Köszöntő

Esterházy Péter, kiről az alábbiakban szólok, pontban 1950-ben született, nem volt egyéb választása. Akkor még nem is sejthette, hogy egy fél század múlva annyi nulla társaságában fog jubilálni.

Méghozzá áprilisban, csehül „duben" hóban, mint kedves Hrabaljának Dubenkája.

S méghozzább: éppen tizennegyedikén, akárcsak ugyanezen fent nevezett Dubenka.

(S még ezt is fokozandó: hadd valljam meg pironkodva, hogy jómagam is 14-én születtem, Bálint napján. A világért sem kívánnám az ünnepelthez tenni magam, de az az igazság, hogy jóllehet családilag „Verecke híres útján" [nna!] ő érkezett előbb, de személy szerint, világra jöttömmel egy negyed századdal én vagyok fórban [ha csak nem forog fenn esetemben valamely módfelett valószínűtlen kabar beütés]).

Drága Péterünk, vedd hát úgy a továbbiakban, ahogyan már ismersz: amikor meg vagyok illetődve, nem tudok értelmesen beszélni. Igaz, másrészt, hogy egész életemet megilletődve éltem végig.

No de a tárgyra.

Nemrégen, még egy éve sincs, itt járt Esterházy Péter Prágában könyve bemutatóján, amolyan író-olvasó találkozón. Avatottabb és ihletettebb moderátort keresve sem találhattak volna, kiváló volt ott minden, mégis csendesen végigvonult bennem párhuzamosan mindaz, amit kedvem támadhatott volna hasonló esetben Esterházyról elmondani. Nosza, itt a (szokásához híven) soha vissza nem térő alkalom.

Kezdjük tehát azzal, hogy Esterházy Péter az (egyik) legtekintélyesebb magyar arisztokrata dinasztia sarja, hajszál híján herceg, de mindenképpen gróf. Azért merem ezzel kezdeni, mert ő is beletörődött már, nyugodtan viseli, s ha szorul a kapca, ő maga hozza szóba (talán attól való nem alaptalan féltében, hogy mások esetleg ormótlanabbul hozzák szóba). S persze, mivel ismeri Mikszáthot, azonfelül a „vad grófot" is, Teleki Sándort, Petőfi barátját, jól tudja, hogy mi egy gróf jóváteendő helyzeti előnye: tudniillik az, hogy teljesen tőle függ, gróf óhajt-e lenni vagy demokrata. Egy csizmadia, ugyebár, nemigen válogathat.

Ezen túlmenően Esterházy Péter okleveles matematikus. Néha megpróbálom elképzelni, hogyan csinálta, de nem ugrik be semmi kép, csak a Karinthyé a Tanár úr kéremből. Lógok a szeren. Egyetlen fél kézzel, míg ezenközben a többi fél kezét már akkor is egészen más gondolatok foglalkoztatták. Rövid és ritka beszélgetéseink során erről nem esett szó, de az a gyanúm, hogy matematikai képzettségét továbbra is gyümölcsözteti, hiszen egy lexikonban azt olvasom (márpedig egy lexikon sohasem hazudik), hogy tanulmányai elvégzése után egy ideig egy számítástechnikai intézetben dolgozott mint rendszerszervező: ettől a kedvtelésétől bottal sem lehet elverni mindmáig.

S akkor most jöhet a futball is, a foci, mert a nemes matematikus tudtommal kiváló focista is. Nem, nem azonos a válogatott labdarúgóval, de atyjafia, s nem hoz rá szégyent. Lehet, hogy a sport szelleméből is merített valami tudatalatti ösztönzést. Emlékszem: valahányszor jó atyám, hadd mondjam el ezt is, egykor a Kassai Atlétikai Club futballszakosztályának ügyintézője, vasárnaponként elvitt egy-egy meccsre, mindig arra oktatott szelíden, hogy szép és ildomos dolog (dulce et decorum) a gyengébbnek szurkolni, még ha esetleg nem a mi csapatunk is. Hiszen ismeri ő Kazinczyt is (sorjáznak már a kák, hamarosan a künter krasszokhoz érünk!), akinek egy Szirmay nevezetű gróf, vélném, hogy már a pör után, azt mondotta, hogy ő bizony mindig az erősebbikkel tart, mire Kazinczy illő tisztelettel olyasmit talált válaszolni, hogy ez nincs rendjén: ha valaki nem tart az igazsággal, legalább a gyengébbel tartson. S jóllehet Esterházy Péter elsődlegesen az igazsággal tart, úgy nézem, él benne az a nobilis szeizmográf, amely a gyengébbek esetében az igazságot érzékenyebben méri.

Summa summarum: gróf, matematikus, futballista – tán csak nem felejtettem ki semmit?

Jaj, dehogyisnem.

Esterházy Péter kiváló magyar író.

Ezt persze nem itt fogjuk taglalni, ne is kívánják tőlem. Ki, ha nem más, és mikor, ha nem máskor? Ez itt, kérném szépen, nem irodalom, hanem születésnap, s amúgy is már sokszor írtak erről, jobbak és jobbakat.

De mivel határon túli magyar vagyok (határon túlinak az olyan magyart nevezzük, akinek legalább két miniszterelnöke van), megkísérlem lebírni az önismétlés rémét, s elmondok egy hasonlatot, melyet már sokan és sokszor hallottak tőlem, de éltet a remény, hogy e köszöntőm esetleges olvasói jobbára újszülöttek.

