„Az olvasónak pedig joga van játszani a művel"

1. Bevezetés – vázlatos csehszlovákiai magyar kritikuskatalógussal

Ha egy alkalommal egy képzett kritikatörténész meg akarja majd írni a csehszlovákiai magyar irodalomkritika történetét, nem lesz nehéz dolga, ez a terület ugyanis sosem volt erőssége a csehszlovákiai magyar irodalomnak.¹ Ezzel kapcsolatban az alábbiakban hadd idézzem néhány szerző megállapítását, elsősorban a „harmadvirágzás" irodalmára vonatkoztatva:

„A csehszlovákiai magyar irodalomban többször elhangzott a segélykiáltás: »Kritikus kerestetik!« Az írók maguk panaszolják gyakran, hogy műveik nem kapnak méltó kritikát, pedig alapvető szükségük lenne rá."²

„A csehszlovákiai magyar irodalomnak – a dráma mellett – mindig az irodalomtudomány (-történet) és a kritika volt a „beteg" műfaja. Szinte a legújabb korig nem találunk olyan invenciójú irodalomtörténészt-kritikust, mint Bori Imre vagy Kántor Lajos, nem akad olyan filológusa, mint pl. Szeli István – vagy a régebbi korra visszatekintve, mint Kristóf György vagy Bitay Árpád."³

„Tudjuk jól, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomkritika és irodalomtörténet nem bővelkedik túlzottan fórumokban, alkalmakban, intézményekben és megbízatásokban."⁴

„Európai szemhatárú kritikusi és tanulmányírói tevékenységük (ti. Tőzséré, Koncsolé, Zalabaié), az én szememben legalábbis, pótolja szinte a hiányzó irodalomtudományt (...)."⁵

„Kétségbeesetten hajtogatom: kritikát! Kritikát! Figyelmet, méltatást, visszhangot és rendszerezést (...)."⁶

„Nálunk nem ez a »nyelvészkedő« kritika fenyeget elsősorban, hanem a már említett impresszionista gyakorlat (...)."⁷

„íróink és költőink többsége elkeseredetten »áhítja« a kritikát. Tőzsér Árpád egy időben úgy panaszkodott, hogy Cselényi Lászlónak »nem akadt méltó kritikusa.«"⁸

1985-ben az Irodalmi Szemle ankétot rendezett a kritikáról. A következő négy hozzászólást onnan idézem:

„Nem volt még olyan időszak nemzetiségi irodalmunk fejlődésében, amelyben a kritika »túlteljesítette« volna a feladatait. Most is kevés az olyan írás kritikai irodalmunkban, amely bővebben próbálná tárgyalni az irodalmi élet és a hazai társadalmi valóság összefüggéseit (...)⁹"

Dénes György sematikus, közhelyekbe torkolló referátumából inkább csak a Fábry-idézetet tartom indokoltnak kiemelni, amely A kritikus legendája c. írásából származik: „A vita folyamán kitűnt, hogy ezen a földdarabon, tehát Pozsonytól Királyhelmecig, a Dunától a Tátráig, a mi irodalmunkban minden rossznak, bajnak oka a kritika. A kritika, mely itt nincsen, mely sohasem volt, és mely e beállítás szerint most már nem is lesz. A kritika ellen – kizárón – nemcsak visszafutón, de előreszaladón is védekezni kell. (...) Kezdetben volt a kritikus. És ez baj volt. Egy irodalom, mely nem bírja el a kritikát, megemészti vagy prostituálja a kritikust. Ha pedig nem tudja, akkor kiközösíti. A szlovenszkói magyar irodalom fejlődése ennek megfelelően ... kritikán kívüli."¹⁰

„Az irodalomkritika (műkritika) megannyi lehetőségével (recenzió, széljegyzet, ismertetés, tanulmány, esszé stb.) a csehszlovákiai magyar sajtó szűkmarkúan bánik. Nem ösztönöz, nem igényel, legfeljebb eltűri a műfajt."¹¹

„Inkább komoly műelemzésre volna szükség (...) Ilyen írások nem születnek. Vagy csak elvétve. A megnyújtott recenziókból a legalapvetőbb hiányzik: a szavahihetőség, az állítások hitele, az érvek alátámasztása."¹²

„Ezen a téren (ti. a csehszlovákiai magyar irodalomkritika terén – K. L. ), sajnos, az a helyzet, hogy a szlovákiai magyar irodalomról szóló irodalmat nemhogy teljesen váratlanul érte a szóban forgó irodalomnak és intézményeinek átstrukturálódása, melynek következtében nemigen tud lépést tartani magukkal a költőkkel, prózaírókkal, nemigen tud megfelelni azoknak a kérdéseknek és kihívásoknak, amelyek elé a szlovákiai magyar szépírók – köztük a pályakezdők, a legfiatalabbak is – állítják őt, hanem – eltekintve egy-két tiszteletteljes kivételtől – szinte egyáltalán nem is beszélhetünk róla."¹³

Tudom, a fenti felsorolás messze nem teljes, a csehszlovákiai magyar irodalomkritikával kapcsolatos elmarasztaló megjegyzésekkel könnyedén ki lehetne tölteni a rendelkezésemre álló terjedelmet, ha ez lenne dolgozatom célja.

Görömbei András – bírálható, de máig jobb, teljesebb monográfiával fel nem váltott – mértékadó könyvében Fábry Zoltánt, Turczel Lajost, Csanda Sándort, Rákos Pétert, Koncsol Lászlót, Zsilka Tibort és Zalabai Zsigmondot említi kritikusként külön fejezetben; valamint a „szépíró kritikusokat": Dobos Lászlót, Rácz Olivért, Egri Viktort, Tőzsér Árpádot, Duba Gyulát, Varga Imrét. Noha Görömbei kiemeli: „a magyarországinál sokkal nagyobb jelentőséggel bontakozik ki a hatvanas években az írók kritikusi, esszéírói pályája"¹⁴, némelyikük esetében gyakran hiányzik a kellő elméleti felkészültség, 111. esztétikán kívüli, gyakran ideológiai szempontból vizsgálják az irodalmat. Görömbei felsorolását kiegészíthetjük Szeberényi Zoltán, Mészáros László, Alabán Ferenc, Lacza Tihamér, Dusza István, Bodnár Gyula, Tóth László és Balla Kálmán nevével. Kívülük – s már az itt egymás mellett felsorolt nevek sem jeleznek egyenletes teljesítményt – csak alkalmi recenzenseket említhetünk.

A nyolcvanas években az Iródia mozgalom [csoport (?), nemzedék (?)] kritikusaként jelentkezett Tóth Károly, de a rendszerváltás után ő a politika, utóbb a művelődéstörténet felé orientálódott, kritikusként elhallgatott.

A kilencvenes évek irodalmáról, a rendszerváltás után induló nemzedék(ek?)ről még nem született átfogó, mértékadó feldolgozás¹⁵ pedig erre nagy szükség volna, különös tekintettel a kilencvenes évek második felének lírai expanziójára. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a '90-es években egyetlen reménykedésre okot adó kritikusi indulásnak lehettünk szemtanúi: Németh Zoltánénak. Az ipolybalogi tanár már túl van első kritikakötetén, s mikor e sorokat írom (2000. február) már folynak második tanulmánykötetének előkészületei.

A '90-es években indulók közül kisebb fenntartásokkal még Ardamica Zoránt említhetném. A tehetséges, fiatal, immár két önálló verseskötettel rendelkező Csehy Zoltán szerkesztőként írt az Irodalmi Szemle kritikai rovatába meghatározhatatlan műfajú írásokat, ám ezek közül némelyik inkább szabadversnek illene be.

Ez utóbbi szerzők felsoroláson túli pár szavas ismertetését elsősorban felhívó jelleggel tartottam fontosnak. Röviden és katalógusszerűen tehát a fenti szerzőket tarthatjuk említésre érdemesnek, ha a csehszlovákiai magyar irodalomkritikáról gondolkodunk.

1.1.  Közülük rendkívüli alaposságával kitűnő (az alábbiakban bővebben bemutatandó és elemzendő) kritikusi habitusánál fogva, valamint egyedi – az Új Kritika, a strukturalizmus és a zeneelmélet ötvözéséből kialakított – módszerével magaslik ki Koncsol László.¹⁶ Rendkívül gazdag – noha a tudománynak nem ez a mértéke, de – terjedelmében is tekintélyes életművéből¹⁷ e dolgozatban kizárólag irodalomkritikusi gyakorlatával kívánok foglalkozni, azaz e dolgozat textuális vágyának tárgyát a következő kötetekbe felvett kritikák, recenziók és kritikaértékű elemző tanulmányok képezik: Kísérletek és elemzések¹⁸, ívek és pályák¹⁹, Nemzedékem útjain²⁰, Törmelék²¹, ill. a következő, kötetben nem szereplő szövegek: Egyéniség, kor hagyomány²², Lion Feuchtwanger: Rókák a szőlőben²³, Az asszony vár²⁴, Több figyelmet²⁵, S mégis élni, élni kell²⁶, Kritikai jegyzet a kritikáról²⁷, Tőzsér Árpád: Mogorva csillag²⁸, Hadüzenet a világnak²⁹, Szükségünk van a messzeségre³⁰, Tisztán élni³¹, A műveltség őrhelyén³², A kétlelkű emberek írója³³, A magány drámája³⁴, Arthur Miller két drámája³⁵, Gondolatok egy készülő antológiáról³⁶, A csehszlovákiai magyar költészet 1964-ben³⁷, Cselényi László:  Erők³⁸, Batta György: Virágot nyit a puskacső³⁹, Ozsvald Árpád: Földközelben⁴⁰, Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről⁴¹, A kritika tisztaságáért⁴².

Noha a kötetbe felvett szövegek egy része folyóiratban már publikálva volt a könyv formában történő megjelenés előtt, mivel a folyóiratközlés és a kötetben megjelent szöveg között nincs lényegi, a szövegek értelmét befolyásoló változtatás – még a Törmelékben megjelent írások esetében is csak enyhe stilisztikai változtatásokat eszközölt a szerző⁴³ – munkámban a kötetben való megjelenésre hivatkozom majd.

1.2.  Dolgozatom célja, hogy leírjam és elemezzem Koncsol László irodalomkritikusi gyakorlatát az 1.1.-ben vázolt szövegek feldolgozásával. Munkamódszerem
a következő elméleti alapvetésen nyugszik:⁴⁴

Elemzésem Koncsol kritikusi normarendszerének feltárására irányul. Ezt elsősorban a szépirodalommal, irodalmi publicisztikával kapcsolatos szövegeken tanulmányozom, e dolgozatomban nem foglalkozom az irodalomtörténeti tanulmánykötetekre irányuló bírálataival, mivel azok alapvetően más eszköztárat feltételeznek. Nem vizsgálom Koncsol kritikai elveinek és az irodalom gyakorlatának egymásra hatását, mivel „ezek kölcsönviszonya az elhanyagolhatóságig áttételes és figyelembe vételük esetén a kritikatörténet feloldódna az irodalomtörténetben."⁴⁵ Ugyanezen okból mellőzöm Koncsol kiváló – bár olykor kissé elnagyolt – irodalomtörténeti esszéinek taglalását.

Koncsol nem autotelikus kritikát művel.⁴⁶ Olyannyira nem, hogy saját kritikusi tevékenységét mint szolgálatot fogja fel; ezt több ízben le is írja, erre idézem most talán a legjellemzőbb példát: „...fáradtságom, fásultságom és az írás vágya, mint valami túlérett gyümölcsöt, leválasztott a lapról (az Irodalmi Szemléről – K. L), ahol saját kibontakoztatásomra sem erőm, sem időm nem maradt. (...) 1975 januárjától független vagyok, talán nemcsak a magam, hanem egész irodalmunk szellemi szolgálatára."⁴⁷ E sorok írójának két alkalommal nyílott lehetősége hosszabb ideig beszélgetni Koncsol Lászlóval (2000. február 23-án, 111. március 7-én), aki mindkét alkalommal hangsúlyozta, a csehszlovákiai magyar irodalom szolgálata volt a célja kritikáival.⁴⁸ Nem kér autotelikus szabadságot kritikáinak, azokat mint az irodalom „szolgálóleányát" tételezi.

Viszont „a kritika nemcsak azért alkotja meg fogalmait, hogy megmagyarázhassa a műveket, hanem azért is magyarázza a műveket, hogy megalkothassa fogalmait; nemcsak azért tisztázza normakészletét, hogy értékelhesse a műveket, hanem azért is értékeli a műveket, hogy tisztázhassa normakészletét. Kritikai normarendszert kidolgozni annyi, mint világnézetet alkotni, s ez által meghatározni önmagunkat."⁴⁹ Koncsolnak – a további elemzésekből ez nyilvánvalóan kibomlik majd – szövegközpontú, autonóm normarendszere van. Ennek helyi értékét az növel(het)i meg, s emeli őt ki a csehszlovákiai magyar irodalomból, hogy normarendszerét az önálló vizsgálaton túl felfoghatjuk úgy is, mint a mindent átható, kizárólagosságot követelő marxista kritika elvárásaira gyakorolt reflexiót. Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága ugyanis 1972-ben iránymutató határozatot hozott a műkritikáról, melyben négy lényeges feladatra hívja fel a műítészek figyelmét: mélyen elemezni az alkotói folyamatok törvényszerűségeit; sokoldalúan elősegíteni a lenini alapelvek – a pártosság és népiség elvének – megszilárdítását; harcolni a művészet magasabb esztétikai színvonaláért; a művészet minden területén szembeszállni a burzsoá, formalista esztétikai koncepciókkal.

Ezeket az elveket, bizony, több, magát kritikusnak valló szerző megfogadta, és következetesen alkalmazta. Mivel a csehszlovákiai magyar irodalomkritika története nincs kellően feldolgozva, e szerzők műveinek és Koncsol kritikáinak összehasonlító vizsgálatára nem térhetek ki, mivel ez a kétségkívül érdekes feladat olyan alapkutatások elvégzését tenné szükségessé, melyek szétfeszítenék e dolgozat kereteit. Az viszont vizsgálódásom tárgyát alkotja majd, hogy Koncsol autonóm kritikusi ön-meghatározó normarendszerébe miképpen épült bele az ideologikum, rendszerszinten-e, vagy sikerült „vörös farokként"⁵⁰ kezelnie. Ez azért is fontos, mert – noha Koncsolt recepciója objektívnak tartja, csak Szeberényi Zoltán vádolta meg egy alkalommal nemzedéki elfogultsággal és verbalizmussal⁵¹ –szükségszerűen az ő állításai sem tudnak annyira tárgyszerűek lenni, hogy párhuzamosan alanyukról ne vallanának. Koncsol kritikáinak vizsgálatával tehát szükségképp mentalitástörténetet is írok.

Az irodalomtörténet-írás jelenlegi állása teljességgel igazolta Koncsol kritikai állításainak helyességét. Ez az önmagában sem lebecsülendő és tiszteletre méltó teljesítmény – mely megfontolt kritikust tételez; Filep Tamás Gusztáv egyenesen az első teoretikus elmének nevezi őt az 1948 utáni nemzedékből – mégsem indít arra, hogy írásomban ítéleteinek helyességét, igazságtartalmát, időtállóságát vizsgáljam. Az utókornak ilyen helyzetben mindig könnyű már a feladata, s egy tudományosságra igényt tartó munka komolyságát veszélyezteti, ha az „mi lett volna, ha" típusú fejtegetésekbe bocsátkozik. Sokkal inkább fontos annak feltárása, hogy Koncsol milyen előfeltevésekkel közelített az általa vizsgált művekhez, milyen követelményeket kért rajtuk számon (egyáltalán számon kért-e?); azaz világképének mélyrétegeit. Ezzel kapcsolatban Gyulai Pál állítását tekintem irányadónak, mely szerint „az igazság keresése ér annyit, mint maga az igazság."⁵²

Koncsol kritikáinak jelentősége messze túlmutat állításainak referenciális igazságtartalmán. Az „első teoretikus elme" vizsgálódásai gyakorta mára feledésbe merült, nagyon jelentéktelen művekre irányultak, melyek azt sem érdemelték volna meg, hogy Koncsol kézbe vegye őket. Lacza Tihamér jegyzi meg: „Fel kell tenni a kérdést, vajon a csehszlovákiai magyar irodalom nyújt-e számára megfelelő lehetőséget és teret képességeinek és tehetségének kibontakoztatásához? Nem kényszeríti-e őt olyan feladatok elvégzésére, amelyeket másoknak kellene megtenniök, s nem vonja-e el energiáit olyan feladatoktól, amelyek viszont csak rá várnak?"⁵³

Jelentőségét tehát, mint fentebb hangsúlyoztam, nem ebben kell keresnünk. „Az önmagát túlélő kritika paradoxonát a kritika mindenkori paradox alaphelyzetéből érthetjük meg. A normarendszernek már léteznie kell a művel való szembesítés előtt, az értékítéletet mégsem lehet a kettő gépies összeméréséből levezetni, vagy mintegy egymásrahelyezhetőségükről leolvasni (annak alapján, hogy minél kevésbé fedik egymást, annál rosszabb volna a műre nézve). A kritikának, ha e paradox helyzet teljes kihívását vállalni akarja, két (látszatra ellentétes) tevékenység együttműködéséből kell módszerét kialakítania: normatív értékelés és értékelő normaképzés kölcsönhatásából, melyek közül az utóbbi a kritikatörténeti figyelem sokatmondó tárgya maradhat az előbbi érdektelenné válása után is."⁵⁴

A fenti gondolatokat elengedhetetlenül szükségesnek tartottam rögzíteni bevezetésként.

