„Megvallom nektek, barátaim..."

I. Architextualitás és imagináció

Jorge Luis Borges írja egyik esszéjében, az argentin írók túlzott „argentinságát" bírálva, a következőket: A legjellegzetesebb arab könyvben, a Koránban nincsenek tevék, ám ez nem ad okot arra, hogy kételkedjünk a hitelességében. Arabok lehetünk tevék nélkül is, sőt, Mohamed számára a teve a mindennapi élet része, ezért nem kell, hogy tevékkel zsúfolja tele művét. A teve jelenléte az önigazolás redundanciája volna.

A szlovákiai magyar író „tevéje" a „szlovákiai magyar valóság", illetve ennek társadalmi, politikai és morális vetülete. A „szlovákiai magyar regény" megírására tett kísérletek éppen a fentebb felsorolt nem irodalmi tényezők túlhangsúlyozásával tüntették ki magukat. A reprezentativitás igénye irodalmon inneni (és túli) tényezőket vont be a diskurzusba. Még a kritika által legtöbbet méltatott Duba Gyula és Dobos László regényei is egy nem esztétikai horizonttal szembesítik az olvasót. Mindez magyarázható a történelmi létfeltételek alakulásával is, hiszen a szlovákiai magyar irodalom 1945 utáni szakaszában önnön fennmaradásáért küzdött, s a regényíró feladata egyet jelentett a társadalmi szerepvállalással. Nyilvánvaló azonban, hogy Dobos László, Mács József vagy Ordódy Katalin alkotásai olyan szövegen kívüli világra vonatkozó közléseknek minősülnek, amelyekben a nyelv reprezentációs felfogása uralkodik, s ekként alkalmatlanok az olvasói pozíciók reflektálására.

Velük szemben a folytonosság lehetőségét implikálja Kovács Magda prózája. Az Én, a csillagbognár című kötete a későmodern olvasási stratégiák irányában nyit horizontot. Radikálisan szakít a mimetikus nyelvhasználattal: a nyelv nála a valóságot nem leképezi, hanem teremti. Elbeszéléseiben a „szlovákiai magyar valóság" elsősorban mint nyelvi valóság jelenik meg. A gömöri táj, a hozzá kapcsolódó hiedelmek, babonák egy regionális feltételezettségű írásmódot hívnak életre. Szövegeinek lényeges szervező elve az imagináció: a realitás egyes elemei új funkciót nyernek a szöveg struktúrájában. A nyelvhasználatára jellemző mitikus attitűd a részletezésben, az ismétlésekben és a „mágikus" okozatiság érvényesülésében érhető tetten. Egyes szövegei (például az Égig érő tánc) a metaforizálás stratégiájának aktivizálásáról tanúskodnak. Kovács Magda epikája mindenekelőtt az elbeszélés metaforizálása és a nyelv retorikai felfogásának újragondolása révén járult hozzá jelentős mértékben az olvasói szokások átformálódásához. E követésre érdemes hagyomány tovább él Talamon Alfonz szövegeiben, különösen posztumusz kötetében (Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából; a továbbiakban: SB).

A szöveg recepciós létmódját szem előtt tartva először a SB-nak a befogadói pozíciók és szokások átrendezésében kifejtett hatását vizsgálom. Gondolatmenetemet két kategória köré építem. Az architextualitás e dolgozat kontextusában mint szinekdoché szerepel, kizárólag a műfaj kérdését értem alatta. Az imaginációt, a kortárs elbeszélő próza kedvelt eljárását, a fikcionált világba beépülő valóságfragmentumok elvének jelölőjeként, tehát iseri értelemben használom.

A mai irodalom olvasója egyre gyakrabban kénytelen szembesülni azzal a jelenséggel, miként kérdőjeleződik meg az egyes művek műfaji hovatartozása, miként kezdik ki az egyes inhomogén poétikák a klasszikus műfajtipológiát. A közelmúlt irodalmi alkotásait szemlélve mindinkább tanúi lehetünk a műfaji határok elmosódásának. Egyre ritkábban fordul elő, hogy valamely kortárs szöveg maradéktalanul beilleszthető az adekvát műfaji keretbe. Ennek ténye részben a műfaji besorolhatóság szükségszerűségét kérdőjelezi meg, részben pedig az újonnan keletkezett „hibrid" műfajok kanonizálásának kérdését veti fel. A mindenkori olvasó ugyanis nem hagyhatja figyelmen kívül a poétikai tipologizálás tényét, mivel a szöveg műfaja nagymértékben meghatározza annak befogadását is.

A Beszélő 1998/7-8. számának „irodalmi kvartettjében" felvetődött a SB műfajának kérdése is. A konklúzió elmaradása éppen a kizárólagosságot hatálytalanította; nem a műfaj megkérdőjelezhetetlen definiálása volt a cél, sokkal inkább a másként olvasás lehetőségének felmutatása. Az ott megszólalók megállapításait az alábbiakban néhány észrevétellel bővítenem.

Regény vagy elbeszélésciklus? Radnóti Sándor kérdését leghatékonyabban a Sinistra körzet recepciós tapasztalata felől közelíthetjük meg. Az utóbbi évtized reprezentatív alkotásává „előléptetett" Bodor-szöveg egyik fontos hozadéka a kis- és nagyepikai forma összefüggéseinek és különbözőségeinek újragondolása volt. A történet hangsúlyozott fragmentaritását ellenpontozó homogenitás egyfajta kettős (a regény és az elbeszélés felől is megvalósítható) olvasást eredményezett. A SB lehetőséget nyit ezen olvasási tapasztalat elmélyítésére. A narratív egyneműség valamint a poentírozott történetalakítás a laza szövésű anekdotikus regény poétikai ismérvei, ellenben a szöveg befejezetlensége a nagyepikai kompozíció kétségbe vonását is jelenti. A két utolsó szövegrész hypertextusként is értelmezhető, s ez erősíti a műfaji nyitottság feltételeit.¹ A kötetbe foglalt szövegek nyelvileg és világképileg egyaránt érvényre jutó homogenitása nem bizonyul elegendő érvnek a regény műfaja mellett, mindegyikük elején olvasható azonban egy néhány soros tartalmi sommázás, amely felébreszti azt az elvárást, hogy a befogadó egy nagyregényt olvas. A megképzett elvárást viszont kioltja az időbeli reflektálatlanság, amely a szövegek lezártságának tapasztalatát erősíti, sőt lehetővé teszi az egyes szövegrészek felcserélhetőségét.

