Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. július-augusztus / Szép rendbe foglalva

Szép rendbe foglalva

Apáczai Csere János

     

Hajós Józsefnek

„Basirius úr általános jellegű vizsgát tartott, melyen jelen volt a felséges fejedelem sok udvari emberével együtt. Ennek a vizsgának az anyaga volt: disputáció az independensek és presbiteriánusok ellen. Bevezető beszédében egy kalap alá vette az independenseket és a presbiteriánusokat, és minden mondatát hízelgő szavakkal teletömve, minden módon arra törekedett, hogy felgerjessze a fejedelem indulatát ellenünk, szegény presbiteriánusok ellen, komolyan figyelmeztetve a fejedelmet, a mágnásokat, püspököket és másokat, hogy jól vigyázzanak magukra, nehogy végül rájuk is az ő királyának, az angol királynak a sorsa várjon. Azt is bizonygatta, hogy ha elég jókor nem történik intézkedés, ama gazembereké helyett a fejedelmek vére fog kiömleni."

Kora és társadalma, a tizenhetedik század derekának Erdélye mintha nem is egyetlen kor és társadalom lenne. Amikor huszonhárom évesen külhoni tanulmányokra indul, mintha nem ugyanazt az országot hagyná el, mint amelyikbe öt év múltán, huszonnyolc évesen visszatér. Idehaza ugyanis nem öt esztendő telik el: egész korszakváltás zajlik le közben.

Amikor elindul, még a régi fejedelem uralkodik. Erdély aranykorának fényessége, ha némileg halványabban is, tovább ragyog: működik a megteremtett kulturális-oktatási intézményrendszer, hódítanak a puritán eszmék. A szegény barcasági családból származó – jobbágyfaluban élő, de szabad, azaz darabontszolgálata fejében a jobbágyi szolgáltatások alól mentesített famíliába született – fiatalember kiváló iskolákat látogat, kora legfrissebb eszméivel ismerkedik meg. A latint még szülőfalujának iskolájában elsajátítva, előbb Kolozsváron, majd Gyulafehérváron tanul tovább. Szerencséje van: mindkét helyütt kiváló tanárokkal találkozik. A kolozsvári iskolában újító szellemű, tanítványának tehetségét hamar fölismerő tanító keze alá kerül. Ő döbbenti rá az enciklopédikus ismeretszerzés fontosságára, ő hívja föl a figyelmét a tapasztalati tudományok jelentőségére. A gyulafehérvári kollégiumban külföldi, tanulmányait Hollandiában és Angliában végzett mester lesz a teológiaprofesszora. Ő ismerteti meg a kortársi szellemi irányokkal, ő mélyíti el az enciklopédikus tudás szükségességére vonatkozó meggyőződését. Az éppen diákévei alatt kibontakozó puritánus mozgalom erős befolyást gyakorol a gondolkodására. A keresztyénség gyakorlati etikai oldalát hangsúlyozza, az evangéliumot a társadalmi élet szabadító és gazdagító erejének tekinti tehát. A teológiai-kegyességi reformok meggyőződéses hívévé válik, a szabad vallásgyakorlat, az egyházi szertartások egyszerűsítése, a bibliai etika és szigorú erkölcs elkötelezettje lesz. Változásokat sürget a társadalmi életben, az állam és egyház szétválasztása, az egyházközségek presbiteriális-demokratikus vezetése mellett érvel. Meg van győződve a tudományosság növelésének szükségességéről, a műveltségterjesztés fontosságáról.

Amikor hazatér, már új fejedelem ül a trónon. Az aranykornak vége: a bölcs reálpolitikát hebehurgya konfliktuskeresés váltja föl, a békeidőket ismétlődő háborúk szakítják meg, a virágzást hanyatlás követi, a kulturális-oktatási intézményrendszerválságba jut, a demokratikus-puritánus eszmék ellen megindul az ortodox egyházi felsőbbség támadása. A puritán elkötelezettségében megerősödött és a descartes-i racionalizmussal megismerkedett fiatal tudós idegenből visszatérve nem találja meg újra az eszméinek megfelelő közeget. Tevékenységét ettől kezdve kényszerűen áthatja a pusztulásnak indult oktatási intézményrendszer fönntartásáért meg a világi-egyházi elöljárók ellen folytatott küzdelem. A konfliktussorozat csúcspontja a közte és kollégiumigazgatója között lezajló nyilvános vita. A nagy visszhangot keltő, híres összecsapás drámai díszletek között megy végbe, hősünk itteni szereplése az életút kiemelkedő pillanatainak egyike. Szüreti vakáció előtti záróvizsga van éppen, a kötelezően hozzátartozó nyilvános disputációval. A hallgatóság soraiban maga a fejedelem is ott ül, bizalmas hívei kíséretében. A vitapartner a gyulafehérvári kollégium újonnan kinevezett igazgatója, a cambridge-i hittudor anglikán kanonok, a forradalom idején lefejezett angol király egykori udvari papja, a forradalmi-fölforgató eszméktől betegesen rettegő öregember. A presbiteriánusokról meg az independensekről beszél, minden presbiteriánust az independensekkel azonosítva, minden independenst a státusz veszedelmes-gyilkos ellenségének minősítve. A fiatal professzornak meg kell felelnie a vádakra. Nem, a presbiterianizmus nem azonos az independentizmussal, a presbiterianizmus ellen elhangzott vádak egyébként nevetségesen fölületesek és könnyedén cáfolhatók. Hasztalan azonban az érvelés, a fejedelem tajtékzik: ha itt a presbiteriánus eszmék terjesztésével kísérletezik, Apáczai uram, a Marosba vettetem vagy a toronyból hányatom le!

Vérfagyasztó pillanat, kétségtelen. Az ifjú tudós, a reformer, amint a megváltozott viszonyok között, az indulatos despota előtt forradalmár-szerepben látszik föltűnni.

„Mert amilyen szerepe van a testben a szemnek, hallgatóim, olyan szerepe van egy országban az akadémiának vagy főiskolának. És amilyen szerepe van az emberben az észnek, olyan szerepe van bármely országban a tudósoknak. Szem nélkül a test a megtestesült sötétség: ész nélkül az ember oktalan állat. Így bizony rászolgálunk arra, hogy a körülöttünk lakó nemzetek úgy beszéljenek rólunk, mint a legértelmetlenebb és legtudatlanabb, ostoba és renyhe emberekről, akik már csecsemő korunktól kezdve állati butaságra vagyunk kárhoztatva. Akadémiák, csak akadémiák vagy legalábbis főiskolák menthetnek meg bennünket e gyalázattól, s nem erőtlen szóbeszéd, nem hívságos elgondolások, nem a vak érzelem, amely mindig szerfölött hízeleg önmagának. Teljesen elvesztünk, ha még idejében észre nem vesszük magunkat."

