsan előhúzott pont ötszáz forintot, és azt a markomba nyomta. Adott Jancsinak is, de az övét nem számoltam meg. Saját gyarlóságom bizonyítékául szolgál, hogy a későbbiekben soha nem tettem említést jóakarónknak erről a tartozásról. Bár igaz, akkor az úgy lett adva, mint a gyereknek, amikor el akar menni a moziba. Azt az összeget a fene se várja vissza.

Évekkel rá, azt hiszem, Sziveri Jancsi úgy ment el a Nagy Frigyes után, hogy nem tisztázta tartozását. Azóta így kamatozódik az a pénz – a tágas ég meg a szomorú föld közölt.

Persze, van itt több is, ami az Esterházy és én című, soha meg nem írt, hol komikus, hol tragikus, helyenként lírával átitatott, szerelmes, kicsit pornográf műbe kívánkozna. Kisebb-nagyobb dolgok, többségükben azonban csupán számomra érdekesek.

Egyszer – ma vagy holnap? délelőtt, délután? megvan: éjszaka! –, amikor majd én is távozom, magammal cipelem ezt a nem létező albumot, de biztos idelenn hagyok, akár a kocsmaasztal szélén, pár: forintos pillanatképet. És egy új reggelen majd azokat meg lehet találni. Így vagy úgy, de biztos rajtuk lesz: Péter E. Akár egy aranyozott patkóval a kezében.

Mert – ha nem is vagyok Tandori – egyszer tartottam egy színes előadást Esterházy Péternek az angol lovaglásról. Na jó, beszélgettünk... Kár, hogy azt itt nem tudom reprodukálni. Csak markolom megilletődötten a kantárt, s elnézek valamerre: a messzi távolba. A ló orrlikának gomolygó párájában. A kép bal felső sarkában egy fekete lovaglócsizma.

Így, elölről kell nézni, a hátlapjára nincs semmi felírva.

Néha van az is, hogy szeretek bőr női alsóneműbe bújni, de erről most nem szólnék.

Minden tiszteletem Péteré, meg a Pétereké.

Ami Esterházyt illeti: töröm a fejem valamiféle ajándékon.

Úgy kéne, hogy meglepődjön.

Szülinapod alkalmából üdvözöl:

B. A. az l/b-ből