Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. január-február - OS / Magyar titkok felfedése

Magyar titkok felfedése

Görözdi Judit fordítása

 

Amióta a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének kérdésével foglalkozom, nem győzök felocsúdni az ámulatból. A magyarok mindig meglepnek valamivel. Első alkalommal, még a mély normalizációs totalitarizmus időszakában azzal, hogy ennek a Duraynak tulajdonképpen igaza van. Az egyetemes polgári elnyomás mellett megjelenítette számomra azt a sajátságos nemzetiségi elnyomást, amit akkortájt itt a kommunisták gyakoroltak. E „felfedezés" hatása alatt írtam valamikor a nyolcvanas évek elején első, ezzel a témával foglalkozó tanulmányomat, a Neslovenský fenomént (Nem-szlovák jelenség).

A másik meglepetést az a felismerés jelentette, hogy a magyaroknak saját szemléletük van azokkal a történelmi eseményekkel kapcsolatban, amelyek lényegileg érintenek minket, szlovákokat is. S ez a szemlélet gyakran homlokegyenest eltért attól a szemlélettől, amit az iskolában tanultunk, s amit nemzetébresztőink vagy újkori karizmatikus vezéreink szenteltek meg. Kezdve a magyarok bejövetelével a Duna-medencébe. Tanítóim szerint mint vad, vérszomjas, szőrös barbárok törtek be ide, akik megerőszakolták a szlovák asszonyokat, és elraboltak mindent, amit a szorgos és békeszerető szlovák ember összegyűjtögetett. „Ezt is elviszed, ezt is, aj to?, kiáltott fel fájdalmasan, mikor a nomád leakasztotta az ajtót pántjairól (aj to? – magyarul: ezt is?; a szerk. megj.). „Aj to, ajto!", ismételte a zsivány az ajtóval a hátán. Így keletkeztek a magyar szavak a mi civilizációs vívmányaink megnevezésére, amelyekről a magyarok addig nem is álmodtak – emlékszem még az iskolából.

Azt a pimasz kérdést, hogy hogy is volt a mi őseink bejövetele, senki sem tette fel tanítóimnak. A kontextusból azonban az következik, hogy – Cseh ősapához hasonlóan – elfoglalták a tejjel-mézzel folyó szűzi vidéket. Amennyiben voltak itt valamiféle kelták, bizonyára örömmel üdvözölték őseinket. Kár, hogy ezt nem igazolhatják utódaik. Ezzel szemben azonban a kegyetlen, ezeréves magyar elnyomást igazolhatja az egész, azt egészségben átvészelő ötmilliós szlovák nemzet.

Való igaz, a magyar történészek és tanítók ezt az egész történetet teljesen másképp magyarázzák. A fejlett kultúrnemzet honfoglalásától egészen Trianonig. Elsősorban nem az elnyomott népeknek – különösképpen nem a szlovákoknak –az ezeréves rabiga alóli felszabadítása ünnepeként fogják fel: az ő szemükben Trianon a magyar területi egység és a magyar nemzet feldarabolásának tragédiája. Ami pedig a legnagyobb sokkot jelentette a számomra, az annak a felismerése, hogy e magyarázatnak szintén megvan a logikája, és éppoly legitim, mint a miénk. S ráadásul együttélésünk történelme során nemcsak a magyarok lopták a mi szavainkat, hanem mi is az övéiket.

Harmadízben akkor döbbentem meg, amikor megjelent Janics könyvének, majd más magyar tanúságtevőknek is a szlovák fordítása a szlovákiai magyar kisebbség sorsáról 1945–48-ban. Megállapítottam, hogy Szlovákiában a „nemzetiségi kérdés kommunista megoldásának" a normalizáció időszakában borzalmas előtörténete van a háborút követő évekből, amikor itt a magyar megszűnt nemcsak polgárnak, de embernek is lenni. Valamint hogy a „szlovákiai magyar kérdés Endlösungjának" effajta kísérlete tisztán szlovák eredetű, nem háríthatjuk át sem a csehekre, sem a kommunistákra.

Végül, egyelőre a legutóbbi sokkoló meglepetés a számomra a Grendel Lajos esszéiből és publicisztikai írásaiból szlovák fordításban megjelent válogatás, amely a Kalligram Kiadónál jelent meg Moja vlasť, Absurdistan (Hazám, Abszurdisztán) címmel. Amit eddig olvastam magyar szerzőinktől, az a nekünk vagy egyáltalán a külvilágnak írt és lefordított irodalom. Grendel azt fedi fel a számomra, amit önmaguk írnak maguknak. Vagy hogy alaptalanul ne általánosítsak, azt, amit Grendel – mert hiszen róla van most szó – ír maguknak a magyaroknak azon túl, ami nekünk készült.

