Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. július-augusztus / Az enyészet glóriája

Az enyészet glóriája

Regény/tér/mozgás Bodor Ádám Az érsek látogatása című regényében

 

Bodor Ádám legutóbbi könyvében feltűnően sok az időjárás-jelentés.

Ebben a provokatív mondatban foglalnám össze primer olvasói tapasztalataimat a Bodor-regényről. Villódzó fények, szelek, ködök, párák, felhő- és füstfoszlányok, viharok, esőzések, mennydörgés, villámlás – remekbe szabott meteorológiai miniatűrök. A cselekmény a Sinistra körzetből már ismert időfelbontó és motívumismétlő eljárások segítségével bontakozik ki, ami egyrészt a történések körkörösségének (s így az időtlenségének) képzetét kelti, másrészt – főleg az egyes fejezetek információtartalmának szüntelen „ébrentartását" szolgáló, túlbiztosító motívumössszegzések, ismétlések folytán – megerősíti az egyes fejezetek autonómiáját, s ezáltal itt is hangsúlyossá teszi a szerző által az első regény-alcímben szuggerált műfaji labilitás („egy regény fejezetei") érvényességét. Ismerősnek tűnhet továbbá az Ich- és er-formát váltogató narráció, a soknemzetiségű közép-kelet-európai térség diktatórikus irányítás alatt levő településének vadregényes, egzotikus, buja flórájú és faunájú „bodori tája" az animális lét határmezsgyéin vegetáló „odúlakóival", ismerős a terek egzisztenciális hangulatisága, a lebegő, felfüggesztett, kitartott idő stb.

Az alább következő fejtegetés azonban nem a két Bodor-mű összehasonlító elemzése kíván lenni. Inkább arról „szól", ami az intuitív recepciós tapasztalat „hálóján" fennakadt, irritált, kérdéseket hívott elő, elolvasott művek emlékeit hozta mozgásba – más szóval Az érsek látogatása c. regény megértésfolyamatának egyes állomásait kívánja rekonstruálni, a felszínes megállapításoktól haladva egyre beljebb, pontosabban: feljebb.

Lent és fent: variációk a tér szemiotikájára. Az elbeszélt történet térbeli szituáltságának nem csupán az időviszonyokkal való összeforrottság, a helyek ismerőssége (közeli, ismerős – távoli, egzotikus táj; konkrét, megnevezett – absztrakt, névtelen tér), a cselekmény üteme (a helyszínváltások gyakorisága), a konnotáció síkja (van-e érzelmi-hangulati, illetve egzisztenciális erőterük és kisugárzásuk), a szereplők sorsa (a millieu-elmélet naturalista doktrínája) szempontjából lehet jelentősége, hanem ugyanúgy /e/értékű az a mozgás is, amit az elbeszélői nézőpont a lent és a fent pólusai közt végez el. Tehát a tér szemiotikáját a vertikális tengely mentén történő jelfejtő olvasás is meghatározza, ami kulturálisan kódolt, mivel már az archaikus és a primitív társadalmak világképe a bináris ellentétpárok elve alapján klasszifikálódik, s a világmindenséget az „Ég és Föld" oppozíció szimbolizálja1.

A regények esetében a függőleges irányú perspektívaváltások történhetnek puszta kényszerűségből, ami tematikai okokkal motivált és nem von maga után semmiféle jelentősebb értékváltozást (pl. a repüléssel kapcsolatos történetek vagy a sci-fik esetében), de számomra most fontosabbak azok az esetek, amikor az ismétlődő, s ezért a figyelmet önmagukra felhívó „emelkedéseknek" szemantikai és esztétikai funkciója van. Véleményem szerint ez figyelhető meg Az érsek látogatásában is.

