Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A föderáció mint program

A föderáció mint program

F. Kováts Piroska fordítása

 

Üdvözölni egy új könyv megszületését majdnem ugyanolyan jó érzés, mint köszönteni egy éppen világra jött újszülöttet. Annak ellenére mondom ezt, hogy a könyv, amelyet ma köszöntünk, valójában csak bizonyos mértékig új. Először ötvenöt évvel ezelőtt, a háború közepén, a londoni Jarrolds Publishers kiadóban jelent meg angolul, a szerző anyanyelvén és szülőföldjén ez az első kiadása.

Róla, dr. Milan Hodžáról, hagyatékának sorsáról akarok ma itt néhány szót szólni. Hodža, noha életében jelentős szerepet játszott Szlovákia és Csehszlovákia történetében, halála után hamar feledésbe merült, és hagyatékát hosszú évtizedekig méltatlanul elhallgatták.

Ha ma megkérdeznék a prágai, sőt talán a pozsonyi utca nálam nem sokkal fiatalabb emberét, ki volt Milan Hodža, nagy véletlen lesz, ha találnak valakit, aki képes másként, mint ködösen válaszolni. Pedig ez az ember jelen volt a modern szlovák politika, majd Csehszlovákia megszületésénél, és az első köztársaság vége felé egymás után háromszor is a csehszlovák kormány élén állt!

A maga korában és térségünkben Hodža kivételes jelenség volt. Geopolitikai elképzelései, Közép-Európa-felfogása túlmutatnak nemcsak a korán, hanem paradox módon térségünkön is.

Huszonhat évesen a történelmi Magyarország országgyűlésének képviselője, és már akkor körvonalazódik benne a gondolat, hogy a gyenge nemzeteknek a nagyhatalmaknak ellenállni képes erős egységbe kellene tömörülniük. Bár erős eszme vezérelte, sosem viselkedett álmodozó idealista módjára: amikor úgy vélte, csakis ekként érhet célt, maga választotta eszközökhöz folyamodott. Nem félt együttműködni a trónörökös Ferenc Ferdinánd d'Estével. A maga korában és azokban a körökben, ahol mozgott, ez extravaganciának, kalandorságnak számított, ami egy kezdő politikusnak könnyen szárnyát szeghette. Egyébként ezt még hosszú évekig a szemére vetik a háta mögött, még élete végén, az emigrációban is azzal gyanúsítják a Csehszlovák Köztársaság egyik megalkotóját, hogy monarchikusan gondolkodik, hogy a Habsburg-restauráció számára készíti elő a talajt, noha a közép-európai föderációra vonatkozó elképzelésében éppen ez az, amit elvet.

Egész életében az individualisztikus, a végletekig önálló és bizonyos mértékig kockázatos politikai gondolkodásmód volt a sajátja. A Csehszlovák Köztársaság fennállásának első napjaiban, amikor megbízták a Károlyi-kormánnyal való tárgyalásra, újfent a maga feje, a tulajdon ítélőképessége szerint cselekedett, nem alárendelt helyzetének megfelelően. Megbízói határozott utasításával ellentétben ideiglenes demarkációs vonalban egyezett ki, úgyhogy Benešnek és a szövetségeseknek nem kis erőfeszítésébe telt, mire sikerült rákényszeríteniük a magyar kormányt, hogy a szövetségesek által megszabott demarkációs vonalat tekintse mérvadónak. 1929-ben, erre az eseményre visszaemlékezve, így indokolta a magatartását: „Két dologgal tartozunk kortársainknak: megtenni mindent személyes biztonságunkat is kockáztatva, és saját felelősségünkre is."

Természetesen ezzel az életfelfogással, ezzel a granseigneuri életvitellel Hodža óhatatlanul éles ellentétbe került az akkurátus és óvatoskodó Eduard Benešsel. Hazájukban és nemzetközi viszonylatban is mindketten elismert tekintélynek számítottak, de mindegyikük más-más okból. Kapcsolatuknak fölöttébb különösnek és igen kiegyensúlyozatlannak kellett lennie, méghozzá egészen Hodža haláláig.