Előrebocsátom, hogy Esterházy Péter köztudomásúan azok közé az írók közé tartozik, akik enyhén szólva nem dolgoznak fordítók „tolla alá". Kevésbé enyhén szólva: fütyülnek a fordítóra. Rá se rántanak. Még némi kajánság sem idegen tőle: bele-belesző műveibe apait-anyait, hanyag eleganciával egész passzusokat, esze ágában sincs elárulni, kitől idézi. Akárcsak Molière: onnan veszem, ahol lelem. De hát Katona (na tessék, megint egy ká) talán bizony nem így szerezte szép szerével a Tiborc panaszát? Mindenesetre kemény dió: aki le akarja fordítani Esterházyt, előbb alaposan fel kell fordítania.

Jöjjön hát az anekdota. Egy szovjet múzeumban külföldi turistákat kalauzol a helyi idegenvezető, az egyik teremben két csontváz áll egymás mellett (bocsánat morbidságomért), egy jókora s egy jóval kisebb. A vezető a nagyobbik felé bökve felvilágosítja a csoportot, hogy az nem más, mint a legendás – teszem azt -Usakov admirális. „Hát az a kisebbik?" – akad egy kíváncsiskodó. A vezető csak egy szempillantásnyit habozik, aztán feltalálja magát: „Ugyanő tizennégy éves korában."

Értelme: Esterházy Pétert nem lehet lefordítani, legfeljebb újra megcsinálni egy másik nyelven. Az eredeti és a fordítás ilyeténképpen úgy áll majd egymás mellett, mint ama két csontalak: értelemszerűen a nagyobbik – az eredeti – nagyobb, a kisebbik kisebb, de az egyik nem helyezhető bele a másikba, hogy mint egyazon jelentés átvilágítsa.

Utóbb, mikor a szóban forgó könyv, „A falra hányt borsó" megjelent s maga a szerző volt szíves a kezembe nyomni, még kötekedtem is vele (egy ravasz oldalvágással bókolva a fordító, Dana Gálová felé): hogy azért mégis átejtették egy kicsit, mert a kisebbik alak egy-két számmal nagyobbra sikerült, számításon felül közelebb férkőzött az eredetihez. Nem lehet ám kamasznak kiadni!

Így aztán mégiscsak védtelenül ki van szolgáltatva a jubiláns mint író is a nemzetközi nyilvánosságnak, hasztalan próbálja hébe-hóba elterelni a figyelmet a rá összpontosuló figyelemről. Elvégre mégiscsak őt kérték fel, hogy nyitná meg a frankfurti könyvvásárt.

Ahol is továbbfejlesztette a kiamagyarság általa már korábban is kimunkált mesteri diagnosztikáját, megmutatván, hogyan lehet jóízűen odamondani s egyszersmind idemondani. Külön közép-európai élvezetet szerzett nekem azzal, hogy magyarul indított. Erre is van ugyanis analógia Cseszkóban is. Győzelmes jéghokimeccsek után (hogy, hogy nem, újabban ilyenek is bőven akadnak) a mámorosan ünneplő győztesek (sohasem azok a hatok, akik a jég hátán győztek) ütemesen ugrabugrálnak, fenyegetően skandálva: „Aki nem ugrál, az nem cseh!" Akárcsak ott Frankfurtban: aki nem nevet, nem magyar. Az ilyesféle diagnosztikáknak archetípusait is ismerjük a népköltészetből, példának okáért itt a magyar nóta: „Lányok, lányok, simongáti lányok, / Van-e néktek berakott szoknyátok? / Ha nincs néktek berakott szoknyátok, / Nem is vagytok simongáti lányok."

Nem, nem, ez nem értékelés, hiszen mondottam már: köszöntni jöttem Pétert, nem dicsérni.

Ha mégis torkomra tennék a kést, hát csak csupa jót tudnék róla mondani. Rendkívül okos, mélyenszántó elme. Majdnem minden lényeges kérdésben megegyezik a véleményünk. Humorérzéke is elannyira vetekedik az enyémmel, hogy félő: én látszhatom majd annak, aki – szánalmas kudarcra ítélve – próbálja a Mester hangvételét imitálni.

A többinek az igazi szakemberek a megmondhatói, nem a magamfajta renegátok.

Poszt-modern író. Vagyis még azért modern, de már túl van azon is.

Egy poszt-kommunista országból (ámbár ezzel a szóval csínján kell bánni: kivárnám, amíg az illetékes akadémiai szervek szótárképessé teszik. Mert mi az, hogy poszt-kommunista? Volt kommunista? A volt kommunisták kiebrudalója? Utókommunista, aki azért még egy kicsit kommunista, de már túl van azon is? Poszt-illa, ez is számbavehető adott esetben, ilyesféléket írt Bornemisza Péter is az ördögi kísírtetekről. Lám, az is Péter volt, csak éppen bornemisza. [Szállóige: a magyar irodalom a Péterek irodalma.])...

Maradjunk inkább abban, hogy Esterházy Péter egy poszt.

Egy várta. Őrző a strázsán.

Nem kell őt kioktatni semmire. Résen van ő magától is. Isten éltesse.