Ha tevékenységének diszciplináris besorolásával kísérletezünk, föltétlenül pedagógiai gondolkodónak kell minősítenünk. A pedagógia: gyakorlati és elméleti munkásságának egyaránt szervező középpontja. Gyakorlati munkásságának, az elmaradottság fölszámolásán dolgozva, az oktatás képezi a centrumát. Elméleti munkásságának, enciklopédiáját fogalmazva, hasonlóképp az ismeretátadás áll a fókuszában. Az elmaradottság fölszámolásának alapja a műveltség terjesztése, a műveltség terjesztésének alapja pedig az enciklopédikus ismeretátadás. A puritán teológus, a karteziánus filozófus, a természettudományos gondolkodás híve és az elkötelezett társadalomreformer elképzeléseit egyaránt az iskolán keresztül szeretné megvalósítani. A hollandiai diák, a gyulafehérvári és kolozsvári professzor nem túl kiterjedt írásos életművének csaknem minden darabjában, összesen hat művében foglalkozik közvetlen pedagógiai problémákkal: enciklopédiájában és logikájában, gyulafehérvári és kolozsvári székfoglaló beszédében, „egy tanulásban elcsüggedt iffjú" számára „tanáccsal" szolgáló dialogizált fordításában, illetve a fejedelem számára kidolgozott kései akadémia-tervezetében. Enciklopédiája és logikája közvetlenül oktatási célra koncentrált ismeretanyagot nyújtanak át, székfoglaló beszédei elvileg reflektálják az ismeretátadás és az iskolaügy problémáit, „tanácsa" a magyar tanulóifjúsághoz intéz parainézist, akadémiatervezete pedig egy nyugati mintára szervezett egyetem fölállítására tesz javaslatot. A tizenhetedik század nagy pedagógiai forradalmához több szálon is kapcsolódó műveiből mind a közoktatás reformjának, mind a felsőoktatás megteremtésének részletekbe menő képe kibontakozik.

A közoktatás reformjának alapgondolata az anyanyelvi népiskola eszméje. Az eszme lényegét már enciklopédiájának elején megfogalmazza. A gyereket anyanyelvi iskolában, a katekizmus és a bibliai történetek segítségével kell megismertetni az írás-olvasás tudományával. Az írás-olvasás ismeretének birtokában a magyar nyelvű enciklopédiából kell folytatni az oktatását, kezdve az egyszerűbben megérthető és érdekesebben előadható tudományokkal – a földrajzzal és a természetismerettel –, folytatva a bonyolultabb és nehezebb tudományokkal – az etikával, az ökonómiával és a politikával –, befejezve végül a legösszetettebb és legszárazabb tudományokkal-a számtannal, a geometriával, az általános természettudománnyal, a metafizikával és a logikával. Az anyanyelvi oktatás mellett aztán meg kell kezdeni az idegen nyelvek – a görög, a latin, a héber, esetleg az arab – elsajátíttatását, előbb az írás-olvasás, majd a grammatika, végül a fordítások segítségével. Triviális iskolai tanulmányainak befejeztével a diák képessé válik rá, hogy főiskolai tanulmányokba kezdjen.

A felsőoktatás megteremtése mellett több helyütt is állást foglal. Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról tartott előadásában a gondolat elvi megalapozását végzi el, az akadémia-tervezetről készített előterjesztésében a gyakorlati megvalósítás lépéseit vázolja föl. Az akadémiák-főiskolák, mondja, a bölcsesség tűzhelyei, az állam és az egyház szilárd alapjai. Ha a triviális iskolát elvégzettek nem jutnak tovább főiskolai tanulmányokra, teszi hozzá, olyanok lesznek, mint a repkény, amely egy darabon fölkúszik ugyan a fára, de ha az őt tartó faágak nem nyúlnak tovább, saját súlyánál fogva előbb-utóbb visszahajlik a földre. A főiskolát három dolog teszi: a közönséges iskolákhoz képest nagyobb jövedelme, kellő számú oktatója-hallgatója és kiváltságai-szabadságai. Megteremtése követel ugyan áldozatokat, ám nem lehetetlen. A már működő gyulafehérvári kollégium költségvetéséből, tizenegy professzorral és száz hallgatóval, könnyűszerrel fönntartható lenne. A tizenegy professzor közül kettő teológiát, egy-egy pedig görögöt, keleti nyelveket, jogtudományt, orvostudományt, etikát, fizikát, mennyiségtant, dialektikát illetve történelmet-ékesszólást adna elő. A triviális iskolát végzett hallgató előbb öt évet töltene a facultas artiumban, majd újabb öt év alatt végezné el a jogi vagy az orvosi, hét év alatt pedig a teológiai stúdiumokat.

Aki megszerzi az akadémiai diplomát, mondja a tervezet, kikerül a jobbágyi sorból, és nemesi rangra emelkedik. Az iskolai reform ezen a ponton közvetlenül összekapcsolódik a társadalmi reformmal.

„De mi haszna, ha könnyes szemmel csupán szemlélem a távolból hazám áldatlan sorsát? Orvosság, orvosság! azt kell keresni ide! Ha egyszerre öt vagy hat házba belekap a tűzvész, az emberek ide-oda futkosnak, a lángok közé rohannak, hogy  valamit kimentsenek a tűzből. Egyesek a háztetőkre másznak, és vízzel oltják a tüzet, mások a házból hordják ki az értékes holmit. Nem nagyon törődnek akkor sem az alvással, sem az éhséggel!

Ez a látvány lebegett a szemem előtt éjjel-nappal, és olyan hevesen kínozta lelkemet, hogy gyakran elűzte szememről az álmot, elvonta figyelmemet a tanulástól, és minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon. Ezért nekidühödtem az írásnak, és – első kísérletképpen – hozzáláttam, hogy mindenfajta tudományágból magyar nyelvre fordítsak valamit."