2. Valóságirodalom? Az irodalom valósága!

„Egyébként, egyébként lehet, hogy nem is Fábry Zoltán a legnagyobb szlovákiai magyar író (...)"⁵⁵ – írja Németh Zoltán. Valószínűleg igaza van, ezt e keretek közt nem tisztem vitatni, az azonban bizonyos, hogy a „stószi remete" Koncsol kritikusként való tevékenykedése idején meghatározó szereplője és megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt a csehszlovákiai magyar irodalomnak. Valóságirodalom-felfogásával – a szocialista realizmusnak ezzel a Fábry-adaptálta, s a szerzőkön rögeszmésen számon kért változatával – sokáig (néhány idősebb szerzőnél napjainkig...) meghatározója volt a csehszlovákiai magyar irodalom irányának. Valóságirodalom-felfogását, annak elméletét és gyakorlatát négy művében taglalja, csehszlovákiai magyar vonatkozásaiban a Kúria, kvaterka, kultúra, tágabb kontextusban pedig a Korparancs (1934), Fegyver s vitéz ellen (1937), s a Valóságirodalom (1967) c. könyvében fejti ki. Ez utóbbi bevezetőjéből⁵⁶ idézem néhány lényeges gondolatát:

– Az esztétikai törvényt a valóság kodifikálta.

– A szocializmus jelentette a valóságvállalást, a realizmust. A valóság lett a mindent eldöntő kritérium.

– A valóságirodalom első, eldöntő meghatározója csak az osztályharc lehet. –A valóság megtagadása, meghamisítása: az igazság meggyalázása.

– író a valóságot csak az igazság megsértése nélkül közvetítheti.

– A valóságirodalom: erkölcsi realizmus (...). A szocialista realizmus vagy erkölcsi realizmus, vagy semmi sem.

– A valóság: erkölcs. Az erkölcsöt a valóság váltja ki, provokálja és határozza meg. Valóság erkölcs nélkül elképzelhetetlen, s megfordítva: erkölcs elképzelhetetlen valóságvállalás nélkül.

– Csak a valóság és erkölcs maradéktalan egyezése adja, mondja és hozza az igazságot. A realizmus: erkölcsi valóság.

A fenti állítások csaknem mindegyike érdemes lenne önálló elemzésre. Sajnos azonban, a csehszlovákiai magyar irodalom szerzőinek többsége ezt nem te(he)tte meg, hanem – az irodalmi rendszeren kívülről bevitt, nem irodalomtudományi, de politikai és etikai elveit – kritika nélkül alkalmazták és számon is kérték. Koncsol aktív kritikusi gyakorlata idején három jelentősebb vita⁵⁷ bontakozott ki, melyben a Fábry Zoltán-i érvek az abszolút tekintély súlyával estek latba, olykor vulgarizálva is. Koncsol a második vitában mint apologéta, a harmadikban már mint megtámadott szerepelt. Kritikusi normarendszere szempontjából fontos ismernünk állásfoglalását, különösen az első és a második vitában. Egyrészt, mert a mesterként tisztelt Fábry Zoltán elveit hangoztatókkal szemben kellett fellépnie, másrészt, mert a vitákra saját normarendszeréből is sokat megmutató cikkben reagált.

A második vita, melyet vázlatosan ismertetni szeretnék, az Egyszemű éjszaka c. antológia megjelenése előtt pattant ki. A vita elindítója Szalatnai Rezső volt, aki az Irodalmi Szemlében⁵⁸ megjelent cikkében⁵⁹ a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalom haladó vonulatával való folytonosságot kérte számon a fiatal költőkön. Durva hangvételű pamfletjében tulajdonképpen a provincializmust kérte számon. A három cikkre többen is reagáltak (olykor útszéli hangnemben, de ez nem idegen a csehszlovákiai magyar irodalmi vitakultúrától), ezek közül Mács József cikkét emelem ki⁶⁰, mely nem Szalatnai vagy a fiatal költők mellett vagy ellen szól, hanem a nem túl népes kritikusgárda ellen emeli fel szavát, mely vezéralakjának ekkor már – 1970-et írunk, Fábry már inkább csak a tekintélyével van jelen, írásaival egyre kevésbé – egyértelműen Koncsol számít. Mács támadása azonban nem Koncsol, hanem elsősorban Tőzsér Árpád, az Egyszemű éjszaka c. antológia összeállítója ellen irányult, részben irodalmon kívüli okokból.⁶¹ (A csehszlovákiai magyar irodalmi élet abszurditására jellemző, hogy e súlyos támadások idején az antológia még meg sem jelent.) Mács azt írja: „azok, akiknek itthon kellene törődniök a vetéssel, az új hajtásokkal, azok nem járnak le aratni az alvidékre, azok máshova járnak, vagy egész mást csinálnak (...). Nincs idejük az aktív kritikai munkásságra, a kritikai munkássággal csak hivalkodnak – lám, ezt én is tudnám. A kritikusok senkit megbántani nem akarnak, hisz olyan kevesen vagyunk (...). S isten ments az Irodalmi Szemlében vagy más lapban figyelmeztetni az írókat veszélyekre, buktatókra. Ők a mindent értők pózában tetszelegnek (...), mert aki az érthetetlent nem érti, vagy az értelmetlen helyett mást akar, az maradi. S ha valahol Szalatnaival vitatkozni lehet, legfeljebb ott, hogy verseket marasztalt el, s nem az irodalom fejlődéséért, irányáért mindenkor felelős kritikát! A líra útvesztője kritikánk úttévesztése..."⁶²

E vádak, mivel az Irodalmi Szemle konkrétan meg lett nevezve, s a kritikával párhuzamosan bírálva volt annak szerkesztési gyakorlata is, majdhogynem névre szólóan annak szerkesztőinek, Tőzsérnek és Koncsolnak voltak címezve. Az Irodalmi Szemle 1970/3 számában Koncsol reagált minderre⁶³ A kritika tisztaságáért c. cikkében. A cikkben – maga az elemző vitairat minősítést adja neki, de nyugodtan kezelhetjük programszövegként – kifejti, a csehszlovákiai magyar irodalmi élet egészségtelen, ennek fő oka a napi politikával való szoros összefonódás (s a politikai rendszerrel kapcsolatban a korban rendkívül merész megállapításokat is tesz, például, hogy az iskolarendszer nem kellően hatékony, fejletlen, s ennek hátterében az ismert okokat kell látnunk; vagy hogy nem nyílik lehetőség világirodalmi – de még a magyar irodalomra és kultúrára való – kitekintésre sem; Ül. hogy zűrzavaros a fiatal költőket körülvevő világ.) Nem lehet esztétikának tekinteni azt, ami a szép és a specifikum keresésén túl politikai, mi több, politikai-taktikai szempontokat von be az elemzésbe. Az eszközeiben „vígeposzi természetű" vitának nincs alapja, versek közlése ellen nem érdemes tiltakozni, s egy sereg tudós ismeretét számon kérni fiatal költőkön, a kritika feladata elsősorban a türelem velük szemben. Koncsol rámutat, hogy a vitázók szempontjai nem tudományosak, a fiatalok verseinek zűrzavara helyett több joggal beszélhetünk a kritikai szempontok zűrzavaráról, ill. azok hiányáról. Kifogásolja, hogy nem mint önálló szubjektumokat, hanem mint „fiatalokat" kezelik őket, tehát a kritikai szempontok mindennemű differenciáltságra való törekvést mellőznek – ez sem tekinthető esztétikaközeli álláspontnak.

Szalatnai a fiatalok verseiből – nem szükségképpen a Fábry Zoltán formálta normák hatása alatt, de azoknak megfelelően – a valóságot (horribile dictu a csehszlovákiai magyar valóságot) hiányolja. Koncsol válasza: „Először kérdés, hogy szólhat-e a művészet valamiféle ellen-valóságról, a nincsről, a nem létezőről, a semmiről? A művészetlélektan egyik alaptétele, hogy még a legképtelenebb képzet is a valóság elemeiből áll össze." A továbbiakban kifejti, a valóság „messze elkerülése" és „megtagadása" nem ugyanolyan súllyal esik latba. Rámutat a bírálók terminológiai általánosításaira, az egzaktság legcsekélyebb igénye nélkül alkalmazott esszéisztikus kifejezésekre.

Koncsol ebben az írásában Szalatnai valóság(irodalom)-felfogásával vitázva eljut addig az állításig, hogy a „fiatalok" által megragadni próbált virtuális valóság (de valóság!) teljesebb, mint a Szalatnai-számon kérte valóság. Fried István jegyzi meg: „Mindketten (ti. Koncsol és Tőzsér – K. L.) a csehszlovákiai magyar irodalom valóságából indulnak ki, egy kicsit polemizálva a mesterként tisztelt, de nem bálványként imádott Fábry Zoltánnal."⁶⁴ A fenti programszövegből láthatjuk, Koncsol szempontrendszere távolodóban volt Fábry valóságirodalom-felfogásától, de nem olyan radikálisan, mint Tőzsér Árpádé, aki Az irodalom valósága c. könyvében – mely ugyanebben az évben, 1970-ben jelent meg – ki/megfordítva Fábry terminusát kifejti, a valósághűség, a külső, objektív valóság „tartalomnak gondolása" nem lehet esztétikai mérce. Mivel minden normarendszer értelemszerűen megfelel a belőle elvont normáknak, ha a valóságot erőszakoljuk rá mérceként a művekre, előfordulhat, hogy a kritikában ennek következtében „a mérce tér vissza bumerángként." A kritikus számára az irodalom a valóság részeként értelmezendő és írandó le, nem pedig ilyen vagy olyan valóság irodalmaként.

2.1. A fenti vitairaton túl a szerzőnek még két kritikával kapcsolatos megkerülhetetlen programszövegéről kell említést tenni, a Kritikai jegyzet a kritikáról⁶⁵, és a Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről⁶⁶ címűről.

Az előbbiben egyértelművé válik Koncsol kritikafelfogása (annak ellenére, hogy nem irodalomtudományos igénnyel megírt, hanem inkább a publicisztikához közelítő írásról van szó). Mint arra már dolgozatom 1.3. részében utaltam, Koncsol önértelmezése szerint nem autotelikus kritikát művel, ebben az írásában pedig konkrétan nyelvivé is teszi: „Rádöbbentem, hogy bűnös tartozásaim (Kiemelés – K. L.) vannak az élő irodalommal szemben (...)."⁶⁷, ill. „A kritikának kellő alázattal kell közelednie a műhöz, amelyért és amely által létezik, s amely az új nemzedékek számára, a maga dinamikus fejlődésében új törvényeket szab, régieket ront vagy módosít."⁶⁸ S teszi ezt a kijelentést azután, hogy feltette a kérdést: a kritika van-e a művészetért vagy a művészet a kritikáért?

Koncsol a normatív értékelést helyezi előtérbe; ugyanakkor ellentmondásra bukkanhatunk a szövegében: törvényszabó kritikáról beszél, azaz elsődlegesen létező normakészletet tételez, fentebb pedig ezt írja: „a fenyő a tölggyel nem magyarázható, sem a tölgy a fenyővel, végső fokon minden jelenség csak önmagával magyarázható."⁶⁹ Ha helyt adunk ennek a megállapításnak, az így nyert (ti. az „önmagából magyarázással") kritériumokat nem tudjuk érdemben felhasználni az értékelésben, mivel „minden mű szükségképpen megfelel a belőle elvont (...) normáknak."⁷⁰ Kell, hogy legyen tehát egy már létező normarendszer.

A már említett, politikai rendszerre történő utalások is megtalálhatók a szövegben. Ezeken túl Koncsol pontos, eleven, gyors, megértő kritikai reakciókat vár, s ezeket az irodalmi élet intenzívebbé tételétől és az elméleti apparátus árnyaltabb, finomabb alkalmazásától reméli. Elsődlegesnek tételezi az objektivitást és a kritikus beleérző képességét: „Én a kritikust örökifjúnak képzelem, aki lépést tart a korral, a fejlődéssel, és szívében egymást egészíti ki a hagyomány és a modern. (...) Minden egyes művészi pályának megvannak a maga sajátszerű különleges törvényei és ezeket a használni akaró kritikának ismerni kell, tisztelnie kell, különben csak árt, rombol."⁷¹

Filológiai eszközökkel nem, vagy csak nehezen igazolható, de mindenképp érdemes megfontolás tárgyává tenni, hogy nem allegorikusan beszélt-e Koncsol, mikor a következőket írta a polgári (!) társadalomról: „(...) A kritika sem működhetett ilyen irányban, mert fegyverei közé tartozott a süketnéma agyonhallgatás és a sanda ferdítés, a rosszindulatú gáncs és a gyilkos dorong. Ilyen fegyverek bevetésével a kritika eleve nem tölthette be elsőrangú szerepét, azt, hogy minden igaz értéket közvetítsen a társadalomnak (...)."⁷²

2.1.1. A Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről c. cikk 1968 augusztusa után készült, s szemlélete ennek köszönhetően, ill. az előző cikk megírása óta eltelt öt év magánéleti eseményeinek betudhatóan⁷³ sokat radikalizálódott; itt már egyenesen a csehszlovákiai magyar szellemi – s benne kritikai – élet nyomoráról beszél. (Nyíltan mutat rá az államfordulatok nyomán bekövetkező szellemi és anyagi veszteségekre, arra, hogy a szellemi nyomor tágabb társadalmi-történelmi kontextusban magyarázható csak meg hitelt érdemlően, s hogy ezt még évtizedekig nyögni fogja a felvidéki magyarság – és milyen igaza volt; Koncsol hasonló típusú írásainak egy majdan megírandó nemzetiségtörténetben nagy szerepe lesz, kritikatörténeti szempontból azonban nem foglalkozhatom ezek bővebb elemzésével.) Azt írja, az irodalmi élet valamennyi szellemi tevékenységforma közül a legfejlettebb, mert a legszervezettebb, de mértékadó kritika híján a normák anarchiája uralkodik. A kritika hiányának okai közt ott szerepel a műveltség, az invenciózus törekvések hiánya; a mindent átható személyes kapcsolatok szövevénye, az irodalmi népfrontpolitikából következő elnéző magatartás, az utánpótlás hiánya. Egzisztenciális okok is hátravetik a kritikát, pusztán kritikai tevékenységből nem lehet megélni, így „az irodalmat mind az író, mind a kritikus másodlagos ügyként kezeli."⁷⁴

Ezek függvényében kétségbe vonja, hogy beszélhetünk-e egyáltalán kritikai törekvésekről, s ha igen, a kritika ilyeténképpen be tudja-e tölteni a feladatát – be tud-e tölteni bármilyen feladatot. A csehszlovákiai magyar irodalom számára egyetlen lehetséges esztétikai mértékrendet ismer, az egyetemes irodalom kontextusát, azonban európai szemhatárú kritikusok híján... Pedig csak az intenzív kritikai tevékenység alakíthatna ki pezsgő intellektuális légkört, amely fokozatosan az irodalom színvonalasabbá válásához vezetne.

Továbbra is elítéli az esztétikán kívüli szempontokat, azok beemelését az értékrendbe, ill. számonkérésüket az irodalmi műveken. Ebben (is) látja a kritika korabeli állapotának – csődjének – okát. Mint írja, „szellemi életünknek független kritikusokra van szüksége, s ez mind kritikai hitvallásukra (esztétika-központúság), mind gyakorlati tevékenységükre (a kritika mint hivatás, mint főfoglalkozás, tehát mint fő jövedelemforrás is), mind az irodalmi életben elfoglalt helyzetükre (saját sajtóorgánum) vonatkozik."⁷⁵

Sürgeti – ami csak 1992-ben (!) következett be, szellemi életünk mérhetetlen kárára – egy másik irodalmi folyóirat megteremtését, ahol hangsúlyosabban jutna szóhoz a kritika. Belső irodalomszemléletet követel a kritikától, a művészi alkotófolyamat immanens törvényeinek feltétlen tiszteletét. Ezzel párhuzamosan felrója a napi kritikai gyakorlatnak a zsurnalizmust, ami felületességet von maga után; ill. a differenciálatlan kritikai műfajok is a csehszlovákiai magyar irodalomkritika színvonaltalanságáról árulkodnak, a felkészületlen bírálóknak leginkább az „átmeneti műfajok", ahogy Mészáros Károly írta: az elnyújtott recenziók felelnek meg, mert „a tiszta fajú bírálathoz műelemzési készség, a tanulmányhoz széles körű elméleti tudás, az esszéhez pedig merész képzelet, gondolat és fejlett szépírói érzék kell."⁷⁶

Koncsol ekkor még a jövőt a körülményekhez képest optimistán látja, esélyt lát egyfajta kritikusi arcvonal jövőbeli kialakulására.

