Nálunk, New Hontban

3.

Majd harminc évvel a magyar hadsereg be- és kivonulása után, Bárány Pista egy reggel arra ébredt, hogy az adóhivatal szemközti épületének homlokzatán, ott, ahol államünnepeken az állami lobogót huszonnégy órára kitűzik, gyászlobogót lenget az Akasztó-hegy felől fúvó hideg szél. Arra gondolt, bizonyára e népszerűtlen intézmény valamelyik alkalmazottját látogatta meg az éjjel az ördög, s mindjárt el is vitte magával. Bárány Pistának olykor-olykor meggyűlt a baja az adóhivatallal, és csöppet sem örült neki, hogy szobrászműhelye ennyire az adóhivatal szeme előtt van. A szemközti épületben dolgozó tisztviselők egy kicsit mind fennhordták az orrukat, mindamellett folyton-folyvást panaszkodtak, hogy kénytelenek éhbérért robotolni, s még a veszélyességi pótlékukat is megvonta tőlük az önkormányzat. Miközben New Hontban és a környékén a munkanélküliség járványszerűen terjedt, az adóhivatalban dolgozók létszáma nemhogy csökkent volna, inkább emelkedett. Bárány Pistának tehát megvolt rá az oka, hogy ne kedvelje ezeket az embereket, ámbár az idő előtti halálukat nem kívánta. De miért is kívánta volna? Ha meghalt egy adóellenőr, kettő lépett a helyébe.

Később, amikor elindult ügyes-bajos dolgait intézni a városba, látta, hogy más középületeket is fellobogóztak, mi több, néhány családi ház ablakában gyertya égett, mintha Halottak napja lenne, holott április volt, rügyet bontottak a gesztenye- és akácfák meg a főtéri hársfák is. Akkor Bárány Pista arra gondolt, hogy talán a köztársasági elnök halt meg vagy a megyéspüspök, aki már tíz évvel ezelőtt is öreg volt és nagyot hallott. Még mielőtt megállt volna a városházán, betért a két özvegyen maradt nagynénjéhez, mert az ő házuk ablakában is gyertya égett, s ebből ő joggal vonta le a következtetést, hogy a két idős hölgy majd megadja neki a kellő felvilágosítást. Így hát őtőlük tudta meg, hogy Kálmán bácsi halt meg a megyéspüspök és a köztársasági elnök helyett, ami az országra nézve nem nagy csapás, ám annál nagyobb New Hontban. A két hölgy még reggel kisírta magát, s most már bizonyos távlatból elemezhette a szomorú eseményt. Gyászukba bíráló hangok is vegyültek. Igaz, ezeket is a szeretet folyama sodorta oda.

– Nagy ember lehetett volna ez a mi Kálmánunk, Gizim – állapította meg az egyik.

– De hiszen nagy ember volt, Vilma – mondta a másik. Vilma azonban nem értett egyet a nővérével.

– Nem volt nagy ember, mert csak kevesen tudják, ki volt ő valójában.

– Ugyan már, Vilma! – értetlenkedett tovább Gizim. – Az ember nem attól nagy ember, hogy hányan tudják róla, hogy nagy ember...

– Hát mitől, Gizim?

– A nagy ember azért nagy ember, mert nagy ember, Vilmám. Teljesen mellékes, hogy ezt hányan tudják.

– Azért az mégsem mindegy, Gizim.

– De mindegy, Vilma. A nagy tudósokat sokkal kevesebben ismerik, mint a miniszterelnököket, a nagy tudósok mégis nagyobb emberek, mint a miniszterelnökök.

– Lehet, Gizi. Mégis a legtöbb ember inkább miniszterelnök szeretne lenni, mint nagy tudós. Bevallom, ha újrakezdhetném az életemet, én is inkább miniszterelnök szeretnék lenni.

– Én is, Vilma... – pirult el Gizim. – Azok jobban keresnek.

– Na látod! Szegény Kálmánunk is hiába volt nagy ember, ha semmire sem vitte az életben. Márpedig, ha semmire sem vitte, akkor nagy ember sem lehetett. Te meg csak azért látod nagy embernek, mert szerelmes voltál belé.

– Hogy én? Hiszen te voltál belé mindig szerelmes, Vilma!

– Én soha!

– Hát én sem.

Bárány Pista sietve elköszönt tőlük, döntsék el négyszemközt, melyikük, hol és hány órakor esett szerelembe Kálmán bácsival, hány évig sóvárgott a viszonzásért hiába, hogyan kezdett epekedni újra, amikor a hűséges Kálmán bácsi hűséges felesége egy napon a mennyországi albérlet kedvéért örökre itt hagyta New Hontot, s elmerenghetett rajta, miért tűnik ez úgy, mintha tegnap lett volna, miért tűnik a távoli múlt mindig úgy, mintha csak az előbb lett volna, miért nem fejeződnek be a dolgok sohasem New Hontban, ha egyszer elkezdődtek, s befejeződnek-e valaha... Kálmán bácsiba, csakúgy, mint a félig ferde szemű Ivánba, minden New Hont-i lány és özvegyasszony szerelmes volt rövidebb vagy hosszabb ideig, s ezt a bús-keserű érzést csak a házastársi hűség oltárán áldozták föl, de többnyire akkor sem teljesen. Kálmán bácsi azonban, Ivánnal ellentétben, megvetette a kalandokat (a rossz nyelvek szerint csupán lustaságból, s eszerint az erény valójában nem más, mint a lustaság ikertestvére), s amikor megözvegyülvén, barátai szóba hozták, hogy asszony kellene elárvult és elhanyagolt házába, aki olykor letörölné a port, kivasalná az ingeit, rendbe rakná a szanaszét szórt dolgait és naponta kiszellőztetne, Kálmán bácsi haragosan utasította rendre ezeket a fogadatlan kerítőket: „Más se hiányozna nekem, mint hogy reggeltől estig egy idegen nőszemélyt kelljen kerülgetnem az otthonomban. Szegény, megboldogult Arankámat is alig bírtam elviselni az utolsó éveiben." Kálmán bácsi új lakótársa ezért nem egy epekedő, majd a honfoglalását követően Vasorrú bábává változó hárpia lett, hanem egy kutya, amelyet ki tudja, hol szedett föl. Kálmán bácsi mindenesetre úgy hurcolta magával mindenhová, mintha a címerállata volna. A kutya ugyan nem takarította ki a lakást, de nem is piszkította össze, nem mosogatta el az edényeket, de a sajátját tisztára nyalta, s főleg nem nyaggatta Kálmán bácsit buta kérdésekkel, nem feküdt be az ágyába, s rossz hírének köszönhetően, távol tartotta a háztól a tolvajokat és betörőket.