Főműve, a magyar filozófiatörténet legelső magyar nyelvű munkája: iskolai használatra szánt tansegédlet. Szerzője eredetileg a triviális iskolát látogató, tizenhárom-tizenhat éves gyerekek számára állítja össze. Az elképzelés nyilvánvalóan az elmaradottság elleni küzdelem nagyszabású programjának részeként fogalmazódik meg. A korszakban egyáltalán nincs magyar nyelvű ismerettár, az anyanyelvi oktatási kísérletek nem tudnak hát semmire sem támaszkodni. Márpedig, a puritán programnak megfelelően, a tudomány csupán nemzeti nyelven válhat a nép közkincsévé. Magyar nyelvű tankönyvek, kompendiumok, összefoglalók kellenek tehát, lehetőség szerint minél nagyobb számban. Minthogy azonban most még egyetlen ilyen sincs, azonnal készíteni kell legalább egyet, amely azonban mintegy magába foglalja az összes többit. Az enciklopédia: egyetlen kötetbe zárva egész könyvtárat kínál tehát. Mint ilyen, szükségképp roppant receptív, ám kevéssé önálló és szerfelett eklektikus mű lesz ezért.

Kevéssé önálló voltát a legkevésbé sem igyekszik elleplezni. Ellenkezőleg: nyíltan beismeri, és egyértelmű reflexió tárgyává teszi. Nem az a célja, hogy eredetit nyújtson: a korszak az enciklopédikus művektől éppenséggel egyáltalán nem várja el az eredetiséget. Szempontjai kizárólag hasznosságiak: egyedül olvasói épülését tartja szem előtt. Hogy az általa megmozgatott ismerettömeg honnan való, hogy a könyvébe beépített tudásanyagnak ki az eredeti szerzője, végső soron teljesen lényegtelennek ítéli. A lényeg: rendszerbe foglalva előtárni mindent, amit tudni hasznos és ismerni szükséges. Az eljárást antik szerzők tekintélyére hivatkozva védelmezi meg. Akik ugyanarról írnak, úgymond, nem kell mindenáron mástmást kiizzadniok magukból. A csecsemő is, ha óriás vállára ül, többet láthat, mint maga az óriás. Az összeszerkesztett hatalmas anyag így szó szerinti fordítás vagy tartalmi kivonat. Ami az ifjú szerző saját szellemi teljesítménye, az a megfelelő szöveg kiválasztása, lefordítása, összefoglalása és egyetlen ismeretrendszerben történő elhelyezése.

Rendkívüli eklekticizmusa a kompiláló eljárás következménye. Az ismeretgyűjteménybe az kerül bele, amit a szerző kiválaszt. A kiválasztásnak nem egyedül és nem is elsősorban az egymással való kompatibilitás a vezérlő szempontja. A műnek mindent magában kell foglalnia emberről és világáról: ismeretelméletet, dialektikát, logikát, matematikát, geometriát, asztronómiát, „philosophia naturalist", „artes mechanicaet", történelmet, társadalmi intézményeket és Istent, a maga dolgaival egyetemben. A megírás gondolata Utrechtben születik meg, hősünk bátran igénybe veheti az ottani gazdag könyvtárak segedelmét. Az egyes fejezetekben fölhasznált szerzők száma nehezen áttekinthetően kiterjedt, az enciklopédia egésze azonban főként nyolc szerzőre épül. A nyolc szerző természetesen nem egyazon gondolati irány követője. Ott van köztük Descartes és egy másik karteziánus gondolkodó, Ramus és egy másik ramista szerző, a korszak néhány puritánja és enciklopédistája: valamennyien a kor színvonalán álló személyiségek. A szövegeikből összeállított műtől azonban tökéletes gondolati koherenciát botorság lenne várni.

Az elkészült könyv, ma kézbe véve is, megejtő teljesítmény. Ott kínálja benne magát az egész mindenség, jelenségvilágának szigorú rendbe szorított végtelenjével: „minden eddig feltalált, igaz és hasznos bölcsesség", „szép rendbe foglalva" és „magyar nyelven világra bocsátva". Metafizikai elképzelésekkel, ismeretelméleti tanításokkal, logikai következtetésekkel, matematikai tételekkel, geometriai formulákkal, csillagászati ismeretekkel, természeti világgal, földrajzzal, fizikával, biológiával, fiziológiával, lélektannal, orvostudománnyal, az emberi munka eredményeivel, városokkal, földműveléssel, gazdálkodással, a belátható emberi történelem említésre érdemes eseményeivel, a társadalmi együttélés szabályozóival, etikával, ökonómiával, politikával, neveléstannal, az Istennel, túlvilággal, megváltással. Lenyűgöző teljességigénnyel összeszerkesztve, és elképesztő eklekticizmussal előadva.

„1649. Károly angliai királynak a parlamentum fejszével véteté fejét. És azoltától fogva királyt soha nem akarnak álltatni."

Egy jeles sor elején áll: a Nyugatot megjárt, ott mindent megtanuló, s hazatérve mindent közvetítő utazók sorának elején. Hasonló elődje nem sok akad még: a németes németalföldi egyetemeket látogató protestáns peregrinusok csoportjának néhány kiemelkedő tagja. Hasonló utódja számos lesz majd: a magyar történelem vissza-visszatérő reformnemzedékeinek megannyi nagy utazója, a kortársi nyugati eszmék megannyi jeles közvetítője.

Nem itthon lesz belőle az, akivé végül is válik: idegenben. Ha itthon marad, bizonyosan nem jár be hasonló utat. Minthogy elmegy, módjában van mindent megismerni és mindent hazahozni. Fiatal még, de immár kész ember, itthon is elkezdhetné tehát a pályáját: végzett filozófus-teológusként meghívást kap a jó hírű marosvásárhelyi triviális iskola rektori tisztjére. Ő azonban pártfogója, a nagyhatalmú ortodox püspök ajánlatát fogadja el, s egyházi ösztöndíjjal idegenben folytatja tanulmányait. A harmincéves háború évtizedeit éljük éppen, nem németországi, hanem hollandiai egyetemekre indul tehát. Kinti élményei egyszerre lesznek társadalmiak, történelmiek és gondolatiak.

Társadalmi élményekkel a vendéglátó ország szolgál. Tudvalévő, a század „tőkés mintanemzete" ez, olyan, amilyennek nagy fejedelmei Erdélyországot álmodják meg, s amilyenné a mostoha történelmi sors következtében az sohasem válhat. Föllendülő gazdasággal: gyors növekedéssel, a hajózás és a tengeri kereskedelem diadalmenetével, szilárd bankrendszerrel. Szabad politikával: kivívott függetlenséggel, vallási toleranciával, széles körű gondolatszabadsággal, megszülető polgári nemzetállammal. Mindezek nyomán pedig virágba boruló kultúrával: a zene és a festészet nagy korszakával, európai jelentőségű bölcseleti teljesítményekkel. Itt, ebben az országban tölt két alkotó évtizedet Descartes, itt talál hazára Spinoza. Az ifjú peregrinus nem csupán olvasmányokból szerzett tudásával érkezik majd vissza: az anyagi-szellemi virágzásnak ezzel a meghatározó tapasztalatával is.

