Legyünk résen!

Ez a felhívás egyike azoknak, melyeket Esterházy a kortársainak címez. S ha már ezzel a címmel kölcsönvettem a tüzét, meg kéne mutatnom, merrefelé szítja a lángot, mit akar meggyújtani és mit megvilágítani. Résen kell lenni, ébernek azokkal szemben, akik éberségre buzdítanak, az elmúlt, de a jelenkori történelemnek is ez az egyik legfőbb tanulsága. Nos, egy ősi arisztokrata család utóda számára mit jelent manapság résen lenni? Arra akarna figyelmeztetni, hogy családja nevéhez nemcsak a magyar történelem jelentős része és egy rostélyos elnevezése kapcsolódik, hanem az előző rendszer által kisajátított földbirtokok tulajdonjoga is? Éppen ellenkezőleg, az éberségre való felhívást a korábbi elhatározás megerősítése követi, hogy t. i. semmilyen földbirtokot nem követel vissza; az éberséghez, melyre a felhívás utal, egészen másmilyen tulajdonjogok bevallásának kívánalma társul: „Legyünk résen! Csak ahhoz ragaszkodjunk, ami jár! Tiszta tulajdonviszonyokat! Le a hülyeségbirtokokkal! Vissza a hülyeségeket a jogos tulajdonosoknak!" Olyan országban, mely megszokta, hogy a dolgokat nyájszerű nyugalommal élje át, egy ilyen felhívás még annál is felháborítóbb lehet, mint ha a család mezőségeit, erdőségeit, kastélyait követelné vissza. Van egyáltalán bárki is, aki a kárpótlási program keretében a hülyeség, a kulturálatlanság, a gyávaság és a megalkuvás örökségéből is követelné a maga részét? Ez az örökség elhagyottan, gondozatlanul, félretoltan és önmagunkkal szembeni rendezetlen adósságként alighanem még hosszá ideig várni fog jogos tulajdonosaira.

Az a legrosszabb ebben, hogy a múlttal szembeni adósság a mai igényeket is kétségessé teszi. Legyünk, követeljük, tegyük meg, fogalmazzuk meg... Esterházy-nál minden ilyen felhívás, akár komolyan, akár ironikusan gondolva, hátrafelé mutat, s ahelyett, hogy arra késztetnének, felszegett fejjel, határozottan lépjünk előbbre, megtorpannak, magukba húzódnak, elszántan keresve választ a kérdésre, voltaképpen ki is ez a „mi". Mindjárt a posztkommunista időszak elején Esterházy egyike volt a keveseknek, akik megértették, hogy az alapprobléma nem az, milyen irányban mozdul el a társadalom, hanem hogy miféle az a csoportosulás, amelyik e látszólag nyilvánvaló „mi" nevében lép föl. A felhívások mögé ezért kérdéseket sorakoztat, melyek alapvetően azt firtatják, ki igyekszik Európába és mit visz magával. Ne csodálkozzunk, ha az első kérdésre a választ a középeurópaisággal való azonosulásban találja, ám továbbgondolva azt megint csak egy sor paradoxonra bukkan. A közép-európaiak első meghatározása: „Középeurópaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény" (A halacska csodálatos élete, 7. o.). Esterházy ezt 1988 tavaszán írta, vagyis felróhatnánk neki, hogy definíciójának második része időközben érvényét vesztette. Azon viszont elgondolkodhatunk, lehet-e lényeges kifogást emelni részletesebb jellemzésével szemben, illetve hogy vajon az csak Magyarországra vonatkozik-e: „Az én országom úgy küzd ökológiai válsággal, hogy sohase élvezhette nyugalomban az ipari társadalom kellemeit, egyszerre akar a természettel kibékülni és azt az utolsó pillanatban für alle Fälle leigázni, van a jóléti társadalom fáradtsága és fásultsága, és van a bírvágy, a jólét és annak mámora nélkül, Haben és Sein karonfogva jár, és úgy van női emancipáció, hogy sose volt férfi emancipáció – nálunk már az is meghaladott lehet, ami még el sem jött." (Uo., 8. o.) Esterházy ebből arra következtet, hogy ilyen körülmények között – melyek, meggyőződésem, a rosszban és a rosszabban sajátjaink is – a posztmodernitás még azelőtt jelentkezhet, hogy a modernitás kialakult és lezajlott volna. Ebben alighanem van valami, nem véletlenül tartják posztmodern szerzőnek. De ennél a besorolásnál sokkal fontosabbnak tűnik számomra az, ahogyan az egyik legalapvetőbb, úgymond posztmodern fogalomhoz, az iróniához viszonyul. Elhatárolja magát attól az értelmezéstől, mely az iróniát a gúnyolódással azonosítja: az irónia nem cinizmus, semmi köze ahhoz a magatartáshoz, mely abban éli ki magát, hogy mindent kifiguráz, miközben biztos saját szuverén voltában. Az irónia az ő számára sokkal radikálisabb: sosem garantálja saját bizonyosságát, iránya változó, és bármely pillanatban az ironizáló ellen fordulhat. Esterházy kedveli Musilnak azt a mondását, miszerint irónia az, ha úgy ábrázolunk egy klerikális személyt, hogy mellette a bolsevik is találva legyen. Eszerint az értelmezés szerint a bolondot úgy kell megrajzolni, hogy benne a szerző is felismerje magát. Talán nyilvánvaló, hogy az ilyen irónia nemcsak a gúnytól különbözik, de attól a témák, műfajok, szerzők és korok közti kecsegtető, könnyed és kellemes röpködéstől, a művészet kacérkodásától, de a mindennel és mindenkivel való frivol bizalmaskodás művészetétől is, melyet olykor a posztmodern és az irónia jellegzetességének tartanak. Ha az ironikus magatartás, melyről Esterházy esetében szó van, a szerzőt megfosztja identitásától, akkor épp ez az, ami nem ad lehetőséget a szavaiért és tetteiért való minden felelősség elhárítására, hanem inkább azzal a permanens veszéllyel fenyegeti, hogy minden, amit másvalakiről mond, ellene is felhasználható. Amit a közép-európai emberről mond, felhasználható vele, a közép-európai emberrel szemben is. Ha nem más, ő maga használja fel önmaga ellen, hogy megbizonyosodjék: Közép-Európa álom, fantomkép, ahol az élet nem nyújt semmilyen támaszt a saját létezés mítoszának tartós építéséhez, úgyhogy a legjobban az teszi, aki, mint Danilo Kiš (ehhez a jugoszláv szerzőhöz Esterházy igen nagy vonzalmat érez), abból indul ki, hogy ő senki.

Ki gondolhatja mindezek után, hogy az irónia posztmodern értelemben annak a módja, hogyan kerüljünk meg mindent, ami komoly, azzal az érzéssel, hogy mindez már egyszer megtörtént, hogyan próbáljuk fel az egyik maszkot a másik után, minden kötelezettség nélkül. Ebben a modernitás által oly szerencsétlenül magára hagyott térségben ez felhívás a permanens éberségre. Valóban, legyünk résen, nincs semmilyen garancia arra, hogy most, amikor kívülről semmi sem fenyeget minket, nem önmagunkból leselkedik-e a ránk a legnagyobb veszély.