Hogy Kálmán bácsit miért tisztelték úgy a New Hont-i nők, azt még valahogy meg lehetett magyarázni, ha másképp nem, hát azzal, hogy a női természet a férfiember számára megfoghatatlan, mint a délibáb. Ámde a férfiakat is lesújtotta Kálmán bácsi halálának a híre. Olyan volt ez, mintha a városnak ellopták volna a védőszentjét. Arra Bárány Pista sem tudott magyarázatot adni, hogy mivel érdemelte ki Kálmán bácsi a mindenhonnan feléje sugárzó szeretetet és tiszteletet, hacsak azzal nem, hogy ezért – másokkal ellentétben – semmit sem tett. Remeteségét valamiféle küldetéstudattal gyakorolta, ámbár az övé nem olyan remeteség volt, mint a középkori bölcseké és szenteké, akik elbujdostak a nyilvánosság elől, és rengeteg erdők mélyén bogyókon és gyökereken éltek, majd csontig soványodva szenderedtek el örökre, amikor ütött az utolsó órájuk; ő modern remete volt, akinek az eseménytelen életébe akárki bepillanthatott. Ő mindennap bebarangolta hűséges kutyájával a város zegzugait, mint egy király vagy fejedelem tart szemlét a birodalma fölött, hogy mindenki lássa, még nem halt meg, még képes gondját viselni alattvalóinak, még itt őrködik a szabadságuk és álmaik fölött. Gyakran mondogatta: „Amíg engem láttok..." Bárány Pista arra gyanakodott, hogy mivel New Honiban jó ideje már senki senkit nem tisztelt és nem szeretett, találni kellett valakit, akire a sok gazdátlanul maradt szeretet és megbecsülés ráragadhat. S ez a valaki nem lehetett sem a köztársasági elnök, sem a megyéspüspök, mert ők messze voltak, és a szeretet meg a megbecsülés elfáradt volna, mire utoléri őket. Azonkívül a köztársasági elnököt és a megyéspüspököt akkor is szeretni illik, ha arra nem szolgált rá. Ha másért nem, hát kötelességből és lojalitásból. Kálmán bácsit azonban, mivel semmilyen hivatalt sem vezetett, szabadon lehetett szeretni és tisztelni, csak úgy, önként, saját meggyőződésből és kedvtelésből.

Ilyen meg ehhez hasonló súlyos és komor gondolatok nyomták Bárány Pista vállát, hogy szinte meggörnyedt alattuk. Észre sem vette, hogy már a városháza lépcsőit koptatja. Vitték a lábai, mint két hűséges lovacska, akik tudják a járást őnélküle is. A városháza folyosóin nyugalom honolt, az ügyfelek és a hivatalnokok nem siettek jobban, mint máskor, a levegő mégis tele volt feszültséggel és izgatott várakozással, ami inkább a riadalom jele volt, mint a gyászé. Bárány Pista egy pillanatra azt is elfelejtette, minek jött ide. Nagyon megörvendett, amikor az egyik folyosó végén Ivánba botlott bele. Iván, bár nem volt képviselői mandátuma, bejáratos volt a legmagasabb New Hont-i helyekre, információit biztos forrásokból szerezte, s mivel sokáig jól működő ügyvédi irodát vezetett, egy kicsit lenézte az örökké handabandázó képviselőket, akik csip-csup pártérdekekért (kivált ha azok egybeestek a zsebük érdekével) az öreganyjukkal is úgy kufárkodtak volna, mint valami vásári portékával. Most is bosszús volt valamiért.

– Bolondok ezek mind – dohogta, belekarolt Bárány Pistába, s vonszolta a tekintetes falak közül kifelé az utcára. –Azt még New Hont sem érdemli meg, hogy csupa széllelbélelt futóbolond intézze az ügyeit. Persze, amilyen az ország...

Bárány Pista követte őt az utcára, mert kíváncsi volt, hogy miért ilyen ingerült a barátja, s mert nincs olyan hivatali ügy, amit New Hontban ne lehetne másnapra halasztani.

