Az ember, akit elütött az autó
Tulajdonképpen nem is akart meghalni még,
mert volt dolga a földön, az az erdőparcellázás,
s abba az üzletbe is csak azért ment, hogy egy pikémellényt
vegyen. Csak amikor kijött, fogta el valami fázás –
didergett, és becsukta a szemét, s nem tudta, megálljon
vagy gyorsabban menjen.
Mert a fiát is szerette volna még látni, mondjuk tíz év után
– ha letette már az érettségit, tüzérönkéntes és hozzá hasonlít –,
és szeretett egy fél órát aludni ebéd után.
Egyéb is volt, amiket szeretett, jelentéktelen, de kedves holmik,
egyáltalán, elég jól érezte magát és a kilátásai sem voltak
éppen rosszak.
De mikor az úttestre lépett, ez már mind messze ment.
És kiejtett a szívéből minden anyagi emléket, képet,
kergette enmagától el magát, mint tolakodó esztelent,
és minden lépéssel az élettől száz kilométerrel tovalépett,
így kezdett el ordítani (de akkor már a kerekek alatt feküdt
és nem volt feje),
hogy nem szabad és nem lehet, mert eddig semmivel
nem jött tisztába, s azt se tudja, mi az isten –,
de ezt már senki sem hallotta, mert ezrivel
Álltak az emberek s látták, hogy feje nincsen;
s a sofőr izgatottan kérte a megállapítását, hogy szabályosan
járt el és tülkölt.
(Kassai Napló, 1922. december 24.)