3. AKísérletek és elemzések és ami előtte volt – az „emberkereső" Koncsol

3.1. Koncsol első publikációja 1954-ben látott napvilágot.⁷⁷ A hatvanas, hetvenes években viszonylag rendszeresen jelennek meg fordításai, kritikái, tanulmányai, ehhez képest önálló kötete, a Kísérletek és elemzések csak 1978-ban kap nyomdafestéket. A kötetet a kritikusok pozitívan fogadják. Ez elsősorban annak tudható be, hogy nem „hagyományos" első kötet, hanem „húsz esztendőnyi nekigyürkőzés (sic!) eredménye. Szokatlan dolog még a csehszlovákiai magyar irodalomban is, hogy valaki ilyen megkésve (igaz, nem elkésve), ennyi közhasznúan eltöltött év (Kiemelés – K. L.) után jelentkezzék először önálló kötettel. (...) A tanulmányok, esszék és dolgozatok – elvileg legalábbis – már korábban kötetté állhattak volna össze."⁷⁸ Koncsol szakmai tekintélyének gyökereit és kritikusi gyakorlatának indulását tehát nem az első kötet, hanem a dolgozatom 1.1. pontjában felsorolt szövegek, 111. a kötetbe felvett szövegek folyóiratban történt publikálása⁷⁹ körül kell keresnünk. (A „szakma" magyarországi képviselőinek figyelmét azonban nem elsősorban csehszlovákiai magyar irodalmi tárgyú írásaival hívta fel magára – a határon túli magyar irodalmakat az anyaországban mint periférikusat, hobbiirodalmat kezelték/ik, s csak specialistái foglalkoznak vele –, hanem irodalomtörténeti esszéivel, precíz, pontos elemzéseivel és a zeneesztétikában való jártasságával.) Így elsőként ezeket tárgyalom.

A Kísérletek és elemzésekbe beválogatott tanulmányok nem képeznek korszakhatárt, Koncsol későbbi köteteibe is felvett a Kísérletek és elemzések megjelenése előtt keletkezett tanulmányaiból.⁸⁰ A Kísérletek és elemzések szikárságának magyarázatát a rendkívül tudatos szerkesztésben kell keresnünk, ill. abban, hogy szerzőjük a legjobbat akarta nyújtani, s a korabeli könyvkiadási (v)iszonyok között ennyire volt lehetősége.⁸¹ A csehszlovákiai magyar irodalom kutatásának specialistája, Görömbei András fel is figyel a megszerkesztés tudatosságára: „Olyan ez a szigorúan szakszerű tanulmánykötet, mintha lírai vallomás lenne: a szó teljes értelmében kompozíció, négy tétele van -négy ciklusa – s ezek egymást is építik, magyarázzák."⁸² Ebbe a kimondottan precízen

átgondolt szerkezetbe nem fértek bele – az egyébként még napilapközlés esetén is nagyon színvonalas – írásai. Furcsán hangzik, de pozitívumként kell kiemelnünk azt, hogy elemzései a művekre irányulnak, mivel a korban ez egyáltalán nem volt általános jelenség; a művön túl pedig az emberre. Egyrészt magára a szerzőre, másrészt az egyes művekben rejlő humánum feltárására. Ebben Fábry, s a „titokzatos és kaotikus vox humána"⁸³ hatását kell keresnünk, de emberközpontú világképének gyökereit a családjában több nemzedékre visszamenő honorácior hagyományban is kereshetjük. Ilyeneket ír:

„Amit elmondok (...), egy kritikus portréjának megrajzolása. (...) Turczel (...) nem átvette, hanem átélte Fábry elveit. (...) Turczel rátermettsége vitathatatlan. (...) Kiegyensúlyozott ízlés, érzék a legújabb kori irodalmi problémák iránt, széles látókör és szüntelen intenzív érdeklődés, megnyilvánulásaiban pedig közvetlenség, szeretet és még a legélesebb ítéleteken is átsugárzó emberi melegség – ezek az erények avatják Turczelt a szlovákiai magyar irodalom értékévé."⁸⁴

„Az egyéniség nem zárja ki az igazi, mély, lényeges egységet. Minden nagy életmű örök, mert emberi: igaz és szép."⁸⁵

Feuchtwangerról szólva ezt írja: „Franklin Benjámin a regény legközpontibb, legsúlyosabb, markáns vonásokkal kidolgozott alakja."⁸⁶ S egész bírálatát a jellemábrázolásra építi fel.

„Nem volna-e Szőke írói fejlődésének helyes útja az, ha nem darabolná szét önmagát túlságosan sem tematikai, sem pedig módszertani végletek között."⁸⁷ S a bírálat hátralevő részében is behatóan vizsgálja Szőke jellemábrázolását.

„A művészet sohasem szakadhat el az embertől, s nagyon jó, üdítő élmény egy elgépiesedő, automatizálódó, atomizálódó és kibernetizálódó világban ilyen szép, egyszerű, emberi figyelmeztetést hallani" – írja Ozsvalddal kapcsolatban.

Osborne-hoz is a Dühöngő ifjúság lelkialkata felől közelít⁸⁸, ahogy Miller világába is a Nevadában élő emberek jellemábrázolásán keresztül kalauzol.⁸⁹

Tőzsér első kötetéhez is a (közösen megélt!) emberi sor irányából közelít:

„A szavak tizenkét-tizenhárom éve kínozzák Tőzsért. Meghajszolták Komáromban, ahol érettségire készülve, még az ötvenes évek elején vad bölcseleti viták és lelkes mozgalmi munka tüzében, hol egy diákszobán, hol a Jókai-szigeten, magunk is mint önzetlen és csak az ügyért-égő romantikus Jókai-hősök formálódtunk – és közben kissé deformálódtunk is."⁹⁰

Folytathatnám a sort érveimet alátámasztó Koncsol-idézetekkel, de ennyi is bőven elegendő azok belátásához. Ez az emberközpontú tendencia folytatódik a Kísérletek és elemzésekben. Ezzel kapcsolatban írja Szeberényi Zoltán: „elsősorban az ember érdekli, maga a hős, kevésbé a megjelenítés problémái."⁹¹

3.2. Annak ellenére, hogy – Szeberényi szerint – nem elsősorban a megjelenítés problémái felé fordul, hanem az ember felé, ebben nem valamiféle kívülről bevitt „humánideológiát" kell keresnünk, mint amilyen Fábry esetében a politikum vagy az etika. Noha az ebben a periódusban keletkezett bírálatok középpontjában az ember áll, a humánum kifejeződésének vizsgálata nem telepszik rá az esztétikai érvekre, elnyomva azokat. Ennek az időszaknak a bírálatait (valahogy) így tipologizálhatjuk:

3.2.1. Az első mondat igen nagy jelentőséggel bír. Koncsol általában frappáns, rövid, lényegretörő bevezető mondattal kezdi írásait. Ezek általában egyszerű, ritkábban összetett kijelentő mondatok, melyekben saját írása tárgyáról vagy a bírált mű szerzőjéről tesz megfellebbezhetetlen állításokat. Pl.: Bírálatokat bírálni nem könnyű feladat.; Feuchtwanger szerint a történelmi regény szerzője a jelent akarja ábrázolni.; Szőke József a rövid széppróza művelője.; Gondolom, az olvasó szereti Ozsvald verseit.; A szavak tizenkét-tizenhárom éve kínozzák Tőzsért.; Az elmúlt időszakban hat csehszlovákiai magyar költő verseskötete jelent meg stb.

Az alábbiakban külön fejezetekben vizsgálom az egyes műnemekre irányuló módszerét.

3.2.2. Drámával – mint kritikusaink általában – ritkán foglalkozik. Két dráma-kritikája van mindössze: a Hadüzenet a világnak, melyben John Osborne Dühöngő ifjúság c. drámáját elemzi; ül. A magány drámája (John Steinbeck „Egerek és emberek" c. művéről – így az alcím).⁹² Mindkét írásban tágabb kontextusban vizsgálja a műveket. Az elsőben a gyarmatait fokozatosan elveszítő Brit Birodalom (sic!) össztársadalmi szintű rezignáltságára vezeti vissza a drámát, Ül. vele párhuzamosan az Angry Young Men fellépését. Noha átláthatóan felvázolja a dráma szerkezetét, nem ez, hanem az emberábrázolás – Jimmy, Alison, Cliff, az ezredes jellemzése – az, amivel közelebb viszi a drámát az azt esetlegesen nem ismerő olvasóhoz. Elemzése túlmutat a drámán, mikor azt vizsgálja, hogy lehetne még ennél is sokkal jobban kibontani a témát: „Jimmy egy igazi tragédiának igazi hőse lehetne, de ebben a keretben inkább lehetőség."⁹³ A nyelv oldaláról is elemezve a drámát megállapítja: „Osborne nyelve rendkívül kifejező ... Jimmy statikus figura, s egyetlen fegyvere a szó. A világsikert épp szókimondásának köszönheti."⁹⁴ A nyelv plasztikusságában, erőteljességében látja a dráma diadalát. Nagyon fontos ez, hisz a dráma egy „pártos" értelmező számára tökéletesen felkínálja a „dekadens polgári osztály" szidalmazásának lehetőségét, a nem kellően osztályharcos szemlélet és a szocialista erkölcstől való elhajlás bírálatát -hasonlóra bőven volt példa a nyugati irodalmakkal kapcsolatban. Ezzel szemben Koncsol a hitelesebb, esztétikai irányt választotta.

A Steinbeck-dráma elemzésekor a csehszlovákiai magyar színházi viszonyok alkotják a tágabb kontextust. Ez a bírálat más, összetettebb, mint az előző; négyféle megszólalásmód ötvöződik benne: közírás (a csehszlovákiai magyar színházi viszonyok és távlati lehetőségek), színikritika, irodalomtörténet (Steinbeck összefoglaló pályaképe), ill. a dráma bírálata. Terjedelmi szempontból ez utóbbi annyit tesz ki, mint az előző három együttvéve, azonban most majdhogynem csak tartalmi összefoglalóra szorítkozik, nyilván terjedelmi korlátok miatt.

„Ennyi talán a dráma pozitív, bíztató mozzanata, és ha ennyi sem volna, akkor is elvégezné a maga feladatát, mert az ábrázolt viszonyok egyértelmű elutasításával gondolatokat ébreszt és cselekvésre

bír. Ennél többet egy írótól és egyetlen drámától sem várhatunk." Az irodalomtól elsősorban gondolkodtatást vár el, nem pedig a (napi) politika kiszolgálását.

Koncsol drámaelemzéseiben is jelen van a zeneiség, a Steibeck-dráma színrevitelével kapcsolatban megjegyzi: „...több mozgásra lett volna szükség, valami crescendo-decrescendo szerű mozgásra"; a Dühöngő ifjúságba pedig jazz-zenét hall bele: „Jimmy szeret trombitálni, jazz-zenekara is volt már, s a darabban is a prímtrombitás szerepét játssza, mert az egész darab hangulata valami jazz-zenekar bizarr hangszíneire emlékeztet."⁹⁵

3.3.3. Regények és novellák ritkán képezik kritikusi gyakorlatának tárgyát ebben az időszakban (is). A Kísérletek és elemzések megjelenésével lezáruló periódusban mindössze nyolcszor, ebből két alkalommal összefoglaló jelleggel (A csehszlovákiai magyar irodalom 1964-ben, Tizenkét hónap tíz könyvéről), hat alkalommal pedig egyes szerzőkre koncentrálva. (Lion Feuchtwanger, Szőke József, Duba Gyula kétszer, Arthur Miller, Gál Sándor).

Ezekben az önálló kritikáiban – melyekben a megjelenítés problémái mellett (olykor előtt) az emberé a főhangsúly – az értékelő mozzanat kevésbé hangsúlyos az elemzővel szemben. Ez valószínűleg Fábry és Turczel pedagógiai kritikájának hatása, hisz a gyönge termést – bár, mint arra dolgozatom 1.2. pontjában utaltam, a kritika és az irodalom egymásra hatása az elhanyagolhatóságig áttételes – agyonnyomná a súlyos bírálat, s különösen igaz ez a csehszlovákiai magyar irodalomban mindig gyöngébb prózára.

Regényelemzéseiben – akkor is, ha külföldi, tehát a csehszlovákiai magyar irodalomkritika által „agyonnyomhatatlan" művek bírálatáról van szó – nem elsődlegesen regénypoétikai oldalról közelít az alkotásokhoz, hanem egyrészt a már (talán túl)hangsúlyozott emberábrázolás, másrészt a történelmi-szociografikus háttér (hitelességének) vizsgálatával. Ez utóbbi iskolapéldája Feuchtwanger⁹⁶ elemzése, melyben a XVI. Lajos korabeli Franciaország társadalmi és politikai viszonyai elemzésének közel akkora teret szentel, mint a jellemábrázolásnak, melyet körültekintő alapossággal végez el, a „gyönge, tehetetlen" XVI. Lajossal a „robosztus és egészséges" Franklint állítva szembe. Ugyanilyen műgonddal mutatja be a Lajos körüli társaság/társadalom jellegzetes alakjait, a regény jellemeiről több mondanivalója van, mint magáról a regényről, melynek elsősorban társadalomtörténeti vonatkozásait – s lévén szó történelmi regényről, mely a „jelent akarja ábrázolni" –, a jelenhez való viszonyulását vizsgálja. Ez utóbbi felfokozása végett a Franciaország – USA – Anglia, ill. USA – Szovjetunió – hitleri Németország párhuzam kissé erőltetettnek tűnik, s nem bizonyosan minden vonatkozásban helytálló. Miller Gyújtópontját vizsgálva elsősorban az amerikai társadalom fasizálódásának veszélyére hívja fel a figyelmet, Newmann, a főhős jellemét elemezve. A Kallódó emberekről gondolkodva a nevadai konzerválódott társadalommal a háttérben a három nevadai archetipikus férfialak és Roslyn szerelmi sokszögét állítja elemzése központjába, bár az előzőekhez képest a regény meséjének mesterkélt romanticizmusát és szimbolikus világát jobban kidomborítja.

Az egyik novelláskötet elemzésébe saját kritikusi ars poeticáját is beleszövi: „az író tehetségének tartozunk azzal az igényességgel, amellyel most itt első kötetének elemzéséhez hozzálátunk. Szőkének ez semmiképp sem árthat."⁹⁷

Novellaelemzéseiben – leszámítva Duba-nagytanulmányát⁹⁸ – a szociografikus mozzanat a háttérbe szorul, átadva helyét a stílusrétegek, ill. a cselekményesség, a szerkezet vizsgálatának. Szőke-kritikája formai szempontból klasszikusnak mondható, első felében a mű erényeit veszi számba, kiemeli, Szőke jó elbeszélő, mivel birtokolja a novellaíráshoz szükséges sajátságokat, a drámaiságot és a tömörséget, hiteles lélekábrázolására és beszéltetőkészségére is rámutat, példával illusztrálva; majd a kritikaírásban panelnak számító kifejezéssel (Fel kell azonban hívnunk a figyelmét művészetének bizonyos könnyen leküzdhető fogyatékosságaira is.) belekezd a negatívumok ecsetelésébe. Ebben a mondatában is nyilvánvalóvá válik pedagógiai szándéka és emberközpontúsága. A hibára elsősorban a szerző figyelmét szeretné felhívni, úgy, hogy a felhívás eleve magába foglalja a biztató momentumot, nem válik ledorongolóvá. A bírálat 1959-ben készült, a csehszlovákiai (magyar) irodalomra az irodalmi rendszer egészének szintjén jellemző a sematizmus, a „traktoros költészet" és a partizánregények. Koncsol viszont csak a szerkezeti hibákat, a szerkezeti egység hiányát, olykor a nyelvi ökonómiára való törekvés hiányát rója fel Szőkének. Írása zárlatában is a pedagógiai hangsúly dominál, de nem kioktató módon."

Gál- és Duba-kritikája már nem ilyen kétpólusúan van felépítve. Gál harmadik kötetét elemezve felhívja a figyelmet, Gál az utolsók közül való, akik a szülőföld táját (sehol nincs/nem lehet kimondva, de nyilván a szocialista iparosítás és mezőgazdasági szövetkezetesítés miatt bekövetkező szerkezet)változása előtt láthatta, s ilyen emlékeket őriz róla. Ez később a Nemzedékem útjainban nemzedéki jegyként konstituálódik majd.

Ma úgy mondanánk, biopoétikusnak tarja Gál novelláit, melyek poétikájának legitimációs alapját a test szükségletei – elsősorban az érzelmek nélküli, állatiassá sivárodó szex – adják. A kritikáit 1975-ben írta. Ekkor már – nemzedéke, elsősorban a nyolcak verselemzéseinek, ill. Duba prózaelemzéseinek betudhatóan – kialakulóban van Koncsol fogalomrendszerében a csehszlovákiai magyar irodalmi „antihős-tipológia", mely majd az Ívek és pályákban teljesedik ki. Ebbe Gál kötete is jól beilleszthető. A gáli antihős képtelen a nővel tartós kapcsolat kialakítására, a szexuális kapcsolatban beteljesedni nem tudó, megcsömörlött, enervált férfi; ezt Koncsol valamennyi novellában kimutatva megállapítja, Gál novelláit mitikus és realista novellákra oszthatjuk, s a kettő között „fölsejlik egy halvány, de kétségtelen középső út, a jelképes prózáé."¹⁰⁰

Ebben a kritikában inkább az elemzés, a kötet lehetséges hármas felosztása és ennek igazolása hangsúlyozódik.

Duba írásainak magas kritikai értéket tulajdonít, kritikusi tevékenysége során igyekszik mindvégig figyelemmel követni Duba műveit. Első novelláskötetére is rögtön felfigyel. Elsősorban a morális célzattal íródott, magánjellegű problémákat elemző, pszichológiailag jól motivált novellái művészi erényeit dicséri, azt, hogy nem futtatja idillbe a cselekményt, s hogy nem dolgozik mindenáron csattanóra. Ahol ezt teszi, gyakran korszerűtlen, logikátlan megoldásokhoz vezet. Megemlíti, hogy a modern művészet kialakította elemek (víziók, ismétlés, visszaforgatás, előrevetítés, a tér és idő szabadabb kezelése¹⁰¹) szervesen illeszkednek Duba novelláiba. Bírálja néhány novella állóképszerűségét, cselekménytelenségét: „a novella mégsem lehet statikus, nem lehet állókép, alapeleme a dinamika, a mozgás."¹⁰²; az írói reflexiók cselekményt megzavaró hatását, valamint helyenként az elnagyolt ábrázolást.

