„Amit tettem, halálom óráján sem bántam meg..."

1. Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc részvevőinek némelyike meglehetősen hosszú utat tett meg, amíg családja aulikus kötődésétől elszakadva, a nemzet függetlenségi harcának bajnokává, netán mártírjává lett. A klasszikus, következésképp szélesebb körben ismert példa Batthyány Lajos gróf esete; kevésbé tudott azonban, hogy hasonlóan alakult a most kétszáz éve született Jeszenák János báró (1800–1849) sorsa is.

A Jeszenák család neve a 16. században jelenik meg az évkönyvek lapjain, midőn Jeszenák (Jeszeniczky) Balázs nemesi oklevelet kapott Báthori István erdélyi fejedelemtől. A családi vagyon megalapozójának az a Jeszenák Pál (1684–1762) tekinthető, aki az 1715-ös, 1723-as és 1729-es országgyűlések közjogi vitáiban – ahol többek között a cs. kir. uralkodóház trónörökösödési jogát a nőágra is kiterjesztették – „...e határozat elfogadására különösen és fáradhatatlanul működött" (Nagy Iván, 1859.). Ekkor még a dinasztia iránti lojalitása egyértelmű és töretlen. Nem véletlen tehát, hogy Mária Terézia atyja, III. Károly királyi tanácsosi címmel tüntette ki, s jelentős Pozsony megyei javakkal jutalmazta. Testvére, Jeszenák I. János – a bátyja által kezdett úton haladva – tekintélyes összeggel támogatta Pozsony vármegye evangélikus egyházának nevelésügyét (adományai megközelítették a negyvenkétezer forintot), templomainak építését, ingatlanjainak gyarapítását. Pál fia, II. Pál – tekintettel apja érdemeire is – bárói címet kapott 11. József császártól (1781). Széchényi Ferenc önzetlen példája a Jeszenák családban is követőre talált: III. János – a pozsonyi evangélikus egyházkerület felügyelője –1808-ban könyveit és térképgyűjteményét ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak.

Az 1800. január 22-én Pozsonyban született IV. János tanulmányait szülővárosában folytatta. Jóllehet elsősorban a gazdasági kérdések érdekelték (ezt az orientációt erősítették meg benne nyugat-európai utazásai), mégis a kor legdivatosabb stúdiumát, a jogit abszolválta. Utazásaiból hazatérve került közelebb a magyar reformkor meghatározó egyéniségéhez, Széchenyi István grófhoz. Közéleti szereplése Nyitra vármegye közgyűlésén, a megyei ellenzék táborában kezdődött; de ott találjuk- Széchenyi naplójának tanúsága szerint – az 1825 óta rendszeressé váló pozsonyi diétákon is. Az 1839–40-es és az 1843–44-es országgyűlésen a formálódó főrendi ellenzék tagjaként vesz részt. (Ez a politikai csoportosulás 1839. november

18-án a pozsonyi Kis Casinóban alakult meg három Zichy, két-két Batthyány és Szapáry, valamint egy-egy Pálffy, Erdődy, Esterházy és Széchenyi gróf kezdeményezésére, Jeszenák báró részvételével.) Vahot Imre szerint Jeszenák János az országgyűlési vitákban „...a fitogtatást mindig kerülve, szerényen, de elveihez híven, tiszta felfogású és szabatos rövidségű beszédeivel" szerepelt. Az 1844-ben bontakozó Védegylet-mozgalom támogatása mellett nem feledkezett meg szűkebb pátriája gondjairól sem: önzetlenül segítette életben tartani a család által 1750-ben alapított „alumneum minus"-t, vagy ahogy akkor nevezték, a „Jeszenakium"-ot (tíz tanuló ingyenes ellátását biztosító bentlakásos intézet). 1841-től a Dunáninneni Ág. Hitv. Egyházkerület felügyelői tisztét is betöltötte; e minőségében az evangélikus nevelésügy színvonalának emelésére fordított figyelmet (például a tanárok fizetésének biztosításával).

