A hanyatlás krónikája

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

A most bemutatásra kerülő mű olyan temérdek téma felvetését igényelné, amely nemcsak a recenzens képességeit, hanem a méltatás időbeli kereteit is meghaladná. Ezért mindössze egy-két téma érintésére vállalkoztam, bízván, hogy a többi hozzászóló Závada Pál Jadviga párnája című regényét más, legalább olyan fontos, vagy még fontosabb oldalairól világítja meg.

Mint afféle – mélyebb elméleti ismereteket nélkülöző – íróember az elemzésnek számomra legkézenfekvőbb módszerét választottam alapul: ez pedig az olvasói benyomásaim, pontosabban, az olvasói meghatottságom taglalása. Való igaz, hogy egy meghatódott elme távolról sem alkalmas a tárgyilagos analízisre, teszem ezt mégis annak reményében, hogy egy elérzékenyült elemzőnek – ugye, érzik a szókapcsolat komikumát?, Stan és Pan kettősével vetekszik , tehát egy elérzékenyült elemzőnek sok minden jó előre megbocsáttatik. És ha már az alibik gyártásánál tartok, azt is meg kell említenem, hogy nyelvi hiányosságaim miatt nem volt módomban Závada Pál regényét eredetiben olvasni, ezért minden megállapításom a szlovák változatra értendő. Annak ellenére, hogy az egybevetést nem tudom megtenni, meg vagyok győződve arról, hogy rendkívüli fordítói teljesítménnyel van dolgunk. Egy önálló szöveggel, melynek egységes nyelvi megformáltsága okán fel sem merül az olvasóban a fordítás ténye, sőt, kételyei támadnak afelől, hogy egyáltalán létezhet egy másik nyelvi, illetve kulturális közegben egy mintakép, egy eredeti, olyannyira az az érzése, hogy egyedül csak ebben a formában születhetett meg, formálódhatott a mű. Ennyit mindenképpen el kellett mondanom a fordításról, hiszen a regény legfőbb hozadékát, báját a nyelvi megformáltság ereje adja.

Most pedig, látszólag összefüggések nélkül, egy kissé kockázatos kitérőt tennék a kultúrpolitika ingoványos területe felé. Amikor 1927-ben megjelent Milo Urban Živý bič (Élő ostor) című regénye, némi gyanakvással jegyezte meg az akkori kritika, hogy a magyar Szabó Dezső műve szolgált hozzá alapul vagy legalábbis inspirációul. Nem is a kritika jogosságáról van itt szó, hanem hogy az efféle vádaskodás a korabeli szlovák kritikai diskurzus természetes eleme volt, egyszerűbben szólva: nem volt ebben semmi különös. A mai szlovák írót ilyesfajta vád nem érheti, és közel sem azért, mert oly nagyon sajátosak, egyediek lennének. A szlovák írók zöme egyszerűen nem ismeri a magyar irodalmat, tegyük még hozzá, nem is ismerheti. Amennyiben mégis akadna egy ritka kivétel, nem akadna olyan, aki gyanúba fogja, „rajtakapja", mivel a szlovák irodalomkritika számára is hasonlóan felfedezetlen terület a magyar irodalom. Igaz ugyan, hogy az egykori élénk kulturális értékközvetítés javarészt a történelmi-politikai feltételek eredménye volt, és egyirányúsága folytán nem nagyon sírjuk vissza, az eltelt időszak távlatából viszont egyre inkább úgy látjuk, hogy, bizony, kár volt „a gyerekkel együtt kiönteni a fürdővizet". Ezért is illeti a Kalligram Kiadót a szlovák írók és olvasók köszönete, hogy szisztematikus munkával, lépésről lépésre visszajuttatja kulturális vérkörünkbe mindazt, ami számunkra egyrészt földrajzi közelsége, de legfőképp történelmi közelsége folytán, és egyéni sorsok tekintetében is szervesen odatartozó.

Nem véletlenül használtam a „közelség" kifejezést, ez ragadja meg ugyanis legjobban a könyvvel kapcsolatos benyomásaimat, érzéseimet: Jadviga párnája számomra közeli. Próbáljunk meg most a végére járni, hogy vajon miben rejlik ennek a bizalmas, már-már nosztalgiával határos közelségnek a mibenléte, hogy szinte a saját múltamnak is vélhetném. Elsőként azt a feltételezést szeretném elvetni, hogy azért, mert egy szlovák származású család sorsával könnyebben tudok azonosulni. Habár az identitás hatványozott, kétségbe vont, illetve összekuszálódott problémaköre leválaszthatatlan része Závada prózájának, sőt a nyelvi megformálásban szervesül, merem remélni, hogy ugyanolyan erővel ragadna magával, mondjuk, egy romániai német, szlovákiai magyar vagy akár egy ausztriai szlovén család hányattatásainak története. Egyszóval, a térség bármelyik nemzetiségéé lehetne, hiszen itt mindnyájan egymás kisebbségei vagyunk. Másodikként pedig a szocioszférával való azonosulás lehetőségét zárnám ki, annak ellenére, hogy jómagam is – akárcsak a jelenlevők nagy többsége – találhatnék családfám ága-bogai közt földműves ősöket, de ezek már olyan távoli kapcsolódások, ahová már egyéni tapasztalat nem érhet – más szavakkal: városi embernek tartom magam, akit Závada regényének olvasása közben nem kerít már hatalmába a tudatalattiban nedvedző – mondjuk úgy – agrárszentimentalizmus. Úgy vélem, hogy bár az Osztatni család három nemzedéke sorsát számottevően befolyásolják ezek a körülmények, mégis felcserélhető elemei a regénynek, és legalább annyira érdekfeszítő olvasmányunk lenne egy kisvárosi iparos család krónikája a megfelelő népi szakterminológia és könyvelési adatok kíséretében.