De ennek nem csupán nézetkülönbségük és teljességgel eltérő munka- és életstílusuk volt az oka. Beneš alighanem egész életében úgy érezte, hogy Hodža veszélyes lehet rá nézve. Hodža már a húszas évek derekán nyíltan kifejezésre juttatta külügyminiszteri aspirációit. Tíz évvel később, Masaryk lemondása után neki is többször felajánlották az elnökjelöltséget, és – mint Ferdinand Peroutka a Přítomnostban (Jelenkor) írja – „mindannak ismeretében, amit tudunk, jelölése nem lett volna sikertelen".

Az emigrációban a kölcsönös ellentétek tovább fokozódtak. Beneš sokáig azzal gyanúsította Hodžát, hogy miniszterelnökként 1938 augusztusában ő rendelte meg a prágai francia nagykövetnél, Delacroix-nál azt a Bonnet külügyminiszternek küldött hírhedt táviratot, amellyel aztán a csehszlovák kormány megindokolhatta a cseh területek átengedésére vonatkozó angol–francia javaslat elfogadását, abban az esetben, ha Franciaország megtagadja a segítségét.

Mellesleg, Ladislav Feierabend tanúsága szerint, Benešt igencsak felingerelte az a könyv, amelynek első kiadását éppen ünnepeljük. „Hodža könyvének, a Federation in Central Europe-nak megjelenése után – írja Feierabend – Beneš felhívta rá a figyelmemet, de a tartalmáról egy szót sem szólt, noha tudta, hogy igen közel állnak hozzám Hodžának a közép-európai föderációt illető tervei. Opočenskýtől azonban tudtam, hogy Hodža könyve nem nyerte meg Beneš tetszését. Beneš, kezében Hodža könyvével, megmutatta Opočenskýnak a szerző titulusát, Prime Minister of Czechoslovakia, és azt mondta, ez az első csalás. Megjegyezte, hogy Tomáš Garrigue Masarykról a könyv háromszor is említést tesz, és Kramářról legalább négyszer, de az ő (Beneš) neve még a bevezetőben és a névmutatóban sem szerepel, noha a könyv az 1918–1938 közötti időszakot tárgyalja. Beneš azt mondta Opočenskýnak, hogy mindegy neki, mit gondol róla Hodža, és hogy a könyv nem érdekli. Opočenský azonban a naplójában 1942. február 28-án megjegyzi, hogy Hodža könyve nyilván nem örvendeztette meg Benešt.

Főként azt követően, hogy Angliából az Egyesült Államokba ment, Hodža nyíltan óvta az amerikai külügyminisztériumot Beneš túlzottan szovjet orientációjától. Európa na križovatke ciest (Európa válaszúton) című memorandumában valóban merőben más külpolitikai koncepciót képvisel, mint Beneš, sokkal élesebben látja a kommunizmus és a szovjet terjeszkedés veszélyét és mindazt, ami ebből Közép-Európa számára következik.

Ezen a pénteken lesz Milan Hodža halálának ötvenharmadik évfordulója. Pontosan három héttel azután halt meg, hogy a szövetségesek partra szálltak Normandiában, túl korán ahhoz, hogy a háború utáni Közép-Európa jövőjére vonatkozó látomásával bármiként is befolyásolni tudta volna a térség sorsának alakulását. Természetesen azt is mondhatnánk, és alighanem ez az igazság, hogy már nem volt az a hatalom és akarat, amely ezt az országot és egész Közép-Európát kiragadhatta volna a vörös csillag és a sarló-kalapács árnyékából. Ennek ellenére csak sajnálhatjuk, hogy Milan Hodžának nem adatott meg a lehetőség a politikusok és az egyszerű emberek háború utáni magatartásának hathatósabb befolyásolására – ha mással nem is, hát legalább azzal, hogy képes volt önállóan gondolkodni és cselekedni, azzal, hogy tetteiért kész volt vállalni a felelősséget. Én legalábbis ezt tartom élete és műve legfontosabb üzenetének, amely, bár megkésve, nekünk is szól.

 

(Milan Hodža: Federácia v Strednej Európe – Föderáció Közép-Európában, Kalligram, Bratislava 1997)