Duba első regényét, a Szabadesést is novelláival párhuzamosan, ill. a novellákat a regényre vonatkoztatva vizsgálja. Megállapítja, Duba tulajdonképpen novellista, ez a regénye is novellákból épül fel, ill. több novellájában potenciálisan benne rejlik egy Szabadesés-szerű regény, melyhez Koncsol magas kritikai értéket társít, amit a főalak, Morvai tetteiből, de nem azok tartalmából, hanem azok puszta meglétéből vezet le. Morvai cselekvése a megfigyelésre, emlékezésre, tér- és időviszonyok szembesítésére korlátozódik.

Vizsgálva a Morvaival kapcsolatban álló nőalakok rendszerét megállapítja, Morvai nem bizonyosan az a hőstípus, aki képesnek mutatkozik tartós kapcsolatra. Kimutatja, a Szabadesés három meghatározó nőalakja köszön vissza majdnem az összes Duba-novellában. Ezeket elemezve a változó világban helyét kereső embert, azaz a dubai jellemeket állítja vizsgálata középpontjába. Megállapítja, Duba szemléletét „paraszti arisztokratizmusnak" nevezhetnénk, ez az emberábrázolásban érzékelhető, ahogy a perifériára szorult, esett embereket megjeleníti. Duba prózája értékhordozójának az iróniát tartja, mely általában egy magatartás, egy erkölcs¹⁰³ kritikájaként konstituálódik.

Munkája befejezésében választ kaphatunk arra a kérdésre, miért foglal el olyan fontos helyet Duba a személyes kötődés(ek)en túl. Ezt írja: „Teljesen költői magatartás ez: ki vagyok én, és milyen a világ, amely énbennem él. Morvai szüntelenül alakuló szubjektumának és a mozgó valóságnak ebből az összjátékából olyan tájékozódási rendszert épít ki Duba, amelyhez bárki hozzámérheti magát, s általa a saját koordinátáit is kiszámíthatja."¹⁰⁴

Noha Dubáról írja, hogy tájékozódási rendszert épített ki, ugyanez róla éppúgy elmondható. Sok mű és társadalmi jelenség kritikáját nem végezhette el, ideológiai okokból tompítani kellett a bírálatok élét. Épp ezért fontos – eltekintve az alább elemzendő két írószövetségi beszámolótól, melyeknek a teljesség igényével kellett megíródniuk –, mit tesz (nemcsak) kritikai vizsgálódásai tárgyává. Témaválasztását mint beszédes hallgatást is felfoghatjuk. Ez azonban lehetőségeimnél tágabb elemzést igényelne, mivel nem elsősorban kritikáiban manifesztálódik.

Koncsol – sok kortársától eltérően – nem a pártra, a népre, a csehszlovákiai magyar valóságra, hanem önmagára vonatkoztatva olvas, mint ahogy az a fenti idézetből is nyilvánvaló. Elsősorban önmagát keresi a szövegekben. Ezért van, hogy inkább a líra felé fordul, ill. az olyan prózai szövegek felé, melyekben a(z anti)hős intenzív belső élete tematizálódik. Duba Morvaijával való lelki rokonsága nyilvánvaló. „Koncsol László gyermekként, diákként, katonaként, férjként vagy tanárként Dél-Szlovákia mindegyik kistáján élt hosszabb-rövidebb ideig."¹⁰⁵ Faluból a városba került értelmiségi, szerkesztő, aki a homogén magyar közegből került a szlovák nagyvárosba, de ez már nemzetiségtörténet.

3.2.3.1. Míg önálló kritikai jellegű írásaiban az elemzésé a főhangsúly, a két, egyévnyi könyvtermést bemutató munkájában szükségképpen az értékelésnek kell előtérbe kerülnie. Ezekben a beszámolókban a korlátozott terjedelem nem teszi lehetővé a hosszú fejtegetést, ezért Koncsol – stílusától eltérően, melyre inkább a szociologizáló elemzés és a jobbító, pedagógiai irányultságú bírálat a jellemző -radikálisabb megfogalmazásra kényszerül.¹⁰⁶ Az írások – mikroelemzések (?), miniesszék (?) – bizonyítják, Koncsol, ha kell, tömöríteni is tud, miközben – épp a tömörség rákényszerítette lényegre való törekvés okán – éppoly objektív, részrehajlás nélküli, művészetközpontú tud maradni, mint hosszabb elemzéseiben.

Zárókövetkeztetése – „Sok eredmény, még több ígéret, s ami az ígéretek beváltását lehetővé teszi, egyedül a művészi mérték szigorítása, az írói elmélyülés"¹⁰⁷ szükségképpen eufemisztikus, hisz az az évi könyvtermés még ilyen mérsékelt optimizmusra sem bizonyosan ad okot. Inkább a bevezető állítások egyike a helytálló: „Irodalmunk, s benne prózánk is leküzdötte az indulás gyermekbetegségeit, s ma már szolid (Kiemelés - K. L.) művészi színvonalra fejlődött. Persze, továbbra is fejlődő, mindenekelőtt pedig kísérletező próza ez, mind a termék erejét, mind egyes művelőit tekintve."¹⁰⁸

Koncsol ezekben az írásokban is igyekszik a művek pozitívumait keresni (még ha ez olykor nehéz is), s ezeket állítja elemzése előterébe. A novellásköteteknél a cselekményességet, tömörséget, drámaiságot, a hiteles lélekábrázolást díjazza, amit elvetendőnek tart, az a publicisztikus stílus és eszközök alkalmazása. Emiatt marasztalja el Dávid Teréz könyvét: „Talán a belső távlat, az író tárgy fölé emelkedése és higgadtsága hiányzott ahhoz, hogy egy igényesebb műfajban is értéket alkothasson."¹⁰⁹

A regényirodalom fejlődéséről azt írja, örvendetes, hogy a legkülönbözőbb zsánerek képviseltetik benne magukat. S ez minden pozitívum, ami az 1964-es év regényterméséről elmondható, ezek a művek efemer jellegűek, mára mind jótékony feledésbe merültek, talán Dobos Messze voltak a csillagok-ját leszámítva. E művek irodalmi értékének alacsony foka átsüt Koncsol írásain is. Noha – mint írtam, nem könnyen – rámutat a művek pozitívumaira, ezek azonban irodalmi mércével mérve nem jelentősek; nem értékhordozók: érdekes, jó stílussal megírt munka, nem sematikus, érdekes kísérlet, nagyszerű alkalmat nyújt a szerzőnek, hogy az embertelenségről kimondja mindazt, ami eddig kimondhatatlan volt, a forma sok lehetőségét kihasználja. Ezek bizony nem kifejezetten pozitívan minősítő állítások. Csak annyit mond a regényekről, hogy nem olyan rosszak. Ezzel szemben el kell, hogy marasztalja a szerzőket, s ezt már inkább esztétikai alapon teszi. Egri Viktornál az öncélú pszichologizálást, a szerkezet hibáit; Szőke Józsefnél a reflexiószerűséget, a kidolgozatlanságot, az aktuálpolitikai vonatkozásait (s ezen keresztül burkoltan annak termelésiregény-mivoltát); Ordódy Katalinnál a sekélyességet, a befejezés előreláthatóságát; Szabó Bélánál a didaxist, a célzatosságot, vontatottságot, unalmasságot, cselekménytelenséget; Dobos Lászlónál a főhős meditatív jellegét bírálja.

A Tizenkét hónap tíz könyvéről c. összefoglalóban tágabb keretek állnak rendelkezésére. A tíz könyv közül hét prózakötet, ezek a következők: Lovicsek Béla: Hosszú éjszaka, Lóska Lajos: Tábortűz a Vöröskőn, Gál Sándor: Első osztályú magány, Bereck József: Vihar előtt, Zs. Nagy Lajos: Emberke, küzdj!, Dávid Teréz: Látomások, ill. Egri Viktor: Festett világ. Noha ez a termés némiképp több bizakodásra ad okot, mint a tíz évvel azelőtti, a felsorolt szerzőkből is nyilvánvaló, messze nincs szó egyenletes minőségről. Ekkor írja le Koncsol meghaladhatatlan nagy igazságainak egyikét, mely szerint a csehszlovákiai magyar irodalomnak „meghatározó vagy megkülönböztető jegye, hogy szabadon és szinte korlátlanul dőzsöl benne a dilettantizmus és a selejt."¹¹⁰ E kijelentést a hét prózakötet közül Lovicsek Béla partizánregénye, Lóska Lajos munkásmozgalmi regénye, valamint Dávid Teréz frázisos publicisztikakötete bizonyosan alátámasztják. E hármat éri Koncsol legélesebb bírálata.¹¹¹ A „mozgalmi" regények esetében bírálata azok elhibázott szerkezetére is irányul, ha az SZNF-et törvényszerűnek tudhatjuk be, mire a sok véletlen Lovicseknél, valamint a célzatos, hihetetlen előadások, a valószínűtlen nemzetiségi összefonódások, a papírszerű figurák. De ugyanilyen rossznak tarja a – bizony, gyakran nevetségesbe hajló – Lóska-regényt, ahol az „állhatatosan szűz" Erzsi, mintegy küldetéses prostituáltként testét a munkásmozgalom szolgálatába állítja. Megjegyzi: „mindkét szerző jobban tette volna, ha szerényebb eszközökkel, riportokban, (...) emlékezik meg a tárgyalni kívánt történelmi eseményről."¹¹² Dávid Teréz kapcsán jegyzi meg, azért szentel bő terjedelmet ennek a sekélyes könyvnek, mert nem egyetlen szerzőről, hanem jelenségről van szó, „amely egész szellemi életünkre (...) kedvezőtlenül hat."¹¹³ Mi ez a jelenség? Dávid Teréz írásain át leképezve a szellemi kiskorúság, a gondolkodás statikus természete, a sémákban, közhelyekben való gondolkodás, a frázisosság, a „tegnapban mának élés." E három könyvet, indulatos elemzése is bizonyítja, nagyon rossznak tarja (s valóban azok), annyira, hogy minimális pozitívumot sem tud kiemelni belőlük, holott ahol csak lehet, ezt teszi.

Gál Sándor és Bereck József köteteit kontrasztív módszerrel elemzi. Kiinduló hipotézise: „a két vékony gyűjteményt különbségeiben ragadhatjuk meg a legbiztosabban."¹¹⁴ Jellemző módon – mint azt a hozzá közel álló/általa jónak tartott művekkel kapcsolatban általános – elsőként a hősábrázolást vizsgálja, konfrontálva Gál hajótörött, kudarcba fúló életű és Bereck igen jó közérzetű, a faluban helyüket meglelő hőseit. A kétféle – antihős/hős – ábrázolás különbségét nemzedéki alapon magyarázza: Gál (az ő nemzedékének tagja) a tájat, a szülőföldet, a hagyományos, patriarchális, paraszti társadalmat – ráadásul fiatalon, a legfogékonyabb éveiben – felbomlásában tapasztalta meg, míg Bereck nemzedéke már a változások, az új viszonyok megszilárdulásának fázisában. „Nyilván ebből az eltérő, sőt ellentétes alaphelyzetből következik aztán, hogy a két szerző más-más novellatípust (formát?) alakított ki magának."¹¹⁵ Az uralkodó gáli novellatípus a monológ, az egyszemélyes novella, míg a berecki az adomázó elbeszélés. Míg Gál meghatározó élménye a szétszóródás, a közösségből való kiszakadás, eltávolodás, addig Berecké az otthon maradás. Az ellenfelek híján féltragikummá formálódó állapot Gálnál, az összetartozás öröme Berecknél – véli Koncsol.

A két szerző összevetésével egyben a két nemzedékre, azok lehetőségeire, történelmi tapasztalataira is ablakot nyit. Egyik szerzőt sem tartja kiforrottnak, noha Gálnak ez már a harmadik, de még mindig erősen heterogén kötete. A köteteket a nemzetiségi önismeret rendszerében elfoglalt kiemelkedő helyük miatt véli fontosnak.

Zs. Nagy karcolatgyűjteményében rámutat a hősök dionüszoszi életörömére, boldog boldogtalanságára. Méltatja a szerző rokonszenvét, társadalmi szolidaritását a státusz nélküli kisemberekkel. Megállapítja, Zs. Nagy prózája rendhagyónak tekinthető nemzedéktársaié között, gondolatköre miatt.

Egri-elemzése mind az összefoglalón, mind pedig Koncsol ezen pályaszakaszán belül példaértékű, az összefoglaló jelleg ellenére sem vázlatos, mondhatjuk: a témájához méltó – mint ahogy a Festett világok is kimagaslik Egri számtalan gyatra műve közül. Elemzésében három interpretációs lehetőséget kínál fel, majd az első kettőt – a kulcsregényként való olvasást, ill. hogy Egri az általános jellegű mondanivaló miatt választotta ezt a környezetet – elvetve mint színházi esszéregényt elemzi. A regényt a „külső látszat ellenére csehszlovákiai magyar regénynek" tartja.¹¹⁶ Ezt egyrészt nyelvezetével, másrészt a faji kérdés naiv kezelésével véli bizonyítani.

„Szívszorongató, mert fordított játéknak" érzi Egri próbálkozását, ha a csehszlovákiai magyar színházi viszonyokra vonatkoztatva olvassa. Véleménye szerint Egri azon vágyai manifesztálódnak e regényben, melyek egyrészt a csökevényes csehszlovákiai magyar kulturális körülmények, másrészt saját írói lehetőségei, tehetsége miatt nem teljesedhettek be. Kiemeli Egri Csehov-élményét, Csehov-képét. A regénynek fontos helyet tulajdonít Egri életművében.

3.2.4. A Koncsol-recepcióra való kitekintéssel közhelynek hat, de Koncsol akkor van igazán elemében, ha versekkel foglalkozhat. Recepciója a lehető legpozitívabban szól mély, alapos versérzékéről. Bata Imre írja: „szóra bírja e nagy versek hangalakját, ritmusrendjét, muzsikáját, s e három tartományt egymással hatékonyan tudja összevetni. Nincs az összevetésben semmi mesterkéltség (...). És csöppet sem hitegeti magát olyasmivel, hogy ő most tudományt csinál. Pedig amennyire érzékeny a versre, olyan tudósa is a poétikának."¹¹⁷ „Példaadó funkcionális verselemzései éppen azt bizonyítják, hogy a művészet belső törvényeinek, autonóm világának föltárása és értelmezése hitelesebb, mélyebb valóságképet ad, mintha a közismert társadalomtörténeti sablonokkal közelítünk a mű szuverén világához." – írja róla Görömbei.¹¹⁸ Az idős korában a fiatalok felé forduló kiváló esztéta, Baránszky Jób László mondja méltatólag: „Nem magyaráz bele az elemzéssel semmit a formanyelvi jelentésstruktúrába: kiolvas. A hallás, a megértés versszöveg keltette csodáját igazolja hitelesen"¹¹⁹

E meleg szavú méltatások azonban nem a kritikai jellegű, hanem az irodalomtörténeti és a zeneesztétikai irányultságú elemző nagytanulmányoknak szólnak. Ezek bizonyosan tárgyát kell, hogy képezzék egy majdan megírandó, életművét összefoglaló Koncsol-monográfiának, e dolgozat vizsgálódásának fókusza azonban csak a verskritikai szövegekre irányulhat. Ezekből is nyilvánvaló – esetlegesen még a fent említett nagytanulmányok ismerete nélkül is – szerzőjük vonzódása a vershez.¹²⁰ Bár kritikusi életműve alapján ő nem „féloldalas kritikus",¹²¹ (Szeberényi Zoltán szerint) a prózáról kevesebb a mondanivalója.¹²² Dolgozatom tükrében Szeberényi ezen állítása erősen vitathatóvá válik, valószínűleg a szerző nyilvánvaló versszeretete, a verselemzések túlsúlya ragadtatta őt erre a kijelentésre. Mert meg kell állapítanunk, a vizsgált időszakban alig született több lírai kötetről szóló kritikája, mint prózáról.

Kritikái jellemzően a csehszlovákiai magyar irodalom szerzőire irányulnak, túlnyomó többségben nemzedéktársaira, 111. az Egyszemű éjszaka költőire.