Felvázolt képünk természetesen úgy lesz teljes, ha szót ejtünk Jeszenák János családi életéről is, hisz a később történtek szempontjából ez sem lehet közömbös. 1830-ban vette feleségül Forgách Lujza grófnőt (1810–1891); házasságukban öt gyermek született. Három – majdan elég tragikus sorsú – fiú, s két lány.

A nagy év, 1848 Jeszenák Jánost is tettekre szólította. A felelős, független, magyar (Batthyány-) kormány – méltatva eszmetársuk korábbi érdemeit, ellenzéki elkötelezettségét és hűségét – Nyitra megye új főispánjává nevezte ki. Ahogy az egyik életrajzírója vélekedett: „A forradalom pártja zászlói alatt híven helytállva találta, s szerencsétlenségére igen is munkás szerepre hívta a különben csendes és mérséklett férfit..." („Újabb ismeretek tára", IV.).

2. Az 1848. júniusi párizsi felkelés leverését követően felcsapó ellenforradalmi hullám Magyarországon is a fegyveres beavatkozás, a katonai diktatúrára való áttérés eshetőségével fenyegetett (utalnánk az István nádor által március 24-én felvázolt alternatívákra: vagy a magyar nemesség megregulázása jobbágyaik által, vagy megmaradni a tárgyalások ösvényén, esetleg a fegyveres erőszak eszközéhez nyúlni). Az udvar, ejtve a „kötélhúzás" eddig gyakorolt módszerét, egyelőre a „segédcsapatok" (horvátok, szlovákok) igénybe vételével próbálkozott. Augusztus 31-én Jelačič elfoglalta Fiumét; szeptember 11-én már Buda ellen indult; 19-én a morva földön szervezett szlovák légió a Nyitra megyei Miavánál betört az országba. Az utóbbi fejleményt Jeszenák János szeptember 20-án jelentette Batthyány miniszterelnöknek. A kormány ellenlépései közül több is érintette a főispán személyét, illetve hatáskörét: 23-án Nyitra megyében „teljhatalmú kormánybiztosnak" nevezték ki (idézet a felhatalmazásból: „A szigorú eljárásnak példája legüdvesebb hatást szülend; had tudja meg mindenki, hogy itt a honárulókra bizonyos halál vár."). A szlovák megmozdulás elfojtására húszezer forintot utaltak át hivatalának.

A Ľudovít Štúr (1815–1856) által vezetett felkelés – amelyet igyekeztek összehangolni Jelačič szeptember 11-én indított akciójával – rövidesen elakadt. Ugyanis a szlovák politikusok még lakosságuk körében sem találtak számottevő támogatásra, csupán a hegyvidéken élő földművesek egy részét tudták megnyerni ügyüknek. Szeptember 29-én – éppen a pákozdi ütközet napján – a nyitrai nemzetőröknek sikerült a légió maradványait kiszorítani az országból.

Október 12-én Jeszenák János az új végrehajtó testületnek, az Országos Honvédelmi Bizottmánynak (OHB) jelzi, hogy Hurban, Hodža és Štúr új inváziót készít elő; egyúttal eligazítást is kér, hogy folytasson-e honvédtoborzást a szlovákok lakta területen. Az OHB ugyanazt javasolta, amit hasonló helyzetre 1848 nyarán Batthyány Lajos ajánlott: csak ott foganatosítsák ezt a rendelkezést, ahol azzal szemben ellenszenv nem mutatkozik. A szlovák támadás, mint tudjuk, akkor elmaradt (majd 1849 januárjában Windischgratz asszisztenciájaként jelennek meg az északnyugati megyékben, mindenekelőtt Turócban).

E mozgalmas napokban Jeszenák főispánnak egyéb katonai akcióból is sikerült kivennie részét. Október 13-án, a magyarbarátnak éppen nem mondható várőrség ellensúlyozására, magyar nemzetőröket telepített Lipótvár erődítményébe. Válaszként a vár aulikus parancsnoka (Ordódy Károly) és őrsége Pozsonyba húzódott vissza. Lipótvár – egyelőre – magyar kézen maradt. Az OHB október 17-i levelében méltányolta Jeszenák eljárását. Feltételezhető, hogy a másik oldalon is „készült" erről feljegyzés. Ugyanis van olyan feltételezés, hogy ezért a tettéért kellett az életével fizetnie (Csorba Csaba, 1999.).