Régóta ismerte Ivánt, s tudta, hogy az képtelen titkot tartani, sőt akkor boldog, ha kifecsegheti, ami a szívét nyomja. Iván pedig szitkozódott, mint egy kocsis. Kora délelőtt összeült a képviselőtestület, mondta, hogy megtárgyalja a napirendre tűzött folyó ügyeket, de ezeket rögtön félretették, mindenki Kálmán bácsi halálával volt elfoglalva, meg hogy mi lesz ezután, s azonnal elfogadtak egy határozatot, mely szerint a városi önkormányzat Kálmán bácsit a saját halottjának tekinti, s ennek megfelelően a méltó eltemetéséről is gondoskodik. Ez eddig rendben is lett volna. Iván is csak helyeselni tudta a testület felelősségteljes döntését. Néha a bolondoknak is akadnak világos pillanataik, állapította meg. De, sajnos, nem sokáig. Valakinek eszébe jutott, hogy Kálmán bácsinak van egy kutyája is, amely most árván maradt, s arról is gondoskodni kellene. Ez a család dolga, replikázott egy másik képviselő, vegye magához Kálmán bácsi valamelyik fia. De mi lesz, ha egyiknek sem kell? Akkor el kell altatni, javasolta valaki. Ez a szívtelen, cinikus javaslat felzúdulást keltett a teremben, Kálmán bácsi forogna a sírjában, ez az emléke meggyalázása lenne, a kutya egyébként is egészséges. Ez azoknak a távoli országoknak a barbár szokására emlékeztetne, ahol az elhunyt férjnek a hitvesét is rögtön leölik, mint valami disznót és máglyán elégetik. Igaz, más egy feleség, és más egy kutya, de akkor is... A nagy anarchiát és összevissza vagdalkozást követően az elfáradt képviselők arra az egyhangúlag helyeselt álláspontra helyezkedtek, hogy Kálmán bácsi kutyája fölött együttesen vállalnak gyámságot. Ahogy Kálmán bácsit az önkormányzat a saját halottjának, úgy kutyáját a saját kutyájának tekinti, s rendelkezésére bocsátja a városháza udvarát, ahol bódét emel neki és láncra köti. A képviselőtestület tagjai felváltva sétáltatják majd, naponta háromszor.

De ez még nem minden! Ezután jött csak a java. Az egyik hibbant szipirtyó (Iván a nevét elhallgatta) hisztérikus sírásban tört ki, hogy hát nemcsak a kutya árvult el, hanem mindnyájan árván maradtunk, s mélységes megrendültségét azzal az elképesztő indítvánnyal toldotta meg, hogy a tisztelt testület igenis válasszon egy új Kálmán bácsit, akinek az összes dolga az lenne, hogy tekintélye van. Valamiféle monarchiát, vagy mi az istennyilát, dühöngött Iván, aki a királyi cím helyett a kálmán címet viselné. Ivánnál itt telt be a pohár.

– Hát lehet egy ilyen városban élni? – förmedt rá Bárány Pistára.

– Én már akkor megmondtam... – mondta Bárány Pista.

– Mikor és mit?

– Azt, hogy baj lesz. Akkor, amikor megszüntették az ipolysági szárnyvonalat. Nem lett volna szabad hagyni...

–  Ugyan már! – legyintett Iván. – Mit vársz te ezektől a tökfilkóktól?

Az Ipolyság és New Hont közötti vasúti szárnyvonal fölszámolása súlyosabb csapás volt a New Hontiakra nézve, mintha rájuk omlott volna az Akasztó-hegy az összes fáival és a történelmi múltú várrommal egyetemben. Az egész egyik napról a másikra történt, amint az az elemi csapások szokása. Valamilyen vasúti korifeus Pozsonyban, aki utoljára gyerekkorában ült vonaton, egyszer rosszkedvében ránézett az ország vasúti térképére, s úgy döntött, hogy néhány nagy múltú, de szerinte kihasználatlan és ráfizetéses vonalra nincs szükség többé; ezeket takarékosság céljából sürgősen meg kell szüntetni. Arra nem gondolt a szerencsétlen, hogy New Hont számára ez olyan, mint amikor valakinek elvágják az ütőerét. A néhány éve történtekről egy barátságos ipolysági vasutas tájékoztatott, amikor

Kálmán bácsi temetésére igyekezvén, az ipolysági vasútállomáson jegyet akartam váltani a New Hont-i személyvonatra.

– Arrafelé a sínek már évek óta rozsdásodnak, a vágányt lassan mindenütt benövi a fű – mondta részvétteli hangon a vasutas. – Igaz, egy ideje azon a vonalon már alig volt utasunk.

A balszerencse azonban továbbra sem tágított mellőlem. Bent, a városban, az autóbusz-állomáson megtudtam, hogy a New Hont-i járatot lekéstem, a legközelebbi busz csak valamikor délután indul, így meg a temetésről késnék el. Ahogy ott ácsorogtam tanácstalanul, megszólított egy fiatal, kopaszra nyírt férfi, s felajánlotta szolgálatait.

– Taxisofőr vagyok – mondta egykedvűen. – Elviszem magát, ahová csak akarja. De sokba fog kerülni. Meg kell fizetnie a visszautat is.

Útközben megtudtam, hogy a taxisofőr is sokáig New Hont-i lakos volt, s csak néhány éve költözött Ipolyságra, mert taxisofőrre New Hontban nincs szükség. Ott még a tántorgó részeg is tíz perc alatt gyalog hazaér, akármelyik pontján lakik is a városnak. Amikor elárultam neki, hogy én vagyok az eddig New Hontról írott egyetlen könyvecske szerzője, a bizalmatlansága is fölengedett valamelyest, s nagylelkűen megígérte, hogy elengedi a taksám tíz százalékát. Bizalmatlansága és nyeglesége még tovább apadt, amikor a jövetelem céljáról is beszéltem neki.