Bárki mondhatná, az én hibám, hogy nem tanultam meg magyarul. De hiszen a mi magyarjaink éppen azzal számolnak, hogy egy rendes szlovák – hacsak nem professzionálisan deformált (mint pl. Rudo Chmel) – úgysem tud magyarul, aki meg tud, az úgysem árulja el őket, hiszen az eleve romlott szlovák. Grendel tehát (vagy Szigeti Laci a Kalligramban, a Grendel beleegyezésével) olyasmit tett, mint a tabu megsértése, mint a fátyol fellebbentése a hetedik szoba bejáratáról, amikor a szlovák fordítással hozzáférhetővé tette a szlovákok számára, amit egyébként sohasem tudtak volna meg.

Engedjék meg tehát, hogy közelebbről is kifejtsem önöknek, miről is beszélgetnek magyarjaink egymás között, illetve miről beszélget velük Grendel Lajos négyszemközt. Egy fajtánkbeli feltételezné, hogy egy ilyen intim hangulatban a szlovákokat szidja. Nem, Grendel „Rosszkedve naplóját" arra használja ki, hogy a szlovákokat példaként állítsa a magyarok elé. Pl. 1990 novemberében így ír:

„Szívesen lefordíttatnám és elolvastatnám magyarországi barátaimmal a Kultúrny život, az Echo, a Slobodný piatok és néhány más szlovák lap cikkeit, amelyek olyan hangvételben támadják a szlovák nacionalizmust, hogy Magyarországon az ilyesmi többszörösen kimerítené a nemzetgyalázás vádját." Földijeiről pedig a későbbiek során így nyilatkozik: „Itt továbbra is az a jó magyar ember, aki ezt minél hangosabban, lehetőleg teli torokból üvölti. (...) Hirtelen kiderült, hogy szellemi potenciálunk még annál is kisebb, mint amilyennek a diktatúra évtizedeiben gondoltuk. (...) Megdöbbent, hogy a szólásszabadság eljöttével mennyi ősbutaság, intolerancia, konzervativizmus és bornírtság tenyészik köztünk. (...) Ha szlovákiai magyar vagy, lehetsz akármilyen demagóg, még talán apagyilkos is lehetsz, megbocsátunk. (...) Egyszerű képletet kell felállítani. Az egyik oldalon ott állnak a csúnya szlovákok, a másikon a szép magyarok."

Majd 1991 februárjában így szól a Duna túloldalán élő nemzettársaihoz: „...a magyarországi irodalomtörténész vagy kritikus (...) második, de legföljebb a harmadik mondatából kiderül, hogy ő ideológiát kér számon tőlem. Az ő ideológiáját. Nyelvőrzés ide vagy oda, hiba van a kréta körül. (...) A szlovákiai magyar író azonban ne teremtse a nyelvet, mert akkor őt teremtik le. Sokkal fontosabb, ha Csemadok-gyűlésekre jár. (...) ...teljesen mindegy, hogy igazat mondasz-e vagy hazudsz, fő, hogy magyarul hazudj. (...) ...nem az a dolgod, hogy az anyanyelvedből művészi alkotást hozz létre. Neked küldetésed van!" Hasonló, a saját soraiba lőtt hegyes nyilakat még sokkal többet idézhetnék a különböző időszakokból, melyeket a könyv rögzít. Ha fiatalos meggondolatlanságról lenne szó, azt mondanám, az ilyesmihez sok szemtelenség kell. Ebben az esetben azonban egy érett férfi, egy elismert magyar író megfontoltsága kért szót. S így már nem szemtelenség, hanem bátorság az igazságot egyenesen az emberek szemébe mondani.

Idáig rendben is volna: mondjuk el magunkról azt, amit... Sokkal nagyobb bátorságot igényelt mindezt a többieknek megmutatni. Fedjük fel magunkat előttük a gyengeségeinkkel együtt! Ezt csak egy exhibicionista vagy egy elégségesen öntudatos értelmiségi engedheti meg magának. Grendel Lajos egyértelműen az utóbbiak közé tartozik. És ezzel a könyvvel ő és a Kalligram mintha azt közölné: nincs mit titkolnunk előttetek. (Nem vagyok bizonyos abban, hogy megérdemeljük ezt a bizalmat. Hogy némelyikünk nem él-e vissza vele. Hogy nem a letartóztatási formula szerint alakulnak-e majd a továbbiak: minden, amit mostantól fogva mondanak, felhasználható önök ellen!)