Ha elfogadjuk Németh Gábor megállapítását, hogy a SB szituációi egy előre látható következményrendszerben konstituálódnak (ami szerintem csak részben, a szituációk egy csoportjára vonatkozóan igaz), úgy megteremtődnek a szöveg burleszkként olvasásának feltételei. „Nem hiszem – mondja Németh Gábor –, hogy bárki bármikor meglepődne a cselekmény bármilyen fordulatán. Ehhez képest a választott forma, ez a hihetetlenül lelassító, aprólékos és cizellált stílus, amivel leírja az abszolút kitalálható történeteket, számomra olyan mértékig befékezi a befogadást, mintha diafilmként kellene egy burleszket néznem. Ami hihetetlenül abszurd szituáció, hiszen az alapvetően poénra kijátszott hatásmechanizmus a lassítással mintegy fölszámolja magát. Ez valahogy megbillenti az egész könyvnek a humorát."² E kitűnő meglátás némi árnyalásra szorul. A szöveg egyes részeinél (talán ezek a legjobbak) a stilizált beszédmód nem gördít akadályokat a belefeledkező olvasás elé. A burleszk által megképzett elvárási horizontot igazolja a humor, amelynek forrása az esetek többségében a szereplők egy-egy tulajdonságának már-már végletekig vitt nagyítása-túlzása. A legtöbb példát Herr Vincenzó figurája szolgáltatja, aki impozáns paraméterei okán nemegyszer válik köznevetség tárgyává.

A szellemidézés ugyan nem tekinthető poétikailag érvényes műfaji kategóriának, viszont hajszálpontosan ráillik a szövegre. A felidéző beszédhelyzet és a narratív alaphang modalitása az elbeszélő egzisztenciális fenyegetettségére enged következtetni. Samuel Borkopf távol levő (halott?) barátait igyekszik megidézni, s egyúttal az emlékezés és a képzelődés révén a lét gyötrelmeit enyhíteni. Mindezt legmeggyőzőbben a textus zárlata demonstrálja.

Teljes fordulatról beszélni Talamon Alfonz írói pályáján számomra indokolatlannak tűnik. Az írói világkép kiforrottsága, a stílus következetessége rendkívül átgondolt és koherens poétikát sejtet. Éppen ezért elhamarkodottnak érzem Bán Zoltán András észrevételét, miszerint a SB műfaja palinódia. A palinódia: visszaéneklés, a korábbi művek állításainak visszavonása. A SB előtti szövegek állapotrajzok, amelyek nemegyszer elvontságukkal idegenítik el a befogadót. Az utolsó kötet humorával „kaput nyit", figuráinak „húsvérségével" az átélhetőséget segíti. Lényegében azonban ugyanazokat a kérdéseket veti fel, mint az előző írások. Éppen ezért úgy vélem, a SB nemcsak következetesen folytatja, hanem – elsősorban az irónia stratégiájára támaszkodva – felújítja és gazdagítja az előző írások (szöveg)világát.

Talamom Alfonz posztumusz kötete Bodor Ádám Sinistra körzetéhez (valamint Az érsek látogatása című regényéhez) és Gion Nándor Ezen az oldalon című ciklusához hasonlóan egy térség közösségének zárt világába nyújt betekintést. Bodor szövegeinek lapjain megelevenedik a 20. század „kelet-európai rezervátuma" (Alexa Károly) a maga etnikai sokszínűségével és a benne lakók kiszolgáltatottságával. Gion számára a bácskai élet szolgáltatja az „anyagot". E szövegek dialógusképességét (és ezáltal kanonizációs esélyeit) nem csekély mértékben növelte, hogy a szövegen kívüli valóság mimetikus leképezésének elvén túllépve egy stilizált (tehát esztétikai többletet hordozó) és imaginált (a realitás elemeit átfunkcionáló) szövegvilágot teremtettek, más szóval problematizálták a szövegen belüli és a szövegen kívüli viszonyát.³ A SB szövegterének lokalizálhatósága (felvidéki városok: Párkány, Érsekújvár...) nem ütközik akadályba, ám ez mégsem jelenti a valóság „egy az egyben" történő tükrözésének szándékát. A figyelmes olvasó a szövegben olyan nyomokat fedezhet fel, amelyek a hagyományos jelölő-jelölt viszony „kibillentéséről" árulkodnak. Az egyik legnyilvánvalóbb a cselekmény java részének helyszínéül szolgáló város (Galántha) írásképében jelen-lévő h, amely a jelölt jelenléttől való megfosztottságát prezentálja. A Galántha hallhatatlan h-ja egy olyan nyom (hiba, différance) a szövegben, amely a jelölő referencializálhatatlanságára és a jelölt identitásának elkülönböződésére egyként utal.

