Valamennyi lehetséges varjú

„AZ IRODALOM AZÉRT LEHETSÉGES, MERT A VILÁG MÉG NEM KÉSZ." (EP)

„Hát... nem is tudom..." (EGY ÜRGE)

A REGÉNY ÉS A VARJÚ

Aki regénykedni tud, az tud beszélni, viszont ez már nem olyan biztos, akármit mond is Wittgenstein. Ezzel akartam kezdeni, de közben rá kellett döbbennem, hogy ez, egyrészt, nem is olyan vicces, másrészt, nem is igaz, odafelé sem, hiszen az írók nagy része csak papíron képes beszélni, tehát pontosítani kell. Akkor meg már oda az egész. Egész más dolog persze, ha a reményről van, lenne szó. Akkor megpróbálnám újra.

Az őrzőangyal női ruhát vett magára, hogy fel ne ismerjék. Meg egy kutyát is maga mellé, ne legyen olyan unalmas a szolgálat. Így vigyáznak rám.

A feleségem tűnődve jegyzi meg, hogy mi lehet velem. Falom a könyveket. Nem szoktam. Csak nyámmogni rajtuk. Csak meg ne feküdjék a gyomrodat, mondja. Máskor meg, minek olvasol mostanában annyi EP-t. Olyan jó, kérdezi. Nem, csak írnom kell róla, és így már egész izgalmas. Persze nem mond és nem kérdez ilyeneket, jó feleség, hallgat, teljesen normális, vagy majdnem, mert engem azért nem lehet leszámítani. Inkább olyanokat mond, kész az ebéd, vagy hogy vacsora. Ilyenkor még ráhúzok egy kicsit (ahogy kell, ő beleszámolja), olvasom az EP-ket és ilyen mondatokat találok ki. Hogy min is tűnődik a feleségem, szerintem.

Egyébiránt az olvasás abnormális dolog, az írásról nem is beszélve. Önmagukat generálják folyton, meg egymást.

A VARJÚ ÉS AZ ANYJA

Az anyja haláláról beszél egy helyen, úgy csinál, mintha terapikusan szüksége lenne rá, de közben az arcomat fürkészi, érzem, miféle hatást tesznek rám a mondatai.

Valaki (EP?) eldugja előlem Handke könyvét (Vágy nélkül, boldogtalanul), pedig össze akartam hasonlítani A szív segédigéivel. Mire megtalálom, egy másik polcon, már rég nem érdekel, befejeztem azt a könyvet, most Hrabal- és szaxofonórákat veszek. Próbálok felejteni, hiszen óhatatlanul előhívta belőlem anyám halálának élményét. Feldolgozhatatlanságát. Metafizikus síkok nélkül. Egyszerűen. Ötvenkettő volt. EP most ötven, ha nagyon akarom, az apám is lehetne. Persze, nem akarom. Mit csinálnék a saját apámmal? Az igazival. Vagy afféle irodalmi apaként (atyaként) is funkcionálhatna, de akkor az elkövetkezendő sorokban meg kellene gyilkolnom, hogy élni (írni) tudjak. Elvégre az irodalmi apák azért vannak, hogy beteljesítsék a végzetüket. Azt találnám ki hirtelenjében, hogy egy ízben szonettként közölte tizenhárom sorát. Máskor meg azt hitte, a haiku az novella, és le akarta rajzolni. Ilyenek. Szóval, nem is lenne nehéz...

Az angyal kutyája büdös valamiért, nem tudom miért, talán ázott a szőre vagy csak rossz a kipárolgása, mindenesetre (meg)zavarja az írás-olvasás aktusát. De érzem, vigyáz rám az angyal.

Vannak mondatok, amelyek megmaradnak az ember emlékezetében. Anyánk temetésén egyetlen dolog konkretizálódott bennünk, testvéreimben és bennem. S ezt EP írta le: „...nincs baj. Pedig nagy baj volt, mert meghalt az anyánk."

„A SZOBÁT ARANYBA AKARTA FOJTANI A NAP." De inkább bealkonyult lassan, s a tárgyak körvonalát elmosta a növekvő homály. Nem kapcsoltam fel a villanyt, nem gyújtottam meg. Élveztem, ahogy az este eltörölgeti a homályban úszó dolgokat. Nem akartam nem akarni. Bántott a nagybetűk dudorodása, hogy így kimered a szövegből az idézet. A szobát aranyba akarta fojtani a nap.

