A méltányosság szenzációja – humanista közhelyek a Márai-esszékben

1.

Példával kezdem én is. Budai lakása dolgozószobájában ül az író, kissé előredőlve, háziköntösben. Keze az írógép billentyűin nyugszik, finoman, türelmesen vibrálnak ujjai alatt a betűk. Előtte kéziratfoszlányok, kutyanyelvek, Marcus Aurelius Elmélkedései, talán egy Montaigne- és egy Kosztolányi-kötet az asztal sarkán, külföldi napilapok. A háborús esszéírás dísztelen-klasszikus kellékei. Az író álmatag, de szigorú dandyarcán ingerült figyelemnek és kábulatnak, eltitkolt izgalomnak és unott biztonságtudatnak a keveréke, súlyos szemhéjai félig leeresztve, s az előredőlt testből, a láthatatlanul táncoló ujjhegyekből, az idegesen fegyelmezett arcból hideg, megfontolt önkívület és mohóság árad. A nap, a hónap, az eón sorsdöntő pillanatát, leleplezésre érett panamákat és kis hivatali gazságokat vagy éppen a szellem korrupciós botrányait fürkészi az író, harciasan szimatol, ahogy minden nap, délután hat és hét óra között. Hiszen ha kinéz az ablakon, rögvest eszébe ötlik, hogy kint áll valahol egy pinceteremben a nagy gép, mely minden este éjfélkor dolgozni kezd; s ezt a gépet meg kell etetni minden éjjel eledellel, s mindennap ugyanabban az órában kér enni, s nem lehet alkudozni vele. De már ki sem kell néznie az ablakon ahhoz, hogy a vesztesen hazaszivárgó hadseregek, a reménytelen hintapolitikusok és a civilizációs elszigetelődés 40-es évekbeli Magyarországára riadjon. Ihlet és nemzedék, kopogja most az írógép, erős tehát a késztetés, és a szoba, a kötetek, a pillanat cívis humanizmus-készleteiből, a józan, kényszerű, de polgári felelősségérzettel áthatott ihlettel újra és újra körvonalazódik egy feladat, egy szerep, egy félszeg és simulékony program az egyenletes kopogásban, miképpen egy kissé félszegen epigon, naprakészen egyetemes mondatokat fogalmazó, és kissé simulékony nemzedék képe és menekülési terve is. Az író ezzel a fojtott mohósággal gépeli akadémiai székfoglalóját, romantikus és szellemtörténeti közhelyekkel zsúfolva a plasztikus, ám sokszor ködös és lomha szöveget. Gyorsan, megbabonázva ír, gyanakvó közönségéről, nemzetnevelési ambícióiról egy percre sem feledkezve meg. A budai dolgozószobába, mint minden délután hat és hét között, a hétköznapi, sietős mágia légköre és a közbeszédek zavara áramlik.

S példával folytatom én is. Kassai pillanat, ég és föld, patinás patríciusház, meghökkenten bámuló házmester és a sietve távozó író, aki az imént még figyelmesen, bár nyugtalanul álldogált a kiadó szoba közepén. Persze, a jámbor házmester nem tudhatja, hogy valójában kockázatos irodalmi és történelmi kísérlet szemtanúja volt: amint az apai hálószobát, a borotválkozótükör lenyomatát, egy letűnt polgárvilág és családtörténet emlékeit szemrevételező, a pusztulást átvészelt zugoktól mégis megrettenő író fejvesztve menekül a gyermekkori otthonból. Mint ahogy azt sem látja be bizonyára, hogy ez a kis menekülés bonyolult menekülésláncolat eleme, életre szóló kivándorlási folyamat jelentéktelen állomása csupán, és hogy Márai nem az emlékezés szentimentalizmusától, még csak nem is a családja és osztálya iránti felemás hűségétől, hanem a szaloneretnekek divatos, irodalmias modorosságával vállalt és hirdetett otthontalanságától – az állandó otthontalanság természetes állapotnak tűnt –, a lakatlan és végképp lakhatatlan térrel való szembesüléstől riadt meg igazán. A kétféle pánik, a kétféle horror vacui: a közérdekű pedagógusbeszéd és a kassai pillanat zavara, a sietős zsurnalizmusok és az otthonosan berendezett otthontalanság-tudat és menekülésvágy közé ékelve, történelmi pánikhangulatban, mindvégig finoman eltitkolt és bagatellizált sorseseményként jelenik meg a mesterség és a szerep melodrámája az Ihlet és nemzedék esszéiben.