   

A felső nézőpont alkalmazásával Le Sage például a történetek, anekdoták, életképek kiapadhatatlannak tűnő Pandora-szelencéjét nyitja meg A sánta ördög című pikareszk regényében, melyben don Cleofas diáknak, miután kiszabadította a palackba zárt Asmódit, más néven a „sánta ördögöt", lehetősége nyílik betekintenie az emberek legintimebb életszférájába:

„Ahogy csak tudott, belecsimpaszkodott hát az ördögbe, az pedig egy szempillantás alatt kirepült vele a szobából... Nagy erővel, kilőtt nyíl módjára hasította a levegőt, és aztán a San Salvador tornyán állapodott meg."

A röpködés azonban nem öncélú. Asmodi, ördögi hatalmánál fogva, leveszi a házak tetejét, s viszonzásul a kiszabadításáért, feltárja a diák előtt az emberek életének azon pillanatait, amelyeket a ház falai elrejtenek az egyszerű halandók kíváncsi tekintete elől:

„– Don Cleofas – szólt hozzá az ördög –, a dolgoknak ez a tarka összevisszasága, melyet oly gyönyörűséggel szemlél, valóban felettébb kellemes látványt nyújt. De ezt nézegetni csak hiú időtöltés. Én hasznossá is akarom tenni kegyelmed számára, és hogy tökéletesen megismerkedjék az emberi élettel, szép sorjában elmagyarázom, mit művelnek ezek az emberek, akiket itt lát. Felfedem kegyelmed előtt cselekedeteik indítóokát, és feltárom legtitkosabb gondolataikat is."

A felfelé irányuló nézőpontváltás ez esetben egyfajta többlettudás, a beavatottság, az emberek világa feletti hatalom megszerzését eredményezi, a fentről való szemlélődés kiváltság, don Cleofas kiválasztott, s mivel az ördög kiválasztottja, látja mások takargatott szennyesét, rejtegetett kis (vagy „nagy") bűneit is.

A regény olvasható akár a mindent látó Isteni Szem babérjaira pályázó ördög groteszk parabolájaként is.

     

A repüléssel összefüggő váltakozó perspektíva mint értéktényező funkcionál Turgenyev Látomások című „fantáziaregényében" (ez a műfaji meghatározás a szerzőtől származik). A főhős-narrátor hálószobájában éjszaka, csodához hasonló módon, egy „hófehér asszony" jelenik meg, aki – úgy tűnik – a holdfényből lép elő, és sejtelmes, susogó hangján találkára hívja őt az erdőszélre, másnap éjjelre. Az események valós vagy álomszerű voltának eldönthetetlensége az incipit („Sokáig nem tudtam elaludni, és csak hánykolódtam az ágyamon.") és a „jelenést" megelőző mondat („Azt álmodtam, hogy ott fekszem a hálószobámban az ágyamon, de nem tudok elaludni...") közti feszültségből adódik. Az első találkán az önmagát Alice-nak nevező, légies famme fatale (aki talán vámpír is...) szerelmet vall a férfinak:

„–Szeretlek! – suttogta. (...)

– Légy az enyém! Nem ártok neked. Csak annyit mondj: vigyél magaddal!" S amikor a főhős kimondja a varázsszót, a nő váratlanul magához szorítja, felemelkednek a földről, s lassan siklani kezdenek a hűs légben. Alice bárhová képes elröpíteni választottját, sem térbeli, sem időbeli határok nem korlátozzák, (így repülnek el a Caesar kori Róma, a korabeli Oroszország tájai, valamint Itália és Párizs felett is.) A férfi kezdeti félelme és viszolygása a repüléstől fokozatosan oldódik, majd egyre kedvetlenebbül tér vissza a földre. Az éjszakai repülések élménye, s az így szerzett tapasztalatok eredményeként végül a „lenti", földi világhoz való viszonya egészen az undorig tetőződik:

„Szomorúság és valami fásult unalom lett úrrá rajtam. De nem attól lettem szomorú, és nem az untatott, hogy Oroszország fölött repültünk. Nem! Maga a fold hangolt le, ez a sík térség, ami alattunk terült el, az egész földgolyó pillanatnyi életű lakóival, mérhetetlen és lebírhatatlan nyomorával, bánatával, betegségeivel, ahogy ehhez az elátkozott porhoz van láncolva... ezek az emberhangyák –amelyek ezerszer semmibbek az igazi hangyáknál – sárból tapasztott hajlékaikkal, értelmetlen, kilátástalan vesződségük apró nyomaival, mulattató harcukkal a megváltoztathatatlannal és az elkerülhetetlennel szemben – hirtelen milyen ellenszenves lett számomra ez az egész!... Még csak szánalmat sem éreztem embertársaim iránt. Minden tapasztalásom egyetlen érzésben olvadt össze... az undorban." (Kiemelés: B. K.)