– Kálmán bácsi... – motyogta elmerengve. – Nagy ember volt. Az utolsó nagy ember New Hontban. – S elengedett további öt százalékot.

New Hontban, úgy tűnt, utolsó látogatásom óta semmi sem változott. A városka az állandóság megtévesztő képét vette föl, mintha lakosai birtokában lennének annak a ritka tudománynak, amellyel meg tudják állítani az idő múlását, s a mát fortélyosan mindig másnapra halasztják. A házak homlokzatáról itt is, ott is hullott a vakolat, az utcákon megrepedezett az aszfalt vagy kisebb-nagyobb gödrök ásítoztak a közepükön. Mindezek a szeplők azonban az ódonság hangulatát varázsolták a főtérre és környékére, azzal biztatva az utókort, hogy ami ma rozzant viskónak látszik, abból holnapra műemlék lesz. A mártír polgármester, Nehéz Gyula emlékműve is elkészült, pontosan úgy, ahogy azt az évtized elején a városatyák megálmodták. Csontos, szikár alakja egy kőbokorból emelkedett ki; a bokor ágai és levelei úgy nyaldosták körbe deréktól fölfelé, mint valami máglya lángnyelvei, ő pedig úgy nézett szembe a talapzatánál tiszteletét tevő utókorral, hogy inkább mégis befelé nézett, mint az introvertáltak, akik számára a külvilág csupán zavaró káprázat. A kőbokor ágai előbb határozottan az ég felé törtek, s csak a megboldogult polgármester derekánál hajoltak el enyhe ívben és megadóan jobbra, illetve a szobor másik szélén balra, hogy utat engedjenek a föléjük magasodó alaknak, aki úgy nyugtatta a kezét rajtuk, mintha kisgyermekek buksi fejét simogatná. A bokor kétfelé hajló ágai és a mártír koponyája az országcímer hármashalmának emelkedő, majd ereszkedő ívét utánozták. A tér közepéről a szoborhoz vezető nyílegyenes, kavicsos ösvényt piros virágú díszcserjék szegélyezték, s a mostoha sorsú polgármesternek a tűző nap hevétől átforrósodott kőtestét hátulról szökőkút vizének a permete hűtötte. Innen már csak néhány lépésre volt McLaczi konyhájának bejárata, amely fölött most söröshordót ölelgető, szakácssapkás, paprikavörös arcú figurát ábrázoló cégér csalogatta az iszákosokat olyan rémes vigyorral, amilyet csak a század eleji hírlapok rajzos cégreklámjain láthatni.

McLaczi konyhája tisztára seperten, de kuncsaftok nélkül ásítozott ebben a kora délutáni órában. Csupán Mikszáth Kálmán volt jelen a söntésben, de ő is csak lélekben és a söntéspult fölött a falon, ahogy száz év előtt egy lelkes fotográfus megörökítette, meg néhány nyugtalanul röpdöső légy. Amikor nagy sokára elővánszorgott a konyhából a jócskán megöregedett és elhízott McLaczi, én már kétszersülttel is beértem volna. McLaczi azonnal megismert, füléig húzta a száját, s izzadó tenyerét megtörölte a kötényében, mielőtt kezet adott volna.

– Nem hiszek a szememnek – harsogta jókedvűen.

– Kálmán bácsi temetésére jöttem.

Erre McLaczi tüstént megzabolázta a jókedvét, s vigyorgó ábrázatát a gondolkodó, idős férfi megfontolt képével cserélte fel.

– Hát igen, ő is elment – mondta az esemény jellegének megfelelő, ereszkedő hanglejtéssel. – Nagy ember volt.

Bólintottam.

– Sör lesz? – kérdezte.

– McLaczi pecsenyéje lesz – mondtam, arra gondolva, szerzek neki egy kis örömöt, hogy lám, nem feledkeztem el konyhája büszkeségéről. Kiderült, hogy inkább elrontottam az örömét. Hiába, más idők, más kaják.

– Sajnos, elfogyott – mondta szomorúan.

– Akkor kérem az étlapot – mondtam, s ezzel tovább rontottam a helyzetemen.

– Étlap nincs – közölte röviden.

– Mi van? – kérdeztem.

– Darás tészta – felelte.

– Más nincs?

– Nincs – mondta, s jó hogy meg nem sértődött. – De ha ráér, szólok az asszonynak, hogy csináljon lekváros palacsintát.

– Nem szükséges – mondtam nagyúri gesztussal. – Jó lesz a darás tészta is.

McLaczi biccentett, s mivel nem indult a konyha felé, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék még neki, amolyan hascsikarásos mosollyal néztem körbe a pangó étteremben, hogy igen, milyen takaros, milyen barátságos, milyen meghitt itt minden. McLaczi azonban átlátott az erőlködésemen.

– Manapság kevesebbet esznek az emberek – mondta. – Legalábbis nálunk, New Hontban.

– Pozsonyban is – mondtam, csak hogy megvigasztaljam.

– Meg aztán, most a szieszta ideje van.

– Szieszta?

A napnál is világosabb volt, hogy füllent. McLaczi még azzal sem fárasztotta magát, hogy mindenféle hajánál fogva előráncigált magyarázatokkal világítsa meg a legújabb New Hont-i állapotokat.

– Változnak az idők – mondta rosszkedvűen.