2.

A 46-os kötet Márai Sándora mégsem túlzottan érdekes figura. Helyenként túlságosan dagályos, tolakodó, kényelemszerető és felületes. Nyelvezete előzékeny ugyan, elegáns, néha szemérmes és takarékos, néha színes és áttetsző, néha viszont makacsul bombasztikus. Szövegei divatosak: a két világháború közötti kultúraféltő panaszirodalommal, a Spenglertől (Nietzschétől, Kierkegaardtól) Unamunóig, Ortegáig, Keyserlingig, Huizingáig ívelő esszé- és pamfletjeremiádákkal állnak rokonságban. Esszé- és tárcaportréiban, irodalomtörténeti életképeiben, irodalometikai-nemzetpedagógiai pamfletjeiben a nyugatos esszéíró nemzedékek vergődő humanizmusa és klasszicizmusa, szerep-meghatározási kényszere és kételyei tükröződnek – kevésbé kiélezetten, józanabbul, illúziómentesebben és jóval zsurnalisztikusabban: Márai 40-es évekbeli bölcseleti kalandozásai, az Ég és föld vagy a Füves könyv aforisztikus gondolatkísérletei, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében alkalmi messianizmusa ellenére, műkedvelő esszéíró marad. Arcképeiből hiányzik Babits történeti-költői érzékenysége, virtuozitása és komolysága, Németh László utálatossága, Szerb pimasz könnyedsége, Halász fojtott bánata és pozitivista birtokvágya: hiányzik a karakter és a karakterisztikum – Cervantes, Shakespeare, Goethe, Dosztojevszkij vagy Kosztolányi írói arcéle elmosódottan, alkalmibban, közhelyesebben rajzolódik ki az Ihlet és nemzedékben. És noha esetenként az idősebb, sőt a kortársi nemzedékeknél is korszerűbb és szerteágazóbb Márai bölcseleti műveltsége, és az európai humanizmus hagyományához és gyökereihez ugyanolyan elszántan kötődik, esszéiből hiányzik a görögös-latinos filológiai megalapozás, és, leszámítva az irodalmár-filozófusokat, az európai filozófiatörténet háttere is, amelyek olyannyira meghatározzák – és természetesen behatárolják – a magyar esszéisták olvasási, értelmezési technikáit. Nem, Márai szemlélete konokul irodalmi és konokul újságírói, nosztalgiája korlátozott és felszíni: figyelmét elsősorban a polgári kultúra fontosabb irodalomtörténeti fordulatainak szenteli. Az esszék talán e korlátozott és türelmetlen nosztalgiában, e folyamatos szellemi polgárosításban vesztik élüket, érdekességüket.

Márai-reneszánszunkat elmaradhatatlanul kíséri a szórakozott csodálat és a jámbor hüledezés e – Don Quijote-inek bizonyuló – polgári lét-, magatartásforma és kultúreszmény felett. A polgáríró, sóhajtjuk, és elragad Monarchia-nosztalgiánk, az ódon polgárvilág biztonságát, gazdagságát és tisztes civilizáltságát emlegetjük, fanyarul legyintve. Így van ez rendjén. E békés kis sztereotípiában azonban ott rejlik a Márai-esszék pedagógiájának, történetiségének és inspirációinak korántsem oly megnyugtató értelme, dilemmája is: az önmegőrzés és a társadalmi átmentés gondja. Mert akár a másik nagy átmentő, Cs. Szabó László, aki a második világháború végén lezáródó nyugatos esszéirodalom poétikai és művelődéstörténeti hagyományát és a magatartásformát menekített" a következő korszakba (s az emigráció légüres terébe), Márai Sándor is e kései civilműveltség tartalékaiból, hangulataiból, emlékeiből és erényeiből raktároz el a háborún túlra. Az Ihlet és nemzedék esszéi ennek az átmentésnek és felhalmozásnak: a túlélésre való gondos berendezkedésnek a tanúi, családias, emberléptékű, otthonos, de nem frivol, kiegyensúlyozott és hagyománykedvelő olvasottságnak és eszménynek a palackpostái egyben. Remény, helyzetjelentés van bennük, ezért olyan rendkívül körültekintőek: úgy tetszik, Márai polgárisága részben a méltóságteljes nosztalgiának, részben az óvatos és méltányos alkalmazkodásnak a szinonimája. S bár ezek az alkalmi publicisztikák ritkán érik el a nyugatos esszékultúra bölcseleti és alaktani színvonalát, ritkán olyan nyugtalanítóak, vakmerőek és kíméletlenek, ritkán ég bennük olyan hévvel az „igazság szenvedélye" – a kultúrát őrző és fenntartó osztály pusztulásának a nyugatosokénál jóval figyelmesebb és pontosabb bemutatása, e pusztulásnak mint a válsághelyzet konkrét történeti-szellemi okának a hangsúlyozása, egyszersmind az elvont zsenikultusznak, az európai összműveltség romantikus szemléletének és hanyatlása lírai-metafizikai magyarázatának a helyenkénti meghaladása korszerűbb és karteziánusabb esszéistát mutat.