Arra, hogy a SB a valóság dokumentumszerű tükrözésének ideáján túllépve a fikcionálás milyen módozatait valósítja meg, a szöveg nyelvi stratégiáinak vizsgálatával deríthetünk fényt. Ezek közül kiemelkedik az imagináció.⁴ A SB fikcionált szövegében jelenlévő reális (Trianon, Galánta, Savoyai Jenő...) nem önmagát jelöli; miután kiszakíttatott az eredendő szemantikai rendszerből, a fikcióban jellé válik. A SB reális elemeit három csoportba sorolhatjuk: 1. földrajzi egységek, 2. történelmi személyek és események, 3. írott szövegek. A tér(ség) elkülönböződését Galántha példája – érzésem szerint – meggyőzően argumentálja; a történelmi alakok és események funkciójáról A regény, amint olvassa a történelmet című fejezetben szólok. Itt csupán a SB szövegterét behálózó különböző írott szövegek (könyvek, újságok) egyik aspektusára hívnám fel a figyelmet; arra, hogy ezen írott szövegek egy része reálisan létező (Tolnai Világlapja; Tóra), míg a másik csoportot fiktív szövegek alkotják (Lulu, a párizsi kurtizán megpróbáltatásai). Szövegbeli funkciójukat tekintve azonban nincs köztük különbség, a fikciónak egyenrangú elemei. A szövegben imaginált valóságnak a befogadás szempontjából elengedhetetlen jelentősége van, amennyiben az olvasás nem merül ki a szövegbe kódolt jelek szövegen kívüli referencializálhatóságában, hanem egy aktívabb – a jelölők játékán alapuló – befogadást eredményez.

Fikció és imagináció, illetve mimézis és referencializálhatóság kérdéskörét Talamon Alfonz és Duba Gyula prózájának (pontosabban szövegeik egy-egy részletének) párhuzamba állításával járhatjuk körül. Duba Gyulát a kritikai közvélemény a '45 utáni szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb prózaírójának tartja. Többszólamú epikájának fő vonulatát a szociográfia (Vajúdó parasztvilág) és a paraszti világ felbomlásának krónikáját nyújtó (alapvetően mimetikus jellegű, referencialitásközpontú) „nagyregények" (Ívnak a csukák; Aszály) képezik. Talamonnal való írói „rokonságát" a talán kevésbé méltatott, humoros, parodisztikus írásai erősítik. Írásmódjuk különbözőségét a nyelvhez való viszonyuk reflektálja. Duba regényeiben az elbeszélő a krónikás szerepét tölti be, esetében a nyelv eszköz a szövegen kívüli valóságnak a szövegbe transzformálására. Talamonnal ezzel ellentétben a nyelv retorikus felfogása uralkodik. A szöveg mentesül a társadalmi (és egyéb nem irodalmi) „rárakódásoktól", és elveti a valóság hiteles leképezésének ismeretelméleti dilemmáját. Előtérbe kerül viszont tulajdon nyelvi jel természete, retorikai megalkotottsága, ami az olvasóval fenntartott párbeszéd lehetőségének elsődleges letéteményese. Duba egyik regényében, az Ívnak a csukákban arról olvashatunk, miként tör be Füzesnyék életébe a civilizáció (a mozi, a rádió, a foci). Mindaz, amit itt a szociográfiai hitelesítés motivál, Talamonnal ironizálva jelenik meg. Az Ívnak a csukák tapasztalatával rendelkező olvasó Talamon szövegét annak ironikus átírásaként is értelmezheti. A civilizáció térhódítása fölött érzett áhítatot felváltja a szarkazmus, az irónia, a fergeteges derű. A Gelbe Stern csapat közszemérem elleni vétség vádjával megóvja a mérkőzést, az első filmvetítés a vetítőmester lincselésével ér véget. Talamon könyvének egyik nagy erénye a „pragmatikus változat"⁵ által kondicionált beszédmódok demisztifikációja.

II. A képzelet retorikája

A különböző filozófiai diskurzusok irodalmi térhódításának eredményeképpen a kritikai recepció figyelme az utóbbi időben egyre inkább azok felé a művek felé orientálódik, amelyek – az értelmezési horizont „tükörstádiumában" (Lacan) – éppen e diskurzusok felől bizonyulnak megszólíthatónak. A dekonstrukció, a hermeneutika, a recepcióesztétika kijelölték azokat a gócokat, amelyek köré a mai irodalomértés összpontosul: a jelölő-jelölt viszony egyértelmű és problémamentes transzcendálásának kétségbevonását, a szöveg referenciájának fiktív státuszba helyezését, a szubjektum alávetettségét a retorika kiforgató hatalmának, a jelentés disszeminálódását stb. Talamon posztumusz kötetének részben az szolgáltatja aktualitását, hogy e kihívásnak maradéktalanul eleget tud tenni; kérdésfelvetése a jelenkori filozófiák iránti érzékenységről tanúskodik. Az emlékezés és az ábrándozás metaforái mentén megvalósuló olvasás felszínre hozhatja azokat az összefüggéseket, amelyeket a valóság/fikció és a jelenlét/távollét oppozícióinak implikációi rejtenek. Az alábbi fejtegetésekben ezt az utat kívánom bejárni.

A múlt rekonstruálását tematizáló próza tekintélyes hagyományt tud magáénak. Proust Marcelje, Grass Oskarja, Kaffka Pórtelky Magdája, Ottlik Bébéje, hogy csak a legnagyobb „emlékezőket" említsem. Közéjük sorolható-e Talamon kocsmárosa, Samuel Borkopf? Legutóbb Benyovszky Krisztián tett izgalmas kísérletet Kaffka Margit, Ottlik Géza és Talamon Alfonz regényeinek narráció és emlékezés viszonyát homloktérbe állító összevetésére, pontosabban: együtt(újra)olvasásukra.⁶ Elemzése vezérfonalat nyújthat a SB olvasásához.