A történelmi élményeket a kint töltött idő történelmi eseményei hozzák el. A hollandiai évek alatt több egyetemen is megfordul, leghosszabb ideig, négy esztendeig azonban az utrechti egyetem hallgatója. Az utrechti diákkör, a protestáns peregrinusoknak ez az elitcsoportja pedig a puritanizmus szellemében dolgozza föl a holland hétköznapok tapasztalatait és különösen az angol forradalom híreit. Az angol forradalom, a korszak történelmi eseménysorozata, a király kivégzésével ekkor ér csúcspontjára, és ekkor fullad ki. A történtek azonnal élénk visszhangot keltenek és gazdag röpiratirodalmat eredményeznek. Az utrechti kör tagjai odafigyelnek a visszhangokra és ismerik a röpiratirodalmat. Otthonról hozott puritanizmusuk itt, a forradalmi hullám aktuális eseményeit szemmel tartva mélyül el és szélesedik ki. A vallási megújulás jegyében induló mozgalom ezeknek a tapasztalatoknak a fényében nyer közvetlen politikai jelentőséget.

Gondolati élményekben a különféle egyetemeken részesül. E gondolati élmények legkiemelkedőbbike kétségkívül a descartes-i eszmékkel történő megismerkedés. A kortársi Hollandia, tudvalévő, elsőként fogadja be a korszak legfrissebb és legradikálisabb gondolatrendszerét. A holland egyetemek Descartes-vitáktól, a kartezianizmus mellett és ellen állást foglalók összecsapásaitól hangosak. Az összecsapásokban hamar kikristályosodnak a különféle gondolati pozíciók, a kartezianizmus radikalizálásának programjától, a kartezianizmus és az arisztotelianizmus összeegyeztetési kísérletén keresztül az antikarteziánus álláspontig bezárólag. A viták nyomán a descartes-i filozófiai oktatását betiltják ugyan, az mégis az egyetemista közvéleményt legintenzívebben foglalkoztató bölcselet marad. Az ifjú erdélyi vendéghallgatót a tilalom ellenére szintén ez a bölcselet ragadja magával.

Amikor hazatér, ezt a három élményt hozza tehát magával: a virágzó polgárállam képét, a megerősödő-radikalizálódó puritanizmust és a descartes-i racionalizmust.

„Mivel azonban sem egyetlen ember, sem egyetlen évszázad nem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, nem akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk is meg legyen fosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában – úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk – René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan

ékességét és díszét, mind származás és család, mind műveltség és erények tekintetében oly nemes férfiút."

A magyar filozófiatörténet folyamatában betöltött szerepét tekintve elsősorban úgy tartjuk számon, mint a Descartes-recepció legelső és legjelentősebb alakját. Hogy a magyar nyelvű filozófia szerencsésen indul – azonnal a kortársi bölcselet legkorszerűbb teljesítményét nyújtó gondolkodó eszméit képes közvetíteni –, az neki köszönhető. Descartes-képe ráadásul nem állókép: műről műre fokozatosan nind több Descartes-opusz ismeretét árulja el, mind mélyebb Descartes-megértésről tesz tanúbizonyságot. Enciklopédikus-eklektikus-kompiláló módszerének meg-megfelelően azonban ez a megértés soha nem jelent kritikai viszonyulást, alkotó adaptációt és aktív átértelmezést: szükségképp a közvetlen fordításokra és kivonatos összefoglalásokra szorítkozik. Mindazonáltal félreérthetetlenül megmutatkozik benne a descartes-i filozófia individualitás-elvének világos fölismerése, Descartes jelentőségének határozott reflektálása illetve egyértelmű filozófiatörténeti szituálása.

A három motívum közül egyértelműen az első a legerősebb. A descartes-i filozófia, a kora újkor meghatározó bölcselete az ő számára is a korábbi individualizációs formák válságának kihívására adott nagyszabású válaszkísérlet. A középkorból megörökölt individualizációs formák és önértelmezési eljárások, íme, nem működnek immár: ahogy a reformáció, úgy a kartezianizmus mélyén is ez a fölismerés munkál. Az én nem értelmezheti önmagát csupán az egyházi-világi tekintélyek kínálta azonosulási formákban: gondolkodó és tevékeny szubjektumként kell megbizonyosodnia önmagáról. Hősünk elsősorban ezt veszi észre és húzza alá a descartes-i bölcseletben. Különféle műveiben sokféle descartes-i gondolatmenetet rekapitulál, ezek között azonban mindig ott szerepelnek az individuumfilozófiai gondolatmenetek, a kételkedés szükségességéről és jogosultságáról, az érzékekkel szembeni gyanakvás indokoltságáról, a kételkedő elme létezésének evidenciájáról. A magyar nyelvű filozófia ilyenformán az egyéni filozófiai reflexió példáját fölidézve indulhat el.

Hogy fölismeri Descartes jelentőségét, nem csupán a descartes-i gondolatmenetek gyakori fölidézésével bizonyítja. A kérdést többször önállóan is reflektálja, legkoherensebb formában gyulafehérvári beszédében. Itt a karteziánus módszer jelentőségét a híres Picot-levélben megfogalmazott önértelmezést rekapitulálva fogalmazza meg. Cartesius módszere, fejtegeti, a maga kisszámú és világos elvével, valamennyi módszer közül a legjobb. Alkalmazásával másképp elérhetetlen gyümölcsök birtokába juthatunk. A segítségével sok, eddig ismeretlen igazságot megtalálunk, így intellektuális élvezetben lesz részünk. Alapelveit újra és újra fölhasználva lassanként minden elénk kerülő dologban helyesebben ítélünk, így bölcsebbé válunk. A benne foglalt igazságok a legvilágosabbak és a legbizonyosabbak lévén, megsemmisítik a vitáink alapját, így szelídségre hangolják a lelkünket. Gondos alkalmazásával végül a lehető legtöbb igazságot fedezhetjük föl, így igazságról igazságra haladva az egész filozófia tökéletes ismeretéhez, a bölcsesség legmagasabb fokához juthatunk el.

