Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / )(* Kivezetés E. mondataiból**

)(* Kivezetés E. mondataiból**

 
* szövegválogató: )N.Tóth Anikó(
** Citare necesse est!!!

   

Élt egyszer egy író. Valójában lektorijelentés-fogalmazványírót kellene mondanunk, aki a lomberősség, mondhatni, megszállottja volt, nem áthágva természetesen a munkaköri leírásokat. Akár egy kósza idegen vagy partvis dőlt a házfalnak, és, jó szokása szerint, a sötétséget nézte, a sötétség öbleit, a szerkezetét. A helyzet komolynak látszott, de nem volt reménytelen.

„A fáj a neki a csillag, a úgy a gondolja" – szokása szerint mondatokba gyömöszkölhette. „Nem fáj a múló idő. Tegnap pedig nem volt nap."

A mester persze a grammatika és a történelem felől oldalazott a jelenbe: „Nem beszélek, de nem is hallgatok1 ...Itt talán kurziválható volna minden. Kapcsolatot tartok magammal és a testemmel. Mondatokat eszkábálok, és a mondataim valóságát ellenőrzöm azon, hogy megnézem, van-e a világban olyan rész, amely megfelel ennek a leírásnak. Ez egy más viszony, amely lényegében azt állítja, hogy én csak a nyelvet tekintem valóságnak, és mindent nyelvnek tekintek... nem félek meggyónni, a szók nékem legelőbb támaszom, ezen sok élemett szók, tűnt mondat-rajzolatok, mik olly világbúi valók volnának, az miben – részlik innejt – szinte az vala meg, mi bennem heány, körülem, ahogy a textusok leglelkibűl, világ, holott főd és éj egyben vala, összeille2...a textusok leglelkibűl

onnét lép ki a sudár alakú lány:

Az író tetszhalála az okoskodás! Valami kies kis cselekmény azért lehetne, dohogott a lány, unogatta ezeket az esszéisztikus memoárszerűsítettpszeudorománformációkat. Engem igen megvisel az a dolog, hogy így töredezve, az időben előrehorkanva és vissza, mint egy kerge pók járunk a történetek csillogó cserepei között... azt hiszem, mi egyformán vágyunk a teljességre, mi még emlékszünk, amikor a történetek az elején (sőt, az elejükön) kezdődtek, a végén befejeződtek – és óh, hát a közepük!

Ezért a mester újra a történetek virágosrétjére lépett:

Nézzük az élet félvéres tényeit, melyeket tükrözünk.3

Csáth ugyanis betoppant egy nyári reggelen.

Ja, maga az, mosolyog az asszony, mély fotelban ül, közel a kályhához, látja, viszont szerezhetne egy kis szenet, maga olyan ügyes, és kapcsolatai is vannak. „Higgye el, )nem(csak mondatok vannak."4

„Ahogy künn láttam, lovad jó, nagyúr, mért szavakon nyargalsz?"

Szemérem nélkül beletartotta arcát, magát a fénybe ugyanakkor. A szeme körül nagy, sötét árkok hullámoztak, az évgyűrűk; az értelmiségi nők fáradt szemkörnyezete! Csupa váratlanság: mert a két orca meg oly friss, mint szélfútta arcú kisgyereké. A szembogára penig úgy sötétlett, nincs mese, mint egy mély, csillogó kút. Vöröske vérerek hálózták finoman orcáját.5

„Ön nyelvbizalmatlan."

„Ön nyalka?"6

„Nehézségeink vannak a testi boldogság terén."

„Ön itt felejtette sétabotozatját, az ezüstfejű, hatalmas, drága botot! )vesszővel végződik, vesszővel végződik, mondogatta a szívében(. Ön mégiscsak a lélek mérnöke."7

Csak úgy billegtek az érzelmek az egyik oldalról a másikra.

„Ülj ölembe, hátha tehetségesebb leszek."

Ágnes ajkán nyálgömb pukkant:

„Borítsunk rám fátylat."

„Az ajkad, mint egy skarlát folt

Elefántcsont fehér haván,

Épp olyan, mint a gránátalma,

Ezüst pengétől két félbe szelt."

„Egy tetemöm vagyon. Túrjon szét: ezt akarom."8

„Értünk a szóból. Foglalkozásunk. Fekély e kéj."9

Ráfektette az asztalra, és szert tett rá.

Ávós, kapa, nagyharang válasszon el titeket egymástól!

Látja, barátném, minden milyen esetleges!10 – Elrévedezett. – Vajon filozófia és pletykálkodás hol válnak el?11

     

Élt egyszer egy olvasó.12 Felütötte(m) az egyik könyvet, melyet nagyon jól ismert(em), és hagyta(m) a szerzőt a szavakhoz jönni.