A felidéző beszédhelyzet és az elmondottakkal fennálló időbeli distancia alapján a narrátor, Samuel Borkopf „emlékezőnek" tekinthető. Maga az emlékezés viszont felvet egy nagyon komoly – tulajdon lényegét érintő – kérdést. A továbbiak szempontjából nem elkerülhető, hogy e helyt röviden vázoljam azokat a pozíciókat, amelyeket a „Mi az emlékezés?" kérdésében az ismeretelmélet elfoglal. Platón szerint, amikor tanulunk, az ideák világában eltöltött időre emlékezünk; Nietzsche azt mondja: az emlékezés fikció, miként a szubjektum is az; Rickert szerint emlékezni annyit tesz, mint jelenvalóvá tenni a múlt eseményeit. Mi tehát az emlékezés? Hivatkozott tanulmányában Benyovszky Krisztián vázolja az emlékezés tevékenységének filozófiai hátterét. Két felfogásról tudósít. Az egyik szerint (amelynek apologétái közt Augustinust és Husserlt egyaránt megtaláljuk) az emlékezet az elmúlt dolgok tárháza, amely sértetlenül megőrzi azokat és bármikor hozzáférhetővé teszi az emlékező számára. A másik felfogás (Nietzsche, Foucault, a konstruktivizmus...) szerint (nagyon leegyszerűsítve): a múlt olyan fikció, amelyet az 'én' a jelenben folyamatosan újrateremt(het). A filozófia történetén végighúzódó vita a kérdés elvi megválaszolhatatlanságában leli érdekességét.

Az elmondottak tükrében felvetődik a kérdés: Hogyan viszonyul a narrátor az emlékezéshez és a múlthoz, illetve mely episztemológiai paradigmát követi?

A válaszadást nagyban megkönnyíti, ha figyelembe vesszük, hogy a SB szöveghálóját erőteljesen átszövi/áthatja az ábrándozás/álmodozás metaforája, („...maga az álmodozás áll az értékvilág tengelyében...")⁷ Az ábrándozás leírásának egyik legemlékezetesebb példája a könyvben, amikor a „vidéki héroszok" tűzoltóautóra ülnek (SB, 96–100). Béla von Goffa valamelyik szeretőjét szeretné kimenteni a lángokból; Pepik Zefstein csakis Őfelsége megmentését érzi rangjához méltónak; „Schön Attila megtöbbszörözötten látja önmagát", tűzoltókocsi előtti rendteremtőként és a kocsi vezetőjeként, amint ifjabb Plinius könyvét olvassa a Vezúv kitöréséről, hátha talál benne hasznosítható fogást; Stofek Tamás kizárólag a „nyelőcsövön végiggördülő lánggal" volna hajlandó harcot vívni; Herr Vincenzó szívesen vállalná a leégett vágóhíd „hirtelensültjeinek" leltározását. Az önkéntes tűzoltó-különítmény annyira erősen szuggerálja a tűzvészt, hogy az be is következik.

Az „ábrándozás minőségeinek különbözőségeiről" szól a 23–25. oldalon olvasható rész. A narrátor önreflexiója alapján az ábrándképek előcsalogatásának hajtóereje a múltban elkövetett hibák okozta rossz lelkiismeret. A múlttal való kínos szembesülést csak a képzelet enyhítheti. „Bizony, barátaim, egyedül az ábrándozás maradt meg nekünk, éppen elegendő az életből." (SB, 25)

Az elbeszélő és az elbeszéltek viszonyát vizsgálva meg kell állapítanunk, hogy szerfölött megbízhatatlan narrátorral van dolgunk, („...elképzelhető, ...csupán elmém feltüzelt képzelete csalt meg" – SB, 13). A 44–52. oldalon arról olvashatunk, hogy egy éjszakai kicsapongást követően Stofek Tamásnál ébredt, később azonban kiderül, valójában Stofek Tamás aludt nála; Borkopf fel sem ismerte megszokott környezetét! A megbízhatatlan narrátor, Paul Ricoeur szerint, a kortárs irodalom jellemző jegye, jelentősége abban áll, hogy egy új olvasótípust hív életre: a gyanakvó olvasót.⁸ Gyanakvásra ad okot, hogy a narrátor önreflexív kiszólásai egyes esetekben (szövegbeli relációjukat tekintve) valóban megtörtént eseményeknek állítják az elbeszélteket, máskor viszont ennek ellentmondanak. Kiragadott példa az előbbire: „...szomjúhozzátok-e annak a reggelnek a leírását, amely talán mindannyiotok számára emlékezetes maradt" (SB, 144), a másikra: „...akárha egy pillanatra tanácstalanul figyelnénk mind merészebb, megbotránkoztató, ugyanakkor mégis a régi hévvel áhított, egyébként a legtöbb esetben meg sem történt, elképzelt jeleneteit, igaznak vélve azt" (SB, 199/200). Samuel Borkopf nem tesz különbséget fiktív és valós között, határaikat elmossa. Az elbeszélői modalitás szintén a fikció és a valóság nivellálását és relativizálását tükrözi. Minden, ami elmondatik, ugyanakkora súllyal esik latba.

