Harmonia caelestis

Valamilyen Vilmos, Vili atya, egy családi kirándulás alkalmával meglátogattuk a gesztesi plébánost, aki apám bujdoklásakor ugyanitt kezdő káplán volt. Apánkat gróf úrnak szólította, ami nekünk roppant tetszett: azt hittük, játszanak; a Váradinét persze nem tévesztették volna meg, világos lett volna számára, hogy a klerikális reakció mételyez karöltve a reakciós oligarchákkal. Anyánkat grófnőzte, de az valahogy nem ült, nem stimmelt, a Mami arcát is ingerült zavartság uralta, túlzásnak, időszerűtlennek hatott. A Papinál nem.

Bejelentés nélkül érkeztünk, ám az föl sem merült, hogy ne ott ebédelnénk. A tisztelendő úr azonnal utasította gazdasszonyát, hogy két rántanivaló jércét, és nevetve mutatta: nyissz!

– Uborkasaláta, petrezselymes krumpli! – és ránk kacsintott. Valamint azonnal bort hozott; töltött. – A fiatalúrnak is – és megint kacsintott. Anyám halkan ellenkezett, de nem rám, inkább apámra koncentrált.

– Majd az ebédhez – próbálkozott.

De tudta, ha a férfiak inni akarnak, isznak. Ittunk. Azután a plébi elment átöltözni, addig civilben volt, nem is igen akartam dícsértessékkel köszönni. Amint magunkra maradtunk, szüleink, akár a gyerekek, suttogni kezdtek. Főleg anyánk.

– Mit csinálunk itt délig? Apánknak széles jókedve volt.

– Ne aggódjatok, kicsinyhitűek. Égi atyátok majd... – és a plébános szobája felé bökött. Anyám legyintett; az órájára nézett, hogy akkor ebédig legalább járjuk meg a várat.

– Ajvé, ajvé – emeltük szemünket az égre –, tudjuk, tudjuk, a gótikus csűrök! –Ugyanis e kirándulások mindig határozott nevelészeti céliránnyal szerveződtek, a mamánk kímélet nélkül végigzavart minket a magyar művészettörténeten, Ócsa, Lébény, Ják, Zsámbék, Esztergom, egri minaret. Olyan ország ez, vettük nehéz szívvel tudomásul, ahol lépten-nyomon van valami szép. Amire, jaj, jaj, nekünk föl kell figyelnünk. Az életnek ezt a váratlan keménységét foglalta össze a gótikus csűr-sóhaj.

– Kitűnő gondolat! – vigyorgott felelőtlenül apánk. Látszott, sodródik; olyan, mint mi. Csak nincs hozzárendelt felnőttje. Mami megint legyintett. Húgunk, a kis álnok, az ölébe mászott.

Ha a jérce, gondoltam, ugyanaz, mint a csirke, akkor baj van, mert péntek van, és pénteken nem lehet húst enni. Akkoriban a csirke volt a drágább meg az értékesebb, nem a tőkehús; ritkán jutott, szerettem is nagyon, mégsem gondolkodtam, szóljak-e. Édesapáméknak gyerekkorukban nem volt szabad kérdés nélkül beszélniük, nem volt szabad önmagukról beszélni, nem volt szabad felnőtthöz kérdést intézniök, különösen nem étel ügyben (ételt dicsérni sem szabadott, mert ez a véleményalkotás jogát – így a kritika lehetőségét – jelentette volna). A plébános arca földerült a nekiszegezett kérdésemtől.

– Nagyon igaz, nagyon helyénvaló – a reverendáját gombolgatta –, remek megfigyelés, az iffi úr egy fontos problémát explikált!

Nem szerettem ezt az embert. Még azt is zokon vettem – elkapott a „hazai pálya" –, hogy engem nem szólított gróf úrnak. Milyen alapon nem? Vagy-vagy. ímhol megyünk megnézni a hajdani várunkat, nem?! Majd gondom lesz rá. Beszélni fogok a püspökével. Nem tudják ezek, mi a rend.

Most kenetteljesen húzta az időt, akár egy bűvész, aki épp előkészíti a biztos csattanót. (Kenőnyájas, így hívtuk a gimnáziumban egy kenetes tanárunkat; helyes ember volt, művészettörténetet tanított, és annyira meghatódott mindig attól a temérdek szépségtől, amit ájtatos élvezettel a fejünkbe tölthetett, hogy alig kapott levegőt: pihegett.)