Később, talán udvariasságból vagy hogy könnyebben kebelezzem be a darás tésztámat, odaült mellém, s lelkesen méltatta a New Hontról írott könyvecskémet, amelyet minden második New Hont-i család megvásárolt, olyanok is, akik soha azelőtt könyvet nem vettek a kezükbe, s ezután sem fognak. A könyvecske összes példányát felvásárolta a New Hont-i önkormányzat, de még így sem jutott belőle minden érdeklődőnek, s a New Hontiakon kívül senki sem ismeri. Még a nagy országos könyvtárakból is hiányzik. McLaczi megkérdezte, lesz-e a könyvecskéből utánnyomás. Bármilyen nehezemre esett, ki kellett ábrándítanom. Azt nem mondhattam, hogy a New Hontról szóló könyvecske a New Hontiakon kívül az égadta világon senkit sem érdekelne, s hogy én is legszívesebben elfelejteném, ezért a kiadó financiális problémáira utaltam sokat sejtető homályossággal meg az igazgató úr megroggyant egészségi állapotára, a kiadó profiljának megváltozására, s hogy mindebből egy árva szó sem igaz, azt hiszem, McLaczi is tudta. De nem szólt semmit, hanem csak tapintatosan hümmögött.

– Nehéz idők köszöntöttek mindnyájunkra – dörmögte megértően.

Ezeket a nehéz időket nemsokára néhány lepusztult fazon is illusztrálta, akik, fittyet hányva sziesztára és miegyebekre, sörözni tértek be. Lármázásuk és obszcén beszédük hallatán McLaczi lesütötte a szemét.

– Legszívesebben valamennyit kirúgnám – mondta halkan.

És minden bizonnyal megtette volna, ha nem lett volna ott az a szó, hogy „legszívesebben", ami itt, New Hontban is azt jelentette, amit másutt, azt, hogy lehetetlen, hogy képtelen megtenni, s már ebből is sejteni lehetett, mit értett McLaczi nehéz időkön. „Legszívesebben" megvigasztaltam volna, hogy az idők mindig is nehezek voltak, olyan még nem volt, hogy könnyű idők lettek volna, legföljebb nem mindenki vette észre, hogy nehéz idők járnak, ahogy McLaczi sem, amikor ment még az üzlet. Mert ha ezeket is kirúgná, akik beérik darás tésztával, akkor McLaczi konyhája már konyha sem lenne, sört pedig máshol is csapolnak...

Ehhez a temetői hangulathoz képest a temetés sem volt szomorúbb. Felvonult a város apraja-nagyja, s minden harmadik gyászolónak viszketett a szája és szónokolni akart, s ha mindenkit a mikrofonhoz engedtek volna, Kálmán bácsi talán még ma sincs eltemetve. Persze, lehet, hogy éppen ezt akarták. A sok beszéddel, lamentálással, sopánkodással, érdemek fölemlegetésével visszaimádkozni őt az életbe, amelyből, gyanítom, éppen elege volt. Akik korán kijöttek a temetőbe, és még láthatták, mielőtt rászögezték volna a koporsó fedelét, azt mondták, úgy feküdt tölgyfa ágyában, olyan méltóságosan, mint egy fejedelem, s olyan nyugodtan, kipihenve, kibékülve a halállal, mintha bármelyik pillanatban kinyithatná a szemét, ha akarná, s utasíthatná a temetésrendezőt, hogy hozzon neki kolbászos rántottát, ha akarná vagy ha éhes volna. De nyilván nem akarta. Nyilván elege volt már a gyermekeiből, a rokonaiból, a hozzátartozóiból, az egész New Hont-i pereputtyból, a sok epekedő és ájuldozó öregasszonyból, elege volt az olyan világból, ahol a legjobb étteremben is darás tésztával kínálják a betévedő vendéget. Eleget látott már a világból, s ami jön, azt nem akarta látni. Ezért hát inkább nem nyitotta ki a szemét, hadd higgye csak mindenki azt, hogy meghalt, így lesz ez a legjobb neki is meg mindenkinek. Inkább türelmesen végighallgatta a siratóasszonyok kántálását, a sok dagályos és imitt-amott zagyva beszédet, s eltűnődhetett rajta, miért hiszik az emberek, hogy ha élnek, akkor beszélniük is kell, akkor is, ha se füle, se farka annak, amit mondanak. Inkább hallgatnának vagy írnának ezoterikus verseket, amelyeket senki sem ért, mennének horgászni vagy gombát szedni az erdőbe.

Visszafelé menet találkoztam Bárány Pistával, aki nagyon megörült nekem, s mindjárt szállással kínált, bár mondtam, erre az egy éjszakára jó lesz nekem a hotelszoba is. Bárány Pista azonban nem tágított, a hotel, mondta lekicsinylően, hát igen, a hotel, felújították, kiglancolták, poloskátlanították, mégis olyan, mint egy kísértetkastély. Mert kísérteteken kívül nem jár oda hálni senki sem, a New Hontiaknak proccos és drága, külhoniak pedig nem tudnak róla, ahhoz előbb New Hontról kellene tudniuk. De New. Honton valami átok ül, mert újra és újra lefelejtik a térképről. A hotel utolsó vendége egy holland révkalauz volt, s csak a Jóisten a megmondhatója, miképpen vetődött ide, valószínűleg félreértésből, vagy menekülnie kellett, mert otthon adócsalás miatt körözik, vagy az öngyilkosság gondolatával kacérkodott, de az is lehet, hogy csak eltévedt, mint pár éve az a néger, aki Poe hollójának szavaival szólongatta több ezer kilométer messzeségből hűtlen Beckyjét.

Végül is hagytam magamat rábeszélni.

– Hát jó. Ha nem leszek útban...