Valóság és fikció közti átjárhatóságot a könyv (és egyéb írott szövegek) metaforája is erősíti. A szereplők gyakran részesítik előnyben az írott szót mint fikcionált szöveget saját valóságukkal szemben. Filléres ponyvaregények (Lulu, a párizsi kurtizán megpróbáltatásai), népszerűsítő tudományos kiadványok (Mikronézparadicsom), történeti művek (J. Flavius: A zsidók története), folyóiratok (Érdekes Újság) bukkannak elő a könyv lapjain. „A lényeges ezzel kapcsolatban az – mondja Benyovszky Krisztián –, hogy az említett olvasmányok nem maradnak meg a puszta szórakozás, kikapcsolódás vagy a gyakran öncélú ismeretszerzés szintjén, hanem döntő módon befolyásolják nőseink élet- és világfelfogását; cselekvési mintákat, gondolati-érzelmi attitűdöket, filozófiai állásfoglalásokat közvetítenek a számukra. A szereplők által előadott történetek fiktív volta tehát azáltal is hangsúlyozódik, hogy a hősök tudatát fokozatosan (ki)alakító és formáló tényezők – szövegek, melyek azáltal, hogy alternatív világmodelleket kínálnak, beleszólnak nem csak a hősök aktuális jelenébe, hanem irányítják a múltnak az emlékezés révén történő átértelmezését."⁹

A SB valóság és fikció viszonylagosításával állást foglal az emlékezés filozófiájának modernség utáni paradigmája mellett. A múlthoz nem mint objektíve adotthoz tér vissza; a múltból vett eseményeket kiegészíti, átformálja, történetekké alakítja. Emlékezés és fikcionálás tevékenységét, a művészet (és a képzelet) szabadságára hivatkozva, egybejátszatja. Borkopf történeteinek (újra)elmondását nem a múlt feltárásával megvalósuló önmegismerés és nem is az emlékező tudat rendszerező tevékenysége motiválja.

Amennyiben a múlt mint magánvaló hozzáférhetetlen, kétségessé válik a dolgok eredete. A SB-ban az eredet elkülönböződését a kauzalitás dekonstruálásával szemléltethetjük. Az elbeszélt történet(ek) referencializálhatatlanságából és a narrátor elbizonytalanító közléseiből adódik, hogy Borkopf történetmondása nem lehet okozat, amelynek oka, hogy az események 'régen' megtörténtek. Ellenkezőleg, a viszony megfordításáról van szó. Borkopf mesélése az ok, amelynek okozata az általa előadott történet. Az eredet a történetből áthelyeződött a történetmondó szubjektumba. De tartható-e ez az állítás? Tekinthető-e Borkopf szubjektuma centrumnak? A kérdés a SB nyelvhez való viszonyának kulcsa.

A referencia fiktivitása, az eredet kétségessé tétele a jelölők áthelyeződése folytán egyaránt a jelölt távollétét involválják. A jel eredendően másodlagos természete – hogy a jelenlévőt távollétében reprezentálja, helyettesítse – megkérdőjeleződik. A jelölt távolléte utat nyit a jelölők játéka előtt, a szöveg elveszíti az értelem egységét biztosító centrumot. A SB olvasható a centrum elvesztésének (illetve a visszahódítására tett kísérletnek) a parabolájaként is.

Samuel Borkopf történeteket mesél, az elmondottakhoz látszólag szuverén, fölérendeltségi viszony fűzi: az események kimeneteléről előzetes tudása van. Kedélyes adomázása nincs összhangban a kétségekkel, melyek időnként hatalmukba kerítik. Kétségeinek oka részben a halálfélelem („...mentsetek ki siralomházamból" – SB, 236), részben pedig a szorongás valami kimondhatatlantól („...mégis betegesen vágyom rá, hogy megszólaltassam a mozdulatlan, némán illanó idő hátába kapaszkodott titkokat, mivel azok lidércnyomásként később megülnék lelkemet" – SB, 13). Előfordul, hogy belezavarodik mondanivalójába („...míg bele nem bonyolódom a választékos modoromba, válogatott szavaimmal előadott történetekbe" – SB, 11). Közléseinek szóbeliségét, amit az elbeszélés modalitása is igazol, ellenpontozzák az írásos formára utaló szöveghelyek („Melyben a beszélyek írója másnaposan azon töpreng..." – SB, 44). Az írásos jelleg éppen az említett halálfélelem miatt játszik fontos szerepet. Az írás szoros kapcsolatban áll a halállal és a túléléssel. A görög eposz a hős halhatatlanságát biztosította, a halál legyőzésének stratégiája az Ezeregyéjszakának is fontos motivációja: Seherezádé elbeszélése a halált hivatott távol tartani. Az írásban viszont maga az író szubjektum is eltűnik. A mű feladata, hogy a szerzőjének gyilkosa legyen (lásd Flaubert, Proust, Kafka).¹⁰ Eszerint a szubjektum az írás által tagadja önmagát, s áttevődik a nyelvbe. „Nem-létének igazságával szembesülve az én elemésztődne, ahogy a lángok elemésztik a rovart. Ugyanakkor a szöveg, mely az én megsemmisülését állítja, nem emésztődik el, mert továbbra is mint az állítást létrehozó középpontra tekint önmagára. A középpontiság és a személyiség jellemzői a nyelv közegében cserélődnek fel. Az én-t tagadó nyelv középponttá tétele nyelvileg megmenti az én-t, ugyanakkor jelentéktelensége, ürességét, puszta beszédalakzat voltát is állítja. Az én csak úgy maradhat fenn én-ként, ha áthelyeződik a szövegbe, mely őt tagadja." (Kiemelés tőlem – K. J.)¹¹

A SB-ban, miként erre H. Nagy Péter is rámutat, a centrum-decentrum ironikus retorikája érvényesül, ami „a jelenkori próza kanonikus elbeszélő-alakzatai felé mutat".¹²

III. A regény, amint olvassa a történelmet

Függetlenül attól, hogy valós-e vagy fiktív, megtörtént-e vagy csak elképzelt, a SB lapjain ott kísért egy közösség múltja és történelme. Már a cím megnyitja a szöveg történelmi dimenzióit: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából. Azonkívül, hogy jelöli a történelmi közeget, Trianon temporálisan kettéosztja a szöveg világát. A Trianon előttiség a boldog békeidőket idézi, amikor még a barátok körülülték Borkopf ivójának egy-egy asztalát, „amikor még minden megtörténhetett, s minden elképzelhető volt, valamennyi hihetetlennek tűnő történet igaz lehetett." (SB, 236) A Trianon utáni, a narrátor jelene, ellenben magán viseli az egzisztenciális fenyegetettség, a szorongás, a létbe vetettség jegyeit. Egyedül a kocsma az, lévén Trianon előtti, amely képes védelmet nyújtani az elbeszélőnek.