A kifejezés kontroverz jellegét felerősítő érzelmi szókincs negatív szemantikája, a túlzó és lefokozó értelmű jelzők halmozása kellőképpen érzékeltetik azt az értékválságot, amit a főhős megél. A felső perspektíva a lenti, emberi élet értékeinek és ideáljainak kicsinyességére ébreszti rá a férfit.

     

A Bodor-regény narratív eljárásai által megteremtett olvasási (hatás)struktúra működési elvének megértéséhez Szini Gyula Bien-Aimé című novellája szolgáltathat kulcsot, amely ugyanakkor a szüzsé és az elbeszélői nézőpont általános összefüggéseit is példázza.

A XV. Lajos udvarába helyezett, rokokó bájjal megírt historizáló novella indítása az, ami a téma szempontjából felkelti a figyelmet. A cselekmény lassú, fokozatos felvezetését, tér- és időbeli elhelyezését az elbeszélői nézőpontnak fentről lefelé irányuló mozgása kíséri. A fokozatos „alászállás" szinte bekezdésről bekezdésre valósul meg, majd a „földet érést" követően a villába belépő és szemérmetlenül bóklászó „szerzői tekintet" horizontális előrehaladásába megy át. Az alábbi idézet kiemelt részei a vertikális irányú mozgást kívánják szemlélhetővé tenni:

„A nap enyhén, egyenletesen szívta ki a feslő rózsák leányos illatát...

A rózsasorfal mögött pedig mint valami cukorkalitka álmodozott becsukott redőivel a villa földszintes homlokzata...

Nyári délutáni álmosság terpeszkedett a parkban..."

A függőleges mozgás megszűntével lépünk be (ez esetben szó szerint is) a „valódi" cselekménytérbe, s az enteriőr hangulatos leírásával egyidejűleg iktatódnak be a szüzsébe olyan motívumok, melyek dinamizáló funkciót töltenek be: megteremtik a kiinduló epikai szituáció, vagyis a cselekmény beindulásának narratív előfeltételeit:

„Az egyik ajtó előtt selyemszőrű fehér agár heverészett keresztben, még álmában is fel-felvigyázott gyönyörű kék szemével. Az ajtó zárva volt, és még így is keresztülhallatszott egy alvó férfi kemény, nyugodt lélegzetvétele."

A fenti példa szinte didaktikus éllel szemlélteti azt az elbeszélői művekre általánosan érvényes törvényszerűséget, miszerint „a narratív világ alapvető térbeli meghatározottságának a felülnézet felel meg. Olyan távlat ez, amilyet leginkább a térkép vagy valamely torony magaslati pontja nyújthat. Ugyanakkor éppen ezt a távlatot kell elhagynia a történetnek... mivel ebből a felső perspektívából nem látni azt, amiről a történet szól. Ezért van a narráció térbeli előfeltételei és maga a narráció közt ellentmondás..."2 A cselekményes tér, amely szereplőket és eseményeket feltételez, a lenti, földi életszférára, az emberi világra összpontosul. Az érsek látogatásában, éppen ellenkezőleg, a cselekményt megszakító, a váratlanul „madártávlatba" váltó point ofview hatásmechanizmusa hívja fel magára a figyelmet.