Gyönyörű és gazdag nőkről álmodozott, kiknek fülönfüggőik lágy, ingó lépteikre csingelve összeverődtek, hosszú combjuk penig összeérvén, belül titokzatos suttogó hangot ád.

Csicsi13neve fogalom volt. Egy nő! A hasa pici ezüsttányér. A valóság-szeletek izzó esztétikája.14

Én úgy kívánlak, hogy a lábod se éri a földet!

Ne sündörögjön hát!

Vedd észre a felhőkön a nap vertarany pihéit: ez is a te gazdagságod!15

Ne csácsogj. Növeled a káoszt.

Imbolyogtunk a hajnali körúton, mint két használhatatlan gyertyafény. A táj rángatózik.

Kéjkiáltó, hát nem, kéjkiáltó az nem. Ugyan hová gondolsz, fiam, túl sok regényt olvassz!

Sötét van a számban, félek. Kb. 250 óra alatt, egy 57x77 cm-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t.

Az élet árnyas erdő, ahol sétálgat és olvasgat az ember.

     

Élt egyszer egy író, maga is Olvasó.16 „Társalkotó vagyok, akkor olvasom és úgy, ahogy akarom." Hangja eltökélten csengett. „Egyesszám harmadik személyben írok, ettől biztonságban érzem magam, azt remélem, hogy nem halok meg olyan hamar."

Tu es Petrus, mint már jeleztem. Cygnus cygnus.17

„Éket ver belém a fény, a fényes lovak..."

Rátértem küldetésem céljára, jól érezve, hogy valamit megbontok és romlandóvá teszek. Ó, de mennyire másodrendű, mellékes, elhanyagolható, alárendelt, jelentéktelen, közepes, semmitmondó, érdektelen, elenyésző, semleges, közömbös, tárgytalan és időszerűtlen, üres, lapos, hiábavaló, hasztalan, céltalan, lakatlan, tartalmatlan, élettelen, kietlen, kiürült, kopár, letarolt, sívó, fenyér, beesett, csupasz, nyomott, vérszegény, terméketlen, kilátástalan, fölösleges, puszta, egyhangú, vigasztalan, szomorú, örömtelen, lélektelen, rideg, szeles, nyomorúságos, horpadt volt most minden.18

patkány nem patkány, igen nem igen, nem nem nem

Látja, barátom, az irodalom a töredékek töredéke; abból, ami történt és mondva lőn, a legkevesebbet írták le, abból, amit leírtak, a legkevesebb maradt meg.

És elérkezett az utolsó szövegromlás ideje.

Ki szavatol a ladik biztonságáért? Régi dicsőségünk? Halkések az éji homályban. Az nem lehet, hogy okos, értékes, tettrekész fiatalok tönkremenjenek! Nem azért küzdtek apáink és küzdünk mi! Nem.19 A haza fényre derül vagy nem derül fényre.20 Én csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni; sokrétűségem korlátoltság.

Sok szót szeretek, ezt es: hoes21. Én egy szóban számost hallok. Hol lenne az ő szabadsága, ha nem a szók közt?22

A mester ült csüggeteg lelkiállapotban a tartalékok padján. Összenőtt vele; mindenesetre semmi sem mutatott arra: föl fog állni.23

Zitát ende.24

   

Kelt Budán, június l6dikán

   

     

Jegyzetek*

  1. Élettörténetem szavak, segédigék, mondatszerkezetek története.
  2. Mindenki egyetért abban, hogy dicséretes dolog, ha egy mai könyv egy régiből származik, hiszen senkinek sincs ínyére, hogy kortársainak kelljen bármit is köszönnie.
  3. Valahogy így kell elmesélni.
  4. Csak szóhasználat van?
  5. Addig kell ütni a kéziratot, míg mozog.
  6. Meg vagyunk kövülve.
  7. Szavakat vezet világtalan.
  8. Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.
  9. szövegromlás
  10. A regény, amint írja önmagát.
  11. Mindezt majd megírom még pontosabban is.
  12. Az Olvasóval óvatosan kell eljárni; ide s oda.
  13. intarzia
  14. A nyelv is egy-egy nagy temetője a szemléletnek, tele metafora-sírkövekkel.
  15. Szavakat vezet világtalan.
  16. Látja, barátom, úgy cserélgetjük az írói síkokat, mint más az alsógatyáját.
  17. Látni, ahogy egy szöveg a saját farkába harap. Posztmodern kelgyó?
  18. A szavak bevonulása.
  19. Szöveg hátán szöveg.
  20. )öncenzúra(
  21. A szöveg testében egy idegen test van.
  22. Sziszifuszi ez a mi szabadságunk.
  23. Ezt a szöveget akár E. P. is írhatta volna.
  24. Könyvem előtt ülve nagy az én hálás örömem, mert most visszaadhatom egy csokorban a magyar társadalomnak azt, amit hosszú időn keresztül önmaga termelt.

   

     

* Esterházy-közhelyek