Az utóbbi években több magyar regény felvetette a történelem újraírásának lehetőségét. Elképzelhető, hogy a történelem iránti érdeklődést azok a filozófiai diskurzusok is erősítették, amelyek a történelmi narratívaknak az irodalmi narratívakkal való rokonságát bizonygatták.¹³ E tendencia legmarkánsabban Háy János, Láng Zsolt, Márton László és Darvasi László műveiben jelentkezett. Nevezett szerzők szövegei elsősorban a történetmondás/történetírás dichotómiájának és a múlt elbeszélhetőségének problémáit megcélozva olvastatták magukat. Érdemes megfigyelni, hogy az általuk felvetett kérdések visszhangra lelnek Talamon SB-jában. Háy Dzsigerdilenjében a történelem mint szövegek hálózata íródik újra.¹⁴ A Dzsigerdilen nagymértékben rájátszik az anekdotikus hagyományra, ugyanakkor reflektálja a szövegszerűséget. Felkínál egy élményszerű, belefeledkező olvasást, de azt minduntalan kimozdítja, kizökkenti az olvasói pozíciók áthelyezésével. Láng Bestiárium Transylvaniaeje egyaránt szerepeltet (és egyenrangúan kezel) valós és fiktív történelmi személyeket, ezáltal is hangsúlyozza a történelmi narratíva fikcionáltságát. Valós történelmi személyekkel a SB-ban csupán említés szintjén találkozunk (Ferenc József, Savoyai Jenő), akad viszont olyan, akinek történelmi hitele kétségbe vonható (Prónay báró). Valóban létezett történelmi személy nevét idézi Titus Lívia neve. Márton a Jacob Wunschwitz igaz története című regényében egy témája és mondanivalója felől bizonytalan elbeszélővel mesélteti el a történetet. Darvasi könyvét (A könnymutatványosok legendája) pedig a legendaképzésben vélem hasonlatosnak a SB-hoz.

E szövegek különbözőségeik ellenére felvetnek egy átfogó kérdést: Mit jelent, ha egy narratíva a történelmet háttérként mozgósítja?

A SB történetének idejét a szöveg 26. oldalán szereplő évszám (1918) és a címben szignált Trianon keretezik. A történeti idő pontos meghatározása ellenére a szöveg nem törekszik hiteles korrajzra. A századelő robbanásszerű technikai fejlődése visszaköszön ránk Zeppelin gróf léghajójában és megannyi más találmányban, de a történetek többsége elképzelhető a történelmi díszlet nélkül is, akadálytalanul belehelyezhető a jelenbe. Az elbeszélés nyelve nem kezelhető a kor beszédmódjának imitációjaként, aktivizálja ugyan a régi kor nyelvi regisztereit, de nem zárja ki a maiét sem. Az elbeszélő gyakran használ idegen szavakat, amelyek különössé teszik a szöveget. A különösség és felstilizáltság a megkonstruáltság tapasztalatát erősíti, miáltal a befogadó figyelme az elbeszélő élményeinek, tapasztalatainak esztétikai közvetíthetőségére irányul. A szöveg megformáltsága viszont nem fektet hangsúlyt a szereplők nyelvi regisztereinek egyénítésére, s ez egyneműsíti a szöveg nyelvhasználatát. Ritkaságszámba mennek a „Béla nyerett?" típusú mondatok.

A címbeli Trianon felfogható úgy is, mint allegorézis, mint preszuppozíciók műre való előzetes rávetülése. Nemzeti történelmünk e fekete foltja a jelenkori politikai diskurzusok számára tabu. Az értelmező számára – ha diskurzusát megóvja a politikai determinációktól – nem kell hogy az legyen. A Trianonról való gondolkodás – mondhatnánk: immanensen – magában rejti a „mi lett volna, ha?" kérdését, tehát a történelem átírásának potenciáját, („...visszapörgetni az elmúlás fonalát a sorshatározó kereszteződésig immár lehetetlen, de tilthatja-e valaki..., hogy az álmodozások sodrásában forgolódjunk...?" – SB, 199). A múlt utólagos megváltoztatása, újraírása (ismétlem: nem politikai értelemben) a SB világképi motivációinak egyik fő mozgatója. Szükséges e szempontból behatóbban megvizsgálnunk Trianon szövegbeli szerepét.

Az időkezelés tekintetében Trianon választóvonal. Az elbeszélt idő a Trianon előtti évekre esik, Borkopf történetei ebben az időszakban játszódnak. Az elbeszélteket mégis valamiféle időtlenség lengi körül. Ennek egyik oka a már említett akadálytalan áthelyezhetőség a jelenbe. Az időtlenség tapasztalatát támogatja az elbeszélői modalitás; a narrátor igyekszik történeteinek esetlen szereplőit héroszokká varázsolni, tetteiket legendává alakítani („Schön Attila cerberusként ránk ordított" – SB, 226). E legendaképzés során a történet ideje mítoszi dimenziókat kap. Kitűnően példázza ezt Herr Vincenzónak a szerecsen erőművész felett aratott győzelme. Az óriási sikerre való tekintettel kénytelen a történteket időről időre, mintegy rituálisan újra eljátszani, s ekként felidézni az események eredeti, mítoszi idejét. Az elbeszélő, amikor felidézi Herr Vincenzó tetteit, ugyanezt teszi (ugyanúgy a mítoszi időt teremti újra), immáron áttételesen.