Az Irodalmi Szemle 1959-ben nyilvános vitát rendezett a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetéről. Az ankétot Koncsol Egyéniség, kor, hagyomány c. hozzászólása nyitotta meg, vállalva, hogy csak az ankét negyedik kérdésével fog foglalkozni, mely így hangzik: Hogyan látja irodalmunk további fejlődésének esélyeit? Mivel járuljon hozzá a csehszlovákiai magyar irodalom a szocialista társadalom, a szocialista emberformálásához?¹²³ Végső konklúziója költészetünkkel kapcsolatban: jobban, mint eddig. Koncsol a társadalmi költészet határait próbálja tágítani írásában, mondván: „Minden igazán nagy költészet társadalmi költészet is. Az egyén – s ez alól a művészi egyéniség sem kivétel – egy nagy emberi közösség, a társadalom része, s gondolatai, érzései ezer szállal kapcsolódnak a társadalomhoz. Ha tehát valóban mélyen tekint önmagába, s önmagát maradéktalanul fejezi ki, életművében természetszerűleg helyet kapnak a világ, a társadalom nagy kérdései is."¹²⁴ Ezzel igyekszik távolítani a költészetet az osztályharcosan értelmezett társadalmi költészettől, a költői szubjektumon, az egyéniségen, annak vívódásain, az egyén sorsán keresztül megképződő társadalomképet állítva előtérbe: „A vívódó lírát nem mint visszaesést, hanem mint elmélyülést (...) kell felfognunk."¹²⁵ A hagyomány kérdésében is a minőséget tartja irányadónak, mivel csak az válhat hagyománnyá, ami „a többletet hozza: saját korának lényegét, népe legszentebb érzéseit, a kortársak lelkében talán csak alig-alig nyiladozó új gondolat és érzésvirágokat."¹²⁶

Ezt keresi Koncsol a költőknél, ebből a látószögből olvassa verseiket. Ha prózaelemző gyakorlatának a kulcsszava az ember, a verselemzőnek a férfi! [Ebben az időszakban az írószövetségi összefoglalót leszámítva kizárólag férfiszerzőkről ír, ebben azonban nem valamiféle (korunkban a feministák által túlhangsúlyozott) férfisovinizmust kell keresnünk: ez idő tájt egyszerűen nem volt jelentős női költőegyéniség irodalmunkban. De nem csak így, a választás, a nyelv szintjén is a kulcsszó a férfi.]¹²⁷ „Sokat kínlódott, sokszor kikapott, s 1959-ben elhallgatott. Kemény férfiassága és csakazértis-daca azonban átsegítette őt a bajok sűrűjén, a katonaévekben újra tollat ragadott"¹²⁸ – írja Tőzsér Árpádról. A pályakezdő Cselényi hangja „a férfikorba lépő ifjú ember mohó élet- és tettvágyát harsogta a világba."¹²⁹ Batta György költői továbbfejlődése attól függ, „képes lesz-e rá, hogy a gyermeklétből átmentett tisztaságát tudatos tisztasággá, panteizmusát átgondolt világnézetté, kedves, zsendülő líraiságát kemény férfilírává érlelje."¹³⁰ Ozsvald lírája „a megfáradt, egy kicsit a révbe ért férfi rezignációja."¹³¹

Míg a prózaelemzésekben módszere a szociografikus alapú elemzés volt, a versek esetében az Új Kritika által alkalmazott „close reading"-gel dolgozik. A verset elsősorban nyelvi, nem pedig ideológiai produktumként közelíti meg. Tőzsért¹³² elemezve megállapítja, nemzedéke e vezető alakjának fő problémája az egyén és a világ kapcsolata, a (nyelvi) birtokbavétel vágya. Tőzsér dialektikusan konstruktív magatartásán keresztül látja megvalósulni azt a fajta társadalmi költészetet, melyet az Egyéniség, kor, hagyományban felvázol. Kiemeli, hogy Tőzsér eleve lírikus alkat, mindent, az egész külső valóságot önmagán szűri át, szavai a valóságot fedik.¹³³ Stílusa – Koncsol szerint robbanékony lelkialkatából következően – kemény, zeneileg rézfúvós hangszerelésként képezhető le. Igényes verseit a drámaiság jellemzi.

Elemzésében állításai alátámasztásához bőven idézi a megfelelő passzusokat. A Tőzsér-versek zeneiségét a népdal irányából közelíti meg, mind azok tiszta líraisága, mind pedig a zenei fő- és melléktéma kezelésének szempontjából. Tőzsér – az oktatási rendszernek betudhatóan máig – legismertebb versének, a Férfikor-nak a körtánc-vízióját egyenesen Beethoven IX. szimfóniájának zárótételéhez hasonlítja. Vizsgálja a népdal Tőzsér költészetében való „áttűnéseit", ill. a szerző képalkotását. Mivel megkésett indulásról van szó, azt várja tőle, hogy a megkezdett úton továbbhaladva eddigi emberi álláspontjához méltó erkölcsi komolysággal fejlessze tovább költői gondolkodásmódját egy árnyaltabb világképig.

Cselényi László költészetét is a kezdetektől nyomon követi. Már első, Keselylábú csikókorom c. kötetével kapcsolatban kiemeli, hogy a kötet felszabadítja a becsontosodott irodalomszemléletet: feloldja a sémákat, és ezzel tulajdonképpen irodalmunkat újítja meg.

Még a Keselylábú csikókoromra az egység, az Erőkre már az egység megbomlása a jellemző, ezért a kötet kísérletezőbb jellegűre sikeredett. Koncsol a korban széles körben alkalmazott nyelvstatisztikai módszert is felhasználja elemzésében, többször utal a szófajok, ill. a mozgalmasság/indulatosság közötti összefüggésre.

Hangsúlyozza a felbomló falu élményének hatását Cselényi költészetében, megállapítva, hogy ilyen irányú versei erősen szimbolikusok. A pedagógiai jelleg is ott van kritikájában, óvja Cselényit a szétszórtságtól, a dekoncentráltságtól, a túlzott formabontás veszélyétől, elgondolkodva azon, hogy szabad-e oly mértékben depoetizálni a költészetet, ahogy azt Cselényi teszi.

Battával kapcsolatban is a versek szerkezete felől közelít a művekhez, utalva arra, hogy Batta ösztönösen jó szerző, de versein olykor átsüt Illyés hangja.

Elemzi Batta világképét is, melynek alapja egyfajta materialista panteizmus, a dolgok egységesülése iránti vágy. Természetesen nem mulaszt el utalást tenni a versekben rejlő zeneiségre. Utal a nyelvi fegyelmezetlenségekre, szertelenségekre, a meddő moralizálás veszélyeire, felvázolva néhány Batta előtt álló vélelmezhető költői magatartást.¹³⁴

Az idősebb pályatárs Ozsvaldot verseinek vizualitása, a világnak a szem általi felfedezése felől közelíti meg. Koncsolnak a társművészetek területére kalandozó írása ez a kritika, Ozsvald szövegeit zeneként, ill. festményként vizsgálja: „ez a természetében gyökerező objektivitás alakíttatta ki vele sajátos szerkezetű verseit: nincs kezdetük és nincs végük a szó megszokott értelmében: finom crescendóval vagy »in medias res« kezdődnek, és lassú dimineundóban enyésznek el, vagy egyszerűen félbeszakadnak. (...)"^13S Felfigyel a költő programjára, mely a kozmikus költészet ellen irányul. Az elmagányosodás poétikájával szemben Ozsvald halk szavú humanizmusát állítja a középpontba: a költészetéből érződő, már a látványon is túllevő, már abba is belefáradó rezignáltságot.

Ahogy 1964-ben a prózát, úgy 1966-ban a csehszlovákiai magyar költészet termését szemlézte a Szlovákiai Írók Szövetségének választmányi ülésén. Itt Bábi Tibor, Csontos Vilmos, Monoszlóy Dezső, Moyzes Ilona, Tóth Elemér és Simkó Margit képezték elemzése tárgyát. Hat, a lehető legteljesebb mértékben különböző szerző.

Mivel hat rövid elemzés szorul viszonylag kis helyre, mondhatni reprezentálják Koncsol líraelemzésének módszereit, melyből már vázoltam egyet s mást dolgozatom eddigi részében. Ezek:

1. A nyelv felől való közelítés:

– „Nyelve (ti. Bábié – K. L.) puritán, a természettudományos, filozófiai és költői nyelv szintézise, s valami bibliai pátosz is lobog benne."¹³⁶

– „Nyelve (ti. Csontosé) általában érdekes: sajátosan ötvöződik benne a kissé iskolázatlan darabosság a legfinomabb, leganyagtalanabb nyelvi és zenei elemekkel."¹³⁷

– (Tóth Elemér) „kikísérletezett egy (...) nyelvet, (...) s ezzel a nyelvvel egy módszert, amely a tárgyat és az érzést csupán jelzi. (...) Ezt a nyelvet, ezt az ars poeticát azonban ki kell még teljesítenie, hogy a dolgokat (...) sallangok nélkül jelenítse meg."¹³⁸

2. Hatáskutatás

– (Tóth Elemérré) „persze a csehek, főként Holub hatása közismert."¹³⁹

–  „Wolker és Bezruč hatása nyilvánvaló (ti. Moyzes költeményeire), különösen a balladák megformálásában."¹⁴⁰

3. A kép/képiség hangsúlyozása:

– (Bábi) „verseinek fő eleme a kép, amely a gondolat tiszta, plasztikus kifejezését szolgálja."¹⁴¹

– „A vers legelemibb építőanyaga (Monoszlóynál) a képötlet, amely egy álomszerű hangulati közegben feloldódik, vagy szuggesztivitásával a lelki tartalom kifejezését szolgálja."¹⁴²

-   „Az ars poeticát azonban ki kell még teljesítenie, hogy a dolgokat a maguk közvetlen képi valóságában (...) jelenítse meg."¹⁴³

4.  És amit elmarasztal: a sematizmus, a sablonosság, közhelyesség, a túlzó, ok
nélküli optimizmus Simkó Margitnál; a lírai feszültség és a drámai erő, a negatívum megjelenítésének hiánya Tóth Elemérnél; a távlat, a formai ökonómia, a
koncentráció hiánya és a csapongás Moyzes Ilona megkésett indulásában.

Azt pedig neki róhatjuk fel, hogy pozitívumként tünteti fel azt, hogy a költő „deklarálja osztályához való hűségét".¹⁴⁴

Csaknem ugyanez mondható el a Tizenkét hónap tíz könyvéről-be került két verseskötet kritikájáról is. Mivel ott két gyenge kötetet elemez (Dénes György: Tücsökhegedű; Szabó Béla: Kenyér meg tej), fokozottabban mutat rá a szerkezetben rejlő hibákra, úgymint pongyola nyelvhasználat, figyelmen kívül hagyott vonzatrendszer, képzavarok, sémákban való gondolkodás, heterogén stílusbirodalmak keverése Dénesnél; torzószerűség, megformálatlanság, emberalatti gyilkos indulat Szabó Bélánál.¹⁴⁵

3.3. Az ideologikum örvendetesen kevés helyen van jelen Koncsol ez időben írt munkáiban. Ez is bizonyít(hat)ja, nem szükségképpen kellett „pártos" idézetekkel teletűzdelni az írásokat. Koncsolnál ez a tendencia csak „tiszteletkörök" szintjén jelenik meg, akkor is kritikusan szemlélve; ha pártosságot emleget is, azt a „pártos tartalom művészi kifejezése"¹⁴⁶ érdekében teszi. Alkalmanként kénytelen leírni, hogy „haladó hagyomány", ill. pozitívan értékelni az ifjúság haladó szellemben való nevelését, de az ideológiával ötvözött dilettantizmus ellen élesen kikel: „sokan úgy vélik: jó és igaz ügyet sikertelen mű – álmű, álérték – is szolgálhat. Az anyagi javak termelésében és kivitelezésében már egyértelműen valljuk ennek ellenkezőjét, s ma, a szocializmus minőségileg magasabb és egyre emelkedő szintjén, miután a javak mennyisége lényegében biztosított, a politika egyre inkább a minőség javítását tekinti fő céljának. Premisszánk a következő: nem építenek föl olyan házat, amelyről mindenki tudja, hogy összedőlne. (...) Miért lehetséges hát, az emberi szellemnek olyan eleve minőségi területén, amilyen a művészet, hogy elvárjuk, sürgetjük, sőt szorgalmazzuk olyan kreációk megjelentetését, amelyekről mindenki tudja, hogy összedőlnek, hogy mozgásképtelenek, hogy menthetetlenül halva születettek."¹⁴⁷

Dolgozatom 2. pontjában említett programszövegeiben hangsúlyosabban kap helyet a szocialista szempontú irodalom- és történelemszemlélet, ez azonban a publikáció feltétele volt.

4. Ívek és pályák – beszédes választás mint veszélyes üzemmód

A Kísérletek és elemzések megjelenése után három évvel, 1981-ben jött ki a nyomdából Koncsol László második önálló kötete, Ívek és pályák címmel. Az előző kötethez képest komoly váltás ment végbe: a kötet teljes egészében csehszlovákiai magyar irodalmi tematikájú. Az Egyéb írások c. fejezetben kapnak helyet Koncsol fényképészettel, műfordítással, olvasásszociológiával kapcsolatos írásai, ill. az 1979-es költészetvitához való hozzászólása, a talán már szállóigévé lett „Mért van, ha nincs...?" E publicisztikai írásokat leszámítva teljes egészében a csehszlovákiai magyar irodalom uralja a könyvet, melynek az előzőhöz hasonlóan négy tétele van, a már említetten túl a Két hosszmetszet, melyekben a csehszlovákiai magyar líra történetét dolgozza fel 1945-től; a Szondák két prózaírónk műhelyébe, Rácz Olivér novellisztikáját, és Dobos László regényeit elemzi bennük; valamint a Versről versre, itt tizenegy csehszlovákiai magyar költő huszonegy versének interpretációját adja. Dolgozatom szempontjából ez utóbbi két ciklus a lényeges. A Versről versre ciklus esszéi nem kimondottan kritikák a szó „műbírálót" értelmében, de ha a kritikát mint professzionális olvasási gyakorlatot fogjuk fel, azzá olvasódnak.

A kötet pozitív kritikai fogadtatásra talál. A Hétben a fiatal pályatárs, Zalabai Zsigmond méltatja: „A kitűnő tollra, s ugyanakkor kifinomult beleérző-elemző módszene, összefüggéseket, költő- és nemzedékközi érintkezési pontokat is fölfedő általánosító képességre, fogalmi rendszeralkotásra, irodalomtudományi megalapozottságra valló esszétanulmánynak a csehszlovákiai magyar irodalomban Koncsol László, mint ezt legújabb – sorrendben második-kötete bizonyítja, igazi mestere."¹⁴⁸

Zalabai a Hungarológiai Értesítőben is recenzálja a könyvet, rámutatva, hogy „kötetéből egy népben-nemzetiségben gondolkodó esszéíró és kritikus képe rajzolódik ki, aki szenvedélyesen vállal föl minden jó ügyet – legyen szó irodalomról, nemzetiségi fotóművészetről, olvasómozgalomról."¹⁴⁹

„Koncsol – szemben előző kötetével – a csehszlovákiai magyar irodalomra koncentrál; de e koncentrálás feltétlenül tematikai gazdagodást jelent: hiszen áttekintéseiben olyan – általános érdekű –problémákat vet föl, mint a periodizáció mikéntje, a nemzedéki elv jogosultsága egy hosszabb időt tárgyaló áttekintésben, a kisebbségek irodalmának (s általában kulturális törekvéseinek) helye, értéke, egy szélesebb kontextus szempontjait is szem előtt tartva, és így tovább. Koncsol (...) azok közé a kevesek közé tartozik, akik anyagukat taglalva, elemezve, csoportosítva nem térnek ki az elméleti(bb) jellegű problémák megvitatása elől" – írja Fried István.¹⁵⁰

A Koncsol pályáját mindvégig következetesen figyelemmel követő Görömbei András szerint „Koncsol László könyvének elsőrendű érdeme, hogy határozott, érvekkel alátámasztott válaszokat ad ezekre az (fi. a csehszlovákiai magyar irodalom mibenlétét vizsgáló – K. L.) alapkérdésekre, s válaszait magából az irodalomból olvassa ki, az irodalmat viszont tágabb történelmi-társadalmi összefüggéseiben vizsgálja."¹⁵¹

„Koncsol László inkább mutatkozik lírai kedélynek a kritikában is; konkrét műelemzéseiben viszont – akár versről, akár prózáról van szó – (...) művészi érzékenységgel képes életsorsot és történelmi hátteret kiolvasni a művekből"¹⁵² – állítja Domokos Mátyás.

Nem véletlenül maradt utoljára a fenti idézet a méltatások sorában. Domokos Mátyás – mint sokszor máskor – most is a lényegre tapintott: Koncsol kritikusi módszere – noha árnyaltabbá lett, s jobban hangsúlyozódnak benne a nyelvstatisztikai módszerek, gyakran világképet rajzol egy-egy mű nominális vagy igei jellegéhez – lényegében nem változott, továbbra is az emberre irányul, csak radikalizálódott, gyakoribbak lettek benne a dolgozatom 2. részében említett látens rendszerkritikus utalások.