A történelmi és szociológiai pánik oka persze, mint mindnyájuknál, az életforma tragikus megváltozása. Ködös átalakulások, tektonikus mozgások a művelődéstörténetben. Marcus Aurelius, a világ ura, magányosan üldögél hadisátrában, körülötte a szünetelő háború csöndje. Montaigne, aki a leggyilkosabb belviszályokban is, hiába ólálkodnak körülötte vallási fanatikusok és orvgyilkosok, csak magára, a gyakorlati emberre összpontosít, elzárkózva toronyszobája semlegességébe. Vagy Erasmus és Goethe, a harciasan politizáló Lutherrel és Schillerrel szemben; és Hauptmann, a takarékos lángelme – rájuk: jellemükre, magányukra, koruk fordulataira, s még inkább: egyfajta polgári idillre és ennek az idillnek a sorsára irányul Márai minden csodálata és kíváncsisága. Számára e patriarchális polgáridill sugárzik Marcus Aurelius, a civilizátor termékeny sátormagányából és nagyszabású bölcseleti-közigazgatási kísérletéből, amely a sztoicizmus tanításait tette államalkotó elvvé; ez Montaigne, Goethe vagy Erasmus gyakorlatias pacifizmusából, Dickens és Stendhal nyugodt regényforradalmából. A történelmi pánikban persze a védekezés erényei kerülnek előtérbe, így az alkotó polgárság magatartásformája, a valójában megtartó-pacifikáló osztály történeti tulajdonságaival, kiegyensúlyozottságával. Korszakokban, mikor az emberiség nagy, közös mítosz nélkül kénytelen élni, írja Márai az Egy polgár vallomásaiban, különösen jelentős élményforrás a család miniatűr világtörténelme. Európának ma (...) nincs egységes szellemi élete, fűzi hozzá az Ihlet és nemzedékben. (...) Európa szellemi képlete ma nem az öntudatos irodalmi, művészi vagy tudományos erők összjátékának következménye, mint volt még az elmúlt században is: magányos alkotótehetségek viaskodnak mindenfelé, keresik az igazság és a szép kifejezésének új módszereit. Magányuk döbbenetes. A szellemi alkotó ember talán soha az emberiség történetében nem volt még ilyen egyedül. A gyógyjavallat igen kézenfekvő: e vezérmítosz nélküli szellemi és civilizációs magányból, társadalmi lesüllyedésből – az osztály és az erények válságából – vezethetne ki az értelem, a racionalizmus, a szabadság és humánum eszméje, s az eszmékre épülő családias intézmények intim rendje, hiszen az emberiség minden kultúrfokon (...) tudta és érezte, hogy igazi útja nem lehet más, mint a kölcsönös segítség princípiumának megvalósítása az államéletben és a népek egymás közötti életében. Márai e polgáridill és -pedagógia szelíd és okos héroszait, a humanizmus gáncs és félelem nélküli lovagjait, a szellem gentlemanjeit festi meg portréiban, akik igazolhatják, hogy a legsúlyosabb történelmi káoszban is a kölcsönös segítség, az emberiesség és a méltányos együttélés erkölcsi szabályaival jelölhetők ki a civil mikrokozmosz szellemi határvidékei, s óvható meg e szűk kis tér függetlensége. Az Ihlet és nemzedék eszményei hamisítatlan polgáreszmények: a birtokőrzés, a határtudat, a kölcsönös, megnyugtató fair play és a gyakorlati tisztesség letűnt korszakai, termékeny békéje és a felelősség és mértéktartás, ízlés és tapintat, lovagiasság és önismeret szerencsés tulajdonságaival jellemezhető ízig-vérig úriemberek, ha kicsit sznobok és megközelíthetetlenek is, mint Justh Zsigmond, vagy a nagyon szűkszavú és csendes házi hősnők, mint a sokat látott, sokat tűrt írófeleségek, Danténé és Tolsztojné – civilkorszakok és civilhősök: példázatul szolgálnak a nagyközönségnek szánt esszébeszédekben. Márai, Babitscsal, Halásszal vagy Szerbbel ellentétben, kevésbé ősöket – kivétel Goethe, az ősapa, vagy Krúdy Gyula, esetleg Kosztolányi –, mint inkább közeli rokonokat, családtagokat ismer és ismertet fel a művelődéstörténet műemlékfiguráiban, kevésbé történeti folytonosságot, családfát, mint inkább bölcseleti és irodalmi otthont, valamiféle szellemi klubot törekszik megteremteni. Az esszékben a lakatlan és többé lakhatatlan családi tértől való idegenkedés, a dandys otthontalanság-pózzal szembeszegülő otthonosság-nosztalgia munkál. Az osztályhagyományt kritizáló ellenzékiség, a dezillúzió és a mégis leküzdhetetlennek bizonyuló osztálysors tapasztalata az idegenkedés mélyén.