Narratív szempontból külön idősíkot képvisel az elbeszélő jelene. A Trianon utáni dimenzióba belép az időbeliség, az elmúlás tudata. Megszaporodnak az önreflexiók, teret kap a halálfélelem. Samuel Borkopf szíve köré gyűrűt fon a rettegés, látomások gyötrik, aziluma porrá égését hallucinálja, halálfélelme elől kénytelen a történeteihez menekülni. A történetek elmondásával igyekszik az idő dimenzióján kívülre kerülni, a közelgő halált késleltetni. A Trianon utáni profán időnek tekinthető, amelyben a történetmondás, mint a szent idő ismételt jelenvalóvá tételének rítusa nyer érvényt. A szent idő újrateremtése és általa a lét birtokbavétele szilárd pontot igényel, egy megszentelt teret, s ez nem más, mint a kocsma. Ez indokol(hat)ja egyébként a kocsma iránt érzett áhítatot (Lásd a „szeretett elődömtől örökölt kocsmám" fordulat gyakori ismétlését). A kocsma a SB-ban felfogható kronotoposzként, amennyiben „az idő itt besűrűsödik, összetömörül, művészileg látható alakot ölt" (Bahtyin).

A SB meglehetősen szabadon bánik a történelmi idővel. A szereplőknek megadatik a történelmi „időpályákon" való szabad átjárás. A városka elöljárósága, Zabcsík Ödön polgármesterrel az élen, felkeresi Máli nénit, a híres okkultistát és halottlátót (!), hogy tudakozódjon a jövőt illetően. Valamilyen műhiba folytán azonban Máli néni testébe Ferenc József „apostoli királyunk" igazmondó lelke száll, és tájékoztatja a halálra rémült polgármestert az 1984. évi téli olimpia jégkorongtornájának végeredményéről (ti. hogy a győztes a Szovjetunió csapata lesz). A jóslat magában rejti a választ az eredeti kérdésre, de a megélt történelmi tapasztalat hiányában értelmezhetetlenné válik a szereplők számára. Az időfaktor szabad kezelése nemcsak a jövő hozzáférhetőségében mutatkozik meg. Lehetőség nyílik a múlt horizontjának jelenvalóvá tételére, illetve rekonstrukciójára is.

A SB (vissza)olvassa a történelmet, az olvasás aktusa viszont gyakran félreolvasásként realizálódik. A „gyászos '18-as esztendőben" hőseink azon vitáznak, melyik megszálló hadsereg veszi majd birtokába a kisvárost. Béla von Goffa – aki tévedésből egy harmincéves háborúból származó térkép alapján tájékozódik – a svédeket favorizálja, s a térképen látható Lützent a közeli Lützenmajorral azonosítja. Hasonló félreolvasás történik, amikor egy harkály kopácsolását olasz hadüzenetként azonosítják be. Akad olyan eset is, amikor a félreértést a másik (nemzet) nyelvének hiányos ismerete okozza. A korábbi Talamon-szövegekben is releváns nyelvi idegenség itt nem jár végzetes (egzisztenciát fenyegető) következményekkel. A tűzoltásnál egymás kultúráját interpretálják félre a szereplők. A rutén munkás a „héroszok lapulását" „tájjellegű népszokási elemnek" gondolja, míg Schön Attila a rutén mentési akcióját „tipikus keleti tűzáldozatnak" titulálja.

Az idő dimenziójának „negligálása" és az említett félreolvasások az ironikus hatást fokozzák. Az irónia alakzatának olvasási tapasztalatát erősíti továbbá a szereplők alulinformáltsága (Herr Vincenzó hánytató gyógyszernek hiszi a fellációt), valamint azok az ismétlődő szövegrészek, amelyek az első szövegbeli megjelenést mindössze néhány sorral követve „elvégzik" azok ironikus átértelmezését. Ilyen olvasható például a 31–32. oldalon, ahol Prónay báró magyar szabadcsapatainak és a magyar Vörös Hadsereg páncélvonatának látogatását ugyanaz az elbeszélői kommentár követi.

Az irónia alakzatának aktivizálása szerepet játszik a SB történelemkezelésében. A SB kedvelt eljárása a magasabb rendű, fennkölt (szent) párhuzamba állítása valamilyen alantassal, köznapival (profán). E párhuzamba állítás a kettő konvergenciáját eredményezi: a szent profanizálódik, a profán szakralizálódik. A dolgok ilyetén egyneműsítése során a különböző szféra elemei azonos szintaktikai funkcióban jelennek meg, ami az ironikus hatást fokozza. A narrátor szívesen hasonlítja össze a nemzeti történelem eseményeit (alakjait) a szereplők aktuális tetteivel. Így kerül egymás mellé Herr Vincenzó és Görgey Artúr: „Herr Vincenzó (...) vonásai megkeményedtek, akár Görgey Artúr lovas szobrának, ahogy a talpazatáról a nagysallói huszárrohamot szemléli a Takarékpénztár előtt" (SB, 60). Herr Vincenzó „hőstette" – hogy legyőzi a szerecsen erőművészt – a narrátort Savoyai Jenő zentai diadalára emlékezteti (SB, 70). A „Feierkorps" tűzoltási akcióját egyenértékűnek találja történelmünk fényes fejezeteivel, Budavár „valamelyik" visszavételével és a nándorfehérvári győzelemmel. Mindezek fényében önironikus hatást fejt ki a narrátor reflektálása a történelmi hűségre: „...fejet hajtva a történelmi hűség előtt..." (SB, 118). Schön Attilát ez nem gátolja abban, hogy a Hunyadi-tragédiába való beavatkozásával „átírja" a történelmet. „Hunyadi László lefejezésére tett előkészületek közepette elvakult felháborodásában bevágtatott a XV. századi kulisszák közé, s szétcsapott a cenk Cillei-párt főkolomposain, kicsavarta a bakó kezéből a pallost, azzal kergette meg a rongyra festett várfalak alatt a csúf V. Lászlót. Aztán kiszabadította béklyóiból a haza javát akaró Hunyadi sarjait, s tettével viharos sikert aratott, mivel úgy hitték, a darab színre állítói fundálták ki ezt a váratlan megszabadító befejezést. (...) A következő este, mikor Schön Attila nem jelent meg a közönség sorai között, az eredetileg eljátszásra rendelt befejezéssel, Hunyadi László lefejezésével ért véget a tragédia, s a felháborodott, vérszomjas közönség Schön Attila színrelépését követelve elárasztotta a játékteret, megfenyítette a történtekre szavakat sem találó rendezőt, amiért a gyatrább változatot merte eljátszani, és Schön Attila nevét skandálták. Ezért, bölcsen engedve a közhangulatnak, a gaz V. Lászlót és udvartartását fejeztették le a jövőben, Hunyadi Lászlónak pedig örökös kaszinótagságot adományoztak." (SB, 141)

