Néhány megjegyzés Závada Pál Jadviga párnája című könyvéhez

Nem tudom, hogy Závada Pál 450 oldalas Jadviga párnája című könyve igazi regény-e: tulajdonképpen nincs cselekménye, inkább események leírásai alkotják, és habár az 1915-ös évvel kezdődik, az, amit történelemnek nevezünk, a folyamat szempontjából, amelybe a szereplők belevettettek, semmi jelentőséggel nem bír. Na és milyenek is valójában ezek a szereplők? Nincsenek konkrét körvonalaik és oly mértékben az introspekció termékei – vagy csupán „másodkézből" szerzünk róluk tudomást, hogy inkább csak felderengenek, mint szerepelnek. És ahol minden „lejátszódik", maga a helyszín is nagyon ködös, csak sejthetjük, hogy valószínűleg Békéscsaba környékéről lehet szó, ám mindent valami fátyol takar. „Fátyolt" mondok, de ez sem pontos így, hiszen a szerző párnáról beszél. Ez a párna, Jadviga szerény tulajdona, hozományának része, amit eredetileg nem is neki szántak, ez a perfid párna tompítja tehát az eseményeket, ezen szenderül álomba, reggel ezen maradnak a nehezen azonosítható lenyomatok.

A három személy – Ondris Osztatni, Jadviga és fiuk (vagy csak Jadviga fia?; ezt sem tudjuk biztosan) – feljegyzései azt a célt szolgálják, hogy a szereplők 1915-ben kezdődő családi együttélésének intimitásait, az emberi ellentétek fájdalmas históriáját fölfedjék. De ami különös, Jadvigának Ondris 1915-ben elkezdett naplójához írt harmincas évekbeli kommentárjai tulajdonképpen sem a leírt szituáció, sem a személyes motivációk lényegét illetően nem világítanak meg semmit, mint ahogy a fiúnak ezekhez a kommentárokhoz fűzött későbbi megjegyzései sem szolgálnak magyarázattal. A Závada Pál könyvébe való belemélyedés során az a veszélyes érzés keríti hatalmába az embert, hogy a regény alakjaival egyetemben maga is bekerült azok megvalósítatlan és megértetlen vágyainak ördögi körébe; ezek az alakok nem képesek az együttélésre, nem tudják együtt akarnak-e élni, de mégis együtt élnek – akkor mennek bele a konfliktusokba, amikor ez számukra a legkevesebb előnnyel jár, és tévedhetetlenül kikerülik akkor, amikor a konfrontáció segítségükre lehetne.

A könyv fatális kiterjedése: Talán nincs is itt olyan szereplő, aki bizonyosat tudna a maga eredetét, származását illetően – nem csak arra a nemzetiségi és nyelvi Babilonra gondolok, amelyben oly nagyszerűen kalauzol bennünket a könyv fordítója, Deák Renáta – sőt, számos szereplő azt sem tudja, hogy (nem) az incestus határán mozog(-e). Szakadatlan regresszió áldozataivá válnak, egyszer Mamovka ölében vesznek el, máskor Apík iránt éreznek nemi vonzalmat. Tudatlanságban élnek, annak sejtésében haldokolnak.

Az alakoknak ez az alapvetően boldogtalan élete, az introspekcióra való hajlamuk, ám ezzel egyidejűleg – Ferenci Sándorral mondva – a pszichológiai „realitásérzék" kifejlesztésére való képtelenségük, mindez a közép-európai együttélés egészen világos metonímiája, azé a Közép-Európáé, amelyben szintén képtelenek vagyunk az együttélésre, mégis együtt élünk. Ez a könyv, amelyről már nem is tudom, regény-e vagy a valóság pontos rögzítése, arról az életről szól, amit nehezen lehet életnek nevezni. Sok könyv szól a közép-európaiságról, de ez az egyik legfájdalmasabb.

(Elhangzott 1999 decemberében a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének pozsonyi könyvbemutatóján.)