A kartezianizmus filozófiatörténeti szituálását hasonlóképp a gyulafehérvári beszéd vállalja föl. Descartes ebben az ábrázolásban úgy jelenik meg, mint a „bölcsesség útjának" – ennek a történetfilozófiai magyarázóelméletbe ágyazott filozófiatörténeti fejlődési sornak – a végállomása és tetőpontja. A történelemben a bölcsesség fokozatos megvalósulását fölismerő konstrukció a hagyományos ágostoni korszakolást konkrét filozófiatörténeti anyaggal tölti ki. A konstrukció kiindulópontja az első ember, a legigazabb bölcsesség eredeti birtokosa, aki azonban bűnbeesésével elveszti saját bölcsességét. A „bölcsesség útja" ezen elveszett egykori bölcsesség visszaszerzésének, a megismerés előrehaladásának folyamata: kezdve Júdeától, folytatva Egyiptomon, Görögországon, Itálián, Gallián, s végezve előbb Ramuson, majd az új század legnagyobb gondolkodóján, Cartesiuson. A bölcsesség vele ér végállomására és tetőpontjára: bölcselete végképp alkalmassá teszi az embert a kinyilatkoztatás és a természet megismerésére.

„Én azonban teljes erőmből fennszóval hirdetem, hogy hallja meg a magyar nép: a teológia éppen olyan, mint a sas, amelynek jobbszárnya a filológia, balszárnya pedig a filozófia. Nyirbáld meg bármelyik szárnyát, nem fog a légben olyan magasra repülni; nyesd meg mind a kettőt, egymagában alant vesztegel; de ha mind a két szárnya ép, a legmagasabb egekbe tör."

Gondolkodásának mindkét pillére – a puritán hagyomány egyfelől és a descartes-i bölcselet másfelől – érthetővé teszi, miért tekinti a teológiát kiemelt tudásterületnek. A puritán hagyományban fölnőtt fiatalember a kartezianizmussal megismerkedve az értelem és a hit, a világi tudomány és a teológia összebékítésének korszerű példájával találkozik. Ahogy a kételyen keresztül eljuthatunk a racionális bizonyossághoz, úgy a hiten keresztül eljuthatunk az üdvbizonyossághoz – ígéri neki ez a filozófia. Isten itt nem kényszerül a bölcseleten kívülre: szilárd ontológiai hely jelöltetik ki a számára. Világi tudományosság és vallásos hit kapcsolatának nem skolasztikus szintézise ez, de kölcsönösen kielégítő összebékítése. Mindkettő autonóm, egyik sem zárja ki azonban a másikat, és egyik sem uralkodik el a másikon.

Teológiai szempontból több műve is méltó a figyelemre: enciklopédiája, a bölcsesség tanulásáról meg az iskolák szükségességéről tartott beszéde, az emberi lélekről írott értekezése.

Enciklopédiája utolsó, legterjedelmesebb részét a teológiának szenteli. Az „Istenről és az ő dolgairól" szóló rész csaknem egészében fordítás illetve tömörítés, egy kortársi puritán teológia magyar tolmácsolása. A gondolatmenet, az Atya, a Fiú és a Szentlélek munkáját sorra véve, hármas tagolásban megy végig anyagán. Isten létének és tulajdonságainak, a teremtésnek és a gondviselésnek, jlletve a bűnbeesésnek és következményeinek számbavétele után előbb a krisztológiára tér rá, Jézus Krisztus személyét, megváltó tettét, halálát és fölmagasztalását tárgyalva, hogy végül a Szentlélek megváltásához jusson el, a Krisztus és a választottak egységét kifejező egyházról meg a szakramentumokról értekezve. A református puritán ortodoxia formális dogmatikájával az enciklopédia-részlet voltaképp a magyar irodalom új műfaját teremti meg: a rendszeres teológia műfaját.

A bölcsesség tanulásáról meg az iskolák szükségességéről tartott beszédei a teológia és a világi tudományok viszonyát reflektálják. A bölcsesség tanulásáról szólva tudományrendszertani vázlatot ad, az iskolák szükségességéről értekezve pedig pedagógiai érvelést fogalmaz meg. Mindkét gondolatmenet célja ugyanaz: a teológia és a világi tudományok önállóságának, mégis egymásra utalt voltának bizonyítása. A dolgok, mondja, vagy természet, vagy a kegyelem világosságánál ismerhetők meg: az utóbbiak között – az etika, az ökonómia, a politika és a jogtudomány mellett – ott áll az „üdvösségünk titokzatos teljesedésére vonatkozó" ismereteket közlő tudomány, a teológia is. Ahogy a világi tudományok rászorulnak a teológiára, a teológia is rászorul a világi tudományokra. A teológia a tudományok fejedelme, nem magyarázható és védhető meg azonban a természet ismerete nélkül: a Bibliát forgatva az olvasó, úgymond, az egész enciklopédia segedelmét kell igénybe vegye.

Az emberi lélekről írott értekezése, a test-lélek-probléma descartes-i szellemű fejtegetése közben, egy pár mondatos közbevetés során a modern bibliai hermeneutika alapgondolatát előlegezi meg. A Szentírás bizonysága Isten tekintélye folytán minden okoskodást fölülmúl ugyan, a filozófiai dolgokat mégis csupán a „tömeg értelme" szerint adja elő. Különbség van tehát, mondja ki ez a hermeneutikai alapelv, az isteni kijelentés és az isteni kijelentést hordozó gondolkodási formák között. Az isteni kijelentés időtlen, az azt hordozó gondolkodási formák ellenben korhoz kötöttek: a bibliai kor emberének világképe határozza meg őket. A mai teológia terminológiájában megfogalmazva: az isteni kijelentés üzenete, a kérügma, megkülönböztetendő a nem-kérügmatikus elemektől: az előbbi állandó kiindulópontot nyújt, az utóbbiaknak nincs jelentősége sem a hit, sem a hit értelmi reflexiója, a teológia szempontjából.

A gondolkodó itt, ezekben a fejtegetésekben az első modern református teológusnak mutatkozik.

„Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőtt korukban sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát."