       

Az érsek látogatása

Kozmikus szintek. A Bodor Ádám regényének narratív terében végbemenő tér-vagy nézőpontváltások a Világmindenség háromemeletesnek3 (Ég–Föld–Alvilág) nevezett szerkezetét képezik le, ugyanakkor e legősibb (különösen a sámánizmusban alapvető) klasszifikáció hagyományos értékrendjét módosítják is. Ezt a mitológiai analógiát azért tartom bevonhatónak a mű értelmezésfolyamatába, mivel, véleményem szerint, a mítosznak mint az (elbeszélő) irodalom egyik fontos archetípusának szerkezet- és formaalakító ereje érvényesül – még ha öntudatlanul is – Az érsek látogatásának térstruktúrájában.

Ha ennek hátterében olvassuk a művet, akkor a regénytérben végbemenő mozgás egyben „az értékek függőleges skáláján történő helyváltoztatás"-t4 is jelent. A regénycselekménynek leginkább a két kozmikus régió határpontján elhelyezkedő földi tér „ad otthont", a szüzsé részletesebb felvezetésére és kifejtésére azonban most nem térnék ki. Ami az ég, a fent toposzát illeti, elmondható, hogy tradicionálisan a szent attribútumait hordozó szint már csupán bizonyos formális, inkább ironikusnak ható „kellékei", rögzült nyelvi alakzatai révén emlékeztet valamiféle Transzcendencia aktív vagy passzív jelenlétére.

Az „égiek" büntetéseként is felfogott villámcsapás inkább groteszk eseményeknek lesz okozója:

„...a Bogdanski fennsíkon... régente bányászkodás folyt, a földben érc volt, ami még a felhőket is odavonzotta. A helyet egész nyáron a legvadabb villámok látogatták, és alig akadt a hegylakók közt olyan, aki ne viselte volna magán az égiháborúk nyomát. Belecsapott a villám már Natalia Vidrába is, kihullott tőle az egész haja, nem maradt egy szál szőre sem, de még a pihék is eltűntek róla. Szemöldököt például ceruzával rajzolt magának, reggelenként mindig más- és máshová, ettől minden nap egy kicsit más lett az arca. Nem lehetett betelni vele." (Kiemelés: B. K.)

A Butin érsek fogadtatására odarendelt tűzmestereket pedig egy „nyári förgeteg alkalmával, útban a Senkowitz-udvar felé... egyszerre mind a nyolcukat agyoncsapta a villám".

Bogdanski Dolina klímáját az enyészet, a rothadás szaga lengi be. A város szélén tárolt szemét hatalmas, egyre gyűlő hegyeinek bűze, az Izoldának keresztelt, tüdőbetegek (és, persze, a valamilyen szempontból persona non graták) Számára fenntartott elkülönítő kóros kipárolgásai („a köhögés szürke fátyla"), valamint a gomb-és fésűkészítő üzemben elégő szaru és csont fojtó gőzei együttesen adják meg a hely jellegzetes atmoszféráját, amely az ide érkező idegeneket rögtön elkábítja, ájulásba vagy akár napok, hetek sőt hónapokig tartó mély, önkívülethez hasonló álomba dönti. Az álom bárhol leteperheti az embert (dolinait és idegent egyaránt), s ezáltal védtelenné és kiszolgáltatottá teszi őt a pusztulás segítőivel szemben:

„Gábriel Ventuza valóban egy targoncán hevert, hasát, combját, csupasz lábszárát hólyagosra égette a nap. Fölötte böglyök keringtek, vérszomjas kék, sárga és zöld legyek, az állomásépület ereszén már fészkelődtek a sirályok, csak a pillanatot lesték, amikor lecsaphatnak a májára, az ágyékára".

A város felett ködfátyolként lebegő szag és az enyészet újabb és újabb halmai észrevétlenül, de annál könyörtelenebbül morzsolják, mállasztják szét – olykor némi közvetett emberi beavatkozás segítségével – a tárgyakat (egy afféle „múzeumi darabnak" számító régi villamoskocsiból, melyet teljesen belepett az avar, szinte alig marad valami emlékeztetőül, „az avar és a rozsda pikkelyei teljesen összekeveredtek"), az állatokat (a kődobáló szeminaristák gyűrűjébe került rókából „csak egy szőrrel átszőtt, vörhenyes kocsonya, de inkább csak valami savanykás, kesernyés szag maradt") és az embereket (a korábban szeméthalomban elrejtőzött szökevényeket egy tyúkketrecbe zárják, ahol a „telhetetlen sirályok" és a kődobálók dühödten állhatatos munkája révén „nem maradt azon a helyen semmi, csak két vagy három lapátra való szemét. Nemhogy két halottnak, de még egynek sem nézett ki, némi gőzölgő húsos pép, benne rongycafat, forgács, szilánk") is. A levegőben szüntelenül ott vibráló miazmás kigőzölgések aurája – a lesben álló bomlás mementója.

