Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / A szlovák kisebbségi politika a történelemben

A szlovák kisebbségi politika a történelemben

P. Olexo Anna fordítása

 

A szlovákiai politikai pártok választási programjának elemzésében bizonyos meglepetéssel állapítottam meg, hogy a meghatározókból – mind a kormánypártiakból, mind az ellenzékiekből – hiányzik a kisebbségi politika koncepciója. Választási programjuk nyilvánossá tett szövegében úgy tesznek, mintha Szlovákiában ez a probléma nem létezne.

Furcsa: egyrészt van nagyon konkrét, kézzelfogható kisebbségpolitikai gyakorlatuk, állásfoglalásuk, politikusaink kijelentései, ezek valós vetülete: a Szlovákiában élő kisebbségek életét érintő törvényjavaslatok előterjesztése és jóváhagyása a parlamenti gyakorlatban. Mindez eleven visszhangot kelt otthon és külföldön is, tiltakozásokat, demarsokat, sőt olyan spektakuláris jelenségeket is, mint a romák kezdődő exodusa, amelyet faji elnyomással indokolnak. Ha azonban – másrészt – keresi az ember mindennek a koncepciózus indoklását és magyarázatát, jövőbeni megoldását, a legfelelősebb politikai pártok programjában nem találja meg.

Mintha ismétlődne (vagy tovább folytatódna) a szlovákiai kisebbségi problematika nyilvános elemzésének és megítélésének tabuizálása oly módon, ahogy megszoktuk a közelmúlt történelmében. Ez annak az álláspontnak a szellemében történt és történik, hogy a kisebbségi politika azok közé a tevékenységek közé tartozik, amelyeket ugyan intenzíven és tartósan folytatnak, de a „szlovák társadalomban" nem beszélnek róla.

Mindez Lipták Szlovákia modern történelméről szóló könyvének új kiadása kapcsán jutott eszembe. A Slovensko v 20. storočí (Szlovákia a 20. században, második kiadás, Kalligram, Bratislava 1998) 1968-ban, a szólás- és sajtószabadság, a tudományos gondolkodás és közlés ama rövid időszakának végén íródott és látott napvilágot, amikor nálunk még a cenzúrát is megszüntették. Tehát a posztsztálinizmus és a normalizálás közötti fellélegzés idején született, ami prágai tavaszként vonult be a történelembe. A normalizáció malma azonban mindjárt nagyon gyorsan bezúzta ennek a könyvnek teljes példányszámát, és a szigorúan tiltott írások listájára került.

A szlovák történelmi és kulturális közvélemény Lipták művét már akkor a maga nemében a legjobb könyvnek tartotta és tartja mindmáig. Ennek ellenére a szerző a második kiadás előszavában figyelmeztet: „Az idő távlatából meglehetősen túlbecsülik a hatvanas években nyílt kifejezési lehetőségeket, a »liberalizmus« terének tágasságát. Valóban sok mindent meg lehetett akkor írni, de nem mindent. A múlt feltárásának voltak határai és tabui."

Lipták könyvének olvasásakor rájöttem, hogy figyelmeztetése indokolt. Gondolkodásmódunk határai és tabui 1968-ban nem omlottak le a cenzúra rövid ideig tartó megszűntével. Sok közülük mélyen bevésődött a tudatunkba, s a mai napig ott kísért. Ha akkor azt mondtuk, hogy ezentúl teljesen szabadon és elfogulatlanul fogunk kutatni, gondolkodni és írni, felszínes illúzió foglyává váltunk. Lipták tehát „vásárra vitte a bőrét", akkori nézeteit kiszolgáltatva az idő könyörtelen próbájának, amikor harminc év múltán ismét hajlandó volt ezt a munkáját a nyilvánosság elé bocsátani – joggal jegyzi meg a könyv utószavában Ivan Kamenec.