Nézzük most meg, hogy mi a vezérmotívuma az eredetileg titkos, később kommentárokkal ellátott feljegyzéseknek? Kissé leegyszerűsítve a dolgot: a boldogtalan szerelem, szerelmi háromszög, sőt többszög (még a mellékszereplőket is megnyomorított érzelmi életükön keresztül ismerjük meg, gondoljunk Apík nevelt lánya iránti átszellemített, ám mégis lefojtott vonzalmára, vagy Mamovka megtévelyedésére a szolgálóval, vagy Misko Osztatni sikertelen „nászútjára"). A szerelem a művészetek által is alaposan kiaknázott, örök emberi téma, épp ezért meglehetősen banális. Závada Pál kiváló szerzői stratégiája a forma megválasztásában rejlik: az intim naplóbejegyzésekben szemérmesség nélkül nyílnak meg emberi világok, ugyanakkor, a helyzet természetéből adódóan, bizonyos gondolatok kimondatlanul maradnak, elvégre szerzőnk nem mindentudó, van, amiről sejtelme sem lehet vagy csak feltételezésekbe bocsátkozhat. Ez a forma teszi lehetővé a szereplők autentikus megszólaltatását, jobban mondva, érvényesíteni tudja a szereplők maguk választotta nyelvi stilizációját, illetve gondolataik, érzéseik interpretációjának módját. Vegyünk egy példát a szerelem témájánál maradva: a kevésbé művelt, úgymond parasztibb karakterű Ondris érzelmei kifejezésében sokkal inkább jelen van a direktség és a testiség, mint az attól korántsem idegenkedő, de olvasottabb Jadvigáéban, aki a korabeli szerelmes regények emelkedettebb nyelvén fogalmazza meg összekuszálódott érzelmeit. És éppen ez a momentum ébreszt rá minket arra, hogy a legautentikusabb nyelvezet az öncsalás nyelve, tehát a hazugságainkhoz választott módszer árul el rólunk a legtöbbet.

Ahogy már említettem, a könyv vezérmotívuma a boldogtalan szerelem, ám ez amolyan tálcán kínált motívum, a szüzsé csalija. Az írást magát valóban a szerelmi rejtvény megoldásának igénye motiválja elsősorban; a megértés igénye, mi történik velünk, mi játszódik le bennünk. De amint megnyílik az „írás lehetőségének tere", ezernyi apró forrásból szivárogni kezd belé minden oldalról a környező világ, belehatolnak a különböző korszakok beszédmódjai, amely nemzedékenként egyre vulgárisabb formát nyer. Ez a látszólag tiszavirág életű jelenség, a „napok tajtékjai", az egyes korszakok szennyének véletlenszerűnek tűnő hordalékai szinte észrevétlenül létrehoznak egy újabb, nyomasztó, „vízhatlan" réteget, amely aztán a legbensőségesebb emberi viszonyok intim történetét a visszafordíthatatlan hanyatlás krónikájává lényegin át – a vagyoni hanyatlás, az emberi és faluközösséggel szembeni egyéni hanyatlás, a stílus és a habitus hanyatlásának krónikájává. Legyen bár a hanyatlás visszafordíthatatlan – hiszen ha beomlik alattunk a talaj, vele együtt omlunk, hőseink megannyi magán és közéleti kudarc után sem adják fel a méltóságuk megőrzéséért és önmaguk megismeréséért vívott harcukat, és ennek a küzdelemnek az eszközei, s egyben bizonyítékai is a naplóbejegyzések.

Úgy vélem, ezen a ponton válik számunkra a regény közelivé, bensőségessé, meghatóvá. A hanyatlás méltóságteljessé tevésére irányuló igyekezet a középeurópai sorsnak egyfajta archetípusos vonása. A Jadviga párnája pedig – a szlovák cím látszólag miniatürizáló, intimitást sugalló kicsinyítő képzője ellenére –történelmi és földrajzi értelemben vett térségünk XX. századi tömör történelme, melyet mindössze négy-öt élettörténet bemutatásával jelenít meg.

Végezetül pedig már csak annyit, hogy személy szerint nagyon örülök, hogy a szlovák kritikusok ezentúl joggal vádolhatják meg egyik-másik szlovák írót, hogy Závada Pált másolja, anélkül, hogy ezt rendkívüli esetnek tartanánk. Legfeljebb annyit jegyezhetünk meg, hogy epigonunknak kitűnő ízlése van.

Hizsnyai Tóth Ildikó fordítása

(Elhangzott 1999 decemberében a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének pozsonyi könyvbemutatóján.)