Mindezt az elbeszélő csak úgy tudja egy narratíva részévé tenni, ha az alsó, földi térből a fenti, égi szint irányába vált át, tehát a cselekményt megszakítva, függőleges irányba mozdítja el az elbeszélői nézőpontot. Ennek a mozgásnak recepciós következményeiről később szólok. Most arra szeretnék rámutatni, hogy ez a perspektívaváltás milyen viszonyban van a szent térbeli kivetülésének tradíciójával. Jellemző, hogy a szakralitás már csak emléknyomaiban, csupán a nyelvi kifejezés síkján fedezhető fel, tehát a szöveg stílusában, egy-egy trópus vagy metaforikus szókapcsolat keltette asszociációban. Ezek pedig, szinte kivétel nélkül, az enyészet fogalomköréhez kapcsolódva jelennek meg. Míg az ősi, mitikus elképzelésekben a felfelé általában az isteni világ felé történő araszolás szimbolikus mozgásirányát jelöli,5 a Bodor-regény terében éppen ennek ellenkezőjét: az alvilág, a megsemmisülés zónáját:

„Amióta Bogdanski Dolinán szemetet tárolnak és a hulladék halmai akkorára nőttek, hogy elállják az északi szelek útját, a város fölött már déltájban elhomályosul a levegő, csak a bűz kocsonyás harangja remeg a háztetők fölött..."

„A szeméttelepek fölött, elhomályosítva a várost, a füst és köd sárgás kupolája remegett..."

„Amikor a vonat Bogdanski Dolina felé közeledve Pop Sabin erdejéből kifut a lapályra, és begurul a füst a miazmás ködök kupolája alá, zavaros pára tapad az ablakokra, és a vagon is megtelik az enyészet szagával."

„A háztetők fölött csak a szeméttelepek delejes szentjánosbogár-burája világított..."

„...a kocsonyás pára a hulladék halmai fölött tovább világít, mintha szentjánosbogarak villóznának benne, delejes izzással van tele, akár valami áldás fénye dereng a város fölött..."

Az idézett részletekben a kiemelt szavak adják meg a „fenti" tér religiózus jellegét, ami azonban csupán formálisan, rekvizitumaiban kelt ilyen hatást. A térnek ezt a szemiotikáját, illetve az „égi", „isteni" princípium kifordított mivoltát erősítik továbbá az olyan cinikus megjegyzések, melyekben a halálba küldés tematizálódik („...aztán el bírd nekem mesélni, hogyan szakadt ezer darabra Butin érsek a vasútállomás előtt. És látszott-e, amint elszáll szürke lelke, mint egy fátyol a Pop Sabin erdeje fölött" – Kiemelés: B. K.), továbbá a valláshoz kötődő szavak szokatlan kontextusba ágyazása is („Régi vágású tűzmesterek voltak, és az lett volna a dolguk, hogy amikor Butin érsek megérkezik... eregessenek sistergő csóvákat, tüzes röppentyűket a magasba, hogy útját az emberek sorfala között a Zenobia-templom felé a füst tömjénillatú girlandjai kísérjék.").

A szent formális jellegére utal továbbá, hogy a várost irányító papok számára az érseki vagy rendfőnöki méltóság csupán a hatalom gyakorlását legitimáló poszt, s a lelki gondozást végző, gyakorló „szerzetes", Gábriel Ventuza tábori lelkésznek való kinevezésének legfontosabb előfeltétele a kámzsás köpeny és a hosszú szakáll viselése, s még az sem jelenthet akadályt, hogy nem pap és éppenséggel nem is „óhitű".

