Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. június - Portugál művészet és gondolat / Portugál festészet a huszadik században

Portugál festészet a huszadik században

 

Mint minden európai országon, Portugálián is kíméletlenül végigsöpört a huszadik század összes művészeti izmusa. Sikerrel toborzott magának híveket a kubizmus, az expresszionizmus, az op és a pop art, számos követője akadt Cézanne-nak, Braque-nak, Picassónak és Dalinak.

Ennek egyik oka az, hogy a közelmúltig az egyébként meglehetősen zárt és zárkózott Portugáliából a szobrászok és festők külföldön, Európa nagyobb művészeti központjaiban, Párizsban, Berlinben és Münchenben fejezték be tanulmányaikat, és csak külföldről visszatérve – vagy akár csupán visszagondolva – kezdtek sajátosan portugál témák után kutatni.

A 20. század művészete szüntelen lázadással telt, és a sokfelé ágaskodó indulatokból izmusok lettek. A „hivatalos" stílussal és gondolkodásmóddal való állandó perlekedésnek köszönhetően, főleg a század második felének művészete inkább a reakció, mintsem a kreáció művészete, vagyis ritka az olyan művész, aki valóban el akar mesélni valamit, nemcsak dühös reflexióit faragja szoborba, festi meg vagy állít emlékére gerendákból és bádogból összerótt ormótlan mobilt.

A 20. század első felének portugál festészetét egyrészt Cézanne súlyos festőisége és a kubizmus statikussága ihleti meg elsősorban, a hazai témák után áhítozó mesélőkedvű festőkre a legnagyobb hatást pedig egy 1882-ben Lisszabonban, a Sao Vicente de Fora kolostorának átépítési munkálatai során talált hat hatalmas, ma poliptichon formában összeállított képtábla gyakorolta. José Figueiredo elbeszélése szerint, az éppen arra járó Columbanonak feltűnt, hogy az építőmunkások által használt pallók egy részének egyik oldala festett, ezért ezeket a deszkákat kimentette, amennyire tudta megpucolta és szakértők bevonásával azonnal alaposan megvizsgálta. A hat képtábla összesen 66 rajzos keménységgel, leginkább a szőnyegkartonok ábrázolási módja szerint megformált figurát ábrázol, és minden bizonnyal V. Alfonz portugál király festőjének, az 1451–1470 között tevékenykedő Nuno Gonçalvesnek a műve.

A frissen felfedezett művet azonnal munkába vették a restaurátorok, és mivel rövid időn belül kiderült, hogy a chapperont viselő Tengerész Henriken kívül a képen senki mást nem tudnak teljes bizonyossággal azonosítani, szárba szökkent a mítosz, és mára már a mesék olyan gazdag szövete fonja körül a képtábla alakjait, hogy a történész már bozótvágó késsel is alig boldogul, viszont a képzeletnek ez a gazdag burjánzása termékenyítőleg hatott a 20. század portugál művészetére.

Amadeo de Sousa Cardoso (1887–1918) Eduardo Viana (1881–1967) és Mário Eloy (1900–1951), Carlos Botelho (1899–1983) – akiknek a portréfestés mellett Porto és Lisszabon napsütötte látképei volt a fő témájuk – még teljes mértékben Cézanne és Courbet súlyos festői modorában működtek. Párizst leszámítva talán nincs még egy olyan elszánt lelkesedéssel ábrázolt városa a 20. századnak, mint Lisszabon, amelynek körülbelül ezer dombra kapaszkodó városát kanyargós utcácskáival, apró házaival, kusza tetőrengetegével tömbszerű fény- és színelemekből próbálta újrafogalmazni a portugál századelő minden jelentős mestere.

Az első művészeti csoportosulás, mely a modernséget mint esztétikai kategóriát és mint elérendő célt tűzte maga elé, a portugál futuristák voltak.

Két rövid életű sajtóorgánumban tették közzé kiáltványaikat és művészeti elképzeléseiket, a mindössze két számot megélt Orpheuban, (1915) és a Portugal Futuristában (1917) Bár a csoport tagjai egy nézeten voltak, művészetük alapjaiban különbözött egymástól. A társaság alighanem legelszántabb tagja a fiatalon meghalt Santa Rita Pintor volt, aki kijelentette, hogy őt személyesen Marinetti bízta meg a futurizmus portugáliai terjesztésével, magát Boccioni és Picasso tanítványának vallva ő szakított legradikálisabban a hagyományos értelemben vett festőiséggel. Sajnos műveit röviddel halála előtt megsemmisítette; fennmaradt életmű torzójának egyik legjelentősebb darabja, a valószínűleg költő testvérét, Augusto Santa Ritát ábrázoló, hegedű-elemekből és késpengeszerű síkok éles metszéséből összeállított agresszív portré mindenesetre azt mutatja, hogy némi joggal jelentette ki magáról: „Portugáliában csak egyetlen futurista van, és az én vagyok."