Az ellenforradalom második támadásának részeként, a cs. kir. fősereg invázióját megelőzve, Simunich altábornagy ugyancsak morva földről tört be Trencsén megyébe (október 23.). Az OHB Jeszenákot bízta meg az agresszió visszavetésével. November 5-én az OHB elnöke, Kossuth Lajos a védelem összehangolása, hatásosabbá tétele céljából kormánybiztosokat nevezett ki a nyugati megyékbe. Nekik kellett kapcsolatot létesíteni és tartani a műszaki munkálatokat irányító mérnökökkel, Görgei Artúr tábornokkal (II. feldunai hadtest), Csány László kormánybiztossal. Nyitrában természetesen Jeszenák Jánosra esett a választás. A „fővezéri rendeleteket" pontosan teljesíteni szent kötelességük – szólt Kossuth utasítása –, ellenkező esetben a haza épségét és önbecsületét teszik kockára. Egy hét múlva az OHB az országot hét katonai körzetre („megyére") osztotta. Az egyiknek Nyitra lett a központja. Az erre vonatkozó értesítéssel együtt kapta meg Jeszenák az OHB utasítását, miszerint Nyitrában és Trencsénben azonnal el kell rendelni a népfelkelést. December 18-án bővült a megbízatás: az új fegyveres testület, a mozgó (mobilis) nemzetőrség szervezésének lesz a megbízottja megyéjében.

1848. december 2-án Olmützben megtörtént a nevezetes uralkodóváltás: V. Ferdinánd trónját az ifjú Ferenc József foglalta el. Négy nap múlva Schlik altábornagy Galíciából, 14-én – a novemberben még kiszorított – Simunich lépte át a határt. December 16-án megindult a fősereg is: Windischgrätz herceg vezetésével megkezdődött – immár reguláris, azaz most már minden kétséget kizáróan császári felhatalmazással rendelkező csapatokkal – az ellenforradalom második támadása. Az OHB és az országgyűlés Pestről Debrecenbe tette át a székhelyét, Görgei hadtestével az új év első napjaiban elvonult az ország északi tája felé. Január 5-én bocsátotta ki Vácott híressé/hírhedtté vált kiáltványát, amelyben mintegy felmondja az engedelmességet a – szerinte a hadsereggel szemben nem éppen korrekten viselkedő – Honvédelmi Bizottmánynak. A feldunai hadtest rövid időre eltűnt az OHB, annak elnöke látóköréből. Január 17-én Kossuth arra akarta Jeszenákot rábírni, hogy jelentéseket, tájékoztatást küldjön a Görgei vezette hadtest mozgásáról, katonáinak hangulatáról („Én a hazáért mindent felejteni tudnék, még azt is, hogy ember, kinek a haza megmentése tehetségét adtam kezébe nagy bizalommal, engem sárral dobáljon – csak a hazát mentse meg"). Csakhogy Görgei Vácot, Ipolyságot, Lévát maga mögött hagyva, nem Nyitra (konkrétabban Lipótvár) felé fordult, hanem Zólyom, Szepes, Sáros megyék érintésével Kassa irányában vonult el. Minden valószínűség szerint a kért főispáni jelentések is elmaradtak az OHB postájából.

1849. március 4-i keltezéssel a főispán-kormánybiztos megítéléséről ez olvasható az OHB elnökénél: „...szent ügyünk melletti eddigi ernyedetlen buzgalma azon meggyőződésre vezette a kormányt, mikép épen most fogja megfeszíteni hazafiságának minden erejét". Erre alapozva a kormánybiztosi hatáskörét tovább bővítették: illetékességét Nyitra és Trencsén mellett Pozsony megyére is kiterjesztették.