A háromosztatú világkép szubverziója valósul meg a föld alatti terekhez társított funkciók jellégében is. A regényben folytonosan felbukkanó földalatti üregek, titkos folyosók, barlangok a menekülés egyedüli útját jelentik az üldözöttek számára, rejtekhelyet, egy biztonságos üreget, amely a regenerálódás, a (z ellentámadáshoz szükséges erőgyűjtés és az állhatatos kivárás tere. A városkát egy búvópatakok vájta földalatti barlangrendszer hálózza be:

„...a mélyben, és az utcák, a házak, udvarok alatt most is búvópatakok elhagyott járatai hálózták be a földet... sok helyütt kongott, döngött a pincék alatt a föld."

Egy ilyen rejtett folyosón keresztül szöknek meg az elkülönítőből a Senkowitz nővérek is:

„...egy reggel az Izolda negyedben megszólalt a vészkolomp. A Senkowitz nővérek ágyát üresen találták, alóla jeges fuvallat csapott elő: a fölbontott padló alatt sötét, nyirkos üreg tátongott."

Nota bene: ilyen kürtőkön, lyukakon keresztül szállnak le az alvilágba a sámánok is azzal a céllal, hogy a halottak lelkét elkísérjék vagy a betegek lelkét kiszabadítsák a démonok fogságából.6 A regény világában azonban a föld alatti szféra nem a halottak birodalmát jelenti, hanem az életükben veszélyeztetettek menedékhelyét, a túlélés terét. Egy távol fekvő földalatti börtönbői (,,...a cellasor is jó három emelet mélyen a föld alatt húzódott") irányítja a (regény szüzséjét képező) eseményeket, többek közt az érsek elleni merénylet előmunkálatait is Hamza, Gábriel Ventuza testvére, aki „úgy élt ott lent, hogy közben nem maradt le a legfontosabbakról". Ugyancsak ő az, aki odújából előre megjósolja Butin érsek halálát:

„Mint valami látnok, aki révületében (! – B. K.) több méter vastag falakon is átlát, egyenesen a jövőbe pillantott".

A testvérpár megboldogult apja, Viktor Ventuza, – az ő hamvaiért érkezik meg Bogdanski Dolinára Gábriel – a városka legdörzsöltebb embercsempészének számított, s „a víz alól, titkos zsinegeket húzogatva" juttatta át ügyfeleit a szabadságot jelentő túlsó partra.7

A triadikus világkép előfeltevése mentén történő olvasás egy-egy jelenet metaforikus értelmezhetőségének lehetőségeit is megteremt(het)i. Gábriel Ventuza egy hordóban gyakorolja a víz alatt maradás fortélyait, hogy a Senkowitz-nővérek átcsempészése a határon minél olajozottabban menjen majd. Egy ilyen merülését megörökítő jelenet felfogható akár-a kozmikus szintek egymásba/egymásra csúszásának ikonjaként is:

„...belebújt a hordóba. Egy ideig buborékok törtek föl az orrából, a víz színén finom gőz nyelvei úszkáltak, haja, szakálla szétterült és mint a hínár lebegett az arca körül, ő pedig tágra nyitott szemmel az eget bámulta. A végén a víz annyira kisimult, hogy tükrében már a sirályok körözése is látszott Dolina rohanó felhői alatt."