3.

A pompás kis életképben, amint az apa, mint minden reggel, borotválkozótükre elé hajolva, kis zsebkefével igazítja brillantinos bajuszát, majd a reggelizőasztalhoz telepszik dohányszínű, selyemhajtókás házikabátjában, s nyájas, választékos mozdulatokkal teáját kavarja, sonkát és lágy tojást eszik, majd vajas kenyeret akácmézzel, amint pecsétgyűrűs, nőiesen finom kezének ünnepélyessége, a teával keveredő rum illata és a cselédek diszkrét motozása a reggeli idillt valóságos polgári istentiszteletté avatja – ebben az életképben világossá válik, hogy a polgáriasság Márai számára mindenekelőtt modor, viselkedés: valamiféle derűs beérkezettség és türelmes méltóságtudat emléke. Válságos pillanatokban pedig hétköznapi, mértékletes hősiesség, alkalom adtán pedig a megfutamodás tudatossága és alkuképesség: a Jónás könyvének elemzése minden hadi heroizmusnál félelmetesebbnek és tragikusabbnak tartja Jónás kibúvókat kereső, botcsinálta hősiességét.

Hogy e viselkedéskultúra alapján milyen erkölcsi és esztétikai kódex alkotható meg, hogy e polgári gesztus- és műveltségkészlet miképp alakítható át írói magatartássá és poétikává, végül hogy mindez milyen dilemmákkal terhes, arra keres választ az esszékötet két terjedelmesebb, programadó írása, az Ihlet és nemzedék (1943) és Az író és a nemzetnevelés (1942). Előbbi, láttuk, a szabadság és értelem magától értetődő, elvi humanizmusát mint civilizációs ihletforrást hirdeti; utóbbi óvatos lavírozással, és úgy tetszik, a legkeservesebb döntések elodázásával igyekszik az írói, az irodalmi és az irodalompedagógiai szerep lehetőségeit fölvázolni. A kérdés az időszak égető problémája: politizálhat-e az író, milyen szerepet lehet és kell vállalnia a (köz)életben; a válasz pedig az időszak humanista közhelyeire épít, s középutas megoldással kecsegtet. Az írónak fel kell ismernie a kegyetlen igazságot, mely így hangzik: az író, kinek legfőbb dolga, Istentől kapott megbízatása, hogy a tökéletes kifejezés, az Alkotással egyenrangú szerkesztés fenséges eszközeivel felmutassa az embereknek nem múló értékű művekben a nevelő hatású szépet és igazat, ugyanakkor, amikor a szellemi munka természete szerint élete minden erőfeszítését ennek a feladatnak szenteli, kénytelen részt venni az időszerűben is, kényszerül a maga részét vállalni mindabból, ami gyötrő kérdés, fájdalmas gond, tragikus félreértés az emberiség és hazája életében. És tudja, hogy nem menekülhet e kettős követelés, ez isteni és emberi feladat és számonkérés elől. Tudja, hogy műve torz és meddő marad, ha elzárja azt a korszak kérdései elől... Közérthető, szinte bocsánatkérő szöveg: egyensúlyba hozni az erkölcsi és művészi alapelveket az időszerű állásfoglalásokkal, az életművet az élettel, leszállva az élet piacára nem piszkolódni be, s végül beletörődni, hogy a műveltségnek sohasem lesz igazán megtisztító-szuggesztív hatása az emberiségre – ez az író és az irodalom igazi, tragikus, polgári hősiessége. Különös hősiesség. S különös egyensúly, mely Márai szerint az író pedagógusi szerepvállalásával jöhet létre. Hiszen ő a katarzis élményén át nevelni akarja önmagát és embertársait, voltaképpen maga is a kölcsönös együttélés, az igazságos birtokviszonyok és a méltányosság gyakorlati humanizmusának szószólója, viselkedésével, irodalmi modorával sugallva, hogy az igazi műveltség: erkölcsi magatartás. Igencsak kimódoltnak és billenékenynek látszik ez az egyensúly, meglehetősen alaktalannak az íróeszmény. Márai még hisz abban, hogy az emberiség az irodalomtól sürgős választ vár kérdéseire, gyógyírt sebeire, ugyanakkor, pár sorral lejjebb, hevesen tagadja, hogy az író felelőssége több lenne az átlagemberekénél. Ami lehet a felelősség demokratizálása, lehet tanácstalanság is. Az irodalom mint tanítás (és házi patika) szükséges és jelentéktelen voltáról szóló passzusok mindenesetre váltakoznak az író mint közvetítő egyedülálló és érdektelen voltáról beszámoló passzusokkal.