A felnőttkor kezdete, amikor nyugodtan vakarászod magad, itt is, ott is, nincs lelkiismeret-furdalásod, ha rádszólnak, ha nem, a feleségedet, mondjuk, egy hümmögéssel vagy morgással rendreutasítod, ne szóljon bele. Mindenesetre érezteted a rituális vakargatás-vakarászás közben, felnőttél. Bár tudod, hogy anyád halála tudatosította benned. Néha nehéz egyes szám első személyben beszélni. Másodikban talán, de a harmadik már biztosan hazugság lesz.

AZ OLVASÓ VARJÚ CÉLTALAN FELJEGYZÉSEIBŐL

Könyvként olvasni egy arcot.

ÖTVEN SZÁL VARJÚ

Az első rettegett évszám, mint határ, mint küszöb, amit csak félelemmel és rettegéssel, mély önsajnálattal tudnak az irodalmárok átlépni. Gondolom, úgy tizenöt év messzeségéből, amikor még olyan távolinak tűnik a „dolog", hogy nem is gondolunk rá. (Csak ha felkérnek, gondoljunk rá...) Nincs is mire gondolnunk, mert ahhoz látnunk kéne azt az eseményt, ami ott a kerek évszámosokkal történik. Vagy legalább annyit, eltűnik a szemünk elől (belép valahová, miután átlépte a határt, küszöböt). Ne azt lássuk (és a többes szám első személlyel mi a helyzet?), hogy dolgozik tovább, csak egy kicsit még jobban sajnálja magát, de, mintha mi sem történt volna. Vagy lehet, hogy nincs is ilyen határ, csak azok találták ki, akik már túlhaladták? Mert ha kb. ötven szál varjú bogarászik a határban, az már valami? Látszik? Jól néz ki? Szóval, valami kézifegyverre van szükség, amivel (a levegőbe lőve) fel lehet riasztani őket. Az már tényleg valami, mikor ötven varjú száll, repdes, verdes a fejed fölött, el.

A VARJÚ A HŰSÉGRŐL ÉS A MONDATRÓL

Megnézi a nőket, elölről-hátulról, képzeletben alulról-felülről, de a mondathoz hű marad.

ISMÉTELHETŐ VARJÚK

Az ismétlődések fehérlő centruma a szív. A fekete vér folyton befolyja, de rendre kipumpálódik, kipucolódik onnan. Ilyenkor mindig újra lehet kezdeni.

Összegyűrni ezt a lapot, majd újat venni elő. Vagy mégsem. Mindenesetre, szívbetegségekre, túlfáradásokra vigyázni.

ÁLMOK VARJÚI

Kellett nekem anyámról írni. Most, három évvel a halála után újra vele álmodtam. Azt, hogy él. Legalábbis az álomban, s én nagyon örültem neki, mintha álmomban tisztában lennék vele, hogy már nem él. Ezt a kuszaságot, ami az álmok sajátja, egy irodalmár nyilván úgy írná le, mintha fél év kollégium vagy egy külföldi ösztöndíj után érne haza. A nehézséget az okozza, hogy az álomérzés nem írható le, csak mintha marad. Akkor és ott tiszta a kép(let), utána rögtön, s idővel egyre inkább, homályosulni kezd. A minimális tanulság, nem lehet felelőtlenül összeírogatni mindent. Hiába korlátozódik, gondolhatná az okos irodalmár, minimálisra az írástudók felelőssége, önmaguk iránt mindig is meg fog maradni a felelősségvállalás kényszere.

(Anyám halála előtt közvetlenül is volt egy álmom. Arról, hogy a nyaralóba, amely több száz kilométerre volt anyámtól, lakóhelyünktől, be akar jönni valaki vagy valami hajnal felé, de hiába nézek ki az ajtón, s a konyhai kisablak szúnyoghálóján, nem látok senkit, semmit. Még sötét van, nem megyek ki, de határozottan érzem, a ház körül, a bokrok mögött meghúzódik valaki-valami, aki-ami akar tőlem valamit. De nem tudom mit, és itt elveszítem a fonalat. Nem is igazi álom volt, félálom forgolódással, gyötrődéssel teli. Délelőtt telefonált a szomszéd, hogy reggel meghalt anyám. Azóta vélem tudni, mit jelent az őrzőangyal, nemcsak fogalomként, konkrétan is. Szerintem azt a valamit vagy valakit a ház körül, a bokrok mögött.)