A kimozdíthatatlannak hitt narratívak (amilyen például a 'szent' nemzeti történelem) ironikus újraírása meghatározó jegye a kortárs elbeszélő próza egyik vonulatának. A világirodalomból említhetnénk Graham Swift Lápvilágát, Salman Rushdie-tól Az éjfél gyermekeit, vagy Robert Nye regényét, a Faustot, amely a nyugati ember centrális mítoszát, a Faust-mítoszt demisztifikálta.

Jegyzetek

1. A hypertextualitásról lásd Gérard Genette: „Transztextualitás", Helikon, 1996/ 1-2. 86–88. 1.: „Ide sorolok minden olyan kapcsolatot, amely egy B szöveget (hypertextus) egy korábbi A szöveghez fűz (hypotextus), melyre nem kommentárként fonódik rá. (...) Hypertextusnak hívok tehát minden olyan szöveget, amely egy korábbi szövegből egy egyszerű transzformációval, vagy közvetett transzformációval (imitáció) jött létre."

2. „Irodalmi kvartett. Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából", (Beszélget: Bán Zoltán András, Angyalosi Gergely, Németh Gábor, Radnóti Sándor), Beszélő, 1998/7-8. 210–213. 1.

3.  Lásd H. Nagy Péter megállapítását: „A kortárs próza szövegalakító komponensei közül minden bizonnyal annak értelmezése állítja a legnehezebb feladat elé a befogadókat, amely a 'szövegen belüli és a szövegen kívüli' dichotómia újraszituálásának tapasztalatát hívja elő. Eszerint ugyanis egy alkotás akkor minősülhet beszédképesnek, ha ellenáll a fikció kontra valóságtípusú besorolhatóság mindenfajta (mimetikus, metafizikus) válfajának (vö. a különböző regényelméletek azon elgondolásával, mely szerint a regény mint organizmus az 'élő valóság' mindenkori reprezentációja)." (Egy regény amint olvassa a másik[at], In: Uő: Redundanciák retorikája, Vár ucca tizenhét könyvek, 1998. 95.1.)

4.  Az imagináció Wolfgang Iser teóriája alapján így sommázható: „(A) fikcionális szöveg nagyon sok azonosítható realitásfragmentumot tartalmaz, amelyek a szöveget környező szocio-kulturális világ és a szöveget megelőző irodalom szelekciójával kerülnek bele. Ennyiben tehát a fikcionális szövegben egy világosan felismerhető világ tér vissza, mely azonban magán viseli a fikcionáltság jegyét. E világ tehát zárójelbe van téve, hogy tudtunkra adja: az ábrázolt világ nem egy adott világ, csak úgy kell érteni, mintha az lenne. Ezáltal jut érvényre a fikció leleplezésének egyik fontos következménye. A fikcionálás felismertetésében lesz az irodalmi szöveg által szerveződő világban minden Mintha (Als-Ob). A zárójelbe tétel jelzi, hogy az ábrázolt világhoz fűződő minden 'természetes' beállítódásunk felfüggesztendő. Ennek következtében az ábrázolt világ nem is öncélúan tér vissza, s nem is merül ki egy olyan világ jelölésében, mely már előtte adva volt." (A fikcionálás aktusai, In: Az irodalom elméletei IV. [szerk. Thomka Beáta], Jelenkor, Pécs, 1997. 70. 1.)

5.  Kulcsár Szabó Ernő terminusa a műalkotás nem esztétikai horizontokkal való szembesülésére, illetve szövegen kívülre vonatkozására. (A zavarbaejtő elbeszélés, Kozmosz könyvek, 1984, 29–30. 1.)

6.  Benyovszky Krisztián: „Emlékezés és narráció három modellje", Kalligram, 1999/9. 42–61. 1.

7. Angyalosi Gergely, In: „Irodalmi kvartett...", Beszélő, 1998/7-8. 210–213. 1.

8.  Paul Ricoeur: A szöveg világa és az olvasó világa, In: Narratívák 2. (szerk. Thomka Beáta), Bp., 1998. 17–18. 1.

9.  Benyovszky K, i. m., 55. 1.

10. Michel Foucault: Mi a szerző?, In: Uő. Nyelv a végtelenhez, Latin betűk, Debrecen, 1999, 122–123. 1.

11. Paul de Man: „A trópusok retorikája (Nietzsche)", Helikon, 1994/1-2. 42. 1.

12. H. Nagy Péter: „Az irónia beszéde", Alföld, 1998/8. 110–112. 1.

13. Vö. Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás, In: Testes könyv I. 333–354. 1.

14. A SB intertextuális kondícióiról bővebben lásd: Keserű József: „Hagyomány és nyelviség", Kalligram, 2000/3. 39–44. 1.