A császári-királyi hadak előnyomulása, a honvédsereg téli visszavonulása következtében Jeszenák János kénytelen volt elhagyni megyéjét, Komárom várában keresett menedéket. A tavaszi hadjárat során, 1849 májusában sikerült visszahódítani Nyitra megye egy részét is. Május 13-án Kossuth kormányzóelnök már arra utasította a főispánt, hogy a felszabaduló területeken – pótlólag – hajtsa végre az újoncozást. 1849 júniusában szomorú feladat hárult Jeszenákra. Szemere Bertalan miniszterelnök értesíti, hogy az új császári fővezér, Haynau Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp századost (mindketten Lipótvárnál estek fogságba) – „...a hadi szokás és kapituláció ellenére" – Pozsonyban felakasztatta (1849. június 5.). „A kormány nem ismer nagyobb kötelességet, mint... biztosítani azon férfiak családjának jövőjét, kik életöket... áldozták fel a haza szabadságáért és függetlenségéért". Hogy ezt előkészíthessék, jelentést kér Jeszenáktól a két honvédtiszt családjáról, hozzátartozóiról.

Köztudomású, hogy 1849. május 21-én Ferenc József császár és I. Miklós cár Varsóban megállapodott az orosz beavatkozás kérdésében. Június 15-ét követően folyamatosan érkeztek az országba a Paszkevics tábornagy vezette cári hadak. Kezdetét vette az ellenforradalom harmadik támadása.

Jeszenák János 1849. június 16-án – a Szemere-kormány elhatározásának megfelelően – Nyitrában közzétette a népfelkelésről szóló rendeletet. „Aki fegyvert fogni képes, kell hogy részt vegyen a nemzeti felkelésben. A megyei urak és a lelkészek álljanak annak élére; bátorítsák és erősítsék a népet" – kezdődik a főispán és kormánybiztos felhívása. Az első teendő a lakosság maradéktalan összeírása, a névsorok megküldése a kormánybiztosnak. A népfelkelők vezetői a szolgabírák, az alvezérek (helyetteseik) a községi jegyzők lesznek. Az ellenség megjelenése előtt – ajánlja Jeszenák a felperzselt föld taktikáját – „...mindenféle marha és egyéb állat, fuvarszerszám, takarmány és élelmiszer bármily módon az ellenség útjából eltakarítandó". (Ezt a felhívást a császári hadvezetés, „kellő megróvó jegyzetek kíséretében", még július 14-én publikálta a Pressburger Zeitungban; hogy majdan ez is bekerülhessen a Jeszenák elleni vádiratba.) A hosszú hónapok óta tartó háborúskodásba belefáradt lakosság körében az ilyen felhívások 1849 nyarán már nem nagyon találtak meghallgatásra. Elvégre a háborúnak „...amaz ismeretes wallensteini elv szerinti folytatása tulajdon hazánkban! – bűn" – vallotta egyaránt a hadvezér Görgei, s a Jeszenákkal szellemi rokonságban álló politikus Csány. Az efféle pusztításnak számottevő eredménye különben sem lett volna. Két nagyhatalom ármádiájának szorításában a honvédseregnek engednie kellett: 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert.

A forradalom-önvédelmi harc politikai vagy katonai vezetői a kapituláció után több lehetőség közül választhattak. Az országot elhagyva, emigrációba vonulhattak; vagy a hadsereghez csatlakozva, osztoztak annak sorsában. Jeszenák János főispán az utóbbit választotta: a fegyverletétellel egyidőben az oroszoknál jelentkezett Nagyváradon. Akadt ugyan jó szándékú figyelmeztető (Gervay Nándor főhadnagy), aki a menekülést ajánlotta neki is. Jeszenák válasza a sorsát is eldöntötte: „Nem bírok megválni hazám földjétől, bármi történjék is velem". Csány László miniszter, hasonló helyzetben, ugyanígy döntött: ő személyes példájával akarja megmutatni honfitársainak – válaszolta a menekülést ajánló Kászonyi Dánielnek –, miképp kell „...egy magyarnak meghalnia a hazáért". A többi már a cs. kir. hadbíróságra (Kriegsgerichte) tartozott.