   

Nézőpontváltás és cselekményritmus. Miután röviden jellemeztem a fent és a lent pólusainak regénybeli értékszerkezetét, visszatérnék kiinduló problémámhoz: az említett meteorológiai miniatűrök gyakoriságához és a függőleges irányú elbeszélői perspektíva mozgásához. Csupán az előbbi kitérő után válik ugyanis lehetségessé érdemben mérlegelni azt a kérdést, vajon mi a funkciója/ jelentése a „madártávlat" frekventálásának. Immáron elmondható, hogy ami felületes szemlélődés után csupán egy narratológiai eljárás technikai érdekességének tűnt, az a fent (isteni) és a lent (alvilági) oppozíció mitológiai kontextusában az élet és a megsemmisülés közti ingamozgás vonatkozásaival bővült. Azáltal, hogy az elbeszélői tekintet felfelé mozdul el, eltávolodva a cselekmény előfeltételét jelentő földi távlattól, statikus motívum iktatódik a szüzsé eseményláncolatába, megtörik az előrehaladásból származó ritmus, oldódik a történet feszültsége. A fenti „elidőzésnek" azonban fontos funkciója van. Azonkívül, hogy a beálló szünet lehetőséget teremt az addig elolvasottak tudati konkretizációjára, a szövegemlékezet megstrukturálására, az enyészet s ezáltal a megváltás reménytelenségének (a szent külsődlegessége mint hiány) konok jelenléte is szuggerálódik. Része ez a mű egészét meghatározó kompozíciós elvnek, az ismétlésnek.

Ismétlés és olvasás. A repetíciónak tulajdonított kitüntetett szerep műfajelméleti és befogadáselméleti kérdéseket egyaránt implikál. Bodor Ádám új regényében talán még „radikálisabban" él a motívumismétlés kínálta lehetőségekkel, mint a Sinistra körzetben, s ez különösen az egymást követő fejezetek információtartalmának összevetésekor válik feltűnővé. Az olvasó – spontán reakcióként – általában azokban az esetekben érzékeli redundáns ismétlésekként a „korábban" már elmondottak „újbóli" elbeszélését, amikor a szinonim szövegszegmensek közt kicsi a távolság. Az érsek látogatása 10 számozott fejezetből és az egyes fejezeteken belül pedig – egymástól a kiemelt kezdőbetűk és a tördelés révén elkülöníthető – további kisebb (öt sortól hat oldal terjedelem közt mozgó) részekből áll. Előfordul, hogy két egymás után következő rész felütése azonos, nem számítanak azonban kivételesnek az olyan esetek sem, amikor több, három vagy akár négy szomszédos szegmensben variálódik ugyanaz a gondolat, akár a fejezethatárokat is áthágva. Az ilyen ismétlő eljárások eredményezik aztán, hogy az említett kompozíciós építőegységek szemantikailag zártabbakká válnak, nagyobb önállóságra és a közvetlen kontextustól való relatív függetlenségre tesznek szert, ami sajátos olvasási stratégiákat hív életre. Lehetővé teszi ugyanis az olvasási irányok szabad megválasztását: a hagyományosnak mondható lineáris olvasás mellett megteremtődnek a szemiotikai-textuális előfeltételei egy ciklikus olvasási módnak. A regényt szinte bárhonnan és bármilyen irányban elkezdhetjük olvasni, akár a végéről is, visszafelé, és – Hamzához hasonlóan – „nem maradunk le a legfontosabbakról", sőt: a mű olyan intratextuális összefüggései válnak így hozzáférhetővé, amelyek a cselekmény látszólagos egyszerűsége, valamint a kompozíció szikársága ellenében hatnak, és így folytonos újraolvasásra ösztönözhetnek.

   

   

   

Jegyzetek

  1. Ivanov, V. V.: Páros és páratlan. Budapest, Kozmosz Könyvek 1986, 147.Marcelli, M.: Priestorové predpoklady narácie. In: Od recepcie k morfológii umeleckého diela. Nitra, UKF v Nitre 1998, 118.
  2. Eliade, M.: Vallási hiedelmek és eszmék története 3. Budapest, Osiris 1998, 10.Lotman, J. M.: A földrajzi tér fogalma az orosz középkori szövegekben. In: Szöveg, modell, típus. Budapest, Gondolat 1973, 344.
  3. Eliade, M.: A szent és a profán. Budapest, Európa 1996, 31.
  4. Eliade, M.: Vallási hiedelmek és eszmék története 3..., 19.Ezt a cselekményszálat egyébként Bodor Rokonaink szaga c. novellájából emelte át, szinte változtatás nélkül.