– Fiatal barátunk – barátod az Öregisten! –, hála a gondos nevelésnek – biccentés anyám felé, kinek arcán csikorgó mosoly (akár a glasszékesztyűk mennyisége, anyám kelletlensége időnként ipari méreteket öltött; kifejezésére a legváltozatosabb eszközöket vonultatta föl, a testnyelv megannyi rezdülését, beleértve a tekintet gazdag játékát – az a matt lefénylés!, hogy az élettől elmegy a kedve annak, aki abba belepillant, azok a nyirkos helyeslések, melyek minden tervet az elhatározás pillanatában megfojtottak, és a csöndek, a hallgatások, a némaság...,) –, helyesen hívta föl figyelmünket arra, amiről természetesen mi magunk sem feledkezhettünk meg.

Azzal kirántotta a nyulat a cilinderből (ponty tán helyénvalóbb lett volna pénteken), miszerint neki fölkent joga és lehetősége kellő indokok fennállása esetén a böjt alól föloldozást adni, mely kötelesség az ifjú urakat szigorúan véve amúgy sem érintené, de ha lelkiismeretüket mégis érintené, akkor – lásd fennebb.

Nem hittem neki, húst akar zabálni, mi vagyunk neki az alibi.

– Péntek van, pénteken nem eszem húst – mondtam megvetően, és arra gondoltam, bizonyosan a mennyországba jutok, ellentétben ezekkel itt, ni! Ellenőrizni kéne, hogy pap-e egyáltalán. (A mamám olyan szépen tudta búgni, hogy agent provocateur...) Apámra néztem, semmi. A tisztelendő úr hozzám lépett, és megsimította a fejem.

– Ne legyél olyan szigorú.

Apám újból töltött a borból, móri ezerjó, anyánk meg rángatni kezdett minket, hogy induljunk akkor a várhoz.

A mamánk örökké számolgatott minket, akár a kislibákat, hogy rendben megvagyunk-e. Egy, ké, há, négy, és ötödikként apánkra mutatott, ám soha nem mondotta ki hangosan: öt. Egy, ké, há, négy, szün.

Ó, drága... szün!

Gesztes nevű vár egyébként három volt az országban: egy Gömörben, egy Trencsén megyében, s ez itt, Komárom megyében. Szegről-végről azonban Keszthely is rokon Gesztessel: valaha Gesztel volt. Maga a geszt szó a fa kemény belső részét jelenti. Lehet, hogy olyan kemény falú, szilárd vázat tervezett az első építő, akár a bükkfa gesztje.

Édesapánk mindent tud, így láttuk, a közhelynek megfelelően. Tudta az összes magyar királyt – az például már eléggé minden. És nemcsak a dolgokat tudta, hanem mindent el tudott helyezni a világban, hogy amikor V. Károly ott, itt ki, és hogy ő Aragóniai Katalin unokaöccse, aki ellen királyi férje, VIII. Henrik akkor indított („Épp akkor?" „Nem épp akkor, akkor."), amikor Lajos királyunk belefulladt a bokányi Csele patakba. És amikor meghalt I. Ferdinánd, azonnal megszületett Shakespeare. Nem rossz bolt. Nem úgy beszélt, mint egy tanár, nem akarta, hogy megjegyezzünk valamit (anyánk, mintha varázsütésre, boldog lett, ha kimondtuk, ha az orcájába vágtuk, hogy Girlandaio vagy Pollaiuolo), apánk nem akart semmit, csak mondta, mesélte, inkább magának, mint nekünk, bár ha mi nem lettünk volna, nem mondta volna. Ettől az, amiről beszélt, valóságos lett. Az iskolában kizárólag a matematikát tartottam valóságosnak, a többit az állatszelídítés hol érdekes, hol elcsépelt formájának. Mondta, ahogy azt mondjuk, esik az eső, föltéve, hogy esik az eső. De evvel nem az esernyőre céloztunk, hogy az milyen jól jönne most, és nem is a vetésre, hogy annak milyen jól jönne most az eső.

*

A fater nem beszélt mindig így – sokszor nem beszélt sehogy –, de nagymama mindig. Ő mindig háromszáz-négyszáz évet látott egyszerre, reggel is, szerdán is – most eltekintve az örökkévalóságtól, amely még négyszáz évnél is több. Mindent, eseményt, személyt, s főként a veszteségeket, a vereségeket ebben a távlatban látta.