3. Pest, a későbbi főváros az 1780-as években közel tizennyolcezer négyszögöles telket engedett át az uralkodónak, II. Józsefnek egy új épület felépítése céljából. Ez az Újépület (Neugebaude), vagy ha úgy tetszik: Pest Golgotája. Amíg az objektum készült (a bécsi Canevale tervezte, Hild János építette 1786-tól 1788-ig), invalidusok, azaz megrokkant katonák jövendő menedékházaként szerepelt, s csak elkészülte után lett belőle kaszárnya. A szabadságharc végére az Újépület már elvesztette eredeti funkcióját (laktanya), fenntartói politikai foglyok börtönévé lényegítették át. A mai Szabadság tér helyén terpeszkedő monstrumhoz az úgynevezett „Fatér" csatlakozott, a halálos ítéletek végrehajtásának helyszíne.

Tekintettel arra, hogy az objektum átmeneti állomásként is szolgált a birodalom más börtönei (a bécsi Kriminalgebaude, Olmütz, Kufstein, Munkács stb.) felé, nehéz az ott ideig-óráig raboskodók számát pontosan meghatározni. Az egyik fogoly, Mezősy László emlékiratában olvashatjuk: „November 10-én, mikor én szabadultam, hatszázon felül volt a foglyok száma" („Az Újépületben"). Néhány ismertebb név – köztük több olyan, akinek itt állt a „keresztfája", vagy teljesedett be sorsa „por és golyó" által: Batthyány Lajos miniszterelnök; Perényi Zsigmond, a főrendiház elnöke; Szacsvay Imre, az országgyűlés jegyzője; Csány László miniszter; Rudnyánszky /ózsef besztercebányai római katolikus püspök; Balassa János orvosprofesszor; P. Giron, a bécsi légió őrnagya; M. Woroniecki lengyel, K. Abancourt itáliai születésű kapitány stb.

A hatalmas épület több részből és szintből, közéjük ékelve kisebb-nagyobb belső térből (udvar) állt. A rabokat időnként a legnagyobb, a központi udvarra vezényelték sétára. A személyes érintkezés ott tilos volt, „...ha volt is, amint bizonyosan volt köztünk nem egy jó ismerős, jó barát vagy éppen rokon, csak messziről integethettünk egymásnak" (Barsi-Neumann József: „Utazás ismeretlenbe").

Az Újépületben is működött hadbíróság, s folytak a perek, szinte futószalagon. A sorsdöntő processzus lefolyásáról Földy János jóvoltából kaphatunk szemléletes képet: „Az ajtó kinyílt és a dobos velünk együtt lépett be a terembe. A zöld terítős asztal mögött Müller hadbíró ült társaival. Előtte feszület, két gyertya között. Ó, Uram jézus Krisztus, mit keres a te kereszted a vérbírák asztalán? Mit keres ott az irgalom keresztje, ahol ártatlan emberek fejére halált mondanak? Avagy talán azért tették oda vigasztalónak, hogy abban megnyugodjunk: az Úr Jézus is szégyenfán halt meg, mint mi meghalunk!... A hadnagyok és közbakák, akik az asztalt körülülték, közömbösen, unatkozva bámultak a levegőbe." („Világostól Josephstadtig 1849–1856")

Ilyen bíróság ítélkezhetett Jeszenák János főispán felett is. A negyvenkilenc éves, evangélikus vallású, házas bárót elmarasztalták, amiért a „forradalmi korszakban" hivatali állást fogadott el, s abban a kezdettől a végig kitartott; amiért minden hatalmában álló eszközt a forradalom győzelme érdekében használt fel; – noha személyesen nem volt 1849. április 14-én Debrecenben – hivatalának megtartásával – a „felséges dinasztia és államszövetség" megdöntőinek első sorába tartozott. A vád felségsértés (Hochverrat), az ítélet – ebből következően – csakis a legsúlyosabb lehetett: teljes vagyonelkobzás mellett kötél általi halál. Az ítéletet kihirdetése után, 1849. október 10-én – Csány László miniszterével együtt – végrehajtották (Pressburger Zeitung, 1849. október 15.).