A csoport másik tagja az íróként is ismert Almada Negreiros (1893–1970) volt, a 20. századi portugál művészet egyik legsokoldalúbb művésze, és talán ő volt generációjának legvidámabb és legkevésbé életidegen egyénisége. Gyakorlatilag a festészet minden műfajában működött; számtalan önarcképet, barátairól portrét, és – egyfajta krónikási lendülettel – a lisszaboni művészvilág életéről rengeteg csoportképeket festett. 1925 ben többedmagával részt vett a lisszaboni Brasileira kávéház – Fernando Pessoa és a „modernek" törzshelye – illetve a Café Bristol kifestésében. 1927 ben öt évre Madridba költözik, ahol elsősorban színházi díszleteket tervez és fest, az ebben az időszakban készült rajzain érződik leginkább Picasso hatása. Almada Negreiros a század majd minden izmusától és jelentősebb mesterétől tanult, de nem vált epigonná, ebből a meglehetősen tarka egyvelegből sajátosan egyéni nyelvezetet alakított ki. Talán Picasso az egyetlen festő, akinek hatása egyértelműen kimutatható művein. Portugáliába való visszatérése után a Pardal Monteiro építette Nossa Senhora de Fatima templomához készít üvegablakterveket, néhány év múlva pedig a Diário de Notícias lisszaboni székházának freskóit festi meg.

Almada Negreiros hajlékony, mesélőkedvű szellemétől távol állt a radikalizmus, viszont mestere volt a mítoszteremtésnek. Bevallottan a nagy poliptichon hatása alatt – melynek mai, hat táblából való összeállítása az ő elgondolása szerint történt – festette hatalmas freskókompozícióit az Alcantara és a Rocha de Conde de Obidos kikötőjébe (1946–1949). A triptichon-sorozat egyik darabja nyugodt lisszaboni délutánt ábrázol, a parton sétálgató szerelmespárokkal, nyitott ablakú házakkal, Almada Negreiros minden részletre odafigyelő, aprólékos elbeszélőnek bizonyul. Festészete rajzos, könnyed, mondhatni illusztratív, az expresszionizmus tömbszerűségét a rajzosság ellensúlyozza, bár furcsa módon rajzaiban inkább a súlyos tömbszerűség dominál. Sziluettszerű Fernando Pessoa-rajzaival és festményeivel pedig mind a mai napig használatos emblémát formált a költőből, egyfajta modern címerköltő módjára. António Costa Pinheiro Pessoa-kompozíciói hibátlan visszhangjai az Almada Negreiros által megteremtett figurának.

A harmincas évektől Európa többi részéhez hasonlóan az új generáció körében a neorealizmus mellett egyre inkább tért hódított a színekkel és formákkal való kísérletezés, a nonfiguratív ábrázolások legkülönfélébb lehetőségeinek kipróbálása; ennek az irányzatnak ismert alakja a Párizsban élő és alkotó Maria Helena Vieira da Silva (1908–1992). Benyomásaiból főleg színkompozíciókat alkotott, aprólékos gonddal kidolgozott szín-benyomásokat.

Ennek a látásmódnak szinte ellenpólusaként működött ugyanekkor a neorealisták csoportja. A Salazar által alapított Secretário da Propaganda Nacional, vagyis az Állami Propagandahivatal évenkénti kiállításaival, művészeknek osztogatott díjaival nem érte el egy Füttyös kalauznő vagy Levél a frontról jellegű kép megalkotását, pedig sokáig hivatalban lévő ügyes és jó ízlésű vezetőjének, Antonio Ferrónak rövid időre még Almada Negreiros és Eduardo Viana közreműködését is sikerült elérnie, de mégis a diktatúrák dédelgetett stílusát, a realizmust pártfogolta. A csendesen támogatott neorealizmus ezért jóval hosszabb életű és jóval kevesebb ellenérzését kiváltó irányzattá vált a portugál festészetben, mint például a magyarban. A portugál neorealizmus – elsősorban Julio Pomar – sok engedményt tett a kifejezés hatásossága érdekében az expresszionista törekvéseknek; egészében véve plakátszerű és harsány. Eszköztárát később a szürrealisták hasznosították giccsfestőhöz méltó aprólékossággal megfestett rémtörténetek és képtelenségek szenvtelen előadóiként, erre az irányzatra azonban Dali mindent beborító árnya vetül Portugáliában.

A televíziónak, az újságoknak és a remek kivitelű katalógusoknak köszönhetően az egyes országok nem forradalmi kiáltványnak szánt, azaz politikamentes művészetét meglehetősen nehéz megkülönböztetni egymástól, annál is inkább, mert a mindig újat teremteni akarás állandó egymásra figyelést követel, és mindennél szorosabban fűzi össze a különböző irányzatokat és iskolákat. Speciálisan nemzetivé manapság inkább a témaválasztás tesz; mert csak egy amerikai festhette meg olajban, akril-színekkel az amerikai nemzeti idolt, Norma Jane-t meg egy sor leveskonzervet, és José Guimaraes vagy António Costa Pinheiro kellett ahhoz, hogy ábrándos emléket állítson kollázsban és triptichonban az Avis-dinasztia utolsó uralkodójának, az alquacer-quibiri csatában fiatalon elesett I. Sebestyén királynak.