Volt egyszer vele egy rádióbeszélgetés, szociológiai fölmérés, múlt és jelen, grófok és cselédek a jelen tükrében; némiképp váratlanul, bár a Kádár-rezsim természetének megfelelően. Csak épp e természet lassan fedte föl magát, illetve e természetnek megfelelően az ország lassan kívánta megismerni azt. Az emberek becsukták a szemüket, már túl sokat láttak, és most azt mondták, van, ami van, legyen, aminek lennie kell, de ne beszéljünk róla, ne ismerjük, ne tudjuk, micsoda. Arról nem is szólva, hogy tényleg nem lehetett tudni, mi micsoda, mikor mi micsoda, mert a nembe forduló igenek és az igenként működő nemek sem nem nemek (igenek), sem nem igenek (nemek), és nem is talánok (talánok), hiszen valami aztán mégiscsak lesz, lett, igen, nem, talán.

A műsor végén megkérdezték a szereplőket, mit kívánnának, mi volna a három kívánságuk. Egészség, nagyobb nyugdíj, válaszolta épeszűen a többség, és béke. Az én nagymamám kicsit mást mondott.

– Az első: az egész családnak jó egészséget kívánok. Második: a megmaradt egyetlen fiamnak jó egészséget és a munkájában előmenetelt, a gyermekeiben örömet. A harmadik, legfőbb kívánság: Magyarországnak a jó előmenetelét és történelmi hivatásának teljesítését.

Azt hiszem, akkoriban a nagymamámon kívül élő embernek nem jutott volna eszébe, hogy az országnak jót kívánjon. Az ország a kommunistáké, gondolta az ország népe, ki volna olyan ostoba és cinikus, hogy a kommunisták tulajdonáról egyáltalán gondolkozzék, dögöljenek meg mindenestül, amit meg lehet, azt visszalopjuk úgyis.

A nagymamám messzebbre látott, úgy volt beállva a szeme.

Például komolyan vette, illetve értelmet tulajdonított annak, hogy a szovjet hadsereg – így mondták – ideiglenesen tartózkodik hazánkban; az állandóság és az ideiglenesség viszonyát más léptékkel nézte, háromszáz éve is volt Magyarország és háromszáz év múlva is lesz, az ország az nem olyan, mint egy cukrászda, a krémeseket föl lehet zabálni egy délután, de egy országot nem lehet olyan könnyen birtokba venni, kisajátítani, az efféle heveskedések pedig, mint ez a kommunizmus, amelynek egyébként az alapgondolata nagyon is helyes, derék, ezek természetszerűen nem tartanak soká. Igaz, soká-n ő mást értett, nem a saját életét vette mércéül, azt nem tartotta kitüntetetten fontosnak. (Ami szerintem veszélyes, mert ezáltal az én életemet se tartotta fontosnak, amint azt legendásan kemény büntetései elszenvedésekor bizonyítva láthattuk.) Ő a harminc évet harminc évnek mondta, és nem végtelennek (édesapám nevezte a hírhedt harmincéves háborút a történelem leghosszabb háborújának), a törökök nem a világ végezetéig tartották járomban az országot, hanem százötven évig, ami sok, ami nem jó, ami ez, ami az, de hát ilyen az országok sorsa, időnként százötven évig rabigát húznak vagy százötven évig rabigát húznak valakire, nem egy leányálom országnak lenni, az országok sorsa nehéz, mert nehéz a rabság és nehéz a dicsőség, nehéz a megalázottság és nehéz a gloár. Sajnálatra méltók az országok, különösen az, amelyet a miénknek mondhatunk. Mindenesetre képtelenség az emberekre gondolni, a fiunkra, az unokáinkra, anélkül, hogy az országunkra ne gondolnánk, amely akkor is a miénk, ha nem a miénk, ha most rosszul állanak is a dolgok, és egyre rosszabbul állanak, nem azért mert egyre nehezebb volna élni, nem nehezebb, könnyebb, most kezdődik a porciózás, hanem mert az ország, az ország állapota, szellemisége a rosszat hozza ki az emberekből, ebben a rosszban állanak a dolgok, a saját növekvő rosszaságunkban, ebben a mégis személytelen rosszban, ebben a nemzeti rosszban, és ezért kell jó előmenetelt kívánni az országnak, vagyis saját magunk érdekében, nem pedig az elvont és magasztos eszmék iránti félőszinte (félőszintétlen) hódolatból.