Itt állunk, nézegetjük egymást

Ha elgondolkodom rajta, hogy mi köt össze Esterházyval, rögtön a különbözőségünk jut eszembe. Ő arisztokraták leszármazottja, én kispolgároké. Az Esterházy történelmi név, a Kertész – nagyapám akaratából – magyarosított. Ő nemzsidó, én zsidó vagyok. Esterházy vagy huszonegy évvel fiatalabb, mint én, én pedig vagy huszonegy évvel idősebb vagyok, mint Esterházy. Mit mondhatnék még? Neki van haja, nekem nincs.

Amolyan kelet-európai „svájcinak" tekintettem őt, aki diktatúrában már csak a puhát ismerte, irodalomban kizárólag a sikert. Mindez szerfelett elvonttá tette őt az én szememben. A műveit, bevallom, akkor még nem olvastam, sokkal gőgösebb voltam annál, semhogy kortárs magyar irodalmat olvassak, kivált olyat, amit dicsérnek. Az én erkölcsöm a kívülállás volt, irodalmi becsületem a kudarc, hitem a kilátástalan munka, autentikus lelki- és szellemi állapotom a depresszió.

Egy irodalmi díjkiosztás alkalmával ismerkedtünk meg, 1983-ban. Hogy pontos legyek, a díjat mi ketten kaptuk. Az ügy megrendített kissé: nem szoktam hozzá, hogy irodalmi díjakkal tegyék kétessé mindaddig feddhetetlennek képzelt tevékenységemet. Csaknem sértődöttséget éreztem. Maga a díj egyébként a leginkább elfogadható díjnak számított az akkori Magyarországon. A nagy író, Füst Milán hagyatékából származott, s látszólag egy független személyiségekből álló kuratórium gondozta – látszólag, amennyiben egy diktatórikus államban persze minden függetlenség csak látszólagos lehet. Mindamellett a díjazottakat mégsem föltétlenül a hivatalos állami írói ranglista alapján kellett kijelölni, s ez üdítő zamatot lopott az amúgy állami reprezentációs költségvetésből származó, állami pezsgő fanyar ízébe. A díjjal mindig két írót jutalmaztak, egy úgynevezett fiatalt meg egy úgynevezett idősebbet – úgynevezett, mert, mint már utaltam rá, egy diktatórikus államban még a való tény is csak úgynevezett való tény lehet. Ami például bennünket kettőnket illet, Esterházy, a Termelési kisssregény-nyel, a Fuharosokkal meg a több kötetnyi egyéb prózával a háta mögött, a korkülönbség ellenére is inkább számíthatott volna az idősebb mesternek, míg én, a nyolc évvel korábban megjelent Sorstalansággal a fiatalabb kezdőnek.

Mindamellett e két név együttes felmutatásában rejlett akkoriban valami diszkréten meghökkentő. Annyira, hogy engem is meghökkentett. Nincs kizárva, hogy Esterházyt is, aki a kor főszereplőjének biztonságával nyújtott nekem kezet. Ebben az eufóriás pillanatban, amelyben elöntött a bajtársiasság szelleme, alighanem egy tétova karmozdulatot is tehettem, mert Esterházy sietősen hátra lépett, mielőtt még netalán megölelhettem volna. Igaza volt; s ahelyett, hogy megsértődtem volna, mélyen átéreztem az igazát. Hohó – mondta az ő néma intelme –, csak ne siessük el a dolgokat! Honnan tudjam, hogy ki vagy? Hogy nem a mindig, mindenütt, mindenben jelenlévő manipuláció taszít-e minket egymás karjaiba? Gyanús vagy, pajtás, ezzel a nagy gyanútlanságoddal, roppantul gyanús!

Mondom, igaza volt, s szégyelltem is magam egy kissé, hogy fiatalabb pályatársamnak kell emlékeztetnie a saját életelveimre. Akkortájt nem éppen az egymás iránti föltétlen bizalom légkörében éltünk, s azt hiszem, mindnyájan szenvedtünk emiatt. A klausztrofóbiás bénultság évei voltak ezek, amikor semmi egyebet nem tehetett az ember, mint hogy megírja, mondjuk, a Bevezetés a szépirodalomba prózadarabjait vagy a Sorstalanságot.

Később, amikor egy új értékrendben új formában szakadtak ránk a régi gondok, például a szabadságé és a felelősségé, elkerülhetetlenné vált, hogy mindannyian újra definiáljuk önmagunkat. „Elmentek az oroszok, de itt maradt a Duna, itt állunk egyedül, nézegetjük egymást, és nem tudjuk, ki kicsoda" – írja Esterházy, igen pontosan, de nem minden csodálkozás nélkül. Ez a csodálkozás, amelynek ő minden fenntartás nélkül adta át magát, úgy, mint aki hirtelen kapja magát s távoli felfedező útra indul, máris messzire, ismeretlen és veszedelmes tájakra csábította. Akit én valaha kelet-európai „svájcinak" tekintettem, habozás nélkül otthagyta a szilárdnak látszó partokat és, Camus szavával, „beszállt kora gályájába". Publicisztikája, amelyet ő nagyvonalúan afféle irodalmi mellékterméknek tekint, azóta nyelvet és gondolkodásmódot teremtett Magyarországon.

Meglehet, ez az új csodálkozás, amelyben magam is osztozom vele, ez hozott bennünket is közelebb egymáshoz; no meg két magyar vámos, aki az osztrák határon a zsebünkben kurkászott. Erről azután kiadtunk egy közös könyvet. Miért? Aligha hihettük, hogy akár a világot, akár a vámosokat megváltoztathatjuk vele. Nem is tettük. De történt valami, ami ennél sokkal fontosabb: barátok lettünk.