Székács József(1809–1876) pesti evangélikus lelkésznek köszönhetően van némi ismeretünk Jeszenák báró utolsó óráiról. „Én nem magamat sajnálom – mondta az ítélet ismeretében, október 9-én lelki vigasztalójának –, hanem önöket. Én szabad leszek, ha kivégeznek, önökre halálig tartó, a hazára pedig örökös rabság vár". Székács tiszteletes Krisztus példájával próbálta meg vigasztalni az általa régóta ismert és tisztelt férfiút: Jézus az igazságot terjesztette, azért az életét áldozta fel; s akinek „...a kereszthalál által szándékolt megalázása a legnagyobb diadallá változott". Október 10-én hajnali háromnegyed hatkor a pap közös, az utolsó imára jelent meg a bárónál. Ezt az alkalmat használta fel Jeszenák János, hogy végső üzenetét a lelkészre bízza: „Mondja meg azoknak, akiket illet, hogy én azt, amit tettem, halálom óráján sem bántam meg. Egyet sem tagadtam meg azon elvek közül, melyekért nemzetem annyi áldozattal és vérontással küzdött."

A kivégzés válfajai között is a legmegszégyenítőbb az akasztás (ahogy az ítéletben hangzott: Tode durch den Strang). A császári hadbíróságok a megalázásnak ezt a módját tudatosan alkalmazták (gondoljunk a „pribékek" kétségbeesésére, amiért Batthyánynak sikerült „kivonnia magát" e megszégyenítés alól!). Ugyancsak Földy János írta le azt az alattomos játszadozást, amit a hadbíró az elítéltek idegeivel végzett: „Müller nevű hadbíró a kezében levő papírból ezt olvasta fel nekünk: kötél általi kivégeztetésre el vagyunk ítélve. Itt megállva, jó ideig legeltette rajtunk vizsgálódó szemeit..., hogy a kötél minő benyomást tett reánk?".

Nincs kizárva, hogy hasonló megpróbáltatást, megaláztatást kellett Jeszenák bárónak is kiállnia. A budai katonai kerület parancsnoka, Johann Franz Kempen von Fichtenstamm altábornagy október 8-án naplójába a sorsdöntő mozzanatról a következőt írja: „Éjjel tollat ragadtam, hogy a lázadás két legjelentősebb vezetőjének, Csánynak és Jeszenáknak, akik a rebellisek országos biztosai voltak, a halálos ítéletét aláírjam". Majd sietve elhagyta Pestet, nehogy kegyelmi kérvényekkel tudják ostromolni. Ugyanis volt ilyen próbálkozás. Szintén a hírhedt csendőrparancsnok naplójában olvashatjuk, hogy Mária Dorottya, József nádor özvegye levelében „...az evangélikus báró Jeszenák kivégzésének elhalasztását kéri" („Az ostorsuhogtató").

A két „legjelentősebb vezető" kivégzése egymást követően történt. Az utolsó percek – Székács lelkész megörökítésében: „Ütött a végzetes óra, és indulni kellett a vesztőhelyre. Útközben remegés fogta el (Jeszenákot), de nem a félelemtől, hanem mert felsőruhája a szobában maradt... A bitófához érvén a vasat levették róla, majd az ítélet felolvasása után a bárót átadták a hóhérnak. A lépcső legalsó fokán így szólott: – Csak azt akarom mondani, Isten áldja meg a magyar hazát! A lépcső legfelső fokán pedig ezt mondta: – Megbocsátok ellenségeimnek! Néhány másodperc múlva kiszenvedett". Csány László – legalábbis Bártfay László, a Károlyi család titkárának visszaemlékezése szerint – rendíthetetlen nyugalommal nézte végig sorstársa akasztását („No már miért ne nézném? – utasította vissza szardonikusan lelkésze féltő óvását. – Hiszen hozzá kell szoknom".)