Mélyről indul, és magasra jut: falusi szegénygyerekből iskolai rektorrá emelkedik. Tudja a hazai nyomort és tanulatlanságot, és megismeri a külhoni gazdagságot és műveltséget. A magasból nézve még reménytelenebbnek látszik a mély, a gazdagságot és a műveltséget megtapasztalva még nyomasztóbbnak tűnik a nyomor és a tanulatlanság. Az árnyat és a fényt egyként ismerő nagy magyar társadalomkritikusok közé, a magyar ugar ostorozói sorába tartozik. A hazai elmaradottság tudata és az ellene való küzdelem kötelessége: életútját és életművét egységbe foglaló alapmotívum. Olyan, amelyik ott van minden cselekedete és minden sora mögött. Ha példát keresünk rá, mégis az iskolák szükségessége mellett érvelő beszédét kell elővennünk. Az életmű irodalmi csúcspontja ez: a hazai esszéirodalom történetének klasszikus alkotása.

Mint rektori beköszöntő beszéd, tudvalévő, pontosan az oratio antik műfaját követi. Közelebbről laudatio ez, dicsérő beszéd, az iskola pártolására és tanulásra buzdító szónoklat. Ahogy választott műfaja megkívánja, szerkezetileg világosan öt fő részre tagolódik. Előszavában röviden exponálja tárgyát, az iskolák általános hasznosságának és itthoni nyomorúságának ellentétét. Azután bevezetésében meghatározza az anyanyelvi iskola, a középiskola és a főiskola fogalmát. Majd érvelő szakaszában az iskola hasznait veszi sorra különféle szempontokból. Utána a lehetséges ellenvetések cáfolata során a magyar bajok kútfején és forrásain megy végig. Végül befejezésében mondandóját megerősítve a bajok megszüntetésének módjait vázolja föl. A klasszikus minták adottak, a beszédíró egyszerűen követi őket.

A mintákat követve azonban a régi formát új tartalommal képes megtölteni: a dicsérő-buzdító szónoklatot fokozatosan szenvedélyes vádbeszéddé alakítja. Az iskolák ügye idehaza manapság barbár állapotba süllyedt, az előmozdításán igyekvő törekvések rendre sikertelenek maradnak. Miért? Bajaink, úgymond, négy veszélyes, mérges és bűzhödt forrásból erednek. A tanulók nem a tudományok iránti érdeklődésből kezdenek stúdiumaikba, lusták, kitartás nélkül valók. A tanítók nem tekintik hivatásnak a munkájukat, csak az egyházi szolgálat reménye hajtja őket, csekély a gyakorlatuk, nincs részük megbecsülésben. Az egyházi férfiak fölfuvalkodottak, gőgösek, maradiak, a tanítókat lenézik, a közjót szem elől tévesztik. A világi kurátorok járatlanok a tudományban, nem törődnek az iskolákkal, ellenségei a változásoknak. A jelenlegi helyzet közös bűne tehát mindenkinek: a bűz egyaránt szivárog mind a négy forrásból.

Kristálytiszta szerkezet, pontról pontra haladó gondolatmenet, a racionális érvelés hidege és a szenvedélyes meggyőzni-akarás forrósága. A magyar értekező próza kivételes remekeinek egyike.

„De mi szükség szavakra, ahol a tények bizonyítanak? Hát nem tanít-e minket mindennapos tapasztalat arra, hogy mindezek a népek, külön-külön mindegyik –honfitársaink szégyenére – bővelkednek tudós férfiakban. Ennek bizony nem a legutolsó, hanem éppen a legelső oka az – ha minden érzékem meg nem csal –, hogy vannak mindenféle, anyanyelven írott tudományos könyveik. Így minden kétséget kizáróan igaznak kell tartanunk, hogy az a nép, mely mindent idegen nyelvekből kölcsönöz, nagyon szerencsétlen, és az összes népek között legméltóbb a szánalomra. Viszont igaz ennek az ellenkezője is: Boldog a nép, melynek kertjében nyílnak e rózsák."

Vállalkozása, hogy a magyaroknak magyar nyelven nyújtsa át a tudományok összességét: addig előzmények nélküli, és sokáig követők nélkül marad. A teljesítmény művelődéstörténeti jelentőségét pedig elsősorban éppen ez adja: anyanyelven elsőként megszólaltatni szűkebben a kortársi filozófia, tágabban a kortársi tudományosság eredményeit. Legfontosabb műveinek valódi érdekessége így nem elsősorban gondolati-tartalmi: nyelvi-formai. Az út, amelyre itt, ezekkel a műveivel rálép, teljességgel járatlannak nevezhető. A korszakban, igaz, az első Bibliafordítás több mint fél évszázados már, a magyar nyelvű humanista-retorikus, illetve egyházi-teológiai széppróza pedig korai virágzását éli. Az ő törekvése azonban valóban egészen egyedülálló: a korszerű tudományok összességének anyanyelvi tolmácsolása tényleg mindaddig páratlan vállalkozás.

A kísérlet nyilvánvalóan határozott tudományelméleti elképzelésekre és nyelvbölcseleti nézetekre támaszkodik. A tudományelméleti elképzelések szerint a nyelv az ismeretek kiemelt területének minősül. A bölcsesség tanulásáról értekezve a bölcsességet, azaz az emberi élet folyamán leginkább szükséges tudnivalók összességét két területre osztja: a nyelvre és a nyelv által megjelölt dolgokra. A nyelv ismerete eszerint nem az egyik ismeretterület a többi között, hanem minden más ismeretszerzés alapfeltétele is: a dolgok voltaképp maguk sem egyebek, mint a nyelv által jelölt ismeretek. Senki sem állíthatja magáról, hogy a bölcsesség birtokába jutott, mielőtt nem tanulja meg a nyelvet: a dióhoz, úgymond, csak a dióhéj föltörése után juthatunk el tehát. A nyelvek összességét lehetetlen, néhány nyelvet azonban mindenképpen szükséges elsajátítani. A latint, a tudományos ismeretek összességének tárházát. A görögöt, a tudományos terminológiakészlet megértésének kulcsát. A hébert, az isteni nyelvet, minden nyelvek anyját. És az arabot, az Európán kívüli világ tudományának hordozóját. Az egyébként méltán valódi nyelvzseninek nevezhető fiatal professzor azonban az anyanyelven történő ismeretátadást és ismeretszerzést előbbrevalónak tekinti, mint azt, amelyik idegen nyelvek közvetítése útján történik. Az egyéni tudáselsajátítás nyelve lehet idegen nyelv, a nemzeti tudáselsajátítás nyelve ellenben csak az anyanyelv lehet.