Mint ahogy arra ennek a fejezetnek az alcíme is utal, az e kötetbe beválogatott (de még inkább a be nem válogatott!) szerzők névsora, ill. a versek, szövegek tematikája rendkívül beszédes; s az adott történeti korban nem éppen veszély nélkül való.¹⁵³

Koncsol továbbra is szigorúan versszerkezeti, verszenei, esztétikai elemzést végez, de gyakran társadalmi vonatkozású következményeket von le. A kötet egyik főhangsúlyos helyére, a legelejére került Rácz Olivér két verse az 1945–48 közötti, addig nem létezőnek gondolt irodalomból.¹⁵⁴ Elemzésének A remény és a csalódás versei címet adja. Az Állunk a sorban c. vers lírai hősét Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Szabó Béla és Bábi Tibor ugyanez időben keletkezett verseinek hősével azonos módon véli elhelyezni a világ koordinátáiban. „Az első szakasz a szubjektum társadalmi alaphelyzetét tárja elénk kontraszt alakjában."¹⁵⁵ Elemzi, hogy a vers a meleg szobában alvó „ők" és a sorban fagyoskodó „mi" oppozíciójára épül, s bár nem mond(hat)ja ki, kik rejlenek a két többes számú személyes névmás mögött, az mindenki számára nyilvánvaló. Ír a sorban állók – mint utóbb írja, ez allegorikus helyzet – létharc kiváltotta kettős szorításáról. Elemzésébe Ráczot is belelátja, a vers „facér tanár, kirugdalt munkás" sorában véli fölfedezni alakját. „Mintha a vers szerint a nemzetiségük miatt jog- és vagyonfosztottak állnának egy elképzelt, hosszú sorban" – zárja elemzését.¹⁵⁶

Bábi-interpretációjának fontosságát összefüggéseiben érthetjük meg, miközben líra és elmélet ritka együttállásának lehetünk tanúi: az egyik elemzésre kiválasztott vers címe: Mindig csak út voltam... „Mindig csak út voltam, vagy híd" – írja Bábi. Koncsol „a csehszlovákiai magyar irodalomkritika hídszerepének vállalásával emelkedik ki" – írja róla Görömbei.¹⁵⁷ Maga is ezt írja Fábryt, a mestert laudálva 1963-ban: „S ma az új, szocialista társadalom eleve kedvezőbb szociális és művelődéspolitikai viszonyai között is ugyanezt a szerepet szánja nekünk, mint korábban: a közvetítő, a híd szerepét. Nemzeti kultúrák érintkezési vonalán élünk, s lehetőségünk folytán erkölcsi kötelességünk, történelmi küldetésünk, hogy a szláv népek kultúráját magyar, a magyar kultúrát szláv területre közvetítsük."¹⁵⁸ A kötet megjelenésekor – addigi vizsgálódásai hatására – álláspontja ennek ellenkezője: „a harmadvirágzás irodalma nem híd, hanem öntörvényű, szuverén egész."¹⁵⁹ Ennek adja poétikai legitimációját Bábi fenti verse.

Koncsol megállapítja Bábi hőséről, hogy a Duna menti síkságra lokalizálható, s egy oldallal később ugyanerről a hősről ezt írja: „nem száll szembe a sorssal, hanem megalkuszik vele, és elszenvedi a csapásokat, s közben legfeljebb jelzéseket ad le arról, hogy szenved."¹⁶⁰

Ozsvald verse kapcsán a francia naiv festő Henri Rousseau „naivitása", ÜL költőink „újrakezdése", „tudatlansága", autodidakta mivolta között von párhuzamot.

Hasonlóan Tőzsér Jób-verse kapcsán a bibliai alakot értelmezi közép-európaivá, s így az elvesztett udvar, ház, rét legalább egy értelmezési lehetőséggel bővül.

A prózaíró és egyben költő Gál Sándor két szoros tartalmi kapcsolatban álló, egyazon tőről fakadó, az illanó kohéziót, a (falu)közösség dezintegrációját tematizáló versét elemzi. A Távolodók c. költemény kapcsán fogalmazza meg: „Ez a jelenség a nemzetiségek számára azért fájdalmasabb, mert miközben bizonyos anyagi és szociális emelkedést hoz, s mint ilyen, korunk társadalmainak világméretű folyamataiba is beilleszkedik, ugyanakkor a szociális, családi, társas és sok esetben a nyelvi környezetéből is kiszakadt ember nem kívánatos, de törvényszerű elidegenedéséhez vezet: aki távozik, felejti a nyelvét, föladja eredeti kultúráját-identitását veszti."¹⁶¹ Szakaszról szakaszra elemezve a verset eljut a hősök morális minősítésének feltárásáig. A Jelentés az időnek c. versben tovább tágítja a dezintegráció következményeit: a részek kohéziójának megszűntével az egész is elsorvad, széthull.

Természetesen hiba lenne Koncsol verselemzéseit politikai, nemzetiségtörténeti elemzésként felfognunk, elsődlegesen versértelmezésekről, méghozzá kiváló versértelmezésekről van szó, melyekben azonban az egyén sorsában percenként megvalósuló kisebbségi létformának¹⁶² betudhatóan ezek a kérdések is komoly súllyal esnek latba, a szövegekben majdhogynem mellérendelt szerepet kapnak. De amennyire – ahogy Zalabai írta – népben és nemzetiségben gondolkodik, legalább annyira – ha nem jobban; hogy ezt az analógiát bontsam tovább – gondolkodik (nyelvtani és lírai) alanyban és állítmányban, még az előző szempont szerint fontos versek esetében is.

Műelemzéseiről összességében elmondhatjuk, „a strukturalista elszántságot nem nélkülözik, a módszer szilárdságát igen."¹⁶³

Rácz Olivér verseit elemezve terjedelmes értekezést közöl a szonettről mint formáról, annak alakulásáról Rácz költői műhelyében. A jambus lejtését az egész versen át végigköveti, együtt szemlélve a szótagszám változásaival, ill. a formabontásból származó feszültséggel. Az Állunk a sorban szabadvers, Koncsol feltárja szigorú, logikus szerkezetét, ritmikáját egy tisztán jambikus karakter felé. Érzékeny elemzőkészséggel mutat rá, hogy a versben a jambus az oppozícióban „mi"–vel jelölt csoport vágyai kifejeződésekor erősebb, míg a szétforgácsolt ritmika a pillanatnyilag adott negatív élethelyzet kifejező eszköze.

Bábival kapcsolatban a hősökre összpontosít; a hősök azonos helyzete teszi, hogy a radikális programverset és a látomásos költeményt együtt láthassuk. Névszói jelleget tulajdonít a verseknek, statisztikai adatokkal igazolja állítását, s ehhez statikusságot társít. A vers jelzőit külön vizsgálva veti papírra: „Bábi poétikájában az egymással szemben álló dolgok és minőségek megnevezése kétszer olyan fontos szerepet játszik, mint az akció."¹⁶⁴ Elemzésébe a társművészetek is belépnek, ezúttal nem a zene, hanem a képzőművészet. Fekete-fehér fametszetsorhoz hasonlítja Bábi emberábrázolását.

Mint ahogy egy előző kritikájában is, Ozsvald költészetét most is a látás, a vizualitás, a képzőművészet irányából nyitogatja, vizsgálva az Óda az Önarcképhez c. vers képi rétegét. Az Éjféli mondóka elemzése az Ozsvald számára oly fontos gyermekkorba visz vissza. A ráolvasásszerű szöveg szerkezetét elemezve megállapítja, a fő motívuma az ördögmalom, amely őrlésének monotóniáját a ritmikus szabályossággal visszatérő sorokban kell keresnünk.

Tőzsérnek két nagyon fontos – a szerzői intenció szerint is – párversnek szánt költeményét analizálja. A szövegeket egyaránt elhelyezi Tőzsér életművében és a magyar irodalmi rendszerben mint Illyés Gyulával való polémiát.

A magányos, beteg embert keresi a mű mögött, odáig menve, hogy a Thyoridazin nevű orvosság hatókörét, ill. Tőzsér betegségének tünetegyüttesét egyeztetve kel a determinációtól való, jelenség rangjára emelt félelem nyomába. A vers ember-kör párhuzama nyomán a verszárlat gondolati-képi rétegét egy kör mentén helyezi el. Koncsolnak „ars poeticus értelmezésben (...) a vers azt mondja el, hogy a költő milyen anyagban fejezheti ki magát, és milyenben nem."¹⁶⁵ A két versnek Tőzsér nyelvi-költői önállósodásában jelentős szerepet tulajdonít. A költeményeket azért tartja szépnek, identikusnak, mert igazak.

Tőzsér egy másik verse is helyet kap a ciklusban, ezúttal szólóban, a Szülőföldtől szülőföldig című. Ahogy Egri Festett világát csehszlovákiai magyar regénynek, a beemelt Rúfus-idézet miatt ezt a verset „az első igazán csehszlovákiai magyar versnek"¹⁶⁶ nevezi, mivel csak a két nyelvet egyaránt beszélő értheti meg társadalmi hátterével, kulturális és lelki közegével, zenéjével együtt. Nyelvét vizsgálva megállapítja, a vers statikus, nem cselekvést fejez ki, névszói karakterű, s az a néhány igéje sem kimondottan cselekvést jelöl. Elemzését – sajátosan kelet-közép-európai intertextről van szó: egy szlovákiai magyar költő verset ír a horvát Meštroviae zsidó témájú szobrához, szövegébe integrálva a szlovák pályatárs textusát – a romániai magyar irodalomra való kiterjesztéssel zárja, Szilágyi Domokos Jób-versével.

A logikai nyelvet is bevonja elemzésébe Zs. Nagy Lajos¹⁶⁷ istenképének, ill. önértelmezésének vizsgálatakor. A versekben manifesztálódó felfokozott hiány felől közelít a költeményekhez, különös tekintettel a nyelv jelképiségére: „Bennünket főleg a szöveg jelképei érdekelnek."¹⁶⁸ E téren viszonyítási pontjai Adyig, Babitsig, Dantéig terjednek.

Tóth László és Cselényi László egy-egy szabadverse kapcsán figyelme az elemzés mellett az apológiára is kiterjed, lévén szó montázsversekrőV. Cselényi saját szövegét Bornemissza XVI. sz.-i Elektra-magyarításával, Tóth pedig egy szlavóniai magyar asszony eszköztelen siratóénekével ötvözi. A korabeli csehszlovákiai magyar irodaimi közvélemény legalábbis nem volt felkészülve az ilyen versekre.¹⁶⁹ Ezzel kapcsolatban írja Koncsol: „A fő kérdés mindjárt ez: hol végződik az érthetőség, s hol kezdődik az érthetetlenség? Mert lám, mi most éppen egy (nem titok!) sokak által zagyvának tartott szöveg értelmét fejtjük föl, s azt tapasztaljuk, hogy nem is olyan nehéz művelet ez, csak oda kell figyelnünk, s meg kell találnunk a módszerét."¹⁷⁰

Gál nyelvezetéhez annak gazdag jelképisége felől közelít, kiemelve, hogy ez a kulcs Gál verseihez. A versek hatását a szikár nyelvezet is fokozza, a szövegek jelző nélkülisége, a szinte alanyra és állítmányra redukált mondatszerkezetek. A versritmus harmonizál a tartalommal, ziláltabbá lesz ott, ahol Gál rekapitulálja a közösségből való kihullás fázisait. A ritmusnem harmonizál a távolodással. „A szövegben a képi és a zenei karakter szerves egységben hat ránk."¹⁷¹ A Távolodók szerkezetét három zenei részként értelmezi. A Jelentés az időnek⁷² ritmusa is a dolgok széthullását imitálja. Koncsol formájának eredetét a shakespeare-i drámai jambusban véli felfedezni.

Az Egyszemű éjszaka szerzői közül a már említett Tóth Lászlón túl Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc és Varga Imre verseit elemzi. A kiválasztott versek közül Mikola Anikó Békítő estékje, Kulcsár Ferenc Arany-fogoly c. verse „nemhogy a csehszlovákiai magyar líra egészében, hanem még költőik eddigi verstermésében sem nevezhető (ki) reprezentatív szövegnek – írja Zalabai Zsigmond.¹⁷³

Valószínűleg a zeneiségük miatt esett ezekre a versekre Koncsol választása, még ha nem is nevezhetők reprezentatív szövegeknek. Ezzel kapcsolatban írja Lacza Tihamér: „kialakítottak (ti. Fábry, Koncsol, Zalabai) egyfajta elképzelést arról, milyennek szeretnék látni a csehszlovákiai magyar irodalmat (...), Koncsol zenével telítettnek, s ha az irodalom ennek a koncepciónak nem felel meg, akkor vagy a művek ürügyén beszélünk valami másról, (...) vagy olyan műveket keresünk, amelyekre ráillik a módszer."¹⁷⁴ Koncsol Mikola rímtelen, kötetlen ritmusú, változó szótagszámú verséből is – ahogy Baránszky Jób László írta – kiolvassa a verszenét, megkomponált zenei káoszt lát a vers első részében – ebben Koncsol Bartók-élményét kell keresnünk, a minden káosz felett álló harmónia keresését. Elemzésében a zenei kristályosodás folyamata a versritmusban is lejátszódik.

Kulcsárnál a választás azért esett erre a két szövegre, mert Koncsol szépnek tartja ezeket. Erre többször is történik utalás az elemzés során: „szép és igaz vers"; „pontos is, nemcsak szép"; „joggal állíthatjuk erről a szövegről, hogy szép";¹⁷⁵ „A vers önmagában is igaz és szép."¹⁷⁶ Vizsgálja a vers zenei kifejezőeszközeit, melyek ugyan csak jelzésszerűek, de így is eufóniát eredményeznek. Sajátos értékét abban látja, hogy beilleszkedik a csehszlovákiai magyar irodalom dialektikájába.

A„próteuszi alkatú" Varga Imre Próteusz-versét, ill. egy a halált újraíró Magzatom anyám c. versét boncolgatja. Próteusszal kapcsolatban először a mitológiai vonatkozásait tárja fel a kevésbé tájékozott olvasók kedvéért. Mert Koncsol az olvasóknak ír, de erről később. A vers kapcsán felfejti Varga próteuszi átváltozásának lényegét. A másik verset elemezve – ahogy Weöres Sándorral kapcsolatban is tette – a pozitív, születésünk óta bennünk bontakozó halál képét vizsgálja. S az interpretációhoz apológia is csatlakozik: Varga ugyanis ezt írja a versben: „telefossa öbleimet iszappal", s emiatt – a fos szó funkcionalitása kapcsán – meg kell védeni őt. (Szinte komikus, hogy éppen Koncsol pályafutását kísérik végig a fos, a fing és a pina kifejezések, melyek miatt védeni kényszerül a fiatal költőket, ill. polemizálnia kell a mesterrel, Fábryval.)¹⁷⁷

4.1. Második kötetében is a líra van túlsúlyban, csak két prózaíró, a novellista Rácz és a regényíró Dobos fért bele.

A Versről versre ciklus után hajlamosak lehetnénk azt gondolni: azért, mert ezekben a művekben hangsúlyosabb a csehszlovákiai magyar attitűd.

Rácz Olivér novellisztikájában az elkötelezettség adekvát és véletlenszerű formáit keresi. Felhívja a figyelmet arra, hogy Rácz novellisztikájában tulajdonképpen kettős esztétikával dolgozik, alkot remekbe szabott novellákat is, melyekben szegény a csehszlovákiai magyar irodalom, ugyanakkor gyakori nála az iránynovella, melyben túlteng a didaxis, ill. a pártos tartalom. A tanulmány keletkezésének időpontja 1977. Koncsol erre a jelenségre – a kettős esztétikára – már egy korábbi cikkében is felhívja a figyelmet, akkor a költőkkel kapcsolatban: „Az elmúlt évek belpolitikai viszonyai azt eredményezték, hogy meghasadt az emberek belső világa, elmélyült a szakadék egyrészt gondolataik, érzéseik, másrészt tetteik között. Az emberek nagy része kettős életet élt, volt egy rejtett Én befelé és egy nyilvános kifelé, úgyszólván automatizált mozdulatokkal, a legtöbb esetben úgy, hogy maga a szenvedő alany sem tudatosította ezt a belső szakadást. Költőinket, íróinkat is elérte ez a végzet s világosan kimutatható műveikben."¹⁷⁸

Rácz az irodalmi impresszionistákon iskolázódott, s ez meglátszik ezen a kötetén is. Koncsol a jelzők rendszerét vizsgálva megállapítja, hogy a jelzők Rácz prózájában egy ív mentén helyezhetők el, melynek a szélein nincs sok jelző, ám a zeniten „fürtökben lógnak." Novelláinak váza szilárd, csak a késleltetés az, ami lassítja az egyenes vonalú cselekményt, nyelvezete is fegyelmezett, nem töredezett.

Sajnos, az elemzésbe alaposan beleszólt a politikum, Koncsolnak nagy terjedelemben kellett bizonyítani – mintegy védve Álom Tivadart –, hogy noha polgárról, de nem burzsoáról, hanem politészről, citoyenről van szó; polgárról, polgáröntudat nélkül, ahogy Dobos hőse is paraszti származású, de plebejusi indíttatásból elrajzolt, osztályöntudat nélküli paraszt. „Tivadarnak sem gyára, sem üzlete nincs, nem is volt soha, s persze nem is vágyik ilyesmire. Ő (...) maga azt az emberi tartalmú kultúrát hordozza magában, amelyet közönségesen polgári humanizmusnak, vagy még tovább árnyalva, haladó (baloldali) polgári humanizmusnak nevezünk."¹⁷⁹ Koncsol olvasatában a polgári forma, stíluseszmény ütközik az elfajult tartalommal, a háborúval. De Álom Tivadar személyében a demokratikus tartalom megvívja harcát a rosszal. Az írónak nemcsak a tartalomban, de a formában is igazolt társadalmi hitelét tekinti az igazi elkötelezettségnek, mert „a művészetben minden tartalmat a forma hitelesít, s a nyelv és a stílus is forma."¹⁸⁰

Továbbra is az apológia hangnemében, mintegy igazolva Álom Tivadar citoyenségét, mutat rá irodalmias parasztábrázolására.

Álom Tivadar – mivel nem cselekvő, hanem az eseményeket csak megfigyelő, de nem alakító hősről van szó – szervesen illeszkedik Koncsol csehszlovákiai magyar antihős-tipológiájába. „Tivadar, szelíd és poétikus lélek, mintha egy kicsit az ermenonville-i filozófus követője (...) volna." Rácz szemlélete elégikus, mivel az Álom Tivadar világában történt tragédiák mögött mindvégig ott van az életben maradottak derűje.

