Szerelem és depresszió: RONDO VIVACE

– Miért írta meg ezt a könyvet, miért írt voltaképpen?

– Maga ad rá magyarázatot: „mert fáj a vérem".

– De hiszen a vér nem fáj.

– De igen, fáj, és még mennyire! Fáj a fejben, a halántékon, a szemben. Ott mindenütt fáj a vér, és te ezt jól tudod. És még a könnyekben is fáj. A vér fájdalmától sírunk, a sírástól fáj a vérünk. „A sírás borral keresztelt víz" – írta egyszer. Éget ez a víz, éget és hígítja, kereszteli a vért.

– Tehát írás mint terápia, mint érvágás, a toll vérbe mártása, ígéretek összeírása és aláírása, leszerződés a világosság vagy a sötétség erőihez, minden esetben az idők végtelenségéig? Ama ősi rituálé megismétlése, melyben a vérfelesleg felszabadítása folyamatosan vérségi kötelékek és kötelezettségek kialakításába megy át? Vér, könny és bor, átadás és elfogadás, írás mint mise...? – Kétségkívül van itt közösségben való feloldódás, az eucharisztiától azonban ez messze van. Kissé más rituálékban játszódik le minden. „Engedelmesen álldogált a pult mellett, várt a sorára; aztán sört rendelt, hogy belesimuljon a helyi biotópba." Ebből biztosan nem hiányzik az egyesülés misztériuma, de örök megváltást ne keressünk benne. Sem örök kárhozatot. Egyszóval semmilyen örökkévalóságot.

– De gondolom, ott mindig vér folyik. S akkor hova lépünk ily keresztelők után? Az a megváltást és elkárhozást kiegészítő bizonyos harmadik nem egyszerűen közönséges depresszió?

– Kérdés, hogy egészen közönséges depresszió-e. Persze, ha megnézzük, hová vezetett bennünket, a meghitt, mindamellett visszataszító banalitás képét látjuk: utcákat, tereket, helyiségeket, üzletek kirakatait, ezt az egész szemléltető okítást a maga tolakodó bambaságával. De nézzük meg jól, honnét vezetett ide minket és hová vezethet még mindig: a dolgok és a viszonyok így rögvest másként kapcsolódnak össze. Fontos az állapotok ekvivalenciája. Olvassuk csak jól: „Mi lesz a szerelem helyett? Mondják, mi? Nem tudják? Hát akkor én megmondom maguknak – véssék az agyukba, ha van maguknak ilyen. A szerelem helyébe, barátaim, a szerelem helyébe depresszió lép."

– Fordítva is érvényes? Az ekvivalenciáknak ebben a játékában a depressziótól eljutunk a szerelemig? Persze, hiszen hozzáteszi: „És vice versa." Ismerjük el: valamit tudott c dologról.

– Miért vágyunk akkor a szerelemre és irtózunk a depressziótól? Ez az ekviva lencia nem csak szégyenlős dialektika a maga minden perverzitásával?

– Ha csak az ellentétek egymással való helyettesítéséről lenne szó a fogalm viszonyok síkján, ez a gyanú bizonyára alapos lenne. Itt azonban a szerelem c depressziót, a depresszió pedig a szerelmet olyan sorrendben helyettesíti, melyber a történetek lejátszódnak. A történetben a szerelem helyébe depresszió lép, hog} nyomban szerelemmé, egy életteli történeten belüli depresszív szerelemmé legyen Erre ekképpen emlékezik: „És így egyetlen nap alatt a Történelemből áthelyezten magam Cambridge-be, mindezt egyetlen történeten belül. A történetek lejátszásé azonban az élet immanens része, és én azokban a korokban átkozottul élő vol tam." Így, múlt időben; és ez a történet, a történeten belüli szerelem és élet jeler idejű lejátszása. Azaz túl a fogalmi ekvivalenciák időtlenségén és az élet esemé nyeinek irreverzíbilis fokozatosságán. A történelem, melyről tudnunk kell, valahc azért játszódott le, hogy történet formájában kezdhessük lejátszani: az életnek a; a formája, melyhez depressziós állapotban (talán elsősorban olyankor) kapcsoló dunk. Nem azért, hogy leírjuk vagy elemezzük. S végképp nem azért, hog> transzcendáljuk. Le akarjuk játszani, így csatlakozva pulzusához, véréhez. A történet ritmusok lejátszása, a történet a pulzus transzfúziója.

– Kell-e egyáltalán mondanunk, mivel végződik az ekvivalenciáknak ez c játéka?

– Egészítsük ki inkább azzal, hogy a zsengék közt az egyik vers a könnyel megkeresztelt bornak mondja; a vers címe: RONDO VIVACE.