A herkulesi termetű, de jámbor lelkű Bárány Pista semmit sem öregedett, arcán, tekintetén nem látszottak az élet viszontagságainak a nyomai, a haja nem őszült, füléből nem kunkorodtak ki szőrszálak, a szeme alatt nem duzzadtak táskák, kisportolt volt, ruganyos volt, s még a New Honfiakra oly jellemző bársonyos mélakór is megkímélte. Mindezek a külső jegyek sokat sejtettek rendezett családi állapotáról, arról, hogy kerüli a zajos társadalmi életet és megtartóztatja magát a káros szenvedélyek élvezetétől. Olyan fordított állatorvosi ló benyomását keltette, akin az egészségesen működő szervezetet lehetne demonstrálni. Úgy lépdelt a városka lepusztult házai között, mint egy átutazóban levő idegen, aki a világ boldogabb tájairól érkezett, hogy megismerkedjen a szegénységgel és boldogtalansággal, aminek eddig csak hírét hallotta. A családi házat Nehéz Gyula főtéri emlékművének az árából vásárolta, s honoráriumából még arra is futotta, hogy a házat felújítsa és kicsinosítsa. Itt élt feleségével és két kiskorú lányával, visszahúzódva a világ zajától. Legföljebb a szemközti adóhivatalból néztek olykor görbe szemmel rá.

– Mindent annak a köztéri szobornak köszönhetek – mondta elégedetten. –Meg a polgármester bőkezűségének és nagyvonalúságának. Na hogy is hívták...?

– Zsigray – vágott a szavába felesége.

– Dehogy Zsigray – intette le Bárány Pista. – Azt kivégezték Martinovicsokkal.

– Akkor Zsigárdi.

– Nem Zsigárdi – mondta a szobrász. – De valami hasonló. Sosem hívtuk a nevén. Nekünk ő mindig a polgármester volt.

– Emlékszem rá – mondtam. – Ő volt az, aki a város eszméjét kereste.

– Úgy van – bólintott Bárány Pista. – Furcsa alak volt, de nagy művészetpártoló és még nagyobb lokálpatrióta.

A polgármesternek úgy megtetszett Bárány Pistának a főtéren felállított alkotása, hogy azon nyomban elhatározta, hazatelepíti a szobrászt, kerül amibe kerül. Igazi nagy művésze New Hontnak amúgy sem volt még. Azt persze a polgármester is tudta, hogy egy művészt el kell tartani valahogy, szőlőt kapálni mégsem küldheti, így azután igencsak törte a fejét, mit kezdhetne vele New Hontban. Ahhoz a városi kincstár már akkoriban sem volt feneketlen bőségszaru, hogy újabb megrendelésekkel bízza meg Bárány Pistát, s Nehéz Gyulán kívül mártírokban és nagy emberekben is sajnálatos hiány mutatkozott New Hontban. Meg hát mit is szóltak volna a New Hontiak, ha minden utcasarkon szoboralakokat kellett volna kerülgetniük, mint valami múzeumban. Ehhez a város túl kicsi, a New Hontiak pedig nem sokra tartották a művészeket és a művészi alkotásokat, már az is évekbe tellett, amíg azt az egyet ott, a város közepén megszokták. Csak Kálmán bácsi kerülhetett volna szóba, de ő még élt, s azon kívül, hogy nagy ember volt, semmilyen emlékezetes cselekedettel nem írta be a nevét New Hont történelmébe. Őt még csak le sem lőtték...

– S akkor a polgármesternek támadt egy zseniális ötlete – mondta Bárány Pista olyan lelkesen, mintha csak az imént jutott volna a fülébe a polgármester révületben fogant megvilágosodásának a híre.

A polgármester úgy okoskodott, hogy ha nincs senki sem a városban, aki megérdemelné, hogy köztéri szobrot állítsanak neki, akkor ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen mindenki egyformán megérdemli. Na persze nem úgy, hogy ezentúl mindenki találkozik majd az utcán a saját kőbe vésett fizimiskájával, hanem ,S más, szerényebb módon. A polgármester elhitette a sok New Hont-i atyafival, hogy Bárány Pista, a nagy, országos hírű szobrászművész, a szülővárosához fűződő eltéphetetlen szálaknak köszönhetően, arra az elhatározásra jutott, hogy alkotó energiáinak javát New Hont egykori rangjának és fényének a visszaállítására fordítja. Magyarul: itthon akar letelepedni és dolgozni. A New Hont-i embereket, az igazifajtájabelieket akarja megörökíteni az örökkévalóságnak. Ezért a polgármester a helyi hangosbeszélőn keresztül felszólította a város lakosait, hogy mindenki, aki halhatatlanságra vágyik, nem túl nagy összeg befizetése ellenében, készíttesse el Bárány Pistával a saját gipsz mellszobrát.

Bárány Pista illedelmesen megköszönte a polgármesternek az iránta tanúsított jóindulatát, s magában nagyokat röhögött a képtelen ötleten. Ám gyorsan kiderült, hogy alaposan félreismerte a New Hontiakat, akik zöme, ha halhatatlanságuk a tét, rögtön elfeledkezik a fukarságról. Úgy elárasztották Bárány Pistát a megrendeléseikkel, mint a filmsztárokat szokták gimnazista lányok szerelmes levelekkel bombázni. Utólag ezt Bárány Pista így látta:

– A fél város megőrült.