Lipták akkor a modern szlovák történelem számos tabunak tartott témáját kinyitotta, nevén nevezte és kritikusan nyilatkozott róluk. Némelyeket azonban egyszerűen elkerült. Amikor az ünnepélyes bemutatón megkérdeztem tőle, miért éppen a nemzetiségi problémakörrel kapcsolatban nem fejtette ki álláspontját, előbb másképp értette a kérdésemet, és így válaszolt: „Hogyan? Hiszen az egész könyv éppen arról szól. A szlovák politikáért vívott harcról!"

Amikor a kérdésemet abban az értelemben pontosítottam, hogy a kisebbségi problematikáról, tehát a Szlovákiában élő kisebbségekkel szemben folytatott szlovák politikáról faggattam, Ľubomír Lipták könyve új kiadásának előszavából már idézett figyelmeztetésére hivatkozott: „De hiszen akkor erről nem lehetett írni. Abban az időben a szlovák politikai gondolkodás még nem érett meg rá. Ugyanúgy, mint a korabeli cseh gondolkodás sem érett meg a németkérdés pertraktálására Csehországban, a szudétanémetek háború utáni sorsának tárgyilagos, elfogulatlan elemezésére."

Az adott esetben mind a ketten elsősorban a Szlovákiában felmerülő magyarkérdésre gondoltunk, amely a modern szlovák történelem kontextusában már Csehszlovákia első szétesésétől kezd „forró kérdéssé" válni, és megvannak a külön szakaszai a háború idején alakult Szlovák Államban, valamint 1945–48 között, a háború utáni Csehszlovák Köztársaságban. Az első esetben Lipták joggal bírálja a Horthy-Magyarországnak általában Szlovákiával és különösen az elfoglalt területen élő szlovákokkal szemben folytatott politikáját, egy szóval sem említi azonban a szlovák politikát a Szlovákia területén élő magyarokkal szemben. Például ezt írja: „Az elfoglalt területeken brutális asszimilációs politikát folytattak, amely többszörösen meghaladta azt, amit a szlovákok, románok, szerbek és ukránok 1918-ig éltek át."

Lipták könyvében terjedelmes részek szólnak a Szlovák Államban élő csehekkel vagy zsidókkal szemben folytatott akkori szlovák politikáról, a magyarokkal szembeni szlovák politikáról azonban nem ír. Azonban ez a bizonyíték – amely részben kétségessé tette azt az állítást, hogy „akkor azt még nem lehetett" –egyenesen Lipták tollából származik. 1967-ben közölte Magyarország a Szlovák Állam politikájában 1939–1943-ban című tanulmányát (Historický časopis 1/1967, 16–17 o.), ahol idézi az akkori Szlovák Köztársaság Alkotmányát, amelynek 95-ös paragrafusa bevezette a kisebbségek számára a reciprocitás elvét, ezt pedig a gyakorlatban „szinte kizárólag a magyar kisebbségre alkalmazták". És Lipták alátámasztja, hogy ezt „...az akkori uralkodó rendszerre jellemző durvasággal alkalmazták. Az egyik oldalon bebörtönzött nemzeti aktivistákért a másik oldalon börtönbe zárták vagy munkatáborba vonultatták a kisebbség többé-kevésbé véletlenül kiválasztott tagjait." Megemlíti továbbá, hogy az 1941-es bécsi döntés után Szlovákiában szervezett magyarellenes tüntetések „november 10-én Késmárkon és Iglón csúcsosodtak ki, ahol a soviniszták bandája rátámadt a magyar kultúrházra, és lerombolta azt." A szlovák politika magyarellenessége olyan élesen nyilvánult meg, hogy kiváltotta a német követ nemtetszését, aki szerint „ez a viselkedés már határos a Német Birodalom és Szlovákia között kötött védelmi szerződés megszegésével, mivel e szerződés értelmében a szlovák állam kötelezte magát olyan külpolitika vezetésére, amely szoros összhangban van a Német Birodalom politikájával" – írja a tanulmányban Lipták. Később kiadott Szlovákia a 20. században című könyvében azonban ezt a számunkra kellemetlen oldalát a dolognak már nem említi.