Koncsol itt le is zárhatná elemzését, hisz Rácz esztétikájának lényegét feltárta. Azonban Rácz átvezeti hősét az új társadalmi rendbe, s az érzékeny esztéta felfigyel az új forma legalábbis nem kielégítő voltára. Ennek okát abban látja, hogy Rácz az új helyzetben, az új helyzet keltette feszültségek ábrázolásakor a differenciálás helyett leegyszerűsíti eszköztárát. így lesznek novellái sematikusak, fejeződnek be oktalanul valószínűtlen módon, lesznek papírízűvé, szociográfiai alapvázukra lebontott prototípusa hősei. És az oly sokat ostorozott publicisztikai vonások is megsokasodnak ilyenkor, az erőltetett politikai tartalmat sem írja előnyükre Koncsol.

De mint ahogy eddig is, bírálata most sem ledorongoló, sőt, mondhatni mély empátiáról tesz tanúbizonyságot: „Ehhez a küzdelemhez, az új formáért, minden idegszálammal szurkolok Rácz Olivérnek."¹⁸¹

A kor-, pálya- és szerkesztőtárs Dobos László nemzetiségi trilógiaként is olvasható/andó (?) három regényét – Messze voltak a csillagok, Földönfutók, Egy szál ingben – részletekbe menően feldolgozza; e regényeket mind a szakma, mind az olvasóközönség hajlamos volt a politikum és a nemzetiségi apológia felől olvasni, s így szükségképpen elnézni hibáit. Koncsol így zárja elemzésének előszavát: „jelezni kell – Dobos regényei a részben prózánk egészére, részben csak őrá jellemző esztétikai problémák egész sorát is fölvetik."¹⁸²

Az első regény kapcsán rögtön azt, hogy a jelzett életanyagot nem a természetes élet, hanem a politika felől közelíti meg, ennek következtében a reflexív, publicisztikus elemek túltengnek a szépírói elem rovására. Ugyanakkor Koncsol látja, ez a fajta közírói magatartás a mű megírásának idején mint jellegzetes csehszlovákiai magyar írói magatartás is felfogható, mivel a történelem és a politika durván beleavatkozott az életükbe, s ezáltal irodalmunkba is, eleve előírva a lehetséges magatartási módok nem túl széles skáláját.

A regény félirodalmi artikuláltságának okát abban látja, hogy Dobos a politika irányából képezi le az életet, nem pedig a lélekábrázolás felől. Ezért lesz stílusa sokszor tézises, a főhős cselekedetei pedig hibásan motiváltakká válnak. „Természetesen" „Ács figurája inkább az antihősök galériájába simul bele."¹⁸³ A Koncsol által oly nagyra értékelt képi ábrázolásmód itt háttérbe szorul, az emberi sors – a művészi érték rovására – elmondásban, összegző fogalmakban jelenítődik meg; s ez a reflexiókkal, (ön)kommentárokkal, meditációkkal együtt tönkreteszi az autonóm képeket, annyira, hogy a könyv műfajának meghatározása körül is problémák adódhatnak.

Koncsol – joggal – a kötet lélekábrázolását elhibázottnak tartja, s affektáltnak, fölöslegesen túlhangsúlyozottnak a főhős bűntudatát, mely terméketlen eszmefuttatásokban realizálódik. Ezt csak fokozza, hogy az író létező politikai konfliktusokat elhallgat, helyettük nem létezőket generál. A főhős félig vállalt társadalmi helyzete is a napi politika kiszolgálásából következik.

„Dobos (...) a fele igazság föláldozásával fizetett az igazság másik felének a kimondásáért."¹⁸⁴

A második regény elemzésének A reális egyensúly felé címet adja, mert noha még mindig sok a publicisztikus elem, írói szemléletmódján már a realizmus az uralkodó. S mint új stíluseszközt, a mitizálást is felhasználja.

Mivel a regény az emberi élet alacsony, primitív fokán játszódik, mely eleve lehetetlenné tesz „emberi szintű" választást, a regénymezőnek nincs epikai sodrása, „nincs belső energiája, amely az embereket magasabb célok felé hajtaná, és dialektikusan összefogná; emberhajókat látunk, horgonyukról letépetten, kallódni a vihar kénye-kedve szerint, szétszóródni, fölszívódni, vagy megsemmisülni."¹⁸⁵

A regényt – bár annyira nem, mint az előzőt – még mindig sok ballaszttal terheltnek látja, különös tekintettel az én-formában rejlő csapdákra, a túlírtságra, a feleslegesen széttagolt mondatszerkezetekre. S talál benne jócskán szemléleti hibát is, a zsidó és szudétanémet szereplők elrajzolását, papírszerűvé formálását, a hibás motiválást.

Pozitívumként emeli ki, hogy a Földönfutók „tisztán kisebbségi regény"¹⁸⁶, mivel ami lokalizálható benne, az csak a történelmi hitel végett fontos, a bodrogközi nép sorsában az egész csehszlovákiai magyarság sorsát fejezi ki.

„Dobos művei egymást szülik, egymásból gomolyognak elő, egyre totálisabb igénnyel, egyre magasabb rendű belső formában (,..)"¹⁸⁷ – írja a harmadik regénnyel kapcsolatban, melyet az előző kettőnél (nemcsak ő, az egész Dobosrecepció) pozitívabban értékel, mivel a(z ön)riport és a Földönfutókból ismert mítoszteremtő ösztön ötvözésével sikerül jól eltalálni a témához megfelelő nyelvi formát. A szöveg továbbra is „amolyan országos keresztmetszet"¹⁸⁸ igényével lép fel.

Koncsolnak az e szövegben vázolt mítoszfelfogása Jeleazar Mojszejevics Meletinszkij A mítosz poétikája c. könyvében kifejtett mítoszfelfogását idézi, melyet a szerző ebben az időben (cseh fordításban legalábbis) ismerhetett. A jelen vulgáris mítosza a hős lakótelepi környezetében jelentkezik, a jövő mítoszát a kommunisták építik, a múlt mítosza pedig (az egyébként is jelképesként is értelmezhető) árvíz kapcsán „merül fel".

Koncsol ebben az írásában – kissé a szerkezeti elemzés rovására – bővebb tartalmi elemzést végez, a történelmi múltba való kitekintés igényével, a személyiségek tipologizálásával.

Arra is rámutat, Dobos tolla megbicsaklik, ha a szerelmet/szexualitást kell ábrázolnia, hirtelen gátlásossá lesz. Legihletettebb, legbravúrosabb pillanataiban is csak a coitus lelki síkra áttett ábrázolását képes megvalósítani.

Nem maradhat el a Koncsol-elemzések már-már tipikus velejárója, a szófaji szempontú közelítés sem. „Statikus ez a nyelv, úgy érzem, s ha Dobos regényének mondanivalóját egyetlen föltételezett ősmondatra kellene visszavezetnünk, ebben a mondatban aligha találnánk távlatos cselekvést kifejező igét. (...) Jelzőkből és szenvedő igékből kibontott regénynek érzem ezt a Dobos-regényt is."¹⁸⁹

A regény hibáiért nem elsősorban Dobost, hanem a történelmet marasztalja el. Ebbe az állításába vegyült egy kis esszéisztikus túlzás, de nem teljesen alap nélkül való. Dobos, í 11. a „harmadvirágzás" íróinak érdemét abban is látja, hogy történelmi regényeikben hitelesen szólva a nemzetiségi élet sötét periódusairól, siettetik, ül. elősegítik annak szublimálását, mert a „gyógyulás előfeltétele a lehető legpontosabb diagnózis."¹⁹⁰ Koncsol Tőzsér kapcsán írja: „ahogy a történelmi regény és dráma valójában az író koráról beszél, úgy vall a költő is egy-egy mítosz vagy példázat földolgozásával mindig magáról." A „költőlelkű" Koncsol pedig kritikáiban teszi ugyanezt.

(folytatása a szeptemberi számban)

Jegyzetek

1. Ez a fogalom nincs megnyugtató módon tisztázva az irodalomtörténeti kutatás számára. Bármilyen nagyobb, átfogó feldolgozás első lépése kell, hogy legyen e fogalom egzakt meghatározása; e dolgozat keretei közt ezt nem tekint(het)em feladatomnak, s a dolgozat során, fenntartásaim ellenére – munkahipotézisként (!) – a (Cseh)szlovákia területén keletkezett magyar irodalmat tételezem csehszlovákiai magyar irodalomként, azzal, hogy nem vitatom a kettős kötődés elméletét, tudatosítva módszerem korlátait.

2. Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982. 354.

3. Fried István: Tőzsér Árpád és Koncsol László tanulmánykötete. Irodalomtörténeti Közlemények, 1982/1. 129

4. -alexa- (Alexa Károly): Koncsol László: Kísérletek és elemzések. Kritika, 1979/ 11. 38.

5. Domokos Mátyás: A „harmadvirágzás" kritikus öntudata. Kortárs, 1985/7. 140. (Kiemelés – K. L.)

6. Tőzsér Árpád: Kritikát! In: Az irodalom valósága. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1970. 178.

7. Uő.: A kritika a ház jövője. In: A szavak barlangjában. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1980. 238.

8. Mészáros László: A valóság kritikusa. Irodalmi Szemle, 1970/6. 536.

9. Ankét a kritikáról. Irodalmi Szemle, 1985/7. Alabán Ferenc hozzászólása. 634.

10.Uo. Dénes György hozzászólása. 638.

11.Uo. Fónod Zoltán hozzászólása. 641.

12.Uo. Mészáros Károly hozzászólása. 647.

13.Filep Tamás Gusztáv – Tóth László: Epilógus. A kritikáról. In: Filep Tamás Gusztáv – Tóth László: Próbafelvételek a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról 1918 – 1945. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1995. 163.

14.Görömbei i. m. 358.

15.Egyedül a Filep Tamás Gusztáv – Tóth László szerzőpáros fentebb említett Próbafelvételek c. könyve emelhető ki.

16.A szerzőre nézve bővebben lásd Filep Tamás Gusztáv: „Minden előítélet a szellem előzetes kapitulálása". Koncsol Lászlóról, hatvanadik születésnapján. Különnyomat az Új Forrás 1996/6. számából.

Uő.: Koncsol László. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997.

Filep Tamás Gusztáv kismonográfiájában az egyén sorsán át a közösség sorsát is ábrázolja. Az olvasónak gyakran az az érzése, hogy Koncsolt csak ürügyként (igaz, kellő alapossággal, tehát emiatt nem érheti vád) „használva" egyfajta nemzetiségtörténet megírására törekedett. Ez hol a téma előnyére, hol hátrányára válik. Mindenesetre önálló tanulmányt érdemelne.

Az egész csehszlovákiai magyar irodalomtudomány számottevő kára, hogy Koncsol szerteágazó életművének bővebb feldolgozása még nem történt meg. A Barthes által is hangsúlyozott pertinenciára soha nagyobb szükség(em) nem volt, mint esetében, hisz élete során írt kritikát, recenziót; nemcsak irodalommal, de zenével, fényképészettel, képzőművészettel kapcsolatos esszét; lapszéljegyzetet, novellát, verset; tevékenykedett alkalmi riporterként, műfordítóként, és a szó legnemesebb értelmében vett közíróként; írt verstant, történelmi olvasókönyvet, helytörténetet és rendhagyó bűnügyi krónikát; volt folyóirat-szerkesztő, s a Csallóközi Kiskönyvtár megindulása óta annak fáradhatatlan szerkesztője, közreadója.

17.  Könyvészeti mutatót Filep Tamás Gusztáv könyve közöl (125–134). Koncsol további szövegeire nézve Szőke József: A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája I.–IV. (Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1982–1992) az irányadó.

18.  Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1978.

19.  Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1981.

20.  Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1988.

21.  Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1992. A Válogatott kritikai dolgozatokkal csak az említés szintjén foglalkozom, mivel abban új, önálló tanulmány nem szerepel, csupán válogatást nyújt az addigi művekből.

22.  Irodalmi Szemle, 1959/1. 83–84.

23.  Uo. 161–164.

24.  Uo. 1959/2. 324–326.

25.  Új Ifjúság, 1959. febr. 24. 5.

26.  Uo. 1962. ápr. 17. 4.

27.  Irodalmi Szemle, 1963/2. 187–188.

28.  Uo. 1963/5. 548–552.

29.  Uo. 1963/6. 660–661.

30.  Hét, 1963/34. 9.

31.  Uo. 1963/41. 13.

32.  Új Szó, 1963. november 2. 7.

33.  Irodalmi Szemle, 1964/11. 14.

34.  Hét, 1964/11. 14.

35.  Irodalmi Szemle, 1964/4. 372–373.

36.  Új Szó, 1964. december 5. 10.

37.  Irodalmi Szemle, 1965/2. 156–159.

38.  Uo. 1965/8. 743–745.

39.  Uo. 1965/9. 841–843.

40.  Uo. 1966/1. 73–75.

41.  Uo. 1968/8. 724–729.

42.  Uo. 1970/3. 266–271.

43.  Nem így a Madách Könyvkiadó, amely a Nyílt levél Zs. Nagy Lajoshoz c. születésnapi köszöntőben az eredeti megjelenéshez (Irodalmi Szemle, 1985/7. 582–587.) képest „átértékelte" Zs. Nagy költészetét, s a könnyűnek nem találtatott helyett könnyűnek találtatott minősítéssel látta el. (Törmelék 80.)

44.  Elméleti alapvetésem főbb tételeit Dávidházi Péter „alkalmazott welleki" munkamódszere nyomán teszem, melyet a szerző a Hunyt mesterünk Arany János kritikusi öröksége c. könyve bevezető tanulmányában fektet le. (Argumentum Kiadó, Budapest, 1994. Második, javított kiadás.)

45.  Wellek felfogását idézi Dávidházi i. m. 20.

46.  Ezt a görög eredetű műszavakból gyártott terminust T. S. Eliot vezeti be. Ő a művészetet tételezi autotelikusnak. A kritikát viszont mindig valaminek a kritikájaként értelmezi, tehát nem autotelikusnak. Murray Krieger is a kritika „ról-ságát" védelmezi, szemben az amerikai dekonstrukció képviselőivel, akik q kritikának is autotelikus szabadságot követelnek. (Krieger felfogását idézi Dávidházi i. m. 24.) Ennek a törekvésnek a két meghatározó programszövege: Geoffrey Hartmann: Irodalmi kommentár mint irodalom (Határ, 1994/2. 69–89.) és Joseph Hillis Miller: A kritikus mint házigazda (Filozófiai Figyelő, 1987/ 3–4. 101–127.).

47.Koncsol László: „Kitörni önmagunkból..." In: Nemzedékem útjain. 284.

48.Koncsol iskolatörténeti esszéjében [Iskoláim (Az elemitől az érettségiig). Törmelék. 7–69.] is hivatkozik a szolgálatra mint ösztönére. Innen vette Bodnár Gyula az őt köszöntő újságcikk címét: A szolgálat ösztönével (Új Szó, 1986. május 31. 6.)

A Szabó György által a Confessio részére készített interjúban (Confessio, 1987/ 4. 39–46.) a kálvinizmus által génjeibe kódolt sorsformáló erőként említi a szolgálatot.

49.Dávidházi i. m. 26.

50.Erre az esszéisztikus, nem bizonyosan tudományos igényű kifejezésre nézve vö. Filep Tamás Gusztáv: Zalabai Zsigmond. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1998.

88

51.Szeberényi Zoltán: A természet költői tankönyvei avagy egy alkotói metamorfózis mérlege. Irodalmi Szemle, 1985/7. 666.

52.Gyulai Pál: Kölcsey Ferenc. In: Emlékbeszédek I – II. Budapest, 1902. 296–297. Idézi Dávidházi i. m. 30.

53.Lacza Tihamér: Irodalom és szolgálat. Irodalmi Szemle, 1981/10. 946.

54.Dávidházi i. m. 34–35.

55.Németh Zoltán: Egy elfeledett íróm. In: A kapus öröme a tizenegyesnél. AB-ART, Bratislava, 1999. 47

56.Fábry Zoltán: Valóságirodalom. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1967. 8–15

57.Az Egy szemlélet ellen c. Tőzsér-írás kapcsán 1963–64-ben kibontakozó antisematizmus-vita; a Szalatnai által a fiatal költők körül gerjesztett vita 1969–70-ben; a Balla Kálmán cikke nyomán kibontakozó költészet-vita 1979-ben.

58.Szalatnai Rezső: Az új költészet buktatói. Irodalmi Szemle, 1969/9. 844–846.

59.Majd pedig két hasonló tartalmú cikkben a Hétben (1969/52. 31.) és az Új Ifjúságban.

60. Mács József: A fiatal költészetért. Hét, 1970/5. 10–11.

61.Tőzsér Árpád szóbeli közlése.

62.Mács i. m. 11.

63.A cikk megírására Tőzsér Árpád kérte fel őt. Ő maga nem válaszolhatott az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként, mivel mint az Egyszemű éjszaka előszóírója, túlzottan érintett volt. (T. Á. szóbeli közlése.)

64.Fried i. m. 129.

65.Irodalmi Szemle, 1963/2. 181–188.

66.Irodalmi Szemle, 1968/8. (!!!) 724–729.

67.Koncsol László: Kritikai jegyzet a kritikáról 187.

68.Uo. 188.

69.Uo.

70.Egri Péter felfogását idézi Dávidházi i. m. 35.