De legyek igazságos. Grendel a Rosszkedvem naplójában nemcsak e témában szólítja meg honfitársait. Az Istenről, az irodalomról és a zsarnokságról is beszél velük. Azonban a politika, elsősorban a Grendel számára minden fájdalmas viszontagságától meghatározott magyar politika dominál benne: „Mennyi köpködést, rágalmat, hazudozást, dezinformációt, gyűlöletet és gyanakvást kellett az FMK-nak inkasszálnia az elmúlt másfél évben nemcsak a rivális szlovákiai magyar mozgalmak, hanem a magyar sajtó, rádió és televízió, de még az MDF részéről is amiatt, hogy idejében felismerte az itteni magyarság veszélyeztetettségét, és az épeszű szlovák közvéleménnyel és politikusaival lépett szövetségre! Hányféle értetlenséget és szemrehányást kellett zsebre vágnom emiatt magyarországi barátaimtól..." – sóhajtott fel 1991 márciusában.

Bevallom, a Rosszkedvem naplója, ami majdnem a könyv felét teszi ki, s ami egy év eseményeit rögzíti (1990 novemberétől 1991 októberéig) egy autentikus vallomás formájában, szólított meg leginkább. Feltételezem, hogy a szerző utólagosan nem stilizálta a szöveget. De az eredendő stilizáltság felfedezhető benne: az írás egy kultivált író naplója, aki azt egy majdani megjelentetés szándékával írta éppen ebben az alakban.

A könyv másik felét nem kommentálom. Az már ugyanis az a Grendel, akit régebbről ismertem, Grendel, a demokrata és européer, Grendel mint védjegy az irodalomban és a publicisztikában. Esszéi Közép-Európáról, a szlovák állampolgárságú magyarról, vagy a közép-európai polgárról megtartják a grendeli színvonalat, és közben át vannak itatva az ő kritikus, sőt szarkasztikus szellemével. S ahhoz már tényleg nem veszem a bátorságot, hogy irodalomtudományi írásaihoz hozzászóljak. A szlovákiai magyar irodalom gazdagságáról és sokszínűségéről, gyengéiről és erős oldalairól szóló tanulságok tömény forrásaként fogom fel azokat.

A könyvből nem tudtam meg, hogy a Rosszkedvem naplója megjelent-e már valahol. Abból a feltevésből indultam ki, hogy magyarul már megjelent. Amennyiben így van, hadd fejezzem ki hódolatom a szlovákiai magyar társadalom toleranciájának magas szintje miatt: Grendel él, szabadon mozog nemcsak a szlovákok körében, hanem védőőrizet nélkül jár a magyarok közé is. Nem hallottam arról hogy vérdíjat tűztek volna ki a fejére, hogy bosszúszomjas kampányt folytatnának ellene a magyarok.

S ha a magyar politikusoknak mégis fájna miatta a szíve, hogy rontja a magyar kisebbség, a magyar kultúra, s különösképpen az irodalom, valamint a szlovákiai magyar politika imidzsét, kérem, nézzék ezt el ennek az enfant terrible-nek. Az ő léte és az önök vele szemben tanúsított toleranciája a bizonyítéka annak, hogy ez a politikai és kulturális társadalom elég erős ahhoz, hogy megengedje magának a nemzet szent dolgaiban ilyen tabuszegés luxusát.

Ne gyötörje önöket, ha előáll néhány demagóg, s kiszakítva Grendelt a kontextusból, a magyarok ellen fogja felhasználni hangos kiáltozással: látjátok, hát nem mondtuk nektek, milyenek a magyarok, hisz maguk is elismerik...! Önöknek is, de nekünk is nagy szükségünk van hasonló „isten embereire", akik először alaposan (s néha kegyetlenül is) a maguk háza előtt söpörnek. Ezért inkább becsüljék meg és nyújtsák feléje védő karjukat.

   

(Lajos Grendel: Moja vlasť, Absurdistan – Hazám, Abszurdisztán. Kalligram, Bratislava 1998)