A nyelvbölcseleti nézeteknek két pillére van: az egyik a nyelv isteni eredetének teóriája, a másik a racionalista nyelvfelfogás. A két pillér szorosan összetartozik: az emberi nyelv megalkotása isten műve, az egyes nyelvek keletkezése pedig egyetlen névadó tevékenységére vezethető vissza. A nyelv: a gondolat külsődleges formája. Szabadon választható és alakítható képződmény, megválasztásához és továbbalakításához azonban sajátos tudás szükséges. Ez a tudás, magyarázza Platónra hivatkozva, a filozófus névalkotó, a nomenclator tudása. A dolgoknak voltaképpen természettől fogva megvan a maguk neve, a filozófus, amikor nevet alkot a számukra, voltaképpen ezt a természetes nevet veszi figyelembe: az ideát hangokba és szótagokba ülteti át. A dolgok számára nevet adni: komoly feladat tehát. A tudatlanok nem képesek rá: csupán a dolog természetét mélyen ismerő filozófus kísérelheti meg. Ő éppen a dolog természetének mély ismerete alapján tudja a dolog megjelölésére kiszemelt szónak a hangjait is, szótagjait is ennek a természetnek megfelelően rászabni a dologra. A névadó, mintegy a dolgok lényegébe hatol, s a dolgot kifejező hangsort a „legtermészetesebben", „legmegfelelőbben" és „legillendőbben" hozza összhangba ezzel a lényeggel. A nyelv isteni alkotását tovább alakítva, a névadó maga is isteni alkotótevékenységet végez.

Amikor elhatározza, hogy magyarul próbálja meg közvetíteni a korszerű tudományok összességét, azonnal szembesülnie kell a nyelv elmaradottságával. Mint művének előszavában beszámol róla, kétségeit a számos görög író művét latinra fordító görög humanista, Theodorosz Gaza útmutatása segít eloszlatni. Aki új műszavakat alkot, tanácsolja ez, háromféleképp járhat el: összegyűjtheti a kevéssé ismert anyanyelvi szókincset, új szavakat képezhet, esetleg idegen kifejezéseket alkalmazhat. A fiatal tudós, szigorú puristaként, hangsúlyozottan kerüli az idegen kifejezéseket, így a három megoldás közül csak az első kettőt választhatja. Elsősorban szülőföldjének nyelvjárási szavait használja föl tehát, másodsorban pedig – ha ezek nem kínálnak megoldást – új kifejezések alkotásával kísérletezik.

Az elhatározás tiszteletre méltó, az erőfeszítés hősies, az eredmény viszont kevéssé maradandó. Szerzőnk magyar szövegei szerfelett nehezen olvashatók, értekező prózájának nyelvét mintha évszázadok választanák el a kortársi retorikus-teológiai irodalom ma is élvezhető nyelvétől, megtalált vagy megalkotott kifejezései nem épülnek bele a magyar tudományos nyelv később kibontakozó korpuszába. A következő magyar nyelvű filozófiai műre több mint egy évszázadot kell várni. Ennek szerzője, jellemző módon, nem is hallott elődje kísérletéről.

„Kegyelmes Uram! Alázatosan jelentem Nagyságodnak, hogy ez a schola, mely az egész kereszténység között fennforgó legnehezebb és legártalmasabb két adversa religiók ellenében plántáltatott volt a boldog emlékezetű fejedelmektől: az a jó véget a patrociniumnak elégtelensége miatt mindeddig is el nem érte, hanem sőt inkább csufolásra adott sokakban azoknak kész alkolmatosságot, az alkolmatlan taníttások és tanulások áltol. Mostan penig ugyan fölötte elhagyattatott állapottal vagyunk: mert itt, kegyelmes uram, a nagy égés után még csak egy auditorium sem volt mindeddig is, melyben taníthattunk volna, hanem kamarákban kénszerítettünk tisztünköt végbenvinnünk. Igyekeznek ugyan már az itt való uraim felépíttetéseken, de mikorra lészen az, én nem tudom. Taníttók és ordinariusok csak ketten vagyunk. Két ember penig (bár az maga volna az istenes Plato és a nagy Aristoteles) annyi sok külömb külömb féle korban levő elméknek hasznos taníttatására elégséges nem lehetne soha."

Szerfelett kedvelt irodalmi alak: a magyar szellemtörténet kevés jeleséről szól annyi irodalmi mű, mint őróla. A működéséről sokat tudunk, az életéről keveset, egyszerre érezzük hát ismerősnek és ismeretlennek. Az ismertet fölidézve is bőséges tere nyílik az ismeretlent megjelenítő képzeletnek. Megjelenik hát mindenütt, regényes életrajzban, drámában, versben. A sokféle, változatos színvonalú kísérlet legjelentősebbje bizonnyal a legelső, egykori tanítványának önéletírása, a korszak erdélyi emlékirat-irodalmának remekműve.

Ennek szerzője persze kortárs még, bár fiatalabb kortárs: a kolozsvári iskola egykori hallgatója. Amikor visszaemlékezéseit fogalmazza, immár fél évszázad választja el az akkor történtektől: mint a világtól elzárt, börtönbe vetett öregember idézi föl gyermekkorának eseményeit. Nem akármilyen élet van mögötte ráadásul: érzéki és intellektuális élményekben gazdag, színes utazásokkal és meghatározó ismeretségekkel teljes. Az önéletírásában fölskicceit miniportrék közül mégis ez az egyik legérzékletesebb: amelyik a néhai kedves professzort jeleníti meg.

A kiskamasz diák és visszaemlékező öregember számára a professzor: küldetéses ember. Nemzetének elkötelezett tudós, akit odakinn, holland földön biztos egzisztencia várna, helybeli feleséggel, családdal, professzúrával. Ha úgy döntene, maradhatna ott, kezdhetne nemzetközi pályafutást. Ő, a rendkívüli tehetségű tudós azonban másként dönt: feleségével, gyermekével együtt hazatér. Csupán azért, hogy a „tudós embereknek" Erdélyben megnyithassa „mind a valóságos tudománynak, mind a becsületnek ajtaját". A doktori és professzori cím méltóságát önmaga életével és működésével bizonyítja. Szenvedélyes-megszállott tanár, aki egyszerre tanít poétikát, fizikát, földrajzot, csillagászatot, teológiát, filozófiát és jogtudományt; aki a diák-elmékben uralkodó káoszt képes rendbe tenni; aki a jól-rosszul megtanult hiábavalóságokat képes az egységes tudás világának fényébe állítani; aki a tudományokat képes életre szólóan megszerettetni a tanítványaival. Küzdelmes élet jut osztályrészül neki, nap mint nap meg kell harcolnia munkafeltételeinek hiányával, közönyös-ellenséges feljebbvalóival, a gorombára forduló történelmi sorssal.