71. Koncsol László: Kritikai jegyzet a kritikáról. 188.

72.  Uo.

73.  A szerző szíves szóbeli közlése, 2000. február 23.

74. Koncsol László: Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről. 727.

75. Uo.

76. Uo.

77.  Koncsol László: Ady Endre. Új Szó, 1954. nov. 21. 5.

78.  Lacza Tihamér: A vers faggatása. Hét, 1979/17. 14.

79.  Vö. Szőke József: A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája I–IV. (Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1982–1992

80.  Pl. Szabó Gyula versei elé (első megjelenés Irodalmi Szemle, 1976/5. 402–404, utóbb Nemzedékem útjain 261–266.; Cselényi László új versei elé (első megjelenés Irodalmi Szemle, 1976/507–509, utóbb Nemzedékem útjain 230–236.).

81.  A szerző szóbeli közlése.

82.  Görömbei András: Kísérletek és elemzések. Koncsol László könyvéről. Népszava, 1979. június 9. 6.

83.  Bábi Tibor versét idézi Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata. In: Nemzedékem útjain 173.

84.  Koncsol László: írások mérlegen. Hét, 1958. október 26. 15.

85.  Koncsol László: Egyéniség, kor, hagyomány.

86.  Koncsol László: Lion Feuchtwanger: Rókák a szőlőben. 163.

87.  Koncsol László: Az asszony vár. Szőke József elbeszélései. 325.

88.  Koncsol László: Hadüzenet a világnak

89.  Koncsol László: Arthur Miller két drámája.

90.  Koncsol László: Tőzsér Árpád: Mogorva csillag. 548.

91.  Szeberényi Zoltán: Izgalmas és hasznos kísérletek. Új Szó, 1979. március 16. 6.

92.  Ez utóbbi színikritika, a bevezetőben vázolt szempontjaim szerint nem kellene vele foglalkozni. Ami miatt mégis felvettem a vizsgálandó művek sorába, az az, hogy a színikritika – a színészek játékára irányuló rész – csak néhány sor, lényegében a drámát boncolgatja.

93.  Koncsol László: Hadüzenet a világnak. 660.

94.  Uo.

95.  Uo. 661.

96.  Lion Feuchtwanger nem a német irodalom csúcsa. Azért kaphatott fontos szerepet a szocialista tábor irodalomkritikájában, mert nyugati, ugyanakkor antifasiszta és imperializmusellenes íróról van szó. Ettől azonban Feuchtwanger nem lett jobb író.

97.  Koncsol László: Az asszony vár. Szőke József elbeszélései. 324.

98.  Duba Koncsol kritikusi tevékenysége során kiemelt helyen szerepel. A nemzedéktársi közösség, ill. a hosszan tartó napi személyes kapcsolat, s a nagy közös ügy, az Irodalmi Szemle miatt. Duba Koncsol „megviselt" kötetének, a Nemzedékem útjain c.-nek az utószóírója, s ez kevésbé köztudott, de Koncsol lett volna Duba 1975-ben megjelent, Angyal vagy madárijesztő c. novelláskötetének utószóírója, de mivel az utószó túlontúl rendszerkritikusra sikeredett a novellák kapcsán levont tanulságaival, nem engedték megjelenni, és mást – Csanda Sándort – kértek fel a megírására. (Filep Tamás Gusztáv i. m. 91. ill. a szerző szóbeli közlése.) Koncsol Gyorsmérlegen c. kéziratában tervei között említ egy Duba-kismonográfiát, mely azonban az ismert okokból soha nem készült el, irodalmi életünk nagy kárára.

99.  A szerző ismertette velem Szőke József reakcióját a bírálatra, de mivel az nem rögzített formában történt, nem vethetem papírra, mivel – lévén szó még élő személyről – személyiségi jogokat sértene.

100.  Koncsol László: Egy novelláskötet hármas útja. In: Kísérletek és elemzések. 186.

101.  Ez utóbbinak később önálló tanulmányt szentel. A tér-idő problematika kulcsszava a Duba-recepciónak, s Koncsol erre már az első kötet kapcsán felfigyel.

102. Koncsol László: A kétlelkű emberek írója. 263.

103. Az etika beemelése a szövegvizsgálatba egyértelmű Fábry-hatásról tanúskodik.

104. Koncsol László: Egy novelláskönyv hármas útja. In: Kísérletek és elemzések 180.

105. Filep Tamás Gusztáv i. m. 30.

106. Persze megfogalmazásai élét gyakran – ideológiai szempontból – tompítani kényszerül, mivel a rendszer „védett" íróiról is szólnia kell. Szabó Béla középiskolás fogalmazás színvonalán álló Párizsi ceruzajegyzetek c. útinaplója is csak azért jelenhetett meg a Koncsol szigorú mércéjével szerkesztett Irodalmi Szemlében, mert a pártközpont illetékesei „letelefonáltak": Szabó elvtárs sokat szenvedett a fasizmus alatt. (A szerző szóbeli közlése.)

Ugyanezt a szempontot kell belelátnunk – pártvonalon – Szőke vasmű-, ill. Ordódy hajógyárregényéről szóló mikroelemzésébe.

107. Koncsol László: A szlovákiai magyar próza 1964-ben. Irodalmi Szemle, 1965/ 2. 159.

108. Uo. 156.

109. Uo. 157.

110. Koncsol László: Kísérletek és elemzések. 215.

111. Az összefoglaló 1975 szeptembere után készült. Koncsol ekkor már nem az Irodalmi Szemle szerkesztője, hanem szabadfoglalkozású író. A közélet viszonyaira pedig az a jellemző, hogy a husáki posztsztálinista „normalizáció", miután a cseh értelmiség elejét szétszórta, ill. elhallgattatta, lassan kezdi kifejteni hatását a szlovák, ill. a szlovákiai magyar szellemi életre is. Ezért rendelkezik különösen magas helyi értékkel az a tény, hogy Koncsol ilyen radikális módon, szinte az asztalról lesöpörve bírálja a két „mozgalmista" kötetet.

112. Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről. In: Kísérletek és elemzések. 221.

113. Uo. 236.

114.UO. 223.

115.Uo. 224.

116. Tőzsér Árpád Szülőföldtől Szülőföldig c. versét pedig csehszlovákiai magyar versnek. Terminusértékkel egyik kifejezés sincs tisztázva az irodalomtörténeti kutatás számára. E sorok írója szerint nem valószínű, hogy lenne ilyen.

117.Bata Imre: Könyvszemle. Kísérletek és elemzések. Népszabadság, 1979/3/16.

118. Görömbei András: Kísérletek és elemezések. Koncsol László könyvéről. Népszava, 1979. június 9. 6.

119. Baránszky Jób László: A költészet zeneisége. Új írás, 1979/9. 113.

120. Ez némi magyarázatot kíván. Ismerői számára nyilvánvaló, hogy Koncsol alapállásból zenész. Hogy miért nem lett professzionálisan az, arra a már idézett iskolatörténeti esszéje adja meg a választ. Kevéssé közismert, hogy voltak szépírói próbálkozásai is. Azonban csak egy novellát adott közre, hogy nem lett szépíró, annak elsősorban egzisztenciális okai vannak, melyek (egyelőre legalábbis) nem biztos, hogy igénylik a nyilvánosságot. A költő is benne rejtőzött, ezt bizonyítják kiváló versfordításai. Verseskötetet azonban csak megkésve adott ki, Cselényi László baráti biztatására. Ismerjük Koncsol gyermekverseit, a kritika is magasra értékelte ezeket. Tudomásom szerint, mikor e sorokat írom, már folynak a szülei emlékének ajánlott Csontok c. verseskötetének nyomdai munkálatai, ill. tervezi, hogy kiegészíti a korábbi évekből kéziratban maradt gyermekverseit. Azt pedig már dolgozatomban kifejtettem, prózaelemzéseiben is a szubjektum felé fordul. S hol máshol figyelhető meg a zeneiség és a szubjektivitás tökéletes együttállása, mint a lírában. Koncsol versszeretetének gyökereit itt kell keresnünk.

121. Zalabai Zsigmond vonta így meg saját kritikusi tevékenységének mérlegét. „Én afféle féloldalas kritikus vagyok, mert egész életemben talán csak két-három recenziót ejtettem el prózáról és egyebekről, tehát afféle Komlós Aladár-i alkattal mindig csak a líra körében mozgok." Induljunk tehát: otthonról haza. In: Zalabai Zsigmond: Irodalom és irodalom. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997. 118.

122.  Szeberényi i. m.

123.  Ekkor már készen áll az Új Ifjúság következő havi számában megjelenő cikke, a Több figyelmet, melyben a Fiatal csehszlovákiai magyar költők antológiája nyomán gyűrűző vitához kíván hozzászólni, bár a vitába direkt módon nem kapcsolódik be. Ez a cikk is inkább apológia, Barsi Imre és Tolvaj Bertalan ledorongoló bírálataival szemben védelmezi nemzedéktársait. Állításai ma talán általánosságokként hatnak, de 1959-ben semmiképp. (Érdekes módon az Egyszemű éjszaka költőire is csaknem ugyanezek a vádak záporoztak 1970-ben. Ezek szerint a csehszlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos elvárások tizenkét év alatt nem változtak.)

124.  Koncsol László: Egyéniség, kor, hagyomány. 83.

125.  Uo. 84.

126.  Uo.

127.  Hogy a gyökeréhez áshassunk le ennek a jelenségnek, szükséges lenne rendelkeznünk Koncsol pályájának – esetében nagyon is helyénvaló, sőt indokolt –protestáns antropológiai alapú elemzésével. Mivel ilyen munka nem áll rendelkezésünkre, s erre dolgozatom keretei közt nem vállalkozhatok, csak említést teszek a jelenségről.

128.  Koncsol László: Tőzsér Árpád: Mogorva csillag. Irodalmi Szemle 1963/5. 549.

129.  Koncsol László: Cselényi László: Erők. Irodalmi Szemle. 1965/8. 743.

130.  Koncsol László: Batta György: Virágot nyit a puskacső. 843.

131.  Koncsol László: Ozsvald Árpád: Földközelben. 75.

132.  Tőzsér – Dubához és az alább következő Cselényihez hasonlóan – nemzedéktársai közül kiemelt helyet foglal el. A Gyorsmérlegen c. kézirata szerint kismonográfiában szerette volna feldolgozni költészetét, a Kísérletek és elemzések Négy vers a zene jegyében c. tételében önállóan elemzi Férfikor c. versének zenei struktúráját, s további két kötetében is hangsúlyos helyet kap. Iskolatörténeti esszéjéből személyes kapcsolatuk kezdetéről is megtudhatunk néhány információt.

Koncsol kifejezetten érzékeny Tőzsérre. A Tizenkét hónap tíz könyvéről c. írásában is „helyre teszi" Zalabainak a Vers túloldalán c. könyvében megjelent Tőzsér-elemzését. Valószínűleg Zalabai emiatt nem írt kritikusi gyakorlata során többet Tőzsérről.

133.  Ma ezt az állítását erősen vitathatnánk, de Koncsol „a »posztmodern« fordulatból már kimaradt. Kritikusi tevékenysége e két korszak között (ti. az avantgárd alkonya és a posztmodern között – K. L.) teljesedik ki." (Filep Tamás Gusztáv i. m. 49.)

134.  Koncsolt – gondolom, ez az eddigiek alapján is nyilvánvaló – nem lehet elfogultsággal vádolni. Kritikusi tevékenysége során nagy felkészültségről és beleérző képességről tesz tanúbizonyságot. Nehezen értem tehát, hogy a kötetbe bekerült, gyakran bárgyú sorokat miért nevezi szépnek és megkapónak. Talán akaratlanul is túlteng szubjektivitása.

135.  Koncsol László: Ozsvald Árpád: Földközelben. 74.

136.  Koncsol László: A csehszlovákiai magyar költészet 1965-ben. Irodalmi Szemle 1966/10. 932.

137. Uo.

138. Uo.

139. Uo.

140. Uo.

141. Uo. 932.

142. Uo. 933.

143. Uo. 934

144. Uo. 933.

145. E kritika „hatástörténetéhez" tartozik, hogy elolvasása után a szerző – emberalatti indulattal – ordítozott Koncsollal a nyílt utcán...

146. Koncsol László: Írások mérlegen. Hét, 1958. október 26. 15.

147. Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről. In. Kísérletek és elemzések. 218.

148. Zalabai Zsigmond: Előmunkálatok egy költészettörténethez. Hét, I. rész 1982/ 12. 14.

149. Zalabai Zsigmond: Koncsol László: Ívek és pályák. Hungarológiai Értesítő, 1983/3–4. 88.

150. Fried i. m. 130.

151. Görömbei András: Koncsol László: Ívek és pályák. Tiszatáj 1982/3. 89.

152. Domokos i. m. 141.

153. Lábjegyzetben közlöm, mivel nem kritikatörténet, de árnyaltabbá teszi állításaimat, így fontos: a kötet 1981-ben jelent meg. Az iskolaügyi minisztériumban már egy éve kidolgozták a magyar iskolák körzetesítésnek álcázott elsorvasztási tervét. A '68 utáni konszolidáció, miután a cseh reformértelmiséget lefejezte, ekkorra – a szövegek keletkezésének időpontja általában a '70-es évek második fele (lásd a 16. lábjegyzetben közölt bibliográfiákban) – a szlovákiai magyarságot is elérte. A kulturális és irodalmi élet „konszolidációját" már elvégezték a „keretlegények" (Bábi Tibor, Sárkány Árpád, és a még élőket hadd ne említsem), s a kulturális életet felügyelő kulcspozíciókba ortodox kommunisták kerültek, mint pl. Rácz Olivér, aki 1974–78-ban a művelődési, előtte pedig az iskolaügyi miniszter helyettese volt.

Így lesz különösen nagy jelentősége annak, hogy Koncsol elnéptelenedő falvakról, kitört fogú költőről, csonktájakról, dezintegrációról szóló verseket tesz elemzése tárgyává.

154. Később ezek nyomán írta felül Fábry irodalomperiodizációját, 1945-re téve a „harmadvirágzás" kezdetét. Később Molnár Imre és Tóth László – ki tudja, talán épp az ő kutatásaitól inspirálva – kötetnyit gyűjtöttek össze a hallgatás éveinek irodalmából. („Mint fészkéből kizavart madár..." Budapest, 1990)

155. Koncsol László: A remény és csalódás versei. In: ívek és pályák 16.

156. Uo. 18.

157. Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. 376.

158. Koncsol László: A műveltség őrhelyén. Új Szó, 1963. november 2. 7.

159. Koncsol László: Új törekvések a csehszlovákiai magyar lírában, avagy a röppálya föl- és leszálló ága. In: ívek és pályák. 169.

Koncsolnak öntörvényű, szuverén, elméletileg megalapozott csehszlovákiai magyar irodalomképe van, mely – már csak terjedelme miatt is – a jövőben mindenképp önálló elemzést kell, hogy kapjon, nélküle nehéz lenne hitelt érdemlő módon megírni a csehszlovákiai magyar irodalom történetét. E dolgozat keretei között azonban erre nem vállalkozhatok.

160. Mindig csak út voltam. In: Ívek és pályák. 27.

161. Koncsol László: Két vers az illanó kohézióról. In: Ívek és pályák. 77.

162. Vö. „Mért van, ha nincs...?" Hét 1979/44. 14.

163. Filep Tamás Gusztáv i. m. 56.

164. Mindig csak út voltam... In: ívek és pályák. 27.

165. Koncsol László: A kérdezés mint tény és program. Uo. 48.

166. Koncsol László: Szintézisek lírája. Uo. 70–71.

167. A szintén kiemelt helyet elfoglaló nemzedéktárs, lásd: Nyílt levél Zs. Nagy Lajoshoz. (Törmelék 69–81.)

168. Hiány és büszkeség. In: Ívek és pályák. 54.

169. Lásd a Batsányi kör irodalmi szakosztályának hozzászólását a Szalatnai Rezső által kirobbantott, fiatal költők körüli polémiában. (Hét 1970/8. 14.) „Szalatnai (...) még mindig túl kíméletes, nem ítélte el kellő szigorúsággal a kontárokat, akik működésükkel azt akarják elhitetni, hogy költészetünk a havaseszűek és féltalyigások rezervációjává vált véglegesen.

170. Koncsol László: Egy montázsvers titkairól. In: Ívek és pályák 60.

171. Koncsol László: Két vers az illanó kohézióról Uo. 79.

172. Az Ívek és pályák 82. oldalán sajnálatos nyomdahiba került a szövegbe, Jelentés az időnek helyett időben szerepel.

173. Zalabai i. m.

174.Lacza Tihamér: A vers faggatása. Hét, 1979/17. 14.

175.  Koncsol László: Egy romantikusunk két szövegéről. In: Ívek és pályák. 96.

176.  Uo. 98.

177.  Vö. Mítoszok nyelvén. In: Ívek és pályák; Filep i. m. 92–93.; Fábry Zolán levelei. In: Nemzedékem útjain. 202–204.

178.  Koncsol László: Tőzsér Árpád: Mogorva csillag. 549.

179.  Koncsol László: A forma hiteléről. In: Ívek és pályák. 119.

180.  Uo. 121.

181.  Koncsol László: Riport és mítosz között. Uo. 128.

182.  Uo. 130

183.  Uo. 132.

184.  Uo. 136.

185.  Uo. 138.

186.  Uo. 142.

187.  Uo.

188.  Uo. 143.

189.  Uo. 149.

190.  Uo.