A felújított Csehszlovák Köztársaságban 1945–48-ban folytatott magyarellenes szlovák kisebbségi politikáról Lipták könyvében csupán néhány, részkérdést érintő és nagyon „semlegesen" fogalmazott mondatot találunk. Bárminemű kritikus állásfoglalás nélkül csupán megállapítja, hogy a „magyar nemzetiségűek többségét a németekhez hasonlóan a kormánydekrétumokkal megfosztották állampolgári jogaiktól". Elfogadja a korabeli kriptonimikus nyelv úzusát, és a „német lakosság transzferéről és a Csehszlovák Köztársaság határain túlra történő kitelepítéséről" beszél. Ugyanúgy ír a „magyar lakosság Magyarországgal megvalósított cseréjéről", s a magyarok deportálását a szudétanémetek kitelepítése után üresen maradt cseh határvidékre itt szemérmesen „a cseh és morva határvidékre irányuló kivándorlási hullámként" nevezi meg.

S ha ezt Lipták Szlovákia a 20. században című könyvéből ma újra idézem, nem teszem ezt a korabeli szöveg olcsó kritikusaként, hanem tanúként, aki megerősíti: igen, akkor így gondolkodtunk, így írtunk. Ám a mai szlovák történészek és a demokratikus politikusok és újságírók közül már senkinek sem lenne szabad így gondolkodni és írni, és elsősorban éppen Ľubomír Liptáknak nem. Éppen ezért értékelnünk kell bátorságát, hogy a nyilvánosság elé tárja ezt a korabeli tanúságot. Ám nem csupán tanúvallomást tesz róla, ez annak a kornak a tükre.

Eszmefuttatásomat a politikai pártok programjaival kezdtem. Az adott kontextusban mindezt úgy látom, mintha némelyek közülük megpróbálnák visszahozni a rég elmúlt időt, amikor ezeket a kérdéseket tabunak tekintették, és nem volt illendő róluk szlovák társaságban nyilvánosan beszélni. Nyíltan figyelmeztetni kell, hogy a mai Szlovákiában és a mai Európában ez az irány már teljességgel passée, elfogadhatatlan és veszélyes. Múltunkból, elsősorban abból, amit Lipták Szlovákia a 20. században című könyvében leírt, feltétlenül le kellene vonnunk a tanulságot.

A szlovák politikáért folyó harc, amelyről Lipták könyve szól, a múltban mindig kifejezetten a szlovákok helyzetének problematikájára korlátozódott – ami abból adódott, hogy valamilyen számukra idegen (például magyar vagy cseh) közegben éltek –, a szlovák érdekek védelmezésére, a szlovák sérelmekre és fájdalmakra. A szlovák politika – a sors mostohaságára, a hatalmasok és igazságtalanok rosszindulatára rámutató szlovák panasz volt. Ez azonban a szlovák politikának csupán egyik oldala. A másik arról vall, miként bántunk mi, szlovákok, azokkal a „másokkal", a nálunk gyengébbekkel, a kisebbségeinkkel. Mégpedig a történelem során mindig, ha valamilyen alkalmunk adódott rá, amiként – és elsősorban – most is, amikor a szlovák politika arculatának alakításában és megvalósításában már nem háríthatjuk a felelősséget másokra.

Ha tehát már végre felnőtt európai nemzet akarunk lenni, legyünk képesek ebből a szempontból kritikus pillantást vetni önmagunkra is, a szlovák politikára, és nemcsak arra, amelyet magunkkal szemben, hanem arra is, amit „azokkal a másokkal" szemben folytattunk.

A politikai pártok választási programjainak meghirdetése kitűnő alkalmat nyújtott a szlovák politika pozitív távlati koncepciójának kidolgozására. Kár, hogy a főszereplői ezt lekésték. Persze, sohasem lehet teljesen késő. A legközelebbi és nagyon hamar bekövetkező alkalmat a választások után megalakuló új kormány programnyilatkozatának összeállítása szolgáltatja majd.

   

(Ľubomír Lipták: Slovensko v 20. storočí – Szlovákia a 20. században; Kalligram, Bratislava 1998)