Jeszenák János báró mártírhaláláról több rabtársa is megemlékezett. Mezősy László szerint „...a tiszta hazafiság s jellemszilárdság két megtestesült jelképét", Csány Lászlót és Jeszenák Jánost Batthyány után nemsokára akasztófán végezték ki. „Szabadságharcunk idején mint legtevékenyebb kormánybiztosok működtek. Csány többnyire a táborokban, báró Jeszenák a felső tót megyékben". Idézet Barsi-Neumann József emlékiratából: „Tizenharmadikán (pontosabban: 10-én) a kötél megfojtotta báró Jeszenák Jánost, Csernust és Szacsvay Imrét...". A volt nyitrai főispán halála után a porkoláb minden rabnak egy-egy 1848-as, magyar veretű ezüst húszast adott át, „emlékül a báró végrendelkezése értelmében". („Ha későbben ezt is el nem kobozták volna – folytatódik a bicskei plébános visszaemlékezése –, azon ürügy alatt, hogy arany- vagy ezüstpénzt nem szabad fogolynál hagyni, nehogy valakit megvesztegethessen, talán ma is megvolna... A húszast elvették, de emlékét nem vehették el")

Jeszenák János báró holttestét egyelőre a pesti református templom sírboltjában helyezték el. A sírkamra „lakójára" csupán a család márványcímere utalhatott.

4. 1860 végére enyhült az önkényuralom szigora, kezdetét vehette az alkotmányos élet részleges helyreállításának menete. Paradox módon mindehhez bizonyos külpolitikai/katonai fiaskó is kellett, amit Itáliában szenvedett el a birodalom (Solferino, 1859.). A szorult helyzetbe került uralkodó, Ferenc József kilátásba helyezte az országgyűlés összehívását (1849-et követően első ízben); engedélyezte a megyei élet újjászervezését (főispánok kinevezése, a megyebizottságok, megyegyűlések reorganizálása stb.). Nyitra megyében az 1860. november 22-én tartott előértekezleten határozták el az 1848-as megyebizottság újjáélesztését és kiegészítését. Az egykori grémium még élő tagjai december 29-én állították helyre az „1848-ki bizottmány" jogkörét. A megyegyűlésnek azonban volt egy felemelő mozzanata, amely témánk szempontjából mindenképp említést érdemel.

Mielőtt a bizottság munkához látott, a megyei atyafiak kötelességüknek érezték, hogy megemlékezzenek „...e megyének üdvözölt utolsó főispánja, báró Jeszenák Jánosról, a szabadság azon mártírjáról, kinek lelkes özvegye s családja jelenlétével a bizottmányi ülést szerencsélteté, s kinek arczképe az özvegy Grófnő jószívűségéből a megye termét jelenleg díszíti". Tehát a portré – amely „...intő emlékül szolgál... az utókornak, hogy a hazáért élni, a hazáért halni kell" – már 1860-ban a megyeház közgyűlési termébe került, s nem 1867-ben, ahogy ismert könyvében Ortvay Tivadar 1905-ben írta. Pozsony megye bizottsági gyűlése 1860. december 5-én három – e megyéhez kötődő – mártírra emlékezett: a megyeszékhely szülöttére, Jeszenák báróra; Rázga Pál evangélikus lelkészre és Petőcz György alispánra. Ezek után nem érhet a meglepetés erejével bennünket, hogy mind a nyitrai, mind a pozsonyi megyegyűlés politikai követeléseinek megfogalmazásában részben a pesti 12 pontra, részben az áprilisi törvényekre bízta magát (Nyitra és Pozsony megye közgyűlésének jegyzőkönyvei).

Az első kiegyezési kísérlet 1861-ben nem járt sikerrel; újabb hat évet kellett várni (provizórium), hogy megszülethessen az ismert közjogi kompromisszum. A kiegyezés politikai amnesztiával is járt, így tisztázni lehetett a szabadságharc mártírjainak helyzetét. 1867-ben az új belügyminiszter, Wenckheim Béla báró engedélyezte, hogy Jeszenák János holttestét Pestről Pozsonyba szállítsák, s immár végső nyughelyére, az evangélikus temetőben lévő családi sírboltba helyezzék. (Megjegyezzük, hogy az elkobzott birtokot az özvegy már 1859 októberében visszakapta.) A vértanú emlékének szentelt szertartást – a pozsonyi evangélikus egyház rendezésében – 1867. december 2-án tartották; síremlékének felavatására pedig halálának évfordulóján, 1869. október 10-én került sor. Gyászbeszédet Geduly Lajos (1815–1890) szuperintendens tartott; de megemlékezett a megdicsőültről egykori lelki vigasztalója, Székács József (1860-tól pesti püspök) is: „Húsz év előtt sirattuk báró Jeszenák Jánost mint halandót, ma dicsőítjük mint halhatatlant. Áldott legyen emléke!". A carrarai márványból készült főlap mellé a vértanú mellszobra került; a síremléken pedig Gyulai Pál verse olvasható:

„Szerette hazáját

Szívvel, szóval, tettel;

Védte szabadságát

Híven, becsülettel.

Áldozott, szenvedett,

Jutalmát nem kérte,

S nem küzdhetve többé,

Vérpadon halt érte."

Pozsony városa másképp is – úgyszólván: hagyományos módon – igyekezett megörökíteni mártíromot szenvedett szülötte emlékét. Az akkori Kisfaludy utcát a Bimbóházi úttal összekötő közterületet Báró Jeszenák János utcának (Jeszenák János Straße) nevezték el. Az államhatalom-váltás után, 1920-ban írták át azt a mai nevére, Šulekova ulicára. Hősünk életútját, Pozsonyhoz kötődését tanulmányozva és ismerve, a történetíróban két, habár egymással feleselő gondolat fogalmazódik meg. Szlovákia fővárosában az utcanévvel megtiszteltek között vannak magyar származásúak, vagy a magyar művelődéstörténetben is szereplő személyiségek (Bartók Béla, Fadrusz János, Bél Mátyás, Hell Miksa), tehát elképzelhető a tisztességes Jeszenák János ugyanilyen megbecsülése. Ha viszont azt tekintjük, hogy a mai Bratislavában utcát kaphatott a horvát Jelačić és az orosz Romanov uralkodócsalád, akkor valóban nehéz helyet találni ott a polgári forradalom és szabadságharc magyar vértanújának.

Epilógus

Jeszenák János leánya, Gizella 1860-ban kötött házasságot Esterházy István gróffal (1822–1899), volt honvéd kapitánnyal, majdani országgyűlési képviselővel, Pozsony megye főispánjával (1875–1889). Fiuk, gróf Esterházy János vette át és vezette a Forgách grófok nyitraújlaki (Veľké Zálužie) birtokát. 1901. március 14-én Nyitraújlakon született Esterházy János gróf, a (cseh)szlovákiai magyarság képviselője, a Magyar Párt elnöke (1939–1945). A Tiso-féle parlamentben – közismerten –egyedül ő nem szavazta meg az úgynevezett zsidó törvényt. Tettét – feltételezhetően – soha nem bánta meg. 1957-ben hunyt el az illavai börtönben...

Források és irodalom

Štátny oblastný archív v Nitre. Nitrianska župa I. Municipial výbor, 1860.; SOBA v Bratislave, Bratislavská župa L, Kongregačné písomnosti, 1860–61.; Nagy Iván: „Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal" V. Pest, 1859.; Markusovszky Sámuel: „A pozsonyi ág. hitv. evang. lýceum története", Pozsony, 1896.; Dr. Ortvay Tivadar: „Pozsony város utcái és terei", Pozsony, 1905.; „Kossuth Lajos Összes Munkái" XIV. (Budapest, 1952.) és XV. (Bpest, 1955.) kötet; „Küzdelem, bukás, megtorlás" 1–2. Szerk.: Tóth Gyula. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bpest, 1978.; Kumlik Emil: „A szabadságharc pozsonyi vértanúi", Kalligram Kiadó, Pozsony, 1998.; „Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai" II. sajtó alá rend.: Urbán Aladár. Argumentum K., Bpest, 1999.; Dušan Škvarna: „Slovenské hnutie a štátoprávne riešenie slovenskej otázky." (Szlovák mozgalmak és szlovák államjogi törekvések 1848–1849-ben). Kézirat.