Túl a döntő válaszok elsikkasztásán – avagy a sarkítások elkerülésén, a gondolkodói tolerancián –, túl az elővigyázatos megfogalmazás langyos és meglehetősen unalmas humanista közhelyein – avagy igazolódó igazságain –, a közvetítő irodalmiság esszépedagógiai eszménye, az irodalmat életformának tekintő gyakorlati szemléletmód könnyedén, talán túlságosan is könnyedén visszavezethető az újságíró, a napi megszólalás és leleplezés jeges önkívületében körmölő zsurnaliszta szemléletére és viselkedéskultúrájára. Lehet, hogy a válaszok elsikkasztása pusztán a válaszadás kudarcának vállalása, lehet, az írói igazság viszonylagossá tétele és a kulturális szerep önkínzó szűkítése hősies beismerés, leszámolás és egy új feladatkör kidolgozásának nyitánya. Ám a nevelés és közvetítés, a meg- és felszólítás igényében mindig az előzékeny és felvilágosult polgár biztonságtudata és eleganciája jelentkezik. Titkon szenzációéhes, sokszor bántóan alkalmi zsurnálfilozófia ez, szelíden bombasztikus, megvesztegető és gyakorlott értekezői stílussal, e filozófiában azonban, akárcsak a többnyire igényesebb, bár nem mindig alaposabb nyugatos esszékultúráéban, az európai műveltség és polgáriasság széleskörű, színvonalas propagandája fogalmazódik meg.

Márai Sándor esszéhősei, Dosztojevszkij, Puskin, Tolsztoj, Goethe, Dickens vagy Cervantes, még inkább Epiktétosz és Montaigne, zseniális nevelőknek, az emberi igazságok, társadalmi panamák és lélektani botrányok leleplezőinek, egyszerre prédikátoroknak és zsurnalisztáknak mutatkoznak; Márai azokat az irodalmi figurákat fedezi föl újra és újra, akik rendkívüli, szenzációs hatással voltak tömegekre. Dosztojevszkijt, aki Puskin-beszédével föllázította Oroszországot, Dickenst, akit százezrek ünnepeltek tombolva, Epiktétoszt, aki Marcus Aureliuson keresztül a Római Birodalom sorsát határozta meg, Shakespeare-t, aki, rangtól, műveltségtől függetlenül, színházába csalta az Erzsébet-kori Angliát. Felelősséget, részvétet és irgalmat prédikáló tanítópolgárokat, akik közösségük legrejtettebb érzéseit és vágyálmait szólaltatják meg, vihart, korfordulót kavarva. Az esszéíró szeme előtt egyre csak széles és figyelmes tömegek hullámoznak. A leküzdhetetlen irodalmi hatás eszménye a publicista Márai rejtett vágyálmának bizonyul.

4.