Az előző, a találkozás álom vége csak később jutott újra eszembe. Sírása hideg tengerében áll a fiú. Miután a találkozást anyámmal elmeséltem a feleségemnek, induláskészen, kutyával az ajtóban, visszaszólok, mondom az iménti kurzivált mondatot. Az álomról jutott az ő eszébe, hogy rendszeresen lát egy anyámhoz megszólalásig hasonló nőt a városban. Már többször akarta mondani. S hogy ez egy nagyon szép sor volt. Mondom, Pilinszky, s hogy ennyi az egész vers. Vagy majdnem. Felébredés előtt közvetlenül rekedt bennem valahogy ez a sor. Nem tudott eltűnni az álomképekkel. Sírása hideg tengelyében áll a fiú.

Legközelebb talán nem este kilenckor kellene öt szelet zsíros kenyeret bevágnod. Mondja még az ajtóból, vagy csak vélem hallani. Nem biztos, hogy a zsíros kenyér, talán, ha elolvassa majd a jegyzeteket, rájön. Az álmok indítékairól semmit sem tudunk.

FEHÉR VARJÚ

Még nem holló. Úgy csinál, mintha közönséges varjú lenne, fekete. Ahogy az író is mindig úgy csinál, mintha teljesen normális lenne. Tessék, kedves olvasó, most megmutatom, mit kell gondolnod-érezned. Aztán huss, elszáll, s az olvasó, a kedves, csak hosszú idő elteltével jön rá, nem fog visszajönni.

A fehér varjút nehéz felismerni, mert álcázza magát, nem akar különbözni, feketére festeti a tollait. Néha szürke mellényt vesz hozzá, de így sem könnyű felismerni. Az egyetlen lehetőség, ha panaszkodáson kapjuk. Ilyenkor a legnagyobb bánata, hogy nem lehet holló, s persze egyszerre fehér és fekete. Ilyenkor egészen biztosak lehetünk a dolgunkban.

GYAKORLÓ VARJÚ

Időnként nem árt nyitva hagyni a mondatokat, mondatzáró pontokat, sem bizonytalanságot tükröző három pontokat nem tenni ki, s nem kiabálni, szidni a nagybetűs életet, hogy hol van, miért nem jön be, hanem kimenni hozzá. Kint persze már csak kisbetűsről lehet szó, nézelődésről, hallgatózásról, szippantgatásról, nőkről, savanyúságokról, húsokról így meg úgy, péksüteményekről, s talán használt ruhákról is.

Zakót pl. csak óvatosan, használtan meg főleg, mert arról igen könnyen irodalmi asszociációk támadhatnak. S akkor, oda az egész gyakorlat.

KÍVÁNCSI VARJÚ

Azt szeretném majd egyszer, félrehúzódva egy sarokasztalhoz vagy egy előadássorozat szünetében a folyosón csak úgy futólag, mintha nem is lenne fontos, megkérdezni EP-től, hogy az írásaiból kirajzolódó életmód hogyan volt lehetséges. Vagy egyszerűbben, miből éltek, amíg az úr írt. A fikciót most félretéve, mert amúgy is tudjuk, hogy a valóságból táplálkozik. Vagy ez csak egy varjú számára gond?

A VARJÚ A SZABADSÁGRÓL

Bármilyen szabadság illúziója pillanatnyi.

A VARJÚ MÉG EGYSZER A SZABADSÁGRÓL

A varjú szabadsága abban áll, ha ember és író, hogy arról ír, amiről akar. Vagy szeretne. Vagy amiről tud? De akkor már hol van a szabadság?

A VARJÚ MAGÁRÓL

EP-től leginkább azt tanulhatnám meg rendesen – azon kívül, hogy az irodalom is munka –, hogy az ember (itt és most, legyen az író is még egyszer az) hiába ír másról, valójában mindig önmagáról ír. Ha akarja, ha nem. Ha tudja, ha nem. Ha varjúzik, ha nem.