Erős lelke erőtlen testbe van bezárva: a „szörnyű tanulás" meg az „Isten háza és a közönséges jó miatt való szorgalmatoskodás" „száraz betegségébe" ejti. Amikor meghal, voltaképp kegyes hozzá a teremtő: „kiveszi" „ebből az ostoba háládatlan magyar világból, mely őreá méltatlan volt". Éppen harmincöt éves ekkor.

   

   

   

Jegyzetek

Az 1. idézet helye: Narretio vera actus, qui anno 1655 d. 24 Sept. in Collegio Albensi contigit: Hű elbeszélése annak az eseménynek, mely 1655. szeptember 25-én a gyulafehérvári kollégiumban történt, in: Válogatott pedagógiai művei, Tankönyvkiadó, 1976. 177–178. o. Apáczai életének és korának fölvillantása, illetve az Apáczai–Basirius-vita rekapitulálása során – ahogy majd a továbbiakban többször is – Bán Imre nagyszabású életrajzi monográfiájára támaszkodom: Apáczai Csere János, Akadémiai, 1958. Társadalmi-politikai nézeteinek Király László tanulmánya (Apáczai küzdelme a társadalmi fejlődésért, in: Király László [szerk.]: Apáczai Csere János, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1975. Egyháztörténeti Tanulmányok L), adja pontos rajzát. A puritanizmus összefoglaló képét J. Chambon monográfiája (Der Puritanismus, Zürich, 1944.), a magyarországi puritán mozgalom történetét Zoványi Jenő könyve (Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban, Budapest, 1911.) nyújtja. – A 2. idézet forrása a De summa scholarum necessitate: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól, in: Válogatott pedagógiai művei, 195. o. A pedagógus Apáczaival foglalkozó kiterjedt irodalomból a régebbi művek közül Neményi Imre monográfiája (Apáczai Csere János, mint pedagógus, Budapest, 1892.) és Stromp László tanulmánya (Apáczai Cseri János, mint paedagogus, Athenaeum, 1897–1898.), az újabb művek közül pedig Orosz Lajos tanulmánya (Apáczai Csere János pedagógiai munkássága, in: Válogatott pedagógiai művei) bizonyult a leghasználhatóbbnak. – A 3.. idézetet az Encyclopaedia előszavából veszem: Magyar Encyclopaedia, Kriterion, 1977. 77–78. o. A mű értékeléséhez Bán Imre említett monográfiáját használom föl. – A 4. idézet helye ismét az Encyclopaedia: Magyar Encyclopaedia, 377. o. Hollandiai éveinek életrajzi adataira máig alapvető Gyalui Farkas könyve: Apáczai Cseri János életrajzához és műveinek bibliográfiájához, Kolozsvár, 1892. A korszak Hollandiájának életszerű ábrázolásával Huizinga esszéje (Holländische Kultur des 17. Jahrhunderts. Ihre sozialen Grunglagen und nationale Eigenart, Jena, 1933.), a hollandiai kartezianizmus kimerítő ismertetésével C. L. Thijssen–Schoute nagymonográfiája (Nederlands Cartesianisme, Amsterd, 1954.) szolgál. A puritán eszméknek a peregrinusok közötti radikalizálódását Makkai László monográfiája (A magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen, Akadémiai, 1952.) húzza alá. – Az 5. idézet forrása a De studio sapientiae: A bölcsesség tanulásáról, in: Válogatott pedagógiai művei, 145. o. A kartezianizmus recepciójában játszott szerepét számos összefoglalás értékeli; közülük számomra Túróczi–Trostler Józsefé (Magyar cartesianismus, Budapest, 1933.) és Hajós Józsefé (17–18. századi kolozsvári Descartes-vonatkozások, avagy Descartes első kolozsvári százada, in: Csejtei Dezső et al. [szerk.]: A kartezianizmus négyszáz éve, Pro Philosophia Szegediensi, Szeged, 1996.) bizonyult a leghasználhatóbbnak. Descartes-képének ábrázolásában mindazonáltal elsősorban Ungváry–Zrínyi Imre tanulmányának eredményeire támaszkodom: Erdélyi magyar kartezianizmus a 17. században: Descartes eszméi Apáczai Csere János műveiben, Kellék, 8–9. (1997.) – A 6. idézetet a De summa scholarum necessitateból veszem: Válogatott pedagógiai művei, 200. o. A teológiai gondolatokat Bán Imre többször említett életrajzi monográfiája és Kocsis Elemér tanulmánya (Apáczai Csere János teológiája és etikája, in: Király László [szerk.]: Apáczai Csere János, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1975. Egyháztörténeti Tanulmányok I.) alapján rekapitulálom, a modern hermeneutikát előlegző mondatokat ugyancsak Kocsis Elemér nyomán idézem föl. – A 7. idézet ismét a De summa scholarum necessitateból való: Válogatott pedagógiai művei, 184. o. A beszédnek az antik oratio-hagyománnyal való összefüggését Bán Imre hivatkozott műve tárja föl. –A 8. idézet az Encyclopaedia előszavából származik: Magyar Encyclopaedia, 77. o. Apáczai nyelvfilozófiai nézeteit Balázs János foglalja össze (Hermész nyomában. A magyar nyelvbölcselet alapkérdései, Magvető, 1987.), magyar szakszókincsének részletező értékelését Bán Imre monográfiája, a magyar filozófiai terminológia kifejlődésében játszott szerepének elemzését Komis Gyula dolgozata (A magyar bölcseleti műnyelv fejlődése, in: Várhegyi Miklós [szerk.]: ELMÉSZ. Szemelvények a régi magyar filozófiából, Comitatus, Veszprém, 1994.) végzi el. Az Apáczait jó egy évszázaddal követő magyar nyelvű filozófiai mű Sartori Bernát Magyar nyelven Filosofiája 1772-ből. – A 9. idézetet a fejedelemhez intézett kérelmezőleveléből veszem: Apáczai supplicatiója Barcsai Ákoshoz, Válogatott pedagógiai művei, 212. o. A portréját pontosan és érzékenyen megörökítő tanítvány Bethlen Miklós: Élete leírása magától, in: Kemény János és Bethlen Miklós művei, Szépirodalmi, 1980.