Meglehetősen érzelmes jelenet persze, ahogy az író házikabátban, ingerülten és erősen összpontosítva görnyed írógépe fölött, vagy ahogy az elhagyatott kassai lakásban sarkon fordul, és elrobog. Meglehetősen érzelmes kísérlet az írót, e joviális tanárfigurát nagy elővigyázatosan, módjával mártani a közéletbe – Márai érzelmes emlékező és esszéista. Pamfletjeiben, portréiban a mesterség, a nosztalgia és az egyensúly melodrámája a menekülés melodrámájába olvad. Az íróhősök szereptudatuk, jellemük kivételes erejével uralják ugyan sorsukat – tartják egymást, ember és sorsa, idézik és alkotják egymást –, s az élet irodalmi anyaggá avatásáról, az irodalom életteliségéről és –képességéről bestseller-népszerűségű műveikkel tanúskodnak, mégis: szerepüket és jellemüket, polgári erényeiket és méltóságukat csak a makacs szellemi emigráció, egyszersmind a figyelmes alkalmazkodás óvhatja meg, mentheti át kedvezőbb időkre. Az esszék legégetőbb problémája: hogyan kell intellektuálisan „viselkedni" civilizációs vészhelyzetekben, azaz hogy miképpen lehet alkotó polgárnak maradni – e történelmi gond zavara és kételyei uralják az Ihlet és nemzedék polgári esszépedagógiáját és -poétikáját is. A csattanós, fordulatos zsurnalizmusokra, életrajzi anekdotákra, néhány elkoptatott művelődéstörténeti és bölcseleti frázisra hagyatkozó tárcák, Hunyady Sándorról, Móriczról vagy Petőfiről például, sem az alkotószemélyiség vázlatolására, sem eredeti kritikai észrevételek közlésére nem alkalmasak. Márait nem is igazán a jellem, hanem a jelenség érdekli, nemigen vállalja a négyszemközti együttlét intimitását. Az érzelmes pózok és kísérletek Kosztolányi irodalmi gigerlipózaira és értekezői habitusára emlékeztetnek, annak dekorativitása, hűvös világossága és szarkazmusa nélkül; s az eklektikus bölcseleti tételeket, a sokaságnak irányzott, ezért pattogó, közérthető és engedékeny tételmondatokat, az elkapkodott arcképvázlatokat és dagályos messianizmusú pamfleteket beteljesületlen és úgy tetszik, valójában be sem teljesíthető akarat és koncepció feszíti. Márait soha ki nem elégíthető kalandvágy hajtja „örök barátaink" ikonjai és műemlék jellegű torzói közé, mely kalandvágy ellensúlyozásaként alkotja meg a kissé enervált és gépies, simulékony humanizmus légkörét és esszépoétikáját.

A Márai-esszék sietős zsurnalizmusában a szabadság, a kölcsönösség, a méltányosság és a civilizáltság közhelyeinek kísértései, e polgári méltányosság nyájas szenzációja, a történelmi pánik görcsei a magányos, de közérdekű meditációkat, a polgári pedagógia mutatós szöveghelyeit perifériára szorítják. Az Ihlet és nemzedék esszéi nem tartoznak esszéirodalmunk élvonalához. Minden tapintatuk, nyugtalan sztoicizmusuk és nyelvi leleményeik ellenére sokszor egy szellemi szalonélet (mellék)termékei, melyek kételyt ébresztenek az iránt, hogy nevelhető-e (és nevelendő-e) ilyenformán az esszéolvasó, avagy meggyőző nevelő lehet-e maga az esszéíró (egyáltalán: annak kell-e lennie). S kimondatlanul is megfogalmazzák a kérdést: milyen kulturális, bölcseleti és nyelvi színvonal teheti hatásossá a szélesebb körű irodalmi közvetítés intézményeit.

E megközelítés persze igazságtalan. Egyoldalú. Olvassuk csak el a Cervantes-, Krúdy- és Montaigne-portrét, s ha elsőre nem is neszelünk föl Márai szerény, de életműveket megvilágító irodalmi felfedezéseire, nem csupán a stílus eleganciája, de az esszéírói hangból áradó szelíd együttérzés és finoman ironikus áhítat is megvesztegető. Márai esszéit meleg humor és önirónia hatja át. És csak ha már visszasüllyesztettük a kötetet Márai-archívumunkba, s ha már egy-egy jellegzetesebb arcvonás dereng csak fel az arcképekből, akkor ér lassan a felismerés (és meglepetés): e bőbeszédű, mégis elkapkodott, színes, mégis elkoptatott szövegek az irodalomnak mint életformának, az európai szellemi viselkedéskultúrának és kifejezésmódnak, a méltányos létezés igazi szenzációjának tudatát és tulajdonát csempészik be finnyás olvasójuk tudattalanjába, észrevétlenül és diszkrét előzékenységgel, megértetve és talán meg is tanítva azt, hogy miért van ma oly nagy szükségünk a Márai-irodalomra. És hogy mit is jelent valójában az irodalmi hatás problémája.