Ettől kezdve a legkülönfélébb emberek adták egymásnak a kilincset Bárány Pista házában, a helyi potentátoktól lefelé az olyan szedett-vedett népségig, akiket máskor az udvarba sem engedett volna be. Jó példával maga a polgármester járt elöl. Eleinte csalódottnak látszott, mert Bárány Pista közölte vele, hogy szükségtelen modelit ülnie, az ő mellszobrát emlékezetből is meg tudja alkotni, mivel a polgármester úrnak jellegzetes koponyája és jellegzetes arca van. Ami önmagában még nem érdem. Egy gyilkosnak is lehet jellegzetes arca, s egy máskülönben kiváló embernek jellegtelen, ám aki jellegzetes, emlékezetes arcvonásokkal rendelkezik, semmiképp sem lehet jelentéktelen személyiség. Más lapra tartozik, hogy mihez kezd az átlagostól eltérő személyiségével: a köz javára használja-e, vagy anyaszomorításra. Bárány Pista megnyugtatta a polgármestert, hogy őt New Hontban mindenki az előbbi kategóriába sorolja, s így a kezdetben csalódott polgármester nemsokára büszkén hirdette úton-útfélen, hogy neki modellt ülnie sem kellett. A jellegtelen arcúakkal Bárány Pista annál többet bíbelődött. Ezeket előbb lerajzolta, s a rajz alapján alkotta meg szobormásukat. Némelyik halhatatlanságra jelöltnek azonban olyan jellegtelen arcvonásai voltak, hogy lerajzolni sem volt könnyű őket. Bárány Pista addig-addig kísérletezett velük, amíg nem talált valami sajátosat a tucatvonásaik között. Mert ezek úgy hasonlítottak egymásra, mintha egy anya szülte volna őket. Bárány Pista ilyenkor eltűnődött, érdemes-e az ilyeneknek megpályázniuk a halhatatlanságot?

Persze nem mindenki volt hiú New Hontban sem. Amikor, például, McLaczinál érdeklődött, mikorra készíthetné el a róla faragott szobrot, a flegma kocsmáros csak annyit mondott a maga keresetlen modorában:

– Nem lebaszom? Nem fogom marhaságokra kidobálni a pénzem.

Azok viszont, akik eljöttek, a sok újsütetű művészetpártoló, hamarosan különös metamorfózison mentek át. Amióta szobruk lett, megváltozott a viselkedésük. Valamiféle ünnepélyesség ejtette minduntalan rabul őket, ha azelőtt komolytalanok voltak, most hirtelen megkomolyodtak, ha azelőtt könnyelműek vagy felelőtlenek voltak, most megfontoltakká váltak, ha azelőtt obszcén szavakat kevertek a beszédükbe, ezután kerülték az ilyen szavak használatát. Figyelmesebbek és gyöngédebbek lettek hitvestársukhoz. Gyakrabban mentek ki a temetőbe. Mintha mindnyájan úgy gondolkodtak volna, hogy akinek szobra van, az nem viselkedhet akárhogyan, nem öltözködhet akárhogyan, nem beszélhet akárhogyan. Hiszen mindennap szembe kellett nézniük a mellszobrukkal, amely kezdett előbb a lelkiismeretükként, majd amolyan felettes énjükként működni. Rettegtek attól, hogy szégyent hozhatnak a gipsz képmásukra, amely a legjobb, a legbecsületesebb, a legszigorúbb arcukat mutatta. Ámde ez az állapot sem tartott örökké. Egy idő után megszokták, hogy ott van a szobruk a nappaliban vagy a hálószobában, de annak már nem örültek, hogy kilesi a gondolataikat, hogy helyteleníti a nem mindig patyolattiszta vágyaikat. S akkor kezdték megunni, hogy örökké természetellenesen kell viselkedniük, hogy le kell mondaniuk az élet néhány apró öröméről, hogy szégyellniük kell a pajzán gondolataikat. S amikor végleg megunták a magukra erőltetett fegyelmet, egyre többen kérdezték magukban, volt-e értelme kidobni annyi pénzt azért, hogy az életük kizökkenjen a megszokott kerékvágásból? Feszengve vallották be maguknak, hogy az egészből csak Bárány Pistának származott haszna, aki az ő pénzükből lassan a város leggazdagabb embere lesz, hogy csúnyán rászedték őket, hogy a halhatatlanság olyan káprázat, amely csak addig érdekes, amíg az ember meg nem hal.

Bárány Pista pedig dolgozott látástól vakulásig. Dolgozott hétköznap, dolgozott ünnepnapokon, azon a nyáron és a következő évben még nyaralni sem utazott el. Közben mindenféle furcsa szerzetekkel ismerkedett meg, hóbortos vénkisasszonyokkal, depressziótól gyötört tanítókkal, fehérmájú nőszemélyekkel, bűnözőkkel, deviánsokkal, még egy börtönőrrel is, aki nem volt New Hont-i lakos, s Korponán hallotta a hírét annak, hogy mi folyik New Hontban. Néhány kuncsaftjának speciális kívánságai voltak. Egy nyugdíjas postás ragaszkodott hozzá, hogy gipszfejét töviskoszorú koronázza, mert az egész élete kálvária volt, s csak a katolikus hite akadályozta meg abban, hogy ne ölje meg magát. Török Miska özvegye külön honoráriumot fizetett csak azért, hogy mellszobrán a kedvenc macskája is rajta lehessen, amint a vállán ül és dorombol. Bárány Pista az ő kívánságát is teljesítette, miután az idős hölgy tüzetesen elmagyarázta neki, hogy megboldogult macskája miként tartotta a fejét s mennyire hunyta be a szemét dorombolás közben. Akik modellt ültek, vagy akiknek a lerajzolásával sokat kellett vacakolni, egyszer csak fecsegni kezdtek, összehordtak hetet-havat, elbeszélték a furcsa álmaikat, kibeszélték a titkaikat, visszaemlékeztek a gyerekkori csínyjeikre, házastársi hűtlenkedéseikre, beszámoltak a migrénjükről, a gerincbántalmaikról, arról, hogy a haragosuknak Tyúkszem van a talpán és sehogyan sem akar elmúlni, meg hogy mi lesz, ha jön a globális felmelegedés, vagy mi lesz, ha egy nagy meteor éppen New Hont főterére pottyan le, vagy ha elfogy a kőolaj, a gabona, ha visszavadulnak a kutyák, ha kiderül, hogy az Akasztó-hegy ki nem aludt vulkán, mi lesz, ha valami ismeretlen járvány üti föl a fejét... Mi lesz, mi lesz, mi lesz?

– Azt mondtam nekik, hogy én nem vagyok se pszichoanalitikus, se jövendőmondó. Én csak egy szobrász vagyok. Dolgozom, amíg bírok, aztán megöregszem és meghalok. Mit érdekel engem, hogy mi lesz azután? A legfurcsább kéréssel egyébként a szerencsétlen, ütődött Bütyök állt elő. Alkonyattájt érkezett egy esős, októberi napon – mit érkezett! Sompolygott! Akkoriban az volt a rögeszméje, hogy valaki vagy valakik el akarják őt tenni láb alól, rendőri védelmet kért (nem kapott), vallási mánia tört ki rajta, s éjjel-nappal vezekelni akart a régi bűneiért.

Bárány Pistának is suttogva és körülményeskedve adta elő a mondanivalóját, mintha valami takargatnivalója lenne.

– Hallom, mellszobrokat faragsz – mondta, s közben valahogy furcsán állt a szeme.

– Olyasmiket – mondta Bárány Pista.

– Hát igen, ha valaki tehetséges... Én egy kapanyelet se tudnék kifaragni. Nem lehet rossz munka.

– Nem rossz – mondta Bárány Pista. – Kéne neked is egy mellszobor, Bütyök? A Bütyök kézzel-lábbal tiltakozott: még hogy neki, minek az, meg aztán ő férfiak előtt nem vetkőzik le.

– Nem kell levetkőznöd – nyugtatta meg Bárány Pista.

– Akkor sem. Hanem a feleségem...

– Mi van a feleségeddel?

– Hát ugye, Isten nyugosztalja, meghalt már szegény. Régen, de nem tudom elfelejteni. A mai napig nem.

– A feleségedről kellene egy mellszobor? – kérdezte Bárány Pista.

A Bütyök fülig elpirult, egy darabig a vállát vonogatta, s megint nagyon furcsán nézett Bárány Pistára, szégyenlősen, mégis valami kajánkodó cinkossággal.

– Na jó – bólintott Bárány Pista. – De kellene róla egy fénykép.

– Az nincs – mondta Bütyök.

– Nincs fényképed a feleségedről?

– Olyan nincs – mondta a Bütyök –, olyan megfelelő... De lerajzoltam. Bárány Pistának nem tetszett a Bütyök sumákolása, abban meg kételkedett, hogy olyasvalaki, aki még egy kapanyelet sem tud kifaragni, emlékezetből élethű portrét tudjon készíteni egy elhunyt személyről, még ha az a személy a felesége volt is. Akkor azonban a Bütyök elővett a farzsebéből valami gyűrött papírfecnit, s szemlesütve, krákogva átnyújtotta neki. Bárány Pista visszahőkölt. A rajz valószínűleg élethű volt. A rajz egy női testnek a fedetlen törzsét ábrázolta, nyaktól lefelé a köldökig, középen két, aprólékosan kidolgozott körtemellel.

– Mi ez? – kérdezte a szobrász megdöbbenve.

– Hát a melle – magyarázta meg a Bütyök. – Pont ilyen volt. Sosem felejtem el.

– Te most ugratsz, ugye? – kérdezte halálosan komoly hangon Bárány Pista, de belülről már rázta a röhögés. A Bütyök csak tipródott, alighanem nagyon megbánta már, hogy idejött.

– De hát mellszobrokat faragsz, vagy mi a nyavalya! – fakadt ki kétségbeesve, de önérzetesen.

– Igen, mellszobrokat. De nem melleket! – magyarázta meg művészi munkájának a lényegét Bárány Pista, és olyan fergeteges röhögésben tört ki, hogy a Bütyök szégyenében hanyatt-homlok eliszkolt. A következő napokban még sötétedés után sem mert az utcán mutatkozni. Megboldogult feleségének a melle ezalatt hatalmas karriert futott be. A fél város ezekről a mellekről beszélt. Valamilyen vásott kamaszkölykök krétával telerajzolták velük a ház- meg a kerítésfalakat, s odafirkantották a rajzok alá, hogy a „Bütyökné csöcse". Mivel a Bütyök rajzát Bárány Pistán kívül senki sem látta, ezek a falfirkák tobzódtak a fantáziaképekben. A legtöbb rajz dinnyemellűnek ábrázolta az asszony elhíresült testrészét, a Bütyök pedig mindennap ezerszer megfogadta, hogy világgá bujdosik, lehetőleg az éjszaka leple alatt, amikor az egész város alszik. De mindannyiszor be kellett ismernie, hogy ehhez nincs se pénze, se elég akarata. Mert mi lesz, ha megbetegszik útközben? Ha rossz vonatra száll? Ha eltéved egy erdőben? Inkább összeszorította a fogait és kivárta az időt, amíg a viccelődök kifogynak az ötleteikből, amíg kifulladnak, s